Hamuőrlő

Szlovák népmese

Volt egy apának három fia. Jócskán felserdülőben volt már mind a három. A két idősebbik ki volt csípve mindig, mint a parancsolat; hanem a legfiatalabb, dologtalan, mocskos fickó, csak a hamuban, a sutban heverészett. Nem is hívták másképpen, csak Hamuőrlőnek.
Volt ennek az apának egy zabbal bevetett földje is, de a zabot minden éjjel valamilyen kártevő sanyargatta, és annyira tönkretette, hogy jobban már nem is lehetett volna. A gazda sehogy sem tudott rájönni, miféle csapás sújtja a szántóföldjét.

- De hisz elkaplak én, akárki vagy! - mondta egyszer és odahívta a fiait, menjenek ki őrizni a zabot. - Fogjátok csak meg, és páholjátok el jól, akárki fia; hadd menjen el a kedve a károkozástól, ha még senki móresre nem tanította!

A két idősebbik fiú úgy felkészült, mintha az Óperenciás-tengeren túlra mentek volna: lovakat, kutyákat, furkósbotokat meg tudj' isten, mi mindent vittek magukkal. Az édesanyjuk kalácsot, pecsenyét sütött nekik, a zsebük csak úgy dagadozott tőle.

- Gyerekeim - mondta nekik -, aztán egyetek ám ott kint, nehogy éhen pusztuljatok!

Azok még bort is vittek ráadásul, hogy legyen mit hörpinteni, úgy indultak útnak. Hát a sutban ülő? Biz az csak suttyomban nyitotta ki az asztalfiát, és kenyérhajat tett a vászontarisznyájába, úgy ment a mezőre, mert az anyja lapáttal verte ki a konyhából, ha kérni mert valamit.

Ahogy a mezőre kiértek, a két idősebbik fiú mindjárt tüzet rakott, kipányvázta a lovakat, aztán csak úgy tömték magukba a kalácsot meg a pecsenyét, és vedelték rá a bort; még a Bundás kutya is sült húst meg kalácsot evett, és bort vedelt rá.

- Örülj te is velünk - mondták neki -, egyél, igyál, amíg élsz!

Leitatták szépen a kutyát. Amikor egyszerre félrebillent a fejük, és belebuktak a zabba, odaült melléjük Bundás is. Ágyút süthettek volna el a fülük mellett, nem ébredtek fel többé. De az öccsüket a világért sem engedték volna maguk közé. A mi Hamuőrlőnk meg felmászott egy vadalmafára, ott eszegette a kenyérhajat, és ha megszomjazott, szakított egy vackort, azt szopogatta. Éjfél előtt egyszer csak odavágtatott három ló, az egyik egyenest az almafához, és hozzádörgölődzött. Hamuőrlő pedig, zsupsz, a hátára esett, elkapta a kantárt, és tartotta magát keményen. Nosza, ugrándozni kezdett a táltos barázdáról barázdára, keresztül-kasul száguldott a zabban, hogy levesse, de Hamuőrlő erősen tartotta magát. Végül elfáradt a táltos, és amikor látta, hogy nem szabadul, megszólalt:

- Derék legény vagy; vedd le rólam a kantárt, s ha megrázod, bármit kívánsz is, teljesülni fog.

Hamuőrlő úgy tett. Levette a lóról a kantárt és hazament. Reggelre a zab le volt taposva, és az apjuk azt gondolta magában, hogy ugyan nem sokat őriztek meg a fiúk.

- Talán te láttál valamit? - kérdezték a bátyjai Hamuőrlőt.
- Á, mit láttam volna én?! - motyogta az orra alatt. - Hiszen aludtam!

A következő nap ismét kimentek a földre. A két idősebb testvér kalácsot, bort, pecsenyét vitt, Hamuőrlő pedig száraz kenyérhéjat. Azok ettek, ittak, ő meg a vackoron eszegette a száraz kenyérhéjat és a savanyú vadalmát. Éjfélkor ott termett két táltos, és az egyik odadörgölődzött a vackor törzséhez. Hamuőrlő meg zsupsz, már rajta is volt a hátán! Megint csak ugrándozott a táltos, barázdáról barázdára, keresztül-kasul a zabban; de ő nem engedett, míg a táltos azt nem mondta neki:

- Eressz el és vedd le rólam a kantárt; ha megrázod, amit akarsz, a tiéd lesz.

Hamuőrlő levette róla a kantárt és eltette.
Harmadnak megint csak útnak indították őket. A két bátyja, mint azelőtt, most is vitt magával mindenféle jót; teletömték a bendőjüket, és ittak, mint a kefekötő, míg el nem nyomta őket a buzgóság. Hamuőrlő pedig csak majszolgatta a száraz kenyeret, harapdálta a savanyú vackort, és figyelt. Éjfél előtt ott termett egy táltos, és odadörgölődzött a vackorhoz. Hamuőrlő meg zsupsz, a fáról a hátán termett, és száguldott keresztül-kasul a zabban, barázdáról barázdára, míg csak a táltos oda nem adta neki a kantárt. Azt is jól eltette. A két bátyja reggel szégyenszemre részegen tántorgott haza, az apjuk pedig - merthogy úgyis mindegy most már -, lekaszáltatta a zabot szénának.

Egyszer kihirdette a király, hogy annak adja a lányát feleségül, aki letépi a királykisasszony ablakáról az aranyfonálon függő gyűrűt. Elterjedt a hír mindenfelé, és Hamuőrlő bátyjai is felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak.

- Hát te nem mész, Hamuőrlő? - kérdezték az öccsüktől.
- Megyek bizony - felelte, és odaállt közéjük.

