Az elvarázsolt erdő

Szlovák népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Egy kis kunyhóban éldegélt két fiacskájával, akik annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy néha még édesanyjuk is alig tudta őket megkülönböztetni. Szerették egymást, egyek voltak jóban-rosszban, s az anyjuk nem adta volna őket a világ minden kincséért sem. Teltek-múltak az évek, s a kis család boldogan éldegélt.
De amikor a két fiú legénysorba cseperedett, és látta, hogy velük egyívású pajtásaik egymás után nekivágnak a világnak, nekik sem volt maradásuk a házban; odaálltak hát az anyjuk elé, hogy ők is mennek világot látni, szerencsét próbálni. Az anyjuk elszomorodott.
– Ó, fiacskáim-rimánkodott –, hát nem jó nektek itthon, hogy világgá akartok menni? Ki tudja, milyen bajotok eshet a nagyvilágban, inkább üljetek itthon, ne hagyjatok magamra!
Mit sem használt a könyörgés; amit egyszer a fiúk a fejükbe vettek, azt nem hagyták onnan kiverni. Szegény anyjuk éjjel-nappal sírdogált, könnyeivel öntözte a kunyhó minden zegét-zugát
– Kedves édesanyánk – vigasztalgatták a fiúk –, sose féltsen bennünket, hiszen nem mi vagyunk az elsők, akik világgá mennek, három esztendő múlva úgyis itthon vagyunk; mi pedig mindennel jó előre ellátjuk, hogy addig se lásson szükséget!
S nyomban munkához láttak. Annyi lisztet, búzát, zsírt, fát és egyebet hordtak össze, hogy három évre fussa. Mikor édesanyjuk ezt a bőséget látta, egy kicsit megkönnyebbült a szíve, s hozzálátott, hogy útravalót készítsen két kedves fiának.

El is készült mindennel, csak egy darabka jó pecsenye hiányzott.
– Gyermekeim – szólt fiaihoz –, kimehetnétek az erdőbe, lőhetnétek valami vadat. Csak nem bocsáthatlak útnak benneteket hús nélkül!
Kiment a két fiú, bújta az erdőt hajnaltól délig, déltől estig: még egy árva madárkát sem láttak.
Este felszedelőzködtek, hogy hazamennek.
Alighogy elindulnak, egyszerre csak kiront a sűrűségből két hatalmas farkas, és ott a szemük láttára tépi-marja egymást. A két testvér tanácstalanul megállt, nem tudták, lőjenek-e az ordasokra vagy sem.
– Ha nem találnánk el egyszerre mind a kettőt – mondja az idősebbik –, valamelyik feldühödött ordas nekünk eshet; próbáljunk szerencsét, vessünk oda egy-egy falat kenyeret meg szalonnát. Amint a szalonnát meg a kenyeret odadobták, a farkasok abbahagyták a marakodást, egyszerre megjuhászkodtak, s mint két szelíd kutya, úgy kullogtak utánuk egész hazáig. Az ordasokat bezárták az istállóba, ők pedig bementek a házba.
– No, mit lőttetek? – kérdezi az anyjuk.
– Bizony, nem lőttünk semmit – felelik a fiúk –, de hoztunk két farkast. Ott vannak az istállóban. – Jaj, jaj, mit tettetek?! – jajveszékelt az anyjuk. – Vége az én szép tehénkémnek! Fussatok, mentsétek meg, talán még nem tépték szét a farkasok!
Rohannak mind az istállóba, hát látják, hogy a tehénke ott áll nyugodtan a jászol előtt, a farkasok meg csendesen kuporognak a sarokban, szájukon hatalmas lakat. A fiúk azt sem tudták, hová legyenek a nagy csodálkozástól.

