Üzemeltető: Blogger.

2013. január 7., hétfő

Az elvarázsolt lány meg a sárkány

Litván népmese

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki a tengerparton lakott, és két fia volt: Petras és Jonas. Ők hárman ott halászgattak minden nap, de ebből sehogyan sem tudtak megélni - mindig csak szegények, nagyon szegények maradtak. Egy alkalommal, amint ott halászgattak, egy csónakon odaúszott hozzájuk egy öregember, elkezdett beszélgetni velük, kérdezősködött.
- Hogyan megy itt a sorotok? Jócskán fogtok halat? Gazdagon éltek?
A halász így felelt:
- Éjjel-nappal halászunk, fogunk is halat, de alig-alig tudunk megélni. Szegények vagyunk,
apó!
- Add nekem az idősebb fiadat, Petrast - mondja az öregember. - Én megfizetek neked. Adok
egy szakajtó aranypénzt, és megmondom, hogy hogyan lehetsz gazdag. A halász gondolkodott így, gondolkodott úgy, végül megszólalt:
- No odaadom, de öreg, hová viszed a fiamat?
Az öreg így felelt:
- Ne félj, apa, a fiadnak jó sora lesz. Amikor csak kedve támad, elhozom hozzád, hogy meglátogasson.
No, megegyeztek. Az öregember fizetett neki egy szakajtó aranyat, és mondta:
- Többet ne halásszál, hanem nyissál kocsmát, ott a borkimérésben meg is gazdagszol.
És az öregember elvitte magával Petrast, a halász pedig ezután már nem halászott. Kocsmát nyitott.
Az öregember csónakon ment három napig Petrasszal át a tengeren, az óceánon, és eljutott egy palotához: a házak egészen a víz mellett álltak, föld pedig egy csepp sem volt, ahová letehetnéd a lábad. Akkor az öregember mondja Petrasnak:
- Te szállj ki és menj be! Én kikötöm a csónakot.
Petras azonnal belépett a csónakból a házba. Járkál és nézelődik, de a ház üres, egyetlen egy ember sincs ott. Az asztalon azonban van enni- és innivaló, várja, várja az öreget, de az csak nem jön. Kinyitja az ajtót és arra néz, ahol hagyta, hogy kikösse a csónakot, de nincs már ott. Arrébb néz a tengerre, hát látja, hogy messze van, már csak a csónak látszik.
No, amint egyedül maradt itt, nem tudja, hogy mihez is kezdjen. Járkál fel-alá, sétálgat a házban, ahol senki sincs, ez minden. Olyan szomorúság lett úrrá rajta, hogy aznap nem is evett. Az ágy is meg volt vetve. Amint leszállt az este, besötétedett, félni is kezdett. No, most mit tegyen - lefekszik az ágyba, betakarózik és fekszik. Egyszerre megérezte, hogy van ott valaki. Kinyújtotta a kezét, megfogta a hajfürtjét. Megérezte, hogy egy nő az. Azonnal felkelt, lámpát gyújtott, nézi, de senki sincs. Ha már senki sincs, akkor elgondolkodott: lehet, hogy csak álmodtam. És megint lefeküdt. Amint lefeküdt, valaki megint tesz-vesz a közelében. No, nem szól, semmit sem mond. Így töltötte el fekve ezt az éjszakát. Reggel, amint pirkadt,
felkelt - az asztalon van ennivaló, ott gőzölög a meleg étel, hideg étel is van - evett, amennyi csak belefért, és megint járkál a házban, és állandóan csak abban reménykedik, hogy valahol talál egy embert, de nincs, és nincs. Eljött a dél. Megint van enni- és innivalója, amit csak akar, vacsorája is van, és éjjel megint eljön a láthatatlan nő.
Leélt ott egy egész évet, már megszokta, hogy neki itt jó dolga van. Azonban egy év múlva vágyakozni kezdett az apja, az anyja és a fivére után. Olyan nagyon vágyakozott, hogy akár csak egy pillanatra megláthassa őket. Akkor az öregember eljött a csónakján és mondja neki.
- Tehát, Petras, el akarsz menni meglátogatni a szüleidet, megnézni, hogy most hogyan élnek?
Petras azt felelte, hogy nagyon akar. Az öregember azonnal beültette a csónakba, és viszi, de
útközben így beszél:
- Az apádnak és az öcsédnek elmondhatod, hogy hogyan élsz, de az anyádnak ne mondd el!
Megérkezett, de nem találta a régi helyen a szüleit. A városban éltek, egy nagy kocsmát béreltek, és gazdagok voltak. Ott vendégeskedik náluk, kérdezik, hogy hogyan él most. Az apjának és az öccsének elmondja, hogy így és így: éjjel mindig meglátogatja őt egy láthatatlan valaki.
Azok ketten elnevetik magukat, és mondják:
- Jó ott neked, mégsem egyedül élsz.
Később az anyja kezdi faggatni:
- Gyermekem, miért beszélsz velem ilyen keveset? Miért nem mondod meg nekem, hogy
hogyan is élsz? Az anyja egyre csak sírva kérdezgeti, így a falhoz szorította. Végül Petras mindent elmondott
neki. Akkor az anyja mondja:
- Én mindjárt elmegyek a paphoz, ő majd tudja, hogy mit kell tenni.
Az anya el is ment azonnal a paphoz, mindent elmesélt. Akkor a pap kioktatta: ha most odamegy, el kell vinni magával egy megszentelt viaszgyertyát, nappal meg kell gyújtani és le kell takarni, de éjjel, amikor úgy érzi, hogy valaki van a szobában, vegye le a gyertyáról a fedőt. Petras elbúcsúzott a háziaktól, és megint elutazott azzal az öregemberrel. Az öreg elvitte a házig, beengedte, de ő maga megint elment a csónakjában. Petras nappal meggyújtotta a gyertyát és betette egy bögre alá, várta az éjszakát. Éjjel lefeküdt az ágyába, és egyszerre megérezte, hogy valaki ott van mellette. Azonnal levette a bögrét a gyertyáról, látja, hogy egy
szép lány van a szobában, szőke copfja van, mellette áll. Sírva fakadt, és veszekedni kezdett.
- Ahogy kibírtad azt az évet, hogy nem láttál, ezt a másikat is ki kellett volna bírnod, akkor már vége lenne a varázslatnak. Akkor neked is, nekem is jó lenne, de most elvesztettél engem, és te magad is elvesztél. Hiszen nem is tudod, hogy minden nap tizenkettőkor ideúszik hozzám a tizenkétfejű sárkány. Addig, ameddig te engem nem láttál, ő sem látott téged, de most, hogy megláttál, ő is meg fog téged látni. Ma téged is és engem is felfal.
És Petras most sajnálja, hogy mindezt elmondta az anyjának. Ha nem mondta volna el, akkor az anyja meg a pap nem oktatta volna ki erre és minden jól végződött volna. Végül megharagudott rá a lány és így szólt:
- Jobb, ha csak egyedül pusztulsz el, mint mindketten - és belökte Petrast a vízbe. A fiú nagyon jól tudott úszni, hát úszott-úszott, és meg-megpihent a vízen. Így úszott három napig, majd eljutott egy szigethez. Már nagyon elfáradt és megéhezett. Miután kimászott arra a szigetre, körbenézett, hogy talál-e legalább egy madártojást. Itt találkozott az öregemberrel, aki megkérdezte:
- Hát te, Petras, hogyan kerültél ide, erre a szigetre?
Mindent elmesélt: hogy ki és hogyan oktatta ki, hogy mit tett, és hogyan is jutott a szigetre.
Akkor az öregember mondja neki:
- Látod, nem megmondtam neked, hogy az anyádnak ne meséld el, hogy hogyan élsz ott. Nem
hallgattál énrám, öregre. Most akár mit is teszel - mondja tovább az öreg -, ami megtörtént, az úgy is marad. Most odaadom neked ezt a gombolyagot, ha ezt letekered, azzá változhatsz, amivé csak kedved támad.
Átvévén tőle a gombolyagot, gondolt egyet, és azon nyomban a leggyorsabb madárrá változott. Elrepült ahhoz a lányhoz. Amint megpillantotta, kérdi a lány:
- Hogyan kerülsz te megint ide? Ő elmesélte neki, hogy mi történt, hová úszott el, hogyan adta az öregember neki ezt a gombolyagot, és hogy ő most átváltozhat mindenné, amivé csak akar.
 Mondja a lány:
- No, jól van. Ma tizenkét órakor idejön a sárkány, te pedig változz át csalogánnyá és szállj fel
arra a hársfára, ami a háztól nem messze áll. Énekelj! És amikor kimegy, hogy megnézzen,
akkor te repülj el.
Petras mondja neki:
- Te meg kérdezd meg tőle, hogy hol van a halála.
Délben habzani, háborogni kezdett a víz, és előbújt a vízből a szörnyűséges tizenkétfejű sárkány. Miután bement a házba, beszélgetett azzal a lánnyal. Petras pedig csalogánnyá változva énekelt azon a hársfán nagyon szépen. Mondja a sárkány:
- Oh, milyen szépen énekel itt ez a kismadár!
És kiment, hogy megnézze, de a madár azonnal elrepült, és ennyi volt! Akkor a sárkány megint bement, a lány pedig kérdi tőle:
- Tudod, mire gondoltam? Hol lehet a te halálod?
- Ebben a pohárban - mutatja a sárkány.
Miután elmúlt a dél, a sárkány lemerül a vízbe. Petras átváltozik emberré, és következő délig nyugodtan élnek kettesben. A lány pedig azt a poharat ölelgette és várta a sárkányt. Petras megint csalogánnyá változik, felrepül a hársfára és énekel. Délben felmerült a tengerből a sárkány, és miután bement a lányhoz, kérdezi:
- No, miért szorongatod úgy azt a poharat?
- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.
A sárkány elnevette magát:
- Hogyan lenne itt a halálom? A halálom abban a hársfában van, amelyiken az a madár olyan
szépen énekel.
Miután elmúlt a dél, a sárkány megint elmerült a tengerben, és ezek kettesben pedig élnek,
mint emberek. Reggel a lány a hársfát ölelgeti. Megint jön a sárkány és kérdi:
- No, miért szorongatod úgy azt a hársfát?
- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.
A sárkány mondja:
- Az nem az én halálom. Az én halálom Franciaországban van, ott egy hegyi réten tizenkét ökör legel, mellettük áll tizenkettő, vízzel teli vödör. Ha megennéd azt a tizenkét ökröt és kiinnád azt a tizenkét vödör vizet, akkor már harcolhatnál ellenem. Harc közben kirepülne belőlem egy kacsa. Ha te elfognád azt a kacsát, és felvágnád, találnál benne egy tojást, azzal a tojással már megölhetnél, mert az az én halálom.
Miután mindezt elmesélte a sárkány, és az óra elütötte a tizenkettőt, visszamerült a vízbe.
Petra azonnal átváltozott a leggyorsabb madárrá és elrepült Franciaországba arra a hegyre, megtalálta a tizenkét ökröt és a tizenkét vödör vizet. Mindjárt levágta az összes ökröt, kiitta a vizet mind a tizenkét vödörből, és érzi, hogy már olyan erős, hogy a világon senki sem szállhat szembe vele. Azonnal visszaváltozott a leggyorsabb madárrá és visszarepült a lányhoz.
- No, most már megbirkózhatom azzal a sárkánnyal - mondja Petras.
Amikor eljött a dél, megmozdult a víz, és amikor kimászott a sárkány, mindjárt észrevette
Petrast. Meglátván őt, fel is kiáltott:
- Miért jöttél el az én királyságomba? Ki engedett ide be téged?
Azonnal Petrasra támadt, de az tartja magát, és birkóznak, birkóznak. Amint birkóznak, huss, egyszerre kirepült a sárkányból egy kacsa. Petras azonnal héjává változott, hopp, a kacsára, lehozta a földre, széttépte, kiesett a tojás. A sárkány menekül tőle, úszik a tengeren, de Petras macskává változik. Miután utolérte, hozzávágta a tojást, amivel agyon is verte. Mihelyt megölte a sárkányt, a tenger már ott sem volt, szárazföld volt a helyén. Ez most Amerika. Petras pedig megesküdött a lánnyal.
Én is ott voltam a lakodalomban, ettem, ittam, lefolyt a szakállamon, a számba egy csepp sem jutott. Petras lett Amerika királya. Ott termett egy hadsereg, ágyúkból kezdtek lövöldözni.
Engem betettek az egyik ágyú csövébe, és amikor kilőttek, és repültem, és elrepültem ide Vilniusba, hogy elmondjam nektek ezt a mesét.


