Bukolla

Izlandi népmese

Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony s azoknak egy fiok. Egy kicsi, rozoga kunyhócskában laktak hárman, s nem volt egyéb vagyonuk, éppen csak egy tehén.

Ennek a tehénnek Bukolla volt a neve. Egyszer, amikor a tehén megborjadzott, az öregasszony éppen kint volt a pajtában, még segített is a borjúnak, hogy szopjon, de amikor aztán kiment a pajtából, s egy kevés idõ múlva ismét visszatért, híre-nyoma sem volt sem a tehénnek, sem a borjúnak.

Hej, de elszomorodott az öregasszony meg az öregember. Elindultak mind a ketten, hogy megkeressék a tehenet. Keresték mindenfelé, a faluban, a mezõn, az erdõn, de nem

találták sehol. Aztán estére hazatértek nagy szomorúan, s mondották a fiúnak:

—Na, most eredj, indulj te, keresd a tehenet, mert anélkül nem élünk meg.

Adtak a fiúnak útravalót, még egy új cipõt is, azzal a fiú elindult. Ment céltalan, maga sem tudta, hogy merre. Aztán egyszer csak elfáradott, megéhezett. Leült egy helybe, s elkezdett falatozni.

Amint ott üldögélt s ott falatozott, egyre kiabálta:

—Bõgj, kedves Bukolla, bõgj, ha valahol életben vagy! — s hát csakugyan abban a pillanatban valahol messze elbõdülte magát a tehén. A fiú hirtelen felkelt helyébõl, elindult a bõgés irányában. Ment sokáig-sokáig, jó messzire, de csak nem találta a tehenet. Aztán ismét elfáradott, megéhezett, leült, elkezdett falatozni, s közben egyre kiabálta:

—Bõgj, kedves Bukolla, bõgj, ha valahol életben vagy! És csakugyan, Bukolla ismét elkezdett bõgni, s most már valamivel közelebb hallatszott a bõgése. Újra elindult a fiú, ment, mendegélt, s addig ment, amíg egy szörnyû nagy sziklához ért. Felment annak a sziklának a tetejére, ottan leült, ismét elkezdett enni, s kiabálta:

—Bõgj, kedves Bukolla, bõgj, ha valahol életben vagy! Hát csakugyan bõgött is Bukolla, mégpedig a sziklának a tövébõl hallatszott most a bõgése. A fiú lemászott a szikláról, s ott, annak a tövében talált egy nagy-nagy barlangot.

Bement abba a barlangba, s ím, ott állott Bukolla. Meg volt kötve. A fiú nem sokáig gondolkozott, elszabadította Bukollát, kivezette a barlangból, s indult vele hazafelé. De még nem haladott messzire, egyszerre csak hallja, hogy kiabál utána valaki. Visszanéz, hát egy rettentõ óriásasszony szalad mögötte, s a nagy óriásasszony mellett egy másik, egy kisebbik.

—Jaj, istenem, ezek mindjárt utolérnek! — sóhajtott a fiú. — Most már mit csináljak?

Kérdezte Bukollát is:

—Na, édes Bukollám, mit csináljunk? Adj tanácsot!

Mondotta a tehén:

—Szakíts ki a farkamból egy szálat, s dobd le a földre.

A fiú kiszakított egy szálat a tehén farkából, ledobta a földre. Akkor aztán a tehén mondotta a szõrszálnak:

—Parancsolom s rendelem neked, hogy egyszeribe nagy folyammá változzál, de olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülõ madár! Abban a pillanatban a szõrszálból rengeteg nagy folyó lett. De amikor az óriásasszony odaért, átkiabált a fiúhoz:

—Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza

— szólott a húgához, a kicsi óriásleányhoz —, hozd ide az apám nagy ökrét!

Visszaszaladott a kicsi óriásleány, s csakhamar vissza is ért egy rettentõ nagy ökörrel. Ez az ökör egy szempillantásra megitta az egész folyót. Azzal az óriásasszony átlépett a folyón, szaladott a fiú után, az meg kétségbeesett, nem tudta, mit csináljon. Kérdezte ismét a tehenet:

—Jaj, Bukolla, kedves Bukolla, mit csináljunk?

Mindjárt utolér az óriásasszony!

—Tépj ki még egy szálat a farkamból — mondotta a tehén —, s dobd le a földre!

Úgy tett a fiú, ahogy Bukolla tanácsolta, s akkor Bukolla mondotta a szõrszálnak:

—Parancsolom s rendelem, hogy nagy, égõ máglya legyen belõled, de olyan nagy, hogy senki rajtad által ne jöhessen, csak a repülõ madár.

Abban a szempillantásban nagy égõ máglyává változott a szõrszál. De az óriásasszony felemelte az öklét, megfenyegette a fiút, átkiabált a máglyán, s mondotta:

—Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj — szólt a húgához —, szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!

A kicsi óriásleány visszaszaladott, s egyszeribe jött az ökörrel. Azzal az ökörrel jött, amelyik a folyót mind megitta.

Most pedig, ami víz volt benne, mind kieresztette, s egy szempillantásra kialudott a rettentõ nagy, égõ máglya. Na, most szaladott utána az óriásasszony. De hogy szaladott! Mint a fergeteg. Még annál is sebesebben. Szinte már a nyomába ért a fiúnak.

—Jaj, mi lesz most — kérdezte a fiú —, mit csinálunk, édes Bukolla?

—Tépj ki egy szálat a farkamból — mondotta —, s dobd le a földre! Ne félj semmit!

Úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta, ledobta a szõrszálat a földre, a tehén meg mondotta neki:

—Parancsolom s rendelem, hogy nagy heggyé változzál, de olyan magas heggyé, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülõ madár! Egyszeribe magas heggyé változott a szõrszál, de olyan magas heggyé, hogy a fiú nem látta a tetejét. De a következõ szempillantásban az óriásasszony már ott állott a hegy oldalán, s mondotta:

—Nem segítettél ezzel magadon, fickó! — Azzal odaszólott a húgának, s mondotta neki: — Hozd ide az apám vasfúróját!

A kicsi óriásleány hazaszaladt, s egyszeriben jött a vasfúróval. Azzal vette az óriásasszony a vasfúrót, fúrta-fúrta a lyukat a sziklán át. Egy szempillantás alatt által is fúrta, hogy szépen által tudott rajta nézni. Aztán hasra feküdött, elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadott benne, sem elõre, sem hátra nem tudott menni. Ott maradott, s kõvé változott.

Ott van még ma is. A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bukollával, s attól kezdve az öregember s az öregasszony nagy boldogságban élt.