Másnap reggel újra elindultak vadászni, de megint nem lőttek semmit, csak visszafelé jövet látták, hogy két nagy medve marakodik az útszélen. Odavetettek nekik is egy-egy darab kenyeret, falatnyi szalonnát, s lám, a medvék is abbahagyták a viaskodást, és szelíden ballagtak a testvérek után egész a házig. Azok is az istállóba kerültek.
Amikor a szegény özvegyasszony meghallotta, hogy két medvét hoztak a fiai, megint nagyon megrémült; de mikor kiszaladtak az istállóba utánanézni a dolognak, mindent a legnagyobb rendben találtak: a medvéknek is nagy lakat lógott az orrukon.
A harmadik napon megint csak nem ejtettek zsákmányt, csak két, egymást marcangoló oroszlánt láttak; azokat is összebékítették, s hazavezették.
– Amint látom – szólt az anyjuk –, a pecsenyéből már semmi sem lesz.
Megtömték hát a tarisznyájukat azzal, ami a ház körül akadt, szépen elbúcsúztak az anyjuktól, s a vadállatokkal együtt útra keltek.
Mentek, mendegéltek három nap és három éjjel, míg egy keresztúthoz nem értek, ahol egy hatalmas hársfa állott.
– Öcsém – szól az idősebbik –, válaszúthoz értünk, el kell búcsúznunk egymástól. Te menj jobbra, én majd balra tartok. De tudod mit? Véssük bele ebbe a fába a nevünket, és szúrjuk belé a késünket, hogy ha egyszer egyikünk vagy másikunk erre jön vissza, megtudhassa, hogy megy a másik sora. Amelyikünk először ér ide, húzza ki a kést a másik neve alól; ha a kés nyomán vér buggyan a fából, azt jelenti, hogy él a testvére, ha azonban víz fakad belőle, akkor a másik már bizonyára meghalt.

A fiatalabbik testvér belegyezett, így hát tüstént belevésték nevüket a hársfa kérgébe, s nevük alá beledöfték a késüket. Aztán megosztozkodtak a vadállatokon, kezet fogtak, s elindultak, egyik jobbra, másik balra.
Ki tudja, mióta bolyongott már az idősebbik, ki tudja, mióta járta már a sűrű erdőket, vadvirágos réteket, míg végre egy városhoz érkezett. Ez a város véges-végig fekete posztóval volt bevonva. Belépett egy vendégfogadóba, és megkérdezte a kocsmárost:
– Mi újság errefelé?
– Hát bizony semmi jó, de több rossz – feleli a vendéglős. – Ebben a városban csak egy kút van, abból iszunk mindnyájan; csakhogy igen drága víz ám ez, mert a város mögött egy barlangban tizenkét fejű sárkány lakik, akinek mindennap egy-egy fiatal lányt kell adnunk ebédre, mert ha nem kapná meg, senkit oda nem engedne a kúthoz, s valamennyien szomjan pusztulhatnánk. A lakosok már minden házból odaadták a lányaikat, most a király lányán van a sor. Ezért parancsolta meg a király, hogy fekete posztóval vonjuk be az egész várost, de kidoboltatta azt is, hogy ha akadna olyan bátor vitéz, aki megölné a sárkányt, neki adja egyetlen lányát meg a fele királyságát, holta után pedig az egész országot.
Mikor a legény ezt meghallotta, egyszeriben kedvet kapott a büszke királyi rokonságra, s kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, megöli a sárkányt.
A kocsmáros lélekszakadva futott a királyhoz, hogy ilyen meg ilyen vendége érkezett három fenevad kíséretében, aki vállalkozik a sárkány elpusztítására. Igaz, a ruhája csak amolyan szegényes gúnya, de roppant erősnek kell lennie, ha három ilyen vadállatot megszelídített.