Fordította: Dabi István

Eglé, a siklók királynője

Litván népmese

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy öregember meg egy öregasszony. Tizenkét fiuk
volt, meg három lányuk. A legfiatalabbat Eglėnek hívták.
Egy nyári reggel mind a három lány elment fürdeni. Miután lubickoltak egy kicsit a vízben, megfürödtek, kimásztak a partra, hogy felöltözzenek. A legfiatalabb látja, hogy az inge ujjába bemászott egy vízisikló. Mit tegyen? A legidősebb mindjárt felkapott egy botot, hogy kikergesse.
De a sikló odafordult a legkisebbhez, és emberi hangon megszólalt:
- Eglutė - mondja - ígérd meg, hogy a feleségem leszel, akkor én magam kimászom.
Sírva fakadt Eglė: hogyan mehetne feleségül egy vízisiklóhoz? Aztán dühösen megszólalt:
- Add vissza az ingem, és eredj az utadra épen és jó egészségben oda, ahonnan jöttél.
De a sikló mondja:
- Ígérd meg, hogy feleségül jössz hozzám, akkor magam kimászom.
Mit tegyen Eglė, megígérte a siklónak, hogy hozzá megy feleségül.
Három nap múlva látják, hogy egy egész csapat vízisikló mászik be a kertjükbe. Mindnyájan megrémültek, de a siklók csak ott tekergőztek. A násznagyok egyenesen bementek a házba, hogy megegyezzenek az öregekkel és a menyasszonnyal. Először a szülők vonakodtak, nem akartak beleegyezni, de mit tehetsz egy ilyen siklóhaddal, akarod, nem akarod, oda kell adni a legfiatalabb és legszebb lányt. De az csak nem hagyja magát. Megkérik a siklókat, hogy várjanak egy kicsit, ők pedig átmennek az öreg szomszédasszonyhoz, mindent elmondanak neki.
Az így szól:
- Könnyű dolog becsapni a siklókat. Adjatok nekik a lányotok helyett egy libát. Azzal küldjétek haza a háztűznézőket.
Így is tettek. Levágtak egy fehér libát. A násznagyok elmentek vele. Hamarosan meghallották
a nyárfán ülő kakukk hangját:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér libát visztek,
Kakukk, kakukk.

A siklók mennek vissza. Dühösen ledobják a libát, és kérik a menyasszonyt. A szülők, miután tanácskoztak az öreg szomszédasszonnyal, levágtak egy fehér bárányt. Az út szélén a kakukk megint mondja:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér bárányt visztek,
Kakukk, kakukk.

Sziszegve jönnek vissza a siklók és követelik a menyasszonyt. Most egy fehér tehenet adnak nekik, de miután a kakukk figyelmeztette őket, megint visszajönnek még nagyobb haragra gerjedve, szárazsággal, árvízzel, éhséggel fenyegetik azt, aki nem tartja be adott szavát. A háziak mit tehetnének, elsiratják a lányukat, odaadják a siklóknak. Azok viszik a lányt, az útszélen pedig szól a kakukk:
Menjetek, siessetek!
A vőlegény várja a menyasszonyát!

Eglė végül a kísérőivel elért a tengerpartra. Ott várt rá egy szép ifjú. Elmondta, hogy ő az a vízisikló, aki bemászott az inge ujjába. Mindjárt átkeltek együtt egy közeli szigetre, onnan leereszkedtek a föld alá, a tenger fenekére, ahol a siklók pompás vára állt.
Itt megtartották a lakodalmat. Három hétig ettek, ittak, táncoltak, mulattak.
A siklók vára tele volt mindenféle kinccsel. Eglė is megnyugodott, boldog volt, végül teljesen
megfeledkezett a szülőföldjéről.
Eltelt kilenc év, Eglėnek három fia született: Tölgy, Kőris, Nyír, meg egy lánya, Nyárfa. Ő
volt a legfiatalabb. Egy alkalommal az állandóan csintalankodó, legidősebb fia megkérdezte
Eglėt:
- Mama, hol élnek a te szüleid? Látogassuk meg egyszer őket!
Akkor Eglėnek az eszébe jutotta a szülei, a fivérei, a nővérei, és egész szülőföldje. Nyugtalan lett. Arra gondolt, hogy hogyan is megy a soruk, élnek-e még, egészségesek-e, vagy talán már meg is haltak. A vágy annyira kínozta a szívét, hogy mindenképpen el akart menni, meglátogatni a szüleit, hiszen már oly sok éve nem járt ott, nem látta a családját. Nagyon vágyakozott utánuk. A sikló hallani sem akart róla.
- Rendben van - mondja végül. - Elengedlek hozzájuk, de előbb fond meg ezt a selyem kócot -
mutatott a rokkára.
A felesége odament a rokkához és font éjjel, font nappal. Font, csak font, de a gombolyag csak nem lett kisebb. Látja, hogy itt valamilyen csalás van, mintha el lenne varázsolva a gombolyag. Eglė elmegy egy öregasszonyhoz, aki tőle nem messze lakik, az egy híres varázsló.
Amikor odaér, így szól hozzá:
- Kedvesem, anyókám, taníts meg engem arra, hogy hogyan fonjam meg a kócot!
Az öregasszony elmondta, hogy mit kell tennie.
- Amikor begyújtasz - mondja - dobd be a tűzbe, mert másképpen sohasem ér véget a gombolyag.
Eglė, amikor hazament, bedobta a gombolyagot a kemencébe, amibe azért gyújtott be, hogy kenyeret süssön. A selyem mindjárt meggyulladt, és ekkor Eglė látta, hogy a parázson lovagló békák hogyan fogják meg a fonalat. Miután a munkáját így elvégezte, Eglė megint kérte a siklót, hogy legalább néhány napra eressze el a szüleihez. Ekkor a férje a pad alól előhúz egy pár vasbocskort, és így szól:
- Majd amikor ezt elhordod, elmehetsz.
Eglė mindjárt fel is öltötte azt a bocskort. Megy. Lépked, téglához, kőhöz dörzsöli, mindenhez, amihez csak tudja, de az anyaga vastag, kemény, egyáltalán nem kopik. Akármennyit is jársz benne, el nem hordod, örök időkre megmarad. Megint megy az öregasszonyhoz tanácsot kérni.
 Az így oktatja:
- Vidd el a bocskort a kovácshoz és kérd meg, hogy dobja be a kovácskemencébe.
Így is tett. A bocskor jól kiégett, és Eglė három nap alatt kilyukasztotta.
Amint elkoptatta, megint kéri a férjét, hogy engedje el látogatóba a szüleihez.
- Jól van - mondja a sikló. - De ha el akarsz menni, legalább egy kis madárlátta kenyeret kell vinned a testvéreid és a rokonaid gyerekeinek.
Ugyanakkor megparancsolta, hogy rejtsék el az összes edényt, Eglė nehogy meg tudja sütni a kenyeret. Eglė gondolkodik, gondolkodik, hogy hogyan hozzon vizet vödör nélkül, hogyan gyúrja meg a tésztát edény nélkül. És ismét siet az öregasszonyhoz.
Az mondja:
- Kenj be kovásszal egy szitát, meríts vele vizet, és gyúrd meg benne a tésztát!
A sikló felesége úgy is tett: meggyúrta, kisütötte és már készen is volt a kenyér. Ekkor elbúcsúzott a férjétől, és a gyerekeivel együtt elment a hazájába. Žilvinas, a sikló jó darabon elkísérte, átvitte a tengeren, és ráparancsolt, hogy otthon ne legyen kilenc napnál tovább.
Mihelyt tud, jöjjön vissza.
- Amikor jössz vissza - mondja -, te egyedül a gyerekekkel gyere, és mihelyt ideérsz a tenger
partjára, így hívj engem:
Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.
- És ha meglátod a tengeren a tejhabot - mondja - tudd, hogy én még élek. Ha vérhabot látsz, én már nem élek. Ti pedig, gyerekek, semmiképpen se áruljátok el, hogy hogyan kell engem hívni.
Ezután mindenkitől elbúcsúzott, és azt kívánta, hogy a vendégeskedés után szerencsésen térjenek haza. Eglėt a szülőföldjén kimondhatatlan örömmel fogadták: az egész család, minden rokona és
minden szomszédja összegyűlt, hogy lássák.
Egymás szavába vágva kérdezgették, hogy hogyan élt ott a siklók között. Ő meg csak mesélt, mesélt. Mindenki megvendégelte, kedves szavakkal fogadta. Észre sem vette, hogy milyen gyorsan eltelt a kilenc nap.
Közben a fivérei, a nővérei, a szülei azon gondolkodtak, hogy mit tegyenek, hogy ne kelljen visszamennie. Meg is egyeztek: ki kell szedni a gyerekekből, hogy hogyan hívja majd a tengerpartról az anyjuk a férjét, és aztán kimennek ők a partra, előhívják a siklót és agyonverik.
Miután így megegyeztek, legelőször Eglė legidősebb fiát, Tölgyet hívták ki az erdőbe és kérdezgették, de ő azt felelte, hogy nem tudja. Vesszőkkel verték, de bármit is csináltak vele, nem tudták kiszedni belőle. Amikor eleresztették, megfenyegették, nehogy elárulja őket az anyjának. Másnap Jávort vezették ki, majd a Nyírt, de őtőlük nem tudtak meg semmit. Végül kicsalták Eglė legfiatalabb gyermekét, a lányát, Nyárfát. Kezdetben ő is azt mondta, hogy nem tudja, de amikor meglátta a ruhájuk alól kilógó vesszőket, azonnal elárulta nekik a titkot.
Akkor a tizenkét fivér együtt, felkapva egy-egy kaszát, kivonult a tengerpartra. Megállnak ott és kiáltják:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Mihelyt csak odaúszott a sikló, a férfiak azonnal rátámadtak és összeszabdalták. Aztán hazamentek és semmit sem szóltak Eglėnek, hogy mit is tettek.
Elmúlt a kilenc nap. Eglė mindenkitől elbúcsúzott, kiment a tengerpartra és hívja Žilvinast:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Megmozdult, megkavarodott a tenger, egészen a fenekéig, és Eglė meglátta a véres habot a víz tetején, és meghallotta a férje hangját:
- A te tizenkét fivéred összekaszabolt engem kaszával. A jelszót Nyárfácska, a mi legkedvesebb gyermekünk árulta el nekik.
Elszomorodott Eglė, sírva fakadt, és amikor visszatért a gyermekeihez, így szólt Nyárfához:

Változzál te nyárfává,
Reszkessél te éjjel-nappal,
Az arcod mossa az eső,
A hajad cibálja a szél!