Azok lovat nyergeltek, és kicsinosították magukat, Hamuőrlő pedig egy kövér koca hátára ült, és elindult nagy zötyögve az országúton, hogy majd ő letépi a gyűrűt. A bátyjai meg a többiek nem győzték kacagni! De Hamuőrlő a kert alatt megrázta a kantárt.

- Mit kívánsz, uram? - hallatszott abban a pillanatban.
- Semmi egyebet, csak rézruhát meg rézparipát!

Rögtön ott volt a rézruha meg a rézparipa. Felöltözött és repült a versenyre. Ott, a palota előtt már lovas uraságok tolongtak; ugratták, biztatták a lovukat, de hiába. Hamuőrlő bátyjai is megpróbálkoztak, de bizony nem sikerült nekik sem, a gyűrű ott csüngött továbbra is. Egyszer csak, szinte a felhők közül, rézparipán odarepült egy ifjú legény, felszökkent a levegőbe, levette a gyűrűt, intett a király lányának, s azzal el is tűnt, köd előtte, köd utána. Kérdezősködtek, keresték, írtak a világ minden tájára, ám a rézlovasnak se híre, se hamva. Kihirdették tehát újra, hogy aki egy még annál is magasabb ablakból letépi az aranyalmát, ahhoz adják feleségül a királykisasszonyt.

Nosza, rákezdte az ingerkedést Hamuőrlő két bátyja: - Mész-e Hamuőrlő? Mész-e a tarka kocádon?

De ő csak megvonta a vállát és azt felelte: - Megyek bizony, miért ne mennék?
Amikor azok parádés ruhában már nyeregben ültek, s Hamuőrlő megindult utánuk a tarka kocán, minden gyerek utána futott, és az emberek ujjal mutogattak rá. Hanem amikor a kertek alatt magára maradt, kivette a zsebéből a kantárszárat, és megrázta.

- Mit kívánsz, uram? - hallatszott azon nyomban.
- Semmi egyebet, csak ezüstlovat meg ezüstruhát! - parancsolta, és mindjárt ott is volt minden a keze ügyében, csak magára kellett öltenie.

A királyi palota előtt ott tolongtak újra a felkészült urak; ugratták, biztatták a lovukat, de hiába. Míg egyszer csak, mint a szélvész, ott nem terem egy ezüstruhás dalia ezüstparipán, int a király lányának, és már el is tűnik az almával együtt. A többiek mind csak bámultak egymásra, mint borjú az új kapura. De hiszen kérdezősködhettek már, az ezüstlovast mintha csak a föld nyelte volna el. Harmadszor is kihirdette a király, hogy gyűljenek össze, és aki a palota legfelső ablakából le tudja venni az aranykeszkenőt, annak adja a leányát és az egész királyságát. Tódultak az urak, annyi volt belőlük, mint erdőn a fa. Felvonultak Hamuőrlő bátyjai is. De ő maga megint csak felkapott a kocára, és elindult világcsúfjára a városon át. Csak a kertek alatt rázta meg a kantárszárat.

- Mit kívánsz uram?
- Semmi egyebet, csak aranylovat meg aranyruhát!

Magára öltötte az aranyruhát, hogy csak úgy ragyogott, a nap elszégyellhette magát mellette. Felült az aranytáltosra, és sebesen vágtatva megindult a palota felé. Ott már senkinek eszébe sem jutott, hogy valaki olyan magasra felugrasson. De akkor egyszerre, mint a szélvész, ott terem lóháton egy aranyos lovag, felszökik a keszkenőhöz, elkapja, és száguld vele, akár a fergeteg.

- Akárhol leszel is - mondja erre a király -, meg kell találjalak!

Azzal kiadta a parancsot, hogy minden városban, faluban, várkastélyban és pajtában, az ország minden zugában kutassanak utána. Hamuőrlő pedig otthon heverészett a kemence mögött, szakasztott úgy, mint aki reggel a hamuból kászálódott elő, ingben, gatyában. Mindössze a fejébe nyomott egy ócska kalapot, s ettől úgy festett, akár egy madárijesztő a mákban. Csakhogy ennek is megvolt ám az oka! A kalapba rejtette az aranykendőt meg az aranyalmát; csak az aranygyűrűt tartotta a hamuban egy madzagra kötve, és rángatta, húzogatta egész nap, játszott vele gyerek módra. Beállítottak a király katonái az ő házukba is, és sorra nézték a testvéreket. Elmentek Hamuőrlő mellett is, és rákiáltottak, csak úgy tréfából:

- Nem te volnál az a Hamuőrlő?
- Az ám, talán bizony a koca hátán? - felel vissza ő mogorván, gúnyosan.
- Micsoda legény vagy te! - mondja neki az egyik bátyja. - A fejeden azt a huszárcsákót minden pulykapásztor megirigyelhetné! - És nagy csúfondárosan lekapta Hamuőrlő fejéről a kalapot. Abban a pillanatban kihullott alóla az alma meg a keszkenő, és amikor Hamuőrlő visszaigazította volna a kalapját, kirántotta a madzagnál fogva a hamuból az aranygyűrűt is.

Egyszeriben ráismertek mind, de nem győztek csodálkozni rajta, hogy egy ilyen nyavalyástól ekkora derekasság kitelt! De Hamuőrlő tudta, mi telik ki tőle. Megmosakodott szépen, aztán megrázta a kantárat.

- Mit kívánsz, uram?
- Aranyruhát meg az aranytáltost!

Nyomban ott is volt minden. Felöltözött, felpattant a lóra, és elvágtatott a királyi palotába. Szívesen fogadták, feleségül adták hozzá a király leányát, nagy lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Fordította: Bóné András