A király megörült a jó hírnek. Küldött mindjárt a legénynek csillogó-villogó, aranypaszományos vitézi ruhát, s megüzente neki, siessen a várba. A legény szépen felöltözött, s elindult vadállataival a királyhoz. Az udvari nép nagy ujjongással fogadta, s a király megígérte neki, hogy ha megöli a sárkányt, hozzá adja feleségül egyetlen leányát.
A legény csak annyit kért, adjanak az állatainak két-két bárányt, neki meg egy jó éles kardot. Alig pitymallott még, amikor a királylányt beültették egy aranyos hintóba. Megindult a hintó, utána a legény, éles karddal a kezében, s mögötte a három vadállat. Ahogy a barlanghoz közeledtek, a legény megállította a kocsit, s a királylányt felültette az egyik lóra.
– Így ni, csak jól kapaszkodjon meg! – biztatta a királylányt. – Most pedig vágtasson el a barlang előtt, hogy kicsalogassuk a sárkányt. A kocsi maradjon itt. A paripa szinte átrepült a barlang előtt a királylánnyal. Mikor ezt a sárkány megneszelte, kidugta az egyik fejét, de ebben a pillanatban megvillant az éles kard. A legény nem volt rest: a sárkány egyik feje máris ott gurult a földön. Megdühödött erre a rettenetes sárkány, kidugta további három fejét, s csak úgy okádta a lángot. Erre azonban nekiugrott a három vadállat is, s tépték-szaggatták a szörnyet, ahol érték; a legény meg teljes erejéből csak vágta, szabdalta a kardjával. Nemsokára négy fej hevert már a porban.

De mi történt erre? A sárkány kinyújtja egyszerre mind a nyolc megmaradt fejét, s veszett dühében tíz ölnyire okádja a lángot. Fáradt volt már a mi legényünk, alig bírta emelni a kardját, kifáradt a medve meg a farkas is, erőtlenül, bágyadtan ugrándoztak a viaskodók körül. Most aztán nekirugaszkodott az oroszlán. Rávetette magát a sárkányra, s éles körmeivel leszaggatta mind a nyolc fejét, nyakastul. A sárkány felfordult, de a nyolc fej még sokáig vonaglott a földön.
A fiú előrántotta a bicskáját, kimetszette a nyelveket a levágott sárkányfejekről, tarisznyájába rakta, s szaladt a megszabadított királylányhoz. A szegény lány szólni sem tudott örömében, csak ölelte, csókolta a bátor legényt. Azután lehúzta ujjáról a gyűrűjét, kettétörte, s egyik felét odaadta a legénynek.
Leültek egymás mellé, a fiú fáradtan a királylány ölébe hajtotta a fejét, s azonmód elszenderedett. Lefeküdtek és elaludtak a vadállatok is.
Mikor az alattomos kocsis látta, hogy valamennyien mélyen alszanak, felkapta a kardot, és levágta a legény fejét; a királylányt pedig hétszer megeskette, hogy semmit sem árul el abból, amit látott. A sárkányfejeket összeszedte tanúbizonyságul, hogy ő győzte le a szörnyet, s így repült a hintóval, a hintóban a királylánnyal, egyenesen a királyhoz.
Amikor a vadállatok felébredtek, és meglátták halott gazdájukat, szörnyen üvöltöztek és bömböltek nagy bánatukban. Az oroszlán tüstént megparancsolta a farkasnak: – Fuss gyorsan ezen az úton, találkozol egy kígyóval, amelyik zöld füvet visz a szájában, hogy feltámassza a bátyját, mert átment rajta egy kocsikerék. Kérj tőle pár szál füvet, s ha nem adna szépszerével, vedd el tőle erőszakkal!
Nekiiramodott a farkas, de az úton fuvaros szekerekkel találkozott. Mikor az emberek megpillantották az ordast, fütykösükhöz kaptak, mire a farkasnak inába szállt a bátorsága, és megfutamodott.