A fiaihoz így beszélt:
Fiaim, ti álljatok, mint erős fák, Én, az anyátok, fenyővé változom.
Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, úgy is történt. Most is a tölgy, a jávor meg a nyír a legerősebb fák, a nyárfa pedig még a legkisebb szellőben is remeg, mert megremegett a nagyszülei előtt, és elárulta az apját meg az anyját.


Fordította: Dabi István

2012. október 16., kedd

Az aranylovag, aranykutya, aranyló

Lengyel népmese

Egyszer volt egy házaspár, melynek egyetlen vagyona a lova meg a kutyája volt. Azonban a házaspárnak nem volt gyereke, a lónak csikaja és a kutyának kölyke. Hát persze, hogy búsult az ember.
- No asszony - mondotta az ember - nem állom én ki tovább ezt a magánosságot. Elmegyek világgá, talán szerzek kis gyereket, kis csikót és kis kutyát a házhoz.
El is ment, nyakába vette a világot. Akivel csak találkozott, megkérdezte?
- Hej, atyámfia, nem tudná megmondani, hol szerezhetnék én kis gyereket, kis csikót, és kis kutyát?
- Bolond kend, bácsi - feleltek az emberek. - Kis csikót, kis kutyát csak vehet, de kis gyereket nem árulnak a vásáron.
- Nem is akarok én venni, hanem azért járom a világot, hogy megtudjam, nincs-e olyan csudaszer, melyből fiúnk legyen, a lovamnak kis csikaja, a kutyámnak kis kölyke.
- No akkor még nagyobb bolond kend, ha azért ment világgá - nevették a megszólítottak.
Az ember hát ballagott tovább. Délre egy kerek erdőbe ért, abban talált egy kerek követ, arra leült és elkezdett falatozni, mert a tarisznyában szalonnát meg kenyeret vitt magával.
- Jó étvágyat kívánok, emberfia - hallatszott egy hang mögötte.
Az ember megfordult, hát egy öreg ősz emberkét pillantott meg, akinek a köpenyege a földig ért.
- Köszönöm szíves jókívánságát - delelt az ember - ha kedve van hozzá, tartson velem.
Nem is kérette magát kétszer az öreg, hanem letelepedett a kőre és jól beszalonnázott, nagyot húzott utána a korsóból, melyben friss forrásvíz volt.
- Váljék egészségünkre - mondotta az öreg - hát mi szél hoz erre, mi járatban vagy?
- Abban járok, hogy kitapasztaljam, nincs-e olyan csodaszer a világon, hogy nekünk fiúnk szülessen, a lovamnak csikaja legyen, a kutyám pedig megkölykezzék.
- No, ha ezért jársz, hát jó helyen jársz, mert én segíthetek a bajodon.
Ezzel a köpönyege alá nyúlt az öreg ősz emberke, kivett onnan egy kis palackot, melyben aranyvíz volt, meg egy marék aranyzabszemet, és egy aranysarkantyús csirkelábat.
- Eredj haza - mondotta az emberke - a feleséged igya meg az aranyvizet, a lovad egye meg az aranyzabot, a kutyának pedig vesd oda az aranysarkantyús csirkelábat.
Hej, hálálkodott az ember s megkérdezte az ősz apótól:
- Kit tisztelhetek kegyelmedben? Mi a becsületes neve?
- Az én nevem Sohamegnemhali Kelemen.
Ezzel eltűnt az öreg. Az ember pedig hazament s úgy tett, ahogy az öregapó tanácsolta. Az asszony megitta az aranyvizet, a ló elropogtatta az aranyzabot, a kutya megette a csirkelábat.
Hát reggelre két aranyhajú kisfiút hozott a gólya, a ló két aranyszőrű csikót ellett és a kutyaólban két aranylábú kutyust nyalogatott az öreg eb.
Múlt az idő. A fiúk megnőttek, gyönyörű szál legény vált belőlük. Egy napon így szólt az apa fiaihoz:
- Itt az ideje, hogy szerencsét próbáljatok. Mindegyitekkel adok egy aranyszőrű lovat meg egy aranylábú kutyát az útra. De útba ejtsétek ám a kerek erdőt, kerek erdőben a kerek követ.
Lóra ült a két ifjú és a két kutya kíséretében útra kelt. A kerek erdőben, a kerek kő mellett, már várta őket az öreg ősz emberke.
- Hova, hova, derék lovagok?
- Szerencsét próbálni - feleltek az ifjak.
- Hát csak lovagoljatok egyenesen előre. Három nap múltával egy folyóhoz értek. Azon úsztassatok át. A túlsó parton két útra akadtok. Mindkettő egy helyre visz, csak az egyik rövidebb, mint a másik. Aki hamarabb ér partot, menjen jobbra, a másik balra.
Így is tett a két aranyhajú lovag. Mikor a folyóhoz értek, beleugrattak a vízbe s utánuk ugrottak a kutyák. Hát, uramfia, a víz aranyhullámaitól, lovas, ló és kutya tetőtől-talpig aranyos lett. Mintha csak aranyburokban lennének.
Hát, amelyik ifjú előbb kapaszkodott ki a vízből, jobbra ment, a másik balra. A jobbra tartó lovas reggelre egy várhoz ért. A vár tornyában állt a strázsa. Ez mindjárt szaladt urához, a grófhoz és jelentette:
- Egy lovas közeledik a várhoz, aki lovastól ás kutyástól úgy ragyog, mintha aranyból lenne.
A várúr erre elküldötte szolgáit a lovag elé, hogy a várba vezessék. A kapuban pedig maga a gróf fogadta két leányával a jövevényt.
- Légy üdvözölve váramban, aranylovag - mondotta a gróf - s légy az én vendégem.
Ezzel bevezette a lovagot az ebédlőterembe, ahol már dús lakomára volt terítve. Lakoma után a lovag búcsúzni akart, de leányai félrevonták apjukat s az idősebbik így szólt:
- Apám, ne bocsásd el az aranylovagot, egyikünket vegye el előbb feleségül.
- De melyiket válassza? - kérdezte a gróf.
- Ne ő válasszon, hanem játszunk vele sakkot s amelyikünk nyer, azé legyen az aranylovag.
- No, nem bánom, legyen kívánságotok szerint.
Hát várában tartotta a gróf a vendéget. Este, a vacsora után, így szólt az aranylovaghoz az idősebbik leány, aki négy barátnőjével együtt volt:
- Mivel töltsük el az időt?
- Talán mesemondással? - kérdezte a vendég.
- Én már minden mesét ismerek - mondotta a grófkisasszony - sakkozzunk inkább.
- És mibe játszunk?
- Te fölteszed az aranykutyádat, én az aranykarperecemet.
Hát játszottak, miközben a négy kisasszony énekelt. Olyan gyönyörűen énekeltek a leányok, hogy az aranylovag csak rájuk hallgatott és elvesztette a játékot: az aranykutyát elnyerte a grófkisasszony.
- Még egyet játszunk! - mondotta a grófkisasszony. - Te fölteszed az aranylovat, én az arany koronámat.
Most még szebben énekeltek a leányok és az ifjú elvesztette az aranylovat is.
- Három a tánc! - jelentett ki a grófkisasszony. - Én fölteszem magamat, te is fölteszed magadat. Ha én nyerek, te az enyém vagy, ha te nyersz, én a tiéd vagyok és tehetsz velem, amit akarsz.
A harmadik játék alatt már úgy énekeltek a leányok, mint az angyalok, úgy hogy a vendég csak őket hallgatta, csak őket nézte. A játékot persze elvesztette.
- Most hát az enyém vagy! - kiáltotta a grófkisasszony. - De, mert az eszed folyton a leányok énekén járt és rám alig figyeltél, börtönbe vetlek és addig tespedsz benne, amíg a kedvem tartja.
Bizony börtönbe vetették az aranylovagot.
Reggelre megint szalad a toronyból a strázsa:
- Uram, megint közeleg egy aranylovag aranylovon, aranykutyával!
A gróf ismét nagy tisztességgel fogadta a vendéget s mindenki csodálkozott, hogy mennyire hasonlít a tegnapi lovaghoz. Ebéd után az ifjabbik grófkisasszony így szólt az új vendéghez:
- Szeretnék, utam, veled sakkozni. Van-e kedved hozzá?
- Szívesen - felelt a vendég - de mibe játszunk?
- Én fölteszem ezt az aranyszívet, mely a nyakamban lóg, te fölteszed az aranykutyát.
Hát játszottak. Az udvarhölgyek megint énekeltek, de az ifjú nem figyelt rájuk s így elnyerte a grófkisasszony aranyszívét.
- Még egyszer! kiáltotta a grófkisasszony. - Én fölteszem az aranyláncomat, te fölteszed az aranylovadat.
A játék megkezdődött. A leányok megeresztették a legszebb hangjukat és szemük úgy ragyogott, akár a gyémánt, de a vendég oda se nézett nekik. Bizony elnyerte az aranyláncot.
- No még egyet játszunk! - kiáltotta a vendég. Ha te nyersz, tied vagyok, ha én nyerek, enyém vagy és sohasem adlak vissza.
Most aztán olyan gyöngyen énekeltek a leányok, hogy a kő is megolvadt hallatára, de a vendég csak a grófkisasszonnyal s a játékával törődött. El is nyerte a leánykát, ami ennek sem volt ám ellenére s így a gróf is beleegyezett, hogy nőül vegye a leányát.
Mikor ezt az idősebb grófkisasszony meghallotta, a szíve meglágyult és felhozatta az aranylovagot a börtönből, neki is kedve szottyant esküvőt ülni. No hiszen, bámultak a testvérek, mikor viszontlátták egymást.
Volt aztán nagy dínom-dánom, lakodalom, melyre elhozatták az aranylovagok szüleit is. Ott rúgta a port Sohamegnemhali Kelemen is, aki kijelentette, hogy ámbár ő már olyan öreg, mint a világ, de ilyen víg lakodalmat még nem látott.

