Elidyr és a törpék

Walesi népmese

Wales vidéke tele van hajdani várkastélyok romjaival, titokzatos, sziklába vájt sírkamrákkal és más effélékkel.

Ezeknek a romoknak, sírkamráknak a szomszédságában ma is azt tartja a nép – kivált az öregje -, hogy valamikor régen sok csodálatos dolog esett meg azon a tájon. Ilyen például a kis Elidyr története is.

    Elidyr - így beszélik - sok száz évvel ezelőtt élt. Özvegy édesanyja nehezen kereste meg kettejük mindennapi kenyerét, és ezért beadta fiát a Szent Dávid-kolostor iskolába. Gondolta, a tanulás évei alatt ellátják étellel, ruhával Elidyrt a papok, azután pedig papnak áll ő maga is, és nem lesz gondja a megélhetésre.

    Ez az iskola azonban másmilyen volt, mint a mai iskolák. Akit oda beírattak, amögött esztendőkre bezárult a világba vezető kapu: ott kellett élnie a kolostori termekben, ott ehette a sovány kenyerét, s vége-hossza nem volt a tanulásnak, imádságnak s az ilyen meg amolyan buzgólkodásnak.

    De ez még hagyján! Hanem a jámbor szerzetesek Salamon király igazságát vallották: „ Ha szereted a fiadat, ne sajnáld tőle a pálcát, mert javára válik az” – és jócskán bebizonyították, hogy mennyire szeretik a kis Elidyrt. Egyre- másra csattogott a fiú hátán a pálca. S ahogy telt az idő, úgy vált nehezebbé a mindennapos lecke, s mennél nehezedd volt a lecke, annál inkább szaporodtak az ütlegek.

    Egy napon azután Elidyr eltökélte magában, hogy nem szenvedi tovább ezt a fájdalmas tudományt.

Fogta magát – olyan tizenkét éves forma volt akkoriban – és megszökött. Nem nézett sem jobbra, sem balra, futott, amerre a lába vitte. Tudta, hogy a szerzetesek hamarosan felfedezik a szökését, és kutatására indulnak, s ezért alkalmas búvóhelyet keresett. Talált is egy szűk üreget a folyó partján, abban meghúzódott. Leheveredett a lágy homokra, és olyan boldognak érezte magát, mint talán még soha életében. Hamarosan elnyomta az álom.

    Átaludta az egész napot, az egész éjszakát. Csak másnap hajnalban ébredt fel, akkor is csak azért, mert felkeltette a tulajdon gyomra korgása. Igen ám, csakhogy világos nappal nem bújhatott elő a folyóparti barlangjából, ha nem akart a szerzetesek kezére kerülni. Hiszen azok közben már bizonyosan fellármázták az egész vidéket. Várt hát estig. Csak hogy este meg sötét volt, s Elidyr nem találta az utat.

    De addigra már valósággal mardosta a gyomrát, a száját, a torkát az éhség. A fiú sem maradni nem akart, sem elindulni nem mert. Tehetetlenségében sírva fakadt, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, visszamegy a kolostorba: inkább az ütlegeket viseli el, mint az éhséget.

    Hanem akkor valaki gyengéden megveregette a vállát. Elidyr felpillantott, és két apró emberkét pillantott meg maga előtt. Törpék voltak, az bizonyos, de – amennyire a sötétségben látni lehetett – egyikük sem volt öreg, s még csak szakállat sem viselt.

-         Te vagy az a fiú, akit annyit vertek a papok? – kérdezték.

-         Én vagyok – felelte Elidyr szipogva, és leste, hogy most mi lesz. Talán visszahurcolják a kolostorba ezek

az apró emberek?

-         És nem akarsz többé visszamenni hozzájuk?

Elidyr megvallotta, hogy bizony nem szívesen menne vissza a kolostorba.

-         Hát akkor a legjobb, ha velünk jössz, szegény fiú – mondták a kis emberek.

-         Hová visztek? – kérdezte Elidyr.