Jaj de gyáva vagy! – korholta az oroszlán. – Szaladj hamar, medve, hozd el azt a füvet! Szalad a medve, ő is találkozik a szekerekkel, de tőle már megijedtek a fuvarosok. Úgy lapultak a kocsi fenekén, mint az egér, ha macskát lát. A medve továbbment, ráakadt a kígyóra, s kérlelni kezdte, adjon neki néhány szál füvet. Ám a fösvény kígyó nekiugrott a medvének, hogy megmarja. Erre méregbe jött a medve, hatalmas mancsával a földhöz lapította a kígyót, kivette szájából a füvet, s mint a villám száguldott vissza az oroszlánhoz. Az oroszlán a fűvel megkenegette gazdájuk nyakát, odaillesztette a fejét a törzshöz, de valami hiba történhetett, mert az arc hátrafelé nézett. Mikor észrevette az oroszlán, hogy gazdája csak csetlik-botlik járás közben, mit tehetett mást, földhöz vágta a legényt, leharapta a fejét, újra megkenegette a fűvel, s most már helyesen illesztette vissza a nyakra. A fej azon nyomban odanőtt. A legény egyszeriben magához tért, talpra ugrott, s nagyot nyújtózkodott.
– Hej, de jót aludtam!
S mintha mi sem történt volna, füttyentett a vadjainak, s ment, amerre látott.
Egy hónap múlva újra megérkezett abba a városba, s csodálkozva látta, hogy most minden ház piros posztóval van bevonva. Belépett az ismerős vendégfogadóba, s tudakolózni kezdett, mi újság a városban.
– Most már jó újsággal szolgálhatok – válaszolta a kocsmáros. – Nem kell már féltenünk a lányainkat, mert a király kocsisa megölte a sárkányt. Éppen ma van az eljegyzése, és holnap esküszik a királykisasszonnyal.

Amikor a legény ezt meghallotta, nagy bánatba esett: szörnyen bosszantotta, hogy a kocsis így kitúrta a szerencséjéből. Ezért hirtelen felugrott az asztal mellől, s rákiáltott a kocsmárosra:
– Fogadjunk, hogy eszem én abból a lakodalmi ebédből!
A vendéglős persze nem hitte el, így hát fogadtak.
A legény kért egy kosarat, gyorsan levelet írt, belegöngyölte a fél gyűrűt, aztán a levelet betette a kosárba, a kosarat a medve szájába akasztotta, s felküldte a királyi palotába.
Belép a medve a palota udvarára, hát csak nekiesik a sok kutya, kopó meg szelindek, csaholnak körülötte eszeveszetten, de a mackó rájuk sem hederít, csak cammog nyugodtan tovább. Csak mikor a kutyák már nagyon szemtelenkedtek, jött ki a béketűrésből; letette a kosarat, szétkergette a csaholókat, aztán visszament a kosárért, s beállított egyenesen abba a szobába, ahol az urak már javában lakmároztak. A medve nem törődött semmivel, odaballagott a királykisasszony elé, s lábához tette a kosarat. Mikor a kocsis megpillantotta a medvét, ijedtében mindjárt kiesett alóla három vánkos.
A királykisasszony elolvasta a levelet, tüstént felállt az asztal mellől, telerakta a kosarat mindenféle jó falattal, tett bele egy nagy pohár bort is, amelybe titokban beleejtette mind a két fél gyűrűt, aztán a medvét a tele kosárral visszaküldte a gazdájához.

A kocsmáros elvesztette a fogadást, a legény pedig igen boldog volt, mikor meglátta, mi mindent küldött neki a királykisasszony. Mikor jóllakott, fogta a poharat, s a bort egy hajtásra kiitta. Csakhogy akkor vette észre a gyűrűt a pohár fenekén – mert közben a két fél gyűrű újból összeforrt. Ebből a jelből megtudta a legény, hogy ma különösképpen kedvez neki a szerencse.
Rögtön fölkerekedett állataival együtt, s ment a várba, egyenesen abba a terembe, ahol már újra folyt a mulatozás. Mikor a királylány megpillantotta a legényt, örvendezve szaladt elébe, s az egész vendégsereg szeme láttára a nyakába borult. A király meg a vendégek csak ámultak-bámultak, mi történik itt, a kocsis meg remegett, mint a nyárfalevél, a vánkosok mind kicsúsztak alóla. A királykisasszonynak el kellett mesélnie mindent, a legény pedig bizonyságképpen elővette tarisznyájából és felmutatta a sárkánynyelveket.
A gonosz kocsissal nem sokat teketóriáztak, odavetették a három fenevadnak, akik ízekre szaggatták. A király igen megörült, s feleségül adta a lányát igazi megszabadítójához.
Így hát legényünk a király veje lett, megkapta a fél királyságot, és olyan boldog volt, hogy még álmában sem lehetett volna boldogabb.