A páfrány virága

Lengyel népmese

Örök idők óta mindenki tudja, de különösen az öreg anyókák, akik hosszú históriákat mesélnek róla téli estéken, a vígan pattogó kandallótűz mellett, hogy Szent János napjának éjjelén, az esztendő legrövidebb éjszakáján, kivirágzik a páfrány. Aki megtalálja, letépi és szívére rejti virágát, annak nagy szerencsében és boldogságban lesz része a földön.
Csak az a baj, hogy egyetlen ilyen éjszaka van az egész esztendőben, az is nagyon rövid, s a páfránynak csak egy virága nyílik minden esztendőben, az is úgy elrejtőzik valamelyik zugban, hogy különös szerencséje van annak, aki megtalálja.
Azok, akik értenek az efféle csodadolgokhoz, még azt is beszélik, hogy igen nehéz és veszedelmes út vezet a virághoz, rémek, kísértetek riasztják vissza a virágkeresőt, azok védik a virágot, nem engednek oda senkit.. Különös nagy merészség és nem mindennapi bátorság kell ahhoz, hogy valaki megszerette magának a páfrány virágát.
Még azt is beszélik, hogy a virágocskát eleivel meg se lehet ismerni, olyan kicsinek, csúnyának, jelentéktelennek látszik, s csak miután letépik, bontja ki csodás nagyságú kelyhét.
Mivelhogy olyan nehéz a virághoz hozzájutni és leszakítani, így aligha látta valaki, s az öregebbek is csak hallomásból tudnak róla - mindenki másképp meséli a dolgot, s maga is hozzátold valamit.
Annyi azonban biztos, hogy Szent János éjszakáján virágzik rövid ideig, míg meg nem szólal a kakas, s aki leszakítja, annak attól a perctől kezdve minden kívánsága teljesül: még ha a legcsodálatosabb dolog jutna is eszébe, nyomban valóra válik.
Az is tudni való, hogy csak fiatal tépheti le a virágot s csakis tiszta kézzel. Öreg ember ha meg is találná, rögtön szétporladna az ujjai között.
     Ezt mesélik az emberek, s minden mesének igazság a magja: bár az emberek mindenféle rongyba burkolják, úgyhogy gyakran alig látni, mégiscsak ott van az a mag.
     Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit úgy hívtak, hogy Jacus. A faluban kíváncsinak csúfolták, mert folyton keresett, kutatott, mindenre fülelt, s mindig azt kívánta a legjobban, amit a legnehezebb volt megszerezni. Ilyen volt már a természete. Ami a lába elé hullott, vagy amiért csak a kezét kellett kinyújtania, azt lebecsülte, semmibe se vette: amiért verekedni, törekedni kellett, az esett ínyére.
     Történt, hogy egy este a tűz körül üldögéltek mindnyájan, s Jacus a botját faricskálta bicskájával, mindenáron kutyafej formára akarta kifaragni. Egy öreg, bölcs, világlátott anyóka mesélni kezdett a páfrány virágáról.
A kíváncsi Jacus csak hallgatta, s úgy beléfeledkezett, hogy még a bot is kihullott a kezéből, s majdhogy le nem vágta bicskájával az ujját.
Az anyóka úgy mesélt a páfrány virágáról, mintha ő maga a tulajdon szemével látta volna, bár a rongyairól ítélve, nem lehetett különösebb szerencséje. Mikor befejezte a mesét, Jacus azt mondotta magában:"Lesz, ami lesz, de én ezt a virágot megszerzem magamnak."
- Megszerzem, mert ha az ember erősen akar valamit, s azt mondja magában, hogy úgy lesz, végül mindig eléri - mondogatta Jacus gyakran.
Nem messze a falucskától, ahol Jacus szüleinek házacskája, kertecskéje és földecskéje volt, erdő sötétlett: ennek az erdőnek a szélén gyújtottak mindig tüzet, itt ülte meg a falubeli fiatalság Szent János éjszakáját.
Míg a többiek átugrálták a tüzet, s megperzselik a lábukat - gondolta Jacus - majd ő elmegy az erdőbe, és megkeresi a páfrány virágát. Ha nem sikerül az első évben, elmegy a következőben, míg végül meg nem találja, övé nem lesz a virág.
Várt is hónapokon át, várta azt az éjszakát, és mindig csak a virág járt az eszében. Rettenetesen hosszúnak érezte az időt.
    Végre eljött a várva várt nap, közeledett a várva várt éjszaka. A faluból a fiatalok elmentek mind tüzet gyújtani, ugrálni, énekelni, mulatni.
Jacus pedig megmosdott szépen, fehér inget vett fel, új piros övet kötött a derekára, viseletlen hársfa sarut fűzött a lábára, fejére pávatollas sapkát tett, s mihelyt eljött az ideje, s leszállt az est, az erdőbe surrant.
Némán feketéllett az erdő, fölötte sötét éjszaka. A csillagok alig pislákoltak: csupán maguknak világítottak, a földnek nem volt belőlük haszna.
    Jacus nappal jól ismerte az erdő mélyébe vezető utat. Most azonban, alighogy mélyebbre merészkedett, csodálatos módon sem az ismert ösvényt nem bírta megtalálni, sem nem tudta a fákat megkülönböztetni egymástól. Mintha megváltozott volna minden. A földre dőlt fatörzsek rettentően megvastagodtak. A kivágott fák tönkjei olyan összevissza nőttek, hogy sem megkerülni őket, sem átmászni rajtuk nem lehetett. A bokrok úgy megsűrűsödtek, s olyan tüskések voltak, mint soha azelőtt: csalán csípett, tövis szúrta Jacus lábát. S körös-körül vaksötét, a sűrű sötétségben hol itt, hol ott gyulladt ki egy-egy szempár: úgy néz rá, mintha fel akarná falni, színét váltja, sárga, zöld, vörös, fehér fényben játszik, hirtelen felvillan és kialszik. Temérdek szempár villogott jobbra, balra, fönt és alant, de Jacus nem ijedt meg tőlük. Tudta, hogy csak rémisztgetik. "Mit nekem kísértetek!" - mormolta magában.
    Nem az a lengyel legény, aki megijed a saját árnyékától.
Továbbment, de milyen nehéz volt előbbre jutni! Hol fatörzs dőlt az útjába, hol meg ő ment neki egy-egy kidőlt fának. Kapaszkodik, kapaszkodik, s mikor végül eléri a hegy tetejét, s le akarna ereszkedni, akkor látja, hogy megint akkora kis dombocska, amit átléphetett volna könnyen.
    Odább hatalmas fenyő állt az úton, sudara a végtelenbe nyúlik, lent meg olyan vastag a törzse, akár egy torony. Meg akarja kerülni, megy, megy, s mikor már megkerülte, akkor látja: olyan vékony kis vessző, hogy botot is faraghatna belőle. Értette már, hogy gonosz erők akarják eltéríteni útjából.
    Aztán olyan sűrű bozót állta az útját, hogy a kisujja sem fért át rajta: de Jacus nekivetette magát, taszította, gyömöszölte, fojtogatta, tördelte, s szerencsésen keresztülfurakodott rajta.
    Egyszer meg mocsaras ingoványba jut. Nincs rá mód, hogy megkerülje, s ahogy megpróbálna belelépni, lába nem ér feneket.
    Itt-ott zsombék állt ki belőle, így hát egyik buckáról a másikra ugrik. Alighogy rálép valamelyikre, kicsúszik a talpa alól, de amikor szaladni kezd, átjut az ingovány túlsó partjára. Ahogy visszapillant, a zsombékok, mint megannyi emberi fej, kinéznek a mocsárból, és vigyorognak rajta.
Odább, bár kanyargós és úttalan úton tört előre, mégis könnyebben haladt: csakúgy eltévedt, hogy ha megkérdezte volna valaki, merre van a faluja, nem tudta volna megmondani.
    Egyszer csak látja: óriási páfránybokor áll előtte, de akkora, mint a legvénebb tölgy, s egyik levele tövében ott ragyog, akár a gyémánt, egy parányi virágocska...Öt aranyszirma van, a közepén meg nevet a szeme, s forog, mint a malom kereke. Jacus szíve megdobbant: kinyújtotta kezét, s már-már megragadta a virágot, mikor - nem tudni, hol - megszólalt a kakas. A virágocska szeme nagyra nyílt, aztán kihunyt. Jacus valami nevetésfélét hallott mindenfelől, de hogy tényleg nevetett-e valaki, a levelek susogtak-e, vagy a békák brekegtek, azt nem tudta megpillantani, mert hirtelen zúgni kezdett a feje, megfordult vele a világ, s végigdőlt a földön, akár egy tuskó.
    Hogy aztán mi történt vele, azt már nem tudta. Kunyhójában ébredt fel, az ágyban: anyja sírva mesélte, hogy keresésére indult, s reggeltájt találta meg félholtan az erdőben.
    Jacus most már mindenre pontosan visszaemlékezett, de nem vallott be semmit. Szégyellte magát. Csak annyit mondott magában, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, majd eljön a következő Szent János napja, meglátjuk, mi lesz. Egész évben csak ez járt az eszében, de nem szólt róla senkinek, nehogy kinevessék az emberek. Akkor ismét megmosdott, fehér inget vett fel, piros övet kötött a derekára, viseletlen hársfa sarut fűzött a lábára, s mikor a többiek a tűzhöz mentek, ő az erdőbe indult.
    Azt hitte, hogy megint majd úgy kell átfurakodnia, mint első ízben: de most megint egészen másmilyen volt az erdő és az út. Karcsú fenyők és tölgyek állottak egymástól nagy távolságban, köves, puszta földön. Sokáig tartott, míg egyik fától a másikig eljutott, s a fák közt hatalmas, síkos kövek hevertek, mintha a földből nőttek volna ki.
 Sűrűn burjánzott közöttük a páfrány: mindenféle, kisebb-nagyobb, de virág nem volt egyiken sem. Eleinte bokáig ért a páfrány, azután térdig, majd derékig, nyakig, végül elmerült benne, mert magasabbra nőtt, mint amekkora ő maga volt. Úgy zúgott, mint a tenger, s a zúgáson át mintha nevetést, jajgatást és sírást lehetett volna hallani. Amelyik páfrányra ráugrott, felszisszent a lába alatt, amelyikbe kapaszkodott, mintha vérzett volna. Úgy érezte, olyan hosszú az út, mintha már egy egész esztendeje menne. S a virág nincs sehol...De nem fordult vissza, s nem vesztette el bátorságát, csak ment tovább rendületlenül.
    Egyszer csak feléje ragyog messziről a virágocska: öt aranyszirom körös-körül, s középütt forog a szeme, mint a malom kereke.
Jacus odaszaladt, kinyújtotta a kezét...ekkor ismét megszólalt a kakas, s a jelenés eltűnt a szeme elől.
De most már nem esett hanyatt, nem ájult el, csupán leült egy kőre. Könnyek gyűltek a szemébe, haragos indulatok viharzottak a lelkében.
- Három az igazság! - kiáltott fel dacosan, s minthogy nagyon elfáradt, lefeküdt a mohára és elaludt.
Alig hunyta le a szemét, máris álmodni kezdett. Megjelent előtte az ötszirmú, nevető szemű virágocska.
- No, mi az? Nem volt elég? - kacagott rá. - Fogsz még továbbra is üldözni engem?
- Amit egyszer elhatároztam, annak úgy kell lenni - mormolta Jacus. - Még nincs vége! Az enyém leszel!