-         Olyan országba, ahol hírből sem ismerik a verést.

-         Enni is kapok? – tudakolta a fiú.

-         Amennyi csak kell – felelték a törpék.

Elidyr felállt, és követte a két apró emberkét. Azok furcsamód nem kifelé vezették a barlangból, hanem éppen a barlang mélye felé. Nem is barlang volt az – csak most vette észre a kis Elidyr - , hanem afféle hosszú folyosó. Mentek, talán egy óra hosszat, vagy annál is tovább. A két törpe két oldalról karonfogta a fiút, hogy el ne botoljék a vakhomályban. De azután nagy sokára valami halvány fény szűrődött be a folyosóra, és Elidyr, még vagy száz lépés után, egyszerre a szabad ég alatt találta magát.

    Nem volt éjszaka, de nappal sem volt. Sőt reggel sem volt és este sem. Mintha szürke felhő borítaná az eget, olyan gyenge világosság derengett a tájékon. De micsoda tájék volt az! Elidyr álmában sem képzelt soha szebbet. A selymes, zöldellő mezőn aranyvizű patakok csordogáltak, a fákon tarka tollú madarak daloltak, s ami mindennél szebb volt: a közeli, lankás domboldalon csillogó palota emelkedett, sokemeletes, de mégis alig magasabb, mint egy jókora földszintes ház Elidyrék falujában.

-         Hol vagyunk? – kérdezte ámultan a fiú.

-         A törpék birodalmában – felelték az emberkék.

Csakugyan,  ahogy lépdeltek a palotához, látta Elidyr, hogy mindenfelé olyasféle emberek járkálnak, üldögélnek,mint amilyenek a kísérői. A bőrük alabástromfehér, a hajuk hosszú, hullámos, aranyló. Némelyik lovon nyargalt, de a lova sem volt nagyobb egy jókora kutyánál. A másikat egy kutya kísérte, de ez meg akkora volt csak, mint egy nagyobbacska egér.

-         Hát ez meg miféle palota? – tudakolta Elidyr.

-         A tündérkirály palotája – válaszolták a kísérői. – Éppen ide igyekszünk.

Mindjárt be is vezették a királyhoz.

-         Ki vagy te, fiacskám? – kérdezte a király, aranytrónusán előrehajolva. – És hogy kerülsz ide?

Elidyr meg a két emberke mindent elmondott a királynak.

-         Szívesen látunk, ha itt akarsz maradni – mondta a király, aki maga is éppolyan csöpp volt, mint országának többi polgára. – Van egy fiam, épp annyi idős mint te. Eredj hozzá, játszadozzatok együtt.

A királyfi éppen a reggeliző asztalnál ült. Hellyel kínálta új pajtását is, és ettek, ittak, jóllaktak.

Azután kimentek az udvarra gurigázni. Néhány tucat golyó hevert az udvaron, színarany valamennyi, s akkora, mint egy-egy nyári alma. Azzal gurigázott a két gyerek ebédig. Ebéd után újra kezdték, és folytatták vacsoráig.

     Így telt el az első nap – és szakasztott így a többi is. Csak még azt kell elmondani, hogy reggelente eljött a kis királyfihoz a tanítómestere, és mindenféle szép, jó, okos tudományra oktatta. A királyfival együtt tanult Elidyr is. Játék és szórakozás közepette így gyarapodott észben, erőben, tudományban.

     Egy napon azonban eszébe jutott az édesanyja. Elgondolta, mennyit bánkódhatik utána, hiszen azt sem tudja, él-e, hal-e. Elszomorodott a szíve.

-         Mitől vagy olyan bánatos? – tudakolta pajtása, a kis királyfi.

Elidyr megmondta. És hozzátette, hogy szívesen lemond a jó életről, a finom ennivalókról, az arany gurigáról, az egész Törpeország boldogságáról, csak viszontláthassa a szülőanyját.

-         Gyere, beszéljünk édesapámmal! – felelte a királyfi.