Egyszer reggel, mikor az apródja öltöztette, kitekintett az ablakon, s meglepetten látta, hogy a vár alatt az erdő egyik fele szép zöld, a másik fele pedig szomorú, sárga lombfavesztett, mintha ősz járna arra. Nagyon elcsodálkozott, hiszen éppen virágos tavasz volt.
– Mit jelentsen ez – szólt az apródhoz –, hogy körös-körül minden erdő olyan szép zöld, csak az az egy olyan kiszáradt, hervadt?
– Uram – feleli az apród –, az egy elvarázsolt erdő. Sok ember elpusztult már ott, mert aki egyszer beletéved, sosem tér vissza többé onnan.
Az ifjú király csak hallgatta, egy szót sem szólt, de az egész csak nem ment ki a fejéből. Egyszer csak bejelenti a feleségének, hogy elmegy vadászni. Fogta az állatait, és elindult.

Alig ért le a várkert aljába, honnan, honnan nem, elébe ugrik egy róka. Ő sem volt rest, utána eredt, nyomában az állatok. De fürge volt ám a róka, sehogy sem bírták utolérni, még csak lőtávolba sem kerülhettek hozzá.
Így üldözték már a ravaszt jó ideje. A róka hol megállt, hol megint előreszaladt, csalogatta őket egyre messzebb. A király vejének végül is elfogyott már a türelme, s amit még eddig sohasem tett: haragjában elkáromkodta magát. A róka csak erre várt, mert béketűrő ember felett nem volt hatalma. Hirtelen eltűnt, a legény pedig egy sűrű erdőben találta magát. Körös-körül éjféli sötétség, mintha csak éjszaka borult volna az egész világra. Szégyen ide, szégyen oda, szorongás fogta el, s szeretett volna mielőbb kiszabadulni innen. De bizony hiába, csak mind mélyebbre tévedt a sűrűségben, mert az erdő elámította.
Egy nagy tölgyfa alatt megállt, és mivel megéhezett, tüzet rakott, s nekifogott szalonnát pirítani. Egyszerre csak hangot hall a feje fölött:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom!
Az ifjú király föltekintett a fára és az egyik ágon egy kuporgó öregasszonyt vett észre.
– Ha fázol, gyere le, s melegedj meg.
De az öregasszony meg se moccan, hanem másodszorra is rákezdi:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom!
– Mondom, hogy ha fázol, gyere le. Megmelegedhetsz a tűznél. Egy darabig megint csend lett.
Harmadszor is vinnyogni kezd a vénasszony:
– Fázom, fázom, jaj, de fázom! – Mire a király veje bosszúsan rákiáltott: – Gyere le, és melegedj meg! Ha nem akarsz, maradj csendben!
– Mennék én szívesen, csak félek az állataidtól. Fogd ezt a vesszőt, suhints végig rajtuk, majd akkor lemászok!