A virágocska egyik szirma megnyúlt, mint egy nyelvecske, s Jacusnak az volt az érzése, hogy az ő bosszantására ölti ki rá, azután minden eltűnt, a fiú mély álomba hullt. Aludt reggelig. Mikor felébredt, ismerős helyen találta magát, az erdő szélén, nem messze falucskájától, s maga se tudta, álom volt-e, ami tegnap történt avagy valóság. Mikor kunyhócskájába visszatért, olyan fáradt volt, hogy nyomban le kellett feküdnie, s édesanyja szörnyülködött, mitől látszik ily meggyötörtnek.
Egész éven át nem szólt senkinek semmit, csak azon törte a fejér folyton, hogyan szerezhetné meg a páfrány virágát! De nem tudott semmit kitalálni, így hát a sorsra kellett bíznia magát.
Szent János estéjén ismét fehér inget vett fel, piros övet, viseletlen sarut, s bár anyja nem akarta elengedni, alighogy besötétedett, az erdőbe szaladt.
     Most olyan volt az erdő, mint máskor: nem változott meg benne semmi. Ismerős fák közt, ismerős ösvényeken haladt, sehol semmi csoda nem állta útját, de páfrányt még csak mutatóba sem látott. Mégis könnyebb volt ismerős ösvényeken behatolni a sűrűségbe, messze, messze, ahol - jól emlékezett - a páfrány nőtt. Meg is találta azon a helyen, s tüstént kutatni kezdett a levelek között, de virágnak nyoma sem volt. Egyik-másik hajtáson bogarak mászkáltak, hernyók aludtak, olyiknak fonnyadtan csüngött a levele. Jacus már abba akarta hagyni a hasztalan keresést, amikor közvetlen a lába előtt megpillantotta a virágocskát. Öt aranyszirma volt, s közepén ragyogott a szeme. Kinyújtotta a kezét utána és megtagadta. Égette, mint a tűz, nem dobta el, erősen fogta a markában.
A virág szeme láttára nőni kezdett, s úgy tündökölt, hogy Jacusnak be kellett csuknia a szemét, különben megvakult volna tőle. Rögtön inge alá dugta, bal felől, a szívére. Ekkor megszólalt egy hang:
- Szerencséd van, hogy megszereztél, csak ne feledd, hogy akié vagyok, mindent megtehet, mindent megkap, amit kíván, de soha senkivel nem szabad megosztania boldogságát.
    Jacusnak úgy megzavarta a nagy öröm asz eszét, hogy nem sokat hederített a hangra. "Eh mit nekem! - gondolta. - Fő, hogy jó sorom legyen a földön..."
Nyomban érezte, hogy a virág a testéhez tapadt, odanőtt, s a szívébe eresztette gyökerét. Nagyon megörült neki, legalább nem kell félnie, hogy megszökik, vagy elveszi tőle valaki.
    Félrecsapott sapkával, dudorászva indult hazafelé. Az út fénylett előtte, mint valami ezüstszalag, a fák utat engedtek neki, a bokrok félrehajoltak, a virágok, ahogy elment mellettük, földig hajoltak előtte. Emelt fővel lépkedett, s közben azon gondolkodott, mit kívánjon. Palotát szeretett volna magának, nagy falut, népes cselédséget s hatalmas országot.
 Ahogy erre gondolt, máris az erdő szélén találta magát, de egészen ismeretlen vidéken.

Ahogy öltözékére pillantott, alig ismert magára! Ragyogó selyemruha volt rajta, a lábán aranypatkós csizma, öve aranyszögekkel kiverve, inge a legvékonyabb sziléziai vászonból készült.
Hintó állott előtte, hat aranyzablás fehér ló elébe fogva, körülötte szolgák, sujtásos ruhában. A komornyik mélyen meghajolt, s kezét odanyújtva segítségnek, betessékelte a hintóba, és aztán - gyí, fakó!
Jacus biztos volt benne, hogy palotájába viszik, s valóban úgy is történt. Egy percbe se telt, s a hintó megállt a tornác előtt, ahol népes cselédség várta. De nem volt köztük egy ismerős vagy jó barát sem, csupa ismeretlen, különös arc, s mintha rettegne, félne valamennyi.
Belépett a palotába. Olyan pompa és fényűzés fogadta, amilyenről nem is álmodott.
- Most aztán élvezni fogom az életet! - kiáltott fel Jacus, mikor már mindent megnézett, s rögtön az ágyhoz lépett, mert a fáradtságos éjszaka után lenyűgözte az álom. Maga sem tudta, hány óra hosszat pihent. Csak arra ébredt fel, hogy igen-igen éhes lett.
    Ott állt az asztal megrakva a legfinomabb ételekkel, s azonkívül, ami csak Jacus eszébe jutott, rögtön előtte termett tálastul. S ahogy előbb nem tudott betelni az alvással, úgy volt most az étellel-itallal: nem hagyta abba, addig falatozott, míg végül nem jutott már semmi új az eszébe, s elment a kedve az evéstől.
Aztán kiment Jacus a kertbe.
Csodálatos fák nőttek ebben a kertben: virágok és gyümölcsök egyszerre pompáztak rajtuk. S lépten-nyomon újabb meg újabb látvány tárult a szeme elé. A kert egyik vége a tenger partjáig nyúlt, másfelől hatalmas erdővé sűrűsödött: közepét folyó szelte át. Jacus csak járt benne tátott szájjal, csodálkozott, de leginkább az nem fért a fejébe, hogy nem látott semerre sem ismerős vidéket. Sem az erdőt nem látta, ahol a páfrány virágát megtalálta, sem szülőfalucskáját. Nem vágyódott még utánuk, csak éppen tudni szerette volna, hova lettek.
    Idegen világ vette őt körül: pompás, gyönyörű világ, de nem az övé. Kissé el is szomorodott. De mikor egy szavára összefutottak az emberek, mélyen hajlongtak előtte, s teljesítették, amit csak kívánt. Jacus megfeledkezett szülőfalucskájáról, kunyhójáról és szüleiről.
    Másnap kívánságára elvezették a kincstárba. Halomban hevert itt az arany, ezüst, gyémánt s valami különös, festett papirosok, melyekért mindent meg lehet kapni, amit csak kíván az ember, bár közönséges rongyból készültek, mint minden más papír.
"Édes istenem - gondolta Jacus -, ha küldhetnék ebből a gazdagságból egy-két marékkal apámnak és testvéreimnek, hogy még egy kis földet vegyenek maguknak..."
     De tudta, hogy olyan boldogság az övé, amelyet senkivel meg nem oszthat: ha megosztaná, rögtön elveszítene mindent.
    "Édes istenem! - nyugtatta meg magát. - Minek törődjem én a mások bajával? Minek segítsek én rajtuk? Hát nekik nincs eszük meg kezük? Menjen más is virágot keresni, segítsen magán mindenki, ahogy tud!"

Így éldegélt Jacus tovább, s egyre újabb mulatságokat talált ki saját szórakoztatására. Újabb palotákat építtetett, átalakíttatta a kertet, szürke lovait pejlovakra cserélte, a hókákat deresre, mindenféle csudadolgokat hozatott a világ végéről, aranyhímzéses, drágaköves holmikat, a tengeren túlról szállítottak ínyenc falatokat az asztalára - míg végül megunta mindezt. Ekkor a finom gombócok helyett nyers répát kezdett enni, a császármadár helyett fehérpecsenyét krumplival: de ettől is megundorodott, mert soha nem volt éhes.
     De a legrosszabb az volt, hogy nem tudta, mihez fogjon. Nem illett kézbe venni sem baltát, de még egy kapát sem. Szörnyen unatkozott. Nem talált más unaloműzőt, mint hogy alárendeltjeit kínozza: ez még valamennyire elszórakoztatta, de végül ebbe is belefáradt.
Így telt el egy év meg egy második. Minden megvolt, amit csak kívánt, de olyan ostobának tűnt a szemében ez a boldogság, hogy elment a kedve az élettől.
Leginkább a honvágy gyötörte. Vágyakozott szülőfalucskája, kunyhója és szülei után. Csak legalább láthatná őket, megtudhatná, mi van velük..
.Édesanyját nagyon szerette, s összeszorult a szíve, valahányszor rágondolt.