Mindjárt be is mentek a királyhoz. A király végighallgatta Elidyrt, majd így szólt:

-         Megértem, gyermekem, hogy látni akarod édesanyádat. Hát csak menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Azután pedig gyere vissza, élj tovább a fiam mellett. Ahányszor akarod, mindig ellátogathatsz a faludba, mi szeretettel várunk vissza. Hogy pedig valahogy el ne tévedj, melléd adom kísérőnek azt a két emberkét, aki idehozott.

Elidyr szépen megköszönte a király jóságát, és rövidesen el is indult a két emberkével. Végigmentek a hosszú, sötét folyosón, és elérkeztek a folyóparti barlangba.

-         Innen most már szaladj haza egyedül. – mondták -, megvárunk.

Elidyr alig várta, hogy hazaérjen. De azért óvatosan ment, kerülővel, a kertek alján, nehogy véletlenül valamelyik szerzetes útjába botoljék. El is jutott baj nélkül édesanyja házához, nem látta meg senki.

Volt öröm! Az asszony töviről hegyire kifaggatta a fiút, hogy miért bujdosott el, hol járt azóta, amióta eltűnt, és nagyon örült, amikor meghallotta, hogy Elidyrnek milyen jó dolga van a törpekirály udvarában.

De különösképpen annak örült, hogy a fiának szabad ki-be járása van, és attól fogva gyakran láthatják egymást. Elidyr estefelé elbúcsúzott édesanyjától, és visszatért Törpeországba.

     Másnap aztán megint kezdődött a tanulás, játék, vidámság.

Egyszer ahogy megint ott gurigáztak az aranygolyókkal a palota udvarán, azt mondja Elidyr játszópajtásának, a kis királyfinak:

-         Az emberek odafönn a földön roppant nagy becsben tartják az aranyat. Egyszeriben gazdaggá tehetném az édesanyámat, ha megajándékozhatnám ilyen aranygolyóval!

-         Kérdezzük meg édesapámat! – felelte a királyfi.

Megint bementek a királyhoz, elmondták a kérésüket.

-         Mindenben szívesen a kedvedben járok, fiam – felelte a király. – De ezt az egyet nem engedhetem meg.

Ígérd is meg, hogy amit itt találsz, sohasem viszed fel a földre!

Elidyr sajnálta ugyan, hogy nem vihet ajándékot, de azért megígérte. Másnap, amikor megint meglátogatta az édesanyját, el is mondta:

-         Tudod-e anyám, hogy a törpekirály udvarán akkora színarany golyókkal gurigáztunk az udvaron, mint egy-egy nyári alma? Hoztam volna ajándékba egyet, de a király nem engedi.

-         Nem baj, fiam – felelte az anyja - , megleszek anélkül is.

Egyikük sem tudta, hogy a beszélgetésüket kihallgatta valaki, mégpedig nem más, mint a kapzsi, gonosz szomszédasszony, aki ott fülelt az ablak alatt. Nem szólt egy szót sem, hanem este, amikor Elidyr indult visszafelé, Törpeországba, egyszer elébe toppant a keresztútnál.

-         Idefigyelj te fiú! Ha nem hozol nekem egyet azokból a színarany golyókból, soha többé nem látogathatod meg az édesanyádat. Beárullak a papoknál, és azok visszahurcolnak a kolostor-iskolába!

-         Ne kívánd ezt tőlem! – könyörgött Elidyr. – Megígértem a törpekirálynak, hogy Törpeországból semmit sem hozok fel a földre.

-         Ugyan! – legyintett az asszony. – Hiszen tucatszám hever ott az aranygolyó! Észre sem veszik, ha egyet zsebre teszel!

Elidyr szomorúan ballagott vissza a törpekirály palotájába. Este alig ment le egy falat a torkán, éjszaka alig aludt. Folytonosan csak azon töprengett, hogy mit tegyen. Nem akarta megcsalni a jó törpéket, de nagyon félt a szomszédasszony bosszújától.