Az ifjú király megcsapkodta az állatokat, mire a vén boszorkány leereszkedett a fáról, beszaladt egy bokor mögé, s egy nyársra húzott békával tért vissza. Lekuporodott a tűz mellé, s elkezdte forgatnia a békát a parázs felett. Forgatja, forgatja, egyszer csak rákezdi károgó hangon:
– Te szalonnát pirítasz, én meg békát sütögetek. Enyém lesz a szalonna, tiéd meg a béka! Közben hol rácsepegtette a béka zsírját a szalonnára, hol meg odakenegette a békát az ifjú király szájához.
Mikor ezt néhányszor megismételte, a legény dühbe gurult, és felugrott, hogy ráuszítsa az állatait. Ámde azok mozdulatlanul hevertek, mert a vesszőcsapástól kővé váltak. Ahogy lehajolt hozzájuk, a boszorkány hirtelen őt is megsuhintotta a vesszővel, mire tüstént kővé változott az ifjú király is.
A boszorkány megfogta, és elcipelte egy gödörbe, ahol már sok ember hevert, akiket hasonló módon pusztított el.
Ezalatt a királyi palotában csak várták, egyre várták az ifjú királyt. Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, de az csak nem tért vissza.
Nekiszomorodtak mindnyájan, mert nem gondolhattak egyebet, mint hogy betévedt az elvarázsolt erdőbe, s el is pusztult ott.

A fiatalabbik testvér közben hazafelé tartott. Mikor odaért a keresztúthoz, megállt. „Hadd lássam – mondja magában –, hogy megy a sora az én kedves bátyámnak." Kihúzta a kést a fa törzséből, s lám – a kés nyomán egyfelől vér, másfelől víz serken. „No – gondolja magában –, ez bizony nem jó jel. Eleven is, meg holt is? Fel kell keresnem, hogy segítsek rajta."
Nyomban elindult azon az úton, amelyiket annak idején a bátyja választott.
Ment, mendegélt hű állataival együtt, sűrű erdőkön, virágos réteken át, míg egyszer csak eljutott abba a királyi palotába, ahová a bátyja nősült.
A király lánya éppen az udvaron sírdogált, de mikor megpillantotta, nagy örömmel futott elébe. – Ó – szólt lelkendezve –, hol jártál ilyen sokáig, de nehezen vártalak!
Azt hitte, hogy a férje jött meg, mert – mint tudjuk – a két testvér teljesen egyforma volt. A legény, ahogy tudott, magyarázkodott, mert rögtön kitalálta, hogy a bátyja feleségével beszél. Mikor eljött az éjszaka, s aludni tértek, a fiatalabbik testvér bátyja felesége és maga közé egy kivont kardot tett az ágyba. Az asszony nem tudta, mit jelentsen ez, s végigsírta az egész éjszakát. A legény másnap későn ébredt, mert nagyon fáradt volt. Öltözködés közben ő is meglátta a szomorú, elsárgult erdőt.

Mi az oka annak – kérdezi az apródtól –, hogy körös-körül minden erdő olyan szép zöld, csak egy ott olyan kiszáradt, hervadt?
Az apród nagy szemeket meresztett.
– Hiszen már egyszer meséltem róla, nem emlékszik rá?
– Nem emlékszem – válaszolt a fiatalabbik testvér.
Erre az apród újra elmesélte, hogy az ott egy elvarázsolt erdő, s aki egyszer oda betéved, az élve meg nem szabadul.
Több se kellett a mi legényünknek! Mindjárt tudta, hogy csak ott veszhetett el a bátyja.
Ő is elindult vadászni, s ugyanúgy vezette őt is a róka, mint a bátyját, csakhogy ő megállta káromkodás nélkül.
A nagy tölgyfa alá érve tüzet rakott, és elkezdte pirítgatni a szalonnáját. Az állatok mellette álltak, s kővé vált társaikat nyalogatták.
– Fázom, fázom, jaj de fázom! – hallja egyszerre a vén boszorkány jajgatását a fáról.
– Ha fázol, gyere le, s melegedj meg! – veti oda a legény.
– Lemennék én szívesen, de félek az állataidtól. Fogd csak ezt a vesszőt, suhints végig vele rajtuk, akkor majd lemászok.
A legény megfordult, s állatai mellett megpillantotta azok kővé vált társait is. Nyomban világosság gyúlt az agyában.
„Várj csak – gondolta magában –, túljárok én az eszeden!"