Egy szép napon merész cselekedetre határozta el magát. Hintójába ült, s azt kívánta, hogy szülőfalujába jusson, szülőháza elé. Tüstént el is indultak a lovak, repültek, mint a szélvész, s észre se vette magát, máris megálltak a jól ismert udvar előtt. Jacus szeméből megindult a könny.
    Olyan volt itt minden, mint néhány évvel ezelőtt, mikor eljött. csak éppen azóta öregebb lett a kunyhó, s a pompa után, melyhez hozzászokott, még nyomorúságosabbnak tűnt a szemében. Az öreg vályú a kútnál, a tuskó, melyen fát vágott valaha, az udvar kapuja, a moh lepte háztető, a nekitámasztott létra - mind úgy állott, mint azelőtt. Hát az emberek?
Öreg, görnyedt, szurtos ruhás anyóka dugta ki fejét az ablakon: félve nézegette a hintót, mely a kunyhója előtt megállott.
Jacus kiszállt. Az udvaron hevert az öreg Burek: még soványabb lett azóta, s a szőre égnek meredt. Farára ülve bőszülten megugatta, s esze ágában sem volt megismerni.
Jacus a kunyhóhoz lépett. A küszöbön az ajtónak támaszkodva ott állott az anyja, reászögezte szemét, de nem ismerte fel benne elsőszülött fiát. Mély megindultság fogta el Jacus szívét.
- Édesanyám! - kiáltott. - Hiszen én vagyok a fia, Jacek!
Megremegett az anyóka erre a hangra, s füsttől és sírástól kivörösödött szemét feléje fordította.
- Jacus? Ne tréfáljon már, nagyságos úr! Az én fiam rég odaveszett! Hiszen ha élne, bizonyára felkereste volna szegény szüleit ennyi év óta, nem hagyna minket éhen pusztulni.
Fejét ingatva keserűen mosolygott.
- Ugyan dehogy! Ugyan dehogy! - ismételgette. - Az én Jacusom becsületes szívű legény volt, nem kell neki az olyan gazdagság, amit övéivel meg nem oszthat.
Elszégyellte magát Jacus nagyon, lesütötte a szemét. Tömve voltak a zsebei arannyal, de ahogy belenyúlt, hogy odavessen egy marékkal anyja kötőjébe, félelem fogta el, nem akart mindent elveszíteni.
     S így állt ott, megalázva, gyáván, az anyóka meg csak nézte... Köréje gyűltek a testvérei is, s az ajtóban megjelent az apja feje. Jacusnak olvadozott a szíve, de mihelyt a hintóra, a lovakra, a szolgákra nézett, mihelyt eszébe jutott drága palotája, szíve megkeményedett, s érezte, hogy úgy fekszik rajta a páfrány virága, mint egy vaspáncél.
     Szótlanul fordított hátat öreg anyjának. Semerre sem nézve, lassú léptekkel távozott, csak Burek veszett ugatása kísérte. Beült a hintóba, s visszahajtatott a paradicsomba.
De hogy mi ment végbe a lelkében, azt toll le nem írhatja. Öreg anyjának szavai - hogy nem lehet boldog az ember, ha boldogságát másokkal meg nem oszthatja -, úgy csengtek a fülében, mint valami átok.
    Mikor palotájába visszatért, zenekart hívatott, muzsikát rendelt, bált rendezett, megrakatta az asztalokat roskadásig: még le is itta magát egy kicsit, megvesszőztetett néhány embert, de ez se segített semmit. Szomorúsága továbbra sem oszlott el.
S bár tejben-vajban fürdött ezután is, keserű volt a szája íze, s mintha mázsás kő nyomta volna a szívét.
Végül nem bírta tovább, s egy év múlva ismét elhajtatott szülőfalucskájába, öreg szülei kunyhójába.
Minden olyan volt, mint régen: a vályú, a tuskó, a háztető, a létra, a kapu meg Burek is égnek álló szőrével, csak öreg anyja nem jött elő. Legkisebb öccse, Matjek jelent meg piszkos ingben a küszöbön.
- Hát édesanyád hol van? - kérdezte a jövevény.
- Betegen fekszik - sóhajtott a kicsi.
- És édesapád?
- A temetőben...
Burek ugyan majd elkapta a sarkát, de Jacus mégis bement a kunyhóba. Öreg édesanyja nyögdécselve feküdt a kuckóban, az ágyán. Jacus odalépett hozzá: az anyóka ránézett...nem ismerte meg...Nehezére esett a beszéd, s Jacus nem mert semmit sem kérdezni.
    Szívét fájdalom hasogatta. Már a zsebébe nyúlt, hogy teleszórja arannyal a lócát, de összeszorult a marka, szörnyű félelem fogta el, hogy elveszíti saját boldogságát.
 S a becstelen fiú okoskodni kezdett magában:
"Ő már úgyis öreg, nem sokat várhat az élettől...én meg fiatal vagyok. Ő már nem sokáig kínlódik, de előttem ott az egész élet, a világ, az uralkodás."
     Kifutott a kunyhóból, hintajába szökkent, s visszatért a palotába. De alighogy megérkezett, bezárkózott, és sírva fakadt.
     Szívének vaspáncélja alatt, melyet a páfrány virága védett, felébredt megkötözött, elnyomott lelkiismerete, és marni kezdte a szívét. Ezért muzsikát rendelt, táncoló udvaroncokkal vette magát körül, s ő maga inni kezdett, hogy lelkiismeretét elaltassa.
     Néha úgy érezte, hogy sikerült elaltatnia, de amikor újra megszólalt, Jacus majdhogy bele nem őrült. Másnap és a következő napokon egy percig sem pihent, lefoglalta magát, hogy gondolatait elterelje: rohangált, lovagolt, lövöldözött, lármás mulatságot rendezett, ivott, tivornyázott. De hiába!
Túl minden lármán, muzsikán, folyton az csengett fülében:
"Nem lehet boldog az ember, ha boldogságát másokkal meg nem osztja."

Egy év se telt bele, s Jacus sovány lett, mint a karó, sápadt, mint a viasz, s a nagy bőség és boldogság közepette elviselhetetlen kínokat szenvedett. Végül egy álmatlan éjszaka után teletömte zsebeit arannyal, s a kunyhóhoz vitette magát. Elhatározta: megmenti anyját és testvéreit, ha el is veszítene mindent.

"Lesz, ami lesz! - gondolta. - Pusztuljak el inkább, de nem bírok így tovább élni, ezzel a féreggel a szívemen!"
A lovak megállottak a kunyhó előtt.
Olyan volt minden, mint azelőtt: az öreg kút, a vályú, a tuskó, a háztető, a létra - a kunyhó küszöbén azonban nem volt egy teremtett lélek.
Jacus az ajtóhoz szaladt: be volt támasztva karóval. Benézett az ablakon: sehol senki. Meglátta egy koldus, aki a kerítésnél ácsorgott. Odakiáltott:- Mit keres ott, nagyságos úr? Üres a kunyhó, mindnyájukat sírba vitte a nyomorúság, az éhség meg a betegség.
S a szerencse fia szinte kővé meredten állott a küszöbön - csak állt, állt...
"Az én bűnöm, hogy elpusztultak - mondta magában. - Hát pusztuljak el én is!"
Alighogy ezt kimondta, megnyílt alatta a föld, és elnyelte s vele együtt a páfrány virágát is, melyet azóta hiába keres az ember a világon.

/Ford.: Kerényi Grácia/

2012. szeptember 19., szerda

Lokitoyo

 Kenyai népmese

Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.

- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban megértem őket, mint az embereket.

Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.

A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fakéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.
Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.

Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambuszrostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.
- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.

Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:
- Állj!
Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:
- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.
Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:
- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!
De senki sem jött ki.

A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:
- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.
Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?
- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? mi lesz velem?
Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.
- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.

Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.

Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor felhangzott ugyanaz a fenyegető hang:
- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.
A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.

A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.

Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére támasztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:
- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?

Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:
- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.
A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:
- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!
Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:
- Rendben van. Próbáld meg!
A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:
- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.
A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.

A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.
Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy bemenjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!
De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:
- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.

Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:
- Mindenki jól figyeljen! Íme a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!

Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.

A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelésképpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.

Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.

A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.

Fordította: Dabi István

Thomas, a rímfaragó

Skót mese

Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildoune-kastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét
(ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait.
    Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune
erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó
Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan
gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett.
    A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen,
a fiatalember lába alatt , sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a
reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az
orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből.
    Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövében, megfigyelni az állatokat maga körül.
Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg
a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet, akit valaha is látott.
A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán.
    Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához.
Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben.
Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból.
    A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas
közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk.
    A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző.
Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt.
Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett.
Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak a Szent Szűz lehet.
    De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.
-    Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz – mondta.
-    Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én
Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé.
     És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason,
amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét is.
Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta,
hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti.
    És amint ajkaik találkoztak,a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú,
hamuszürke köntössé változott.
Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben,
sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.
     A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel:
  -  Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a
szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre.
Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik.
     Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján.
-    Nem, nem! – válaszolt Thomas könyörgésére.
-    Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém!
-    Itt az indulás ideje!
Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé.
Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett.
     Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez.
Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így
tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek
a túloldalára.
     A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában.
  -   Most le kell szállnod a földre, Thomas! – szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára.
  -   Aztán hajolj le és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet
nem láthat halandó szem.
     Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette.
És íme, amint újra a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna:
három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen
eltérő volt.
     Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett
el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett:
keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé
indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta.
    A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani.
  -   És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak – mondta a Tündérkirálynő.
 -    Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz.
Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket.
A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz.
De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek.
      Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről
halandó ember nem tudja, hová vezet.
De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát,
vigyázz a nyelvedre,  amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön,
örökre ott kell maradnia.
     Ez után a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek.
     A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta,
amikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol
nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja
hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas
lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett,
mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát;
biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez.
     Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe,
biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl.
     De, mint minden dolognak – legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer;
végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre.
Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő.
Thomas szája kiszáradt a szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult
a nyeregben és megtiltotta neki.
   -  Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz.
      Így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta.
Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához.
A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának.
   -  Ezt neked adhatom – mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái;
aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság.
Thomas elvette az almát, és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek,évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték.
      Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd megpillantottak egy varázslatos kastélyt a
domboldalon.
-    Ott lakom – mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra.
-    És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete
van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk
kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradsz a tömegben.
      E szavakkal a hölgy felemelte vadászkürtjét, és nagyot fújt bele.
Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át:
csúf hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett és fiatal.
Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva,
vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult.
     Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy
találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia.
     Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki.
Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt.
Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot.
     Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány.
     Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék.
Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz.
-    Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát –mondta. Thomas csodálkozva nézett rá.
-    Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! – kiáltott fel.
-    És én még csak három napja vagyok itt. A királynő elmosolyodott.
-    Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül.
Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba.
     Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt.
- Az igazság ajándékát már megadtam neked – felelte a királynő. – És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. E láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült.
Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted.
     E szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé.
     Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak.
     Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük.
     Megjósolta Bannockburn (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal:
                                        
                                           „ A kenyér patakjának vize
                                             Vérrel lészen festve.”

      E jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockburn-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre.
      Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik:

                                         „ A francia királyné szül egy fiat,
                                           Aki ura lesz egész Britanniának.
                                           És ez meglészen kilenc nemzedék múlva.”

     Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója.
     Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele.
     Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafolytva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt.
     Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére.
-    Van ebben valami hátborzongató – mondta végül az egyik katona.
-    Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem.
-    Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! – kiáltották egyszerre mindannyian.
Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót.
Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes.
-    Ez egy hívás – mondta csendesen. – Hívás tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett.
 Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leader-folyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt.
      Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.