Végül is másnap, amikor a kis királyfival megint az udvaron gurigázott, hirtelen lehajolt, és zsebre tett egy aranygolyót. Azt hitte, senki sem látta.

Mindjárt abba is hagyta a játékot, és kéredzkedett fel, a földre. A két emberke közrefogta, és felkísérte a folyóparti barlang szájáig. Ott elbúcsúztak tőle.

Elidyr elindult hazafelé, szokása szerint óvatosan, kerülővel, a kertek alján. De a keresztútnál már várta a szomszédasszony.

-         No, elhoztad-e, amit kértem tőled? – tudakolta.

-         Elhoztam – felelte Elidyr. – De annyit mondhatok: nagyon restellem, hogy megloptam a jótevőimet.

-         Sose restelld! – nevetett az asszony. – Maradt azoknak elég!

Elidyr édesanyjának sem merte elmondani, hogy mit cselekedett. Pedig az anyja váltig faggatta, hogy mi bántja, miért olyan bánatos.

Estefelé visszatért a folyóparti barlangba. A két emberke – mint más estéken is – ott várta a barlang bejáratánál. De most szokatlanul komoly, bánatos volt az arcuk. S nemhogy bevezették volna a barlang mögött nyíló folyosóra, hanem mind a ketten útját állták.

-         Mindent tudunk! – mondta az egyik. – Megloptad a jótevőidet, megcsaltad a barátaidat!

-         Sohasem térhetsz vissza többé Törpeországba! – tette hozzá a másik. – Ez a büntetésed.

S azzal megfordultak, és eltűntek a barlang mélyén.

-         Hallgassatok meg! – kiáltotta Elidyr kétségbeesetten. – Nem rossz szándékkal tettem.

-         Tudjuk – felelték az emberkék, valahonnan a sötét messzeségből -, nem rossz szándékkal, hanem gyávaságból. S ez néha rosszabb a rossz szándéknál is.

Elidyr utánuk rohant. De a folyosó bejáratát, akármerre tapogatózott is, nem lelte sehol. Ott tévelygett, sírdogált egész éjszaka a barlangban. S másnap reggel, a napfényben látta, hogy jószerint nem is barlang az, ahol áll, csak afféle szűk üreg; nemcsak folyosó nem nyílik belőle, de még csak repedés sem látszik sehol a tömör sziklafalon.

Belátta, hogy itt nincs több keresnivalója: Törpeország kapuja örökre bezárult előtte. Kilépett a barlangból. S hát nem két szerzetesbe ütközött, mindjárt ott, a folyó partján?

-         No, most megfogtunk! – kiáltották a szerzetesek. – Most már nem menekülsz!

Behurcolták a kolostorba, és attól fogva még sűrűbben csattogott Elidyr hátán Salamon király pálcája, mint azelőtt. A szerzetesek minden lépését lesték, egy percre sem hagyták magára, szökésre nem is gondolhatott.

    Így hát Elidyr, akár akarta, akár nem, kitanulta a papok tudományát, és sok esztendő múlva pap lett maga is. Nem volt éppen rossz dolga azontúl, de azért mindig könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott az elveszett törpeországi boldogság.

    Hát a kapzsi szomszédasszony vajon békén élvezhette a lopott gazdagságot?! Dehogyis! Nem élvezte az egy percig sem. Ott, a kertek alatt, a keresztútnál kendőjébe kötözte az aranygolyót. Otthon azután bezárkózott a házába, még a zsalut is becsukta, hogy senki be ne leshessen az ablakon, és nagy sóvárogva kihámozta kendőjéből a kincsét. De vajon mit látott? Azt, hogy amit a kezében tart, nem aranygolyó, hanem kavics, amilyent százszámra találni a folyó partján.

És a törpék? Azok – így beszélik az öregek – még gyakran fel-fellátogatnak a földre, hogy megsegítsék a bajba jutott embereket, s az emberek között akadt egy-kettő, aki háládatosabbnak, és állhatatosabbnak bizonyult, mint a kis Elidyr.