Nem az állatait, hanem csak a földet csapkodta meg a boszorkány vesszejével.
A boszorkány lemászott a fáról, előhozott valahonnan egy nyársra tűzött békát, és forgatni kezdte a tűz felett.
– Te szalonnát pirítasz, én meg békát sütögetek, enyém lesz a szalonna, tied meg a béka – károgta a boszorkány, s hol rácsöpögtette a béka zsírját a szalonnára, hol meg odadörzsölgette a békát a legény szájához. Mérges lett a legény, s jól nyakon teremtette a boszorkányt. Erre a boszorkány nekiugrott, és fojtogatni kezdte, de a legény füttyentett az állatainak, s azok elkapták a vén banyát. A boszorkány halálfélelmében könyörgésre fogta a dolgot: ne tépesse szét az állataival.
– Támaszd fel – szólt a legény – ezeket a kővé vált állatokat, akkor szabadon engedlek.
Erre a boszorkány lerúgta a csizmáit, és odaadta a legénynek, hogy húzza a lábára, másszon fel a fára, ott talál egy aranyvesszőt. Azzal a vesszővel aztán csapkodja meg a kővé vált vadakat. A legény úgy is tett, s az aranyvessző csapásai nyomán az állatok csakugyan egyszerre életre keltek.
– Ugorjatok neki ti is – kiáltott a megelevenedett állatokra –, addig marcangoljátok, míg meg nem mondja, mit csinált a bátyámmal!
A boszorkány nem bírta ki a nagy fájdalmat, adott hamar a legénynek egy csipetnyi kenőcsöt, s meghagyta neki, menjen el ide meg ide, talál ott egy gödröt, abban a gödörben megleli a bátyja testét, s kenje meg a torkát ezzel a kenőccsel. Úgy is történt; az idősebbik testvér megelevenedett, s mindketten visszatértek állataikhoz.

De halljátok csak, mi történt tovább! A hat vadállat minden biztatás nélkül is rávetette magát a boszorkányra. A nagy viaskodás közben a boszorkány főkötője beleesett a tűzbe, s amíg sistergett, pattogott, a vadállatok a vén banyát darabokra tépték. Mikor a boszorkánynak vége lett, hirtelen megvilágosodott a vidék körös-körül, kisütött a nap, s az egész erdő egyszerre kizöldült.
Hát még ami most következett! A három vadállat, amely nemrég még kővé válva hevert, most három fegyveres lovaggá változott, akik most az élve maradt három másik vadat egymás után megsuhintották az aranyvesszővel, mire azok is nyomban fegyveres lovaggá változtak.
A mi két testvérünk csak ámult-bámult, szinte hinni sem akart a szemének. Erre a hat lovag közül megszólalt az egyik:
– Kedves jótevőink, ne csodálkozzatok azon, amit láttatok. Hallgassátok meg a történetünket! Mind a hatan testvérek vagyunk, egy király fiai. Mivel szüleink nem osztották fel közöttünk a királyságot, egyre azon veszekedtünk, ki legyen közülünk a király. Ezért aztán egyik rokonunk megátkozott bennünket, hogy váljunk farkassá, medvévé, és oroszlánná, s addig marakodjunk egymással, míg két ártatlan testvér ki nem békít bennünket, s amíg nem teszünk jót egymással is. Most tehát mindent tudtok, mi, miért és hogyan történt. Mi pedig hálából nektek ajándékozzuk a vagyonunkat, s halálunkig szolgáitok akarunk maradni.
Ezek után mindnyájan visszatértek a királyi palotába. Ott mindjárt felismerték, melyik közülük az igazi férj, s még százszor nagyobb ünnepséget csaptak, mint amilyen az első volt.
A két jó testvér nemsokára odahozta az édesanyját is. Az idősebbik ott maradt királynak, a fiatalabbik pedig elment a hat testvér országába, ahol hálából őt is királlyá választották, s békességben, nyugodtan és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Bartócz Ilona fordítása