Fordította: Farkas Bíborka

2012. szeptember 14., péntek

Eszben

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember s annak tizenkét fia. A tizenegy idősebb dali, szép legény volt, büszke is volt rájuk az apjuk, a tizenkettedikre bezzeg nem lehetett nagyon büszke: vékony, nyaviga legényke volt, noha semerre se járt, beült az anyja mellé a konyhába, s ott sütkérezett a tűz mellett.
     Mikor a tizenegy idősebb legény annyira nőtt, hogy elmehettek már világot látni, felkészítette a szegény ember mindegyiket, ahogy tudta, vett mindegyiknek lovat, pénzt adott nekik, s azzal útra eresztette. A tizenkettedik legénykére senki se gondolt, s bátyjai el se búcsúztak tőle, nagy büszkén elvágtattak, anélkül, hogy istenhozzádot mondtak volna neki.
     Mikor kilovagolt a tizenegy legény, kisompolygott a konyhából Eszben, s mondta az apjának:
-    Édesapám, adjon nekem is egy lovat, s pénzt a zsebembe, hadd menjek én is világot látni.
-    Te kis béka – förmedt rá az apja -, te akarsz világot látni? Hiszen még itthon se vehetem semmi hasznodat, hát még a nagyvilágban ugyan mi lenne belőled!
Mondta Eszben:
-    Hát ha édesapám nem ad se lovat, se pénzt, majd szerzek én magamnak!
Úgy is tett Eszben, ahogy mondta, kiment az erdőbe, levágott egy ágat, lehántotta, olyanfajta lovat faragott belőle, mint bátyjaié, felpattant a hátára, s utánuk vágtatott.
A tizenegy legény egész álló nap lovagolt, estefelé nagy, setét erdőbe értek, ott el is esteledtek, s amint a fák közt bandukoltak, egy kis házikóra akadtak. Bekopogtattak, hát egy utálatos vén boszorkány nyitott ajtót.
-    Kaphatunk-e éjszakára szállást, öreganyám? – kérdezték a fiúk.
-    Kaphattok, fiaim, de csak az én leányaim mellett lesz fekvőhelyetek, mert azokat ugyan fel nem költöm érettetek!
Bánták is a fiúk, csakhogy lefekhettek, mert erősen el voltak fáradva a lovaglástól. Alighogy
lefeküdt a tizenegy legény, megérkezett Eszben is a falován, besurrant a házba észrevétlen, bebújt egy ágy alá, s ott kuporgott éjfélig. Akkor előbújt szép csendesen, felköltötte bátyjait, és megkérte őket, hogy cseréljenek hálósapkát a leányokkal, s ezek meg is tették nagy álmosan, de haragudtak Eszbenre, hogy ilyen bolondságért felköltötte őket. Alighogy elbújt ismét Eszben, jött be a vén boszorkány egy élesre fent bárddal, odatapogatott a nagy sötétben minden egyes ágyhoz, megsimogatta a hálósapkákat, s a fiúsapkásoknak egytől egyig lenyisszentette a fejét, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, kisompolygott a szobából.
      Eszben csak azt várta, hogy virradjon, hamar fölkeltette a bátyjait, szép csendesen kisompolyogtak a házból, lóra kaptak s elvágtattak, mint a sebes szél, még ennél is sebesebben. Bezzeg Eszben nem tudott lépést tartani velök, ott csámpáskodott szegény jóval mögöttük a falován.
Hát csak vágtatott a tizenegy legény, s egyszerre csak ott voltak a király városában, ott egyenesen felmentek a palotába, a király színe elé, s kérték, hogy fogadja fel őket szolgálatába.
-    Éppen jókor jöttök – mondotta a király -, mert kocsisokra van szükségem.
Jobb híján ez is jó volt, beszegődtek, és mindjárt a lovak mellé állottak.
     Mikor már ők szépen elrendezkedtek, akkor érkezett meg Eszben, ő is felment rögtön a király elé, hogy fogadja meg, de a király azt mondta neki, hogy semmi szüksége sincs ilyen kis legénykére, tovább egy házzal!
      Kiódalgott Eszben a palotából, de nem ment haza, hanem elbújt az udvarban a lovával együtt, úgy elbújt, hogy senki, még a bátyjai se tudták, hogy az udvarban van velük.
      Abban az időben, mikor a tizenegy testvér ott szolgált az udvarban, lakott egy lovag is ott, aki erősen haragudott a tizenegy fiúra, merthogy soha az ő szavát meg nem fogadták, egész nap henyéltek. Mit gondolt, mit nem a lovag, felment a királyhoz, de nem azért, hogy bepanaszolja őket, hanem azt mondotta neki:
-    Felséges királyom, hallottam, mikor a tizenegy legény arról beszélt, hogy tudnak ők egy olyan csodálatos galambról, akinek egy arany- s egy ezüsttolla van, de azt senki a világon kívülök meg nem tudja szerezni.
Mindjárt nagy kedvet kapott a király a galambra, hívatja maga elé a tizenegy legényt, s mondja nekik:
-    Három nap alatt kerítsétek elő az arany- és ezüsttollú galambot, mert különben mind a tizenegyen halálnak halálával haltok meg.
Hiába esküdözött a tizenegy legény égre-földre, hogy így meg úgy, soha még nem is láttak ilyen madarat, a király meg sem hallgatta őket, kikergette a palotából. Hej, sírtak, jajgattak a szegény fiúk, hogy hangos lett belé az udvar, meghallotta Eszben is, besurrant hozzájuk, s megkérdezte:
-    Mi bajotok, édes bátyáim?
-    Mit kérdezed, te alamuszi – förmedtek rá a fiúk -, úgyse segíthetsz a mi bánatunkon.
-    Mit tudjátok azt ti – mondotta Eszben -, hiszen már egyszer segítettem rajtatok!
Nagy sokára elmondták a legények neki, hogy mit követel rajtuk a király. Eszben szép csöndesen végighallgatta őket, s csak annyit mondott:
-    Adjatok nekem egy zacskó borsót, s majd meglátom, mit tehetek érettetek.
Adtak is a legények neki borsót, de bizony nem nagyon bizakodtak benne, hogy segíteni tudjon rajtuk. No, amint megvolt a kis zsák borsó, Eszben felkapott fehér falovacskájára, megsarkantyúzta, s azt mondotta neki:

                                              Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                              Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Repül is a faló olyan gyorsan, mint a szél, hegyen-völgyön, vízen át, amíg csak oda nem érnek a vén boszorkánynak a házához, aki a saját lányait ölte meg a tizenegy legény helyett.
      Egyenest bevágtatott Eszben az udvarra, ott lepattant a lóról, s elhintette az egész zsák borsót. Nemsokára búgást, burukkolást hallott, s nagy szárnycsattogással ereszkedett le a vén boszorkány arany- és ezüsttollú galambja. Egyéb se kellett Eszben! Amint elkezdett szemelgetni a gyönyörű madár, óvatosan mögéje lopódzkodott, megfogta s beledugta a zacskójába. Amint felkapott a lovára, s felemelkedett a levegőbe, jött ki a vén boszorkány a házából, nézett szét a galambja után, s megpillantotta helyette a levegőben vágtató Eszbent.
      Nagyot kiáltott, ahogy csak a torkából kifért:
-    Hej, te vagy az, Eszben?
-    Én bizony! – kiáltott vissza a legényke.
-    Te vitted el a galambomat?
-    Hát ki más vitte volna el?
-    Tudom, te voltál az a gazember is, aki megöletted velem a leányaimat!
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, hé?
-    Jövök hát!
-    Megállj, mert akkor ki nem szabadulsz a körmeim közül!
     Mikor ezt kiáltotta a vén boszorkány, Eszben már olyan messze volt, hogy nem is válaszolhatott neki, repült sebes szélnél sebesebben, s nemsokára ott volt a király udvarán, s mutatta a bátyjainak a galambot. Bezzeg örültek azok, hogy majd kibújtak a bőrükből, vitték nagy diadallal a királynak, s az egy csomó pénzt ajándékozott nekik nagy örömében.
Boldogok voltak most a fiúk, de az irigy lovag majd megpukkadt, mikor meglátta, hogy a tizenegy legény túljárt az eszén. Nem volt nyugodalma, egyre azon törte a fejét, hogy s mint üldözhetné el a fiúkat. Hát egyszer megint felsompolygott a királyhoz, s azt mondta neki:
    - Felséges királyom, nehogy azt higgye, hogy csak ez a csodálatos galamb az, amit ez a tizenegy fiú meg tud szerezni felségednek! Hallottam, mikor a múltkor azt beszélték egymás közt, hogy tudnak egy kis vaddisznómalacot, amelyiknek aranyból s ezüstből van a sörtéje,
s ők ezt is szívesen elhoznák felségednek.
      Felhívatta rögtön a legényeket a király, hát azok csak szemöket-szájukat tátották, mikor hallották a király kívánságát.
Esküdöztek égre-földre, hogy soha ők olyan vaddisznómalacot nem láttak, de beszélhettek annyit, amennyit akartak, a király csak ennyit válaszolt nekik:
     - Három nap alatt vagy megszerzitek nekem a malacot, vagy halálnak halálával haltok meg!
Bezzeg lekonyult ismét a legények orra, úgy ültek az istállóban mind, nagy búval, bánattal, hogy azt se tudták, hova legyenek. Egyszer csak honnét, honnét nem, elébük lépett Eszben, s kérdezte nagy vidáman:
-    Hát nektek mi bajotok megint?
-    Ugyan, mit segít az rajtunk, ha el is mondjuk, te mihaszna! – mondották bosszúsan a fiúk.
-    Mit-e? – kérdezte Eszben. – Hát ki segített rajtatok kétszer, nem én?
Összenéztek a fiúk, hogy bizony, van abban valami, s elmondották, hogy a lovag megint mit hazudott a királynak, s hogy most vagy meg tudják szerezni a malacot, vagy meghalnak mind, ahányan vannak.
-    Egyet se szomorkodjatok – mondta nekik Eszben -, adjatok egy zsák malátát nekem, s majd elhozom én azt a malacot.
 Hozták is a fiúk mindjárt a malátát, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki:

                                                  Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                 Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Egykettőre át is repültek hegyen-völgyön, vízen, s ott voltak ismét a boszorkány udvarában. Hirtelen kiöntötte a malátát, hát jött is rögtön az arany- és ezüstsörtéjű malac nagy röfögéssel, s nekiállt a finom ételnek. De Eszben nem hagyta, hogy sokáig csámcsogjon, egykettőre felkapta, bedugta a zsákba, s ismét a lován termett. Alig emelkedett fel vele a levegőbe, jő ki a boszorkány az udvarra, keresi a malacát, hát, nem találja sehol. Felpillant a levegőbe, s amint meglátja ott Eszbent, nagy mérgesen felkiált hozzá:
-    Te vagy-e, Eszben?
-    Én hát, te vén boszorkány!
-    Te loptad el a gyönyörű kis malacomat?
-    Én bizony!
-    Ugye, te voltál az is, aki a galambomat elvitted?
-    Én bizony!
-    S te voltál az, aki megöletted velem a tizenegy szép leányomat, ugye?
-    Én hát!
-    Jössz-e még vissza, te lurkó?
-    Hogyne jönnék, öreganyám!
Darabokra is szaggatlak – sikította a vén boszorkány, de bizony Eszben nem sokat törődött vele, hogy mit beszél, jól megsarkantyúzta a lovát, s egykettőre ott termett a király udvarában.
    Bezzeg volt örömük a legényeknek, amikor meglátták a malacot Eszbennél, hamar elvették tőle, anélkül, hogy csak egy szóval is megköszönték volna neki a jóságát, s vitték a királyhoz.
Hej, megörült a király a malacnak, s még több aranyat, ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért. Annál mérgesebb lett a lovag, nem tudta, hova legen szertelen nagy bosszúságában, s most megint azon kezdte törni a fejét, hogy mit találhatna ki a legények ellen.
    Egyszer csak felsompolygott megint a királyhoz, s azt mondta neki:
-    Felséges királyom, az a tizenegy legény azt beszélte egymás között,, hogy tudnak ők többet is annál, amit eddig véghezvittek. Olyan lámpát szereznének felségednek, hogy hét országba elvilágítana innen.
Bezzeg rögtön nagy kedvet kapott a király a lámpára is, hívatta rögtön a legényeket.
     Nem szívesen mentek a fiúk, mert gondolták, hogy megint a lovag talált ki valamit, de mégiscsak felmentek a király parancsára. Nagy volt a szomorúságuk, amikor meghallották a király kívánságát, de egyet se mertek szólni, tudták úgy is, hogy a király nem hinné el a szavukat. Lementek tehát az istállóba, s ültek egymás mellett nagy szomorúan, mikor egyszerre csak betoppant Eszben.
-    Hát nektek miért van ilyen bús kedvetek? – kérdezte tőlük kacagva.
-    Mi közöd hozzá, te tacskó – mordultak rá a bátyjai -, te úgyse tudsz segíteni a bajunkon.
-    No-no, csak mondjátok el a bajotokat, hiszen eddig is tudtam segíteni rajtatok!
     Elmondták hát nagy ímmel-ámmal, hogy a király egy olyan lámpát követel rajtuk, amelyik hét országig világítson.
     -   Adjatok csak nekem egy zacskó sót, aztán majd meglátom, mit segíthetek rajtatok – mondotta Eszben. Rögtön szereztek sót, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki kedvesen, nyájasan:

                                                        Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                      Mint a szélvész, olyan gyorsan!

     Nemsokára ismét ott volt a boszorkány háza előtt, próbált bejutni az ajtón, de bezzeg be volt zárva, mert éjfélre járt már az idő, mikor odaérkezett. Nem sokat töprenkedett, felmászott a házra, s a kéménylyukon leereszkedett a szobába.
     Nézelődött jobbra-balra, de bizony lámpát sehol sem látott, bármerre tekingetett is, mert a boszorkány őrizte azt, mint legdrágább kincsét. Már arra gondolt Eszben, hogy bebújik a kemencébe, s ott alszik egyet, mikor egyszerre csak megszólalt a vén banya nagy álmosan az ágyában:
-    Kelj csak fel, hé, főzz nekem egy kis kását, mert erősen megéheztem!
     Felkelt rögtön a tizenkettedik leánya, meggyújtotta a tüzet, s odatette a fazekat vízzel a kemencére.
-    Ne tégy bele sót, te, mert tudod, hogy anélkül szeretem – mondotta a lányának.
-    Tudom, dehogyis teszek bele! – mondotta a leány.
     Egyéb se kellett Eszbennek, csak azt várta, hogy elforduljon egy percre a leány a kemencétől, beleöntötte a só nagy részét a fazékba, s hirtelen visszaosont a sarokba. Egy-kettőt kavarintott a leány a kásában, aztán vitte az anyjának. Hej, prüszkölt, tüsszögött a vén banya, amikor belekóstolt a kásába, hogy zengett-zúgott belé a ház.
     -   Nem megmondtam, te mihaszna, hogy ne tégy sót bele?! Úgy megsóztad, hogy ennél még a tenger vize sem lehet sósabb!
     Esküdözött a leány, hogy ő ugyan nem tett bele egy szem nem sok, annyi sót sem, de mit volt mit nem tennie, új kását kellett főznie az anyjának. Nem volt víz bent a házban, ki kellett mennie érte az udvarra, s kérte a leány, hogy adja oda a hét országig világító lámpát, nehogy megbotoljék a sötétben. Oda is adta a vén boszorkány, de kétszer is meghagyta, hogy jól vigyázzon rá, nehogy valami baj érje a drága kincset. Na, a leány kimegy az ajtón, Eszben utána. Ott a kút mellett letette egy kőre a lámpát a leány, aztán nyúlt a veder után, hogy vizet merítsen. Több se kellett Eszbennek! Egyet lökött a leányon, az zsupsz! belé a kútba, ő meg egykettőre felkapott a lovára, s vágtatott hazafelé.
     A vén boszorkány várta, várta a leányát. s merthogy nem jött, kiment, hogy utánanézzen, mért marad el oly soká, hát látja, hogy Eszben repül az ő lámpájával. Utána rikoltozott, hogy csak úgy csengett bele a hely:
-    Te vagy-e megint, Eszben?
-    Én hát, vén boszorkány!
-    Ugye, te loptad el a szép galambomat?
-    Miért kérded, hisz úgyis tudod!
-    Hova tetted a vaddisznómat?
-    Jó helyt van az is!
-    He, te gyilkos, te öletted meg a tizenegy leányomat, ugye?
-    Én bizony!
-    Elloptad most kincset érő lámpámat, ugye?
-    El biz én, öreganyám!
-    Jössz-e még vissza?
-    Hogyne jönnék!
       -  Széttéplek, te gazember! – kiáltott utána a boszorkány, de bizony Eszben már nem is hallotta, mert addig árkon-bokron túl volt. Egykettőre megérkezett a király udvarába, s odaadta a lámpát a testvéreinek, azok vitték nagy diadallal a királyhoz, de Eszbennek bizony nem köszönte meg egyik sem a fáradozását.
     No, a király úgy megörült a lámpának, hogy még tízszer annyi aranyat-ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért, disznóért. Az irigy lovag, mikor látta a legények jó dolgát, azt se tudta, hova legyen irigységében, hazament, addig fel se jött a király palotájába, amíg ki nem talált megint valamit, amivel a legényeket eltüntethesse az udvarból.
     -  Felséges királyom – mondta a királynak – tudnak ezek a legények többet is ennél, mint amennyit megmutattak. Azt mondták, hogy tudnának egy olyan paplant keríteni, amelyik alá csak le kell feküdni, s meghallja az ember, hogy nyolc országban mit beszélnek.
     Bezzeg rögtön kedve szottyant a királynak a paplanra, s hívatta fel a fiúkat, hogy hozzák el neki hamar. Bámultak a fiúk jobbra-balra, hogy ugyan ki hallott ilyen paplanról, s esküdöztek, hogy sohase látták, de hiába volt minden szavuk, a király azt mondta nekik:
- Vagy elhozzátok nekem azt a paplant, vagy karóba húzatlak mind, ahányan vagytok!
Lementek a fiúk nagy búsan az istállóba, ott ültek, üldögéltek egymás mellett, lógatták az orrukat. Amint ott ülnek, előbújik valamelyik sarokból Eszben, megáll előttük kacagva, s mondja nekik:
- Hát nektek mi bajotok már megint?
Elmondják a fiúk, hogy milyen takarót kíván a király. Gondolkozik Eszben a dolgon, s azt válaszolja nekik:
- Nehéz dolog lesz azt a takarót megszerezni, de megpróbálom a kedvetekért.
Felült megint a falovára, szólt neki kedvesen, nyájasan:

                                                         Repülj, repülj, kicsi lovam,
                                                       Mint a szélvész, olyan gyorsan!

Hamarosan ott volt megint a ház előtt, de megint be volt zárva az ajtó, mert éjfélre járt az idő. Bánta is azt Eszben, tudta ő az utat a kéményen át is, ott lopózkodott be megint. Bebújt hamar a boszorkány ágya alá, mert éppen ő takaródzott be a csodapaplannal, de alig kuporodott alája, olyan csengés-bongás lett ott, hogy nyolc országba hallatszott annak a hangja. Hej, ugrott ki a vén boszorkány az ágyból, nézett az ágy alá, hogy ki van ott, de bezzeg Eszben se várt reá, futott ki onnan.
- Hohó, Eszben, hát te vagy ott? – rikoltotta a boszorkány, s kiáltott a leányának is, hogy kergesse, de bizony nem kellett azt sokat kergetni, egykettőre megfogták, s egy sötét nyirkos kis lyukba dugták. Soha oda nap nem sütött, ott száradt szegény lurkó tizennégy napig, töltötte a boszorkány leánya cukros tejjel, mézes mogyoróval, hogy mentől kövérebb legyen. Mikor a tizennégy nap eltelt, mondja a boszorkány a leányának, hogy vágja le Eszbennek az ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megy a leány, hogy vágja le Eszbennek az ujját, de az addig hízelkedett neki, addig könyörgött, míg végre beleegyezett a leány, hogy egy darab vékonyka vasat behúz bőrrel, s azt nyújtja oda az anyjának az Eszben ujja helyett.
- Huh, de vékony az ujja – mondotta a boszorkány, amikor meglátta -, hisz ez csupa csont és bőr, még hizlalni kell egy kicsit.
Így hát még egy darabig hizlalta Eszbent a vén boszorkány, s mikor eltelt vagy tíz nap, megint küldte a leányát, hogy vágja le Eszbennek egy ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megunta erősen Eszben, hogy olyan sokáig kell a sötét lyukban ülni, s gondolta magában, lesz, ami lesz, ő kimegy most onnan. Azt mondta a leánynak, hogy vágja le egy tehénnek a csecsét, s azt adja az anyjának. Bezzeg örült a vén boszorkány, mikor megtapogatta, s azt mondta a leányának:
- No, fiam, te ezt úgy meghizlaltad, hogy a húsban a csontot sem lehet megtalálni. Most már itt az ideje, hogy megsüssük.
Éppen akkor kellett a boszorkánynak boszorkánygyűlésre menni, s nem volt ideje, hogy ő maga süsse meg Eszbent, meghagyta hát a leányának, hogy mire ő hazajön, fűtse be jól a kemencét, és süsse meg a fiút. Avval el is ment, a lánya nagy szorgosan befűtött a kemencébe, úgy, hogy akár egy ökröt meg lehetett volna sütni, s mikor mindennel elkészült, eléhozta Eszbent a sötét lyukból, ráültette a lapátra, s be akarta lökni a kemencébe. De volt ám Eszbennek is esze. Amint odaértek a kemence szájához, szétvetette a lábát, s nem fért be rajta.
- Nem így kell a sütőlapáton ülni, Eszben – mondotta neki a leány.
- Hát hogyan?
- Tedd keresztbe a lábad – mondta a leány neki, de ő úgy tett, mintha nem értette volna meg, semmiképpen se csinálta úgy, ahogy kellett volna.
- Menj hát onnan – mondta mérgesen a leány -, majd megmutatom én neked, hogy kell sütőlapátra ülni.
Fel is ült rá, no de Eszbennek se kellett több, egy szempillantás alatt belódította, s rácsukta az ajtót. Rohant aztán a szobába, magára kapta a takarót, s rápattant a lovára. De a takaró úgy csengett-zengett, hogy nyolc országba elhallatszott a csengése. Meghallotta a boszorkány is, rohant haza, mint a szélvész.
- Te voltál itt, Eszben? – kiáltott utána.
- Én ám!
- Te voltál, ugye, aki megöletted tizenegy szép leányomat?
- Tudod, hát mért kérded?
- S elvitted a gyönyörű galambomat?
- Hogyne vittem volna!
- Elraboltad a kövér kis vaddisznómat, ugye?
- Kellett az nekem is!
- Belelökted a tizenkettedik leányomat a kútba, s elloptad a lámpámat, te gazember?!
- El biz én, öreganyám!
- Most meg megsütötted az utolsó leányomat, s elloptad legdrágább kincsemet, a takarómat?!
- Hogyne loptam volna el, te vén boszorkány?
- Jössz-e még ide, Eszben?
- Nem biz én ide többet!
Erre a válaszra olyan mérges lett a boszorkány, hogy ezer meg ezer porcikára ugrott szét dühében.
Na, örült Eszben, s vágtatott haza a királyi palotába, de bizony a bátyjai mind börtönben voltak, hogy nem tudták megszerezni a takarót.
Ahogy Eszben felvitte a takarót, a tizenegy fiút mindjárt szabadon eresztették. Most aztán bezzeg hogy megköszönték a fiúk Eszben jóságát, s bezzeg hogy dicsérték az ügyességét. Elmondotta Eszben a királynak az irigy lovag gonoszságát is, azt rögtön felakasztatta a király a legmagasabb fára; a tizenkét testvérnek pedig rengeteg aranyat, ezüstöt adott, de annyit, hogy alig bírták hazavinni.
No de volt öröm otthon! Az öregember már azt hitte, soha nem látja többet a fiait, s mikor a rengeteg pénzzel hazajöttek, azt se tudta, hova legyen örömében.
Elmondták az idősebbek, hogy Eszben hogy segítette ki őket minden bajukból, s bezzeg most már az öregember is megbecsülte, tenyerén hordozta a legkisebb fiát.
Így volt, mese volt.

Template by:
Free Blog Templates