Szlovák népmese
2016. szeptember 20., kedd
A tizenkét hónap
Bejegyezte: Tutu dátum: 4:48Címkék: Népmesék, Szlovák népmese
2016. augusztus 14., vasárnap
Verekedős Iván
Bejegyezte: Tutu dátum: 13:01
– No, holnap veled is végzek, reggelire éppen elég leszel nekem – mondta a sárkány az öregembernek.
Estére egy szegény legény vetődött be a faluba, betért az öregemberhez, és megkérte: adjon neki éjjeli szállást.
– Tán meguntad az életedet? – kérdi az öreg.
– Már miért untam volna meg? – válaszolja a legény.
Az öregember elmondta neki, hogy egy sárkány felfalta a falu népét, csak őt hagyta meg holnap reggelire.
– Ne féljen semmit, öregapám, nem hagyom én, hogy a sárkány kendet is megegye!
Megérkezik reggel a sárkány, látja, hogy ott van a fiú is.
– Ez már igen! – mondja elégedetten a sárkány. – Egyet hagytam, és kettőt találok.
– Vigyázz, meg ne fulladj, ha belém harapsz! – szólt a fiú.
A sárkány végigmérte tányérszemével a szegény legényt.
– Miért, talán te erősebb vagy, mint én?
– Majd meglátjuk.
– Na, hadd lám, milyen erős vagy! Ide nézz… – Ezzel a sárkány fogott egy követ, és úgy összemorzsolta tenyerében, hogy finom homok lett belőle.
– Hát még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy nyomd össze, hogy víz folyjon belőle.
Azzal fogta magát, hozott a konyhából egy túrós zacskót, markába vette, megnyomta, és máris folyt belőle a savó.
– Így nyomd össze – mondta a fiú.
– No, menjünk – mondta ekkor a sárkány. Társamnak fogadlak.
El is indultak.
– Hogy hívnak? – kérdi a sárkány.
– Verekedős Ivánnak – válaszolja a legény.
A sárkány már félni kezdett tőle: „Még engem is megver” – gondolja magában.
Elérkezett az ebédidő, ekkor így szól a sárkány:
– Eredj csak, öcsém, hozzál egy ökröt a csordából, ideje, hogy megebédeljünk.
Elment a fiú, de nem bírt volna az még egy ökörlábat sem elhozni. Végigjárta a sárkány ökörcsordáját, és egy csomóba kötötte az összes ökör farkát. Várt, várt rá a sárkány, aztán elvesztette türelmét, és elindult a fiú után.
– Hát te mit csinálsz, öcsém?
– Gondoltam, miért hordjam neked egyenként ezeket az ökröket, inkább összekötöm őket, és elviszem egyszerre.
– Ejnye, már mit ki nem találsz – mondta a sárkány dühösen, azzal fogott egy ökröt, s lenyúzta a bőrét. Az ökörbőrt odanyújtotta a fiúnak.
– Eredj csak, merítsd teli vízzel ezt a bőrt.
Elindult a fiú, majd megszakadt, alig bírta elhúzni a bőrt a kútig, ott aztán leengedte, de kiemelni már nem volt ereje. Fogta magát, faragott egy kis faásót, és nekilátott körülásni a kutat. Jön a sárkány nagy dühösen.
– Hát te mit csinálsz?
–Ki akarom ásni ezt az egész kutat, hogy elvigyem neked, legalább nem lesz vízre gondunk.
„Az ördög vigyen el!” – mondja magában a sárkány. Igen megijedt a fiú erejétől. Telimerítette az ökörbőrt, és hazavitte egyedül.
– Eredj, öcsém – mondja Ivánnak –, tépjél ki az erdőben egy tölgyet, és hozd haza, hogy megfőzzük az ebédet.
– Mit fogok én eggyel bajlódni! Mondanád, hogy hozzak vagy húszat, az még hagyján. – Aztán úgy tett, mint aki haragszik, nem szólt egy szót sem, és nem kelt fel a helyéről. A sárkány megfőzte az ebédet, leült enni, de a fiú továbbra is csak duzzogott, nem nyúlt az ételhez. Félt, hogyha a sárkány meglátja, milyen keveset esik, megtudja, hogy nincs is olyan félelmetes ereje. Mikor már csak egy kevés maradt az ökörből, leült, és egykettőre bekapta a maradékot.
– Hát ez igen kevés volt – mondja, miután jóllakott.
– Ha kevés – szólt a sárkány –, akkor menjünk el most anyámhoz, főz ő nekünk finom barátfülét.
– Nem bánom, menjünk – mondja a fiú, de magában ezt gondolja: „Na, most már végképp elvesztem.”
Nekiláttak az evésnek – vagy húsz hordó barátfülét rakott elébük a sárkány anyja. A sárkány csak tömte magába, a fiú pedig a kebelébe meg a nadrágjába dugdosta a sok barátfülét. Telitömte a ruháját egész pattanásig. Mikor aztán jóllaktak, így szólt a sárkány:
– Menjünk egy kicsit hemperegni a kövekre.
– Nem bánom, menjünk – mondja Iván.
Hemperegni kezd a sárkány, csak úgy szikráznak belé a nagy vörös kövek.
– Még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy hemperegjél, hogy víz folyjon a kövekből.
Ezzel lefeküdt a kövekre, jól odanyomta magát, és a ruhájába dugott sok barátfüléből csurogni kezdett a lekvár.
– Ezt tedd meg, akkor elhiszem, hogy erős vagy!
A sárkány végképp megijedt Verekedős Ivántól, de mg egy próbát akart tenni:
– Próbáljuk ki, melyikünk füttyent nagyobbat!
– Próbáljuk, nem bánom.
Füttyentett a sárkány akkorát, hogy a fák is meghajlottak belé.
„No – gondolja Verekedős Iván –, most aztán mit tegyek?” Éppen egy vasdarab hevert előtte a földön. Észrevette Iván a vasdarabot, és így szólt a sárkányhoz:
– Hunyd be jól a szemed, mert ha én füttyentek egyet, kiugrik a helyéből.
Behunyta a sárkány a szemét, Iván pedig jót húzott a sárkány homlokára a vasdarabbal, egész beleremegett a nagy szörnyeteg.
– Igazad volt, öcsém – mondja a sárkány –, valóban majd kiugrott a szemem! – De most már nem mert tovább Ivánnal egyedül maradni, épített a fiúnak egy házat a domboldalon, hadd éljen ott magának, és megtanácskozta anyjával, hogyan szabadulhatnának meg ettől az erős fiútól.
– Égessük el – mondta a sárkány anyja.
De a fiú kihallgatta a beszélgetésüket, és éjszakára megbújt az erdőben. Amikor már leégett a ház, előjött, megállt az üszkök előtt, és kezdte lerázni magáról a pernyét, mintha csak most bújt volna elő a leégett ház alól.
Látta ezt a sárkány.
– Hát te még élsz? – kérdi csodálkozva.
– Élek, már hogyne élnék, csak az éjszaka úgy éreztem, mintha megcsípett volna egy bolha.
„No – gondolja a sárkány –, jobb lesz ettől inkább elmenekülni!” Ezzel uzsgyi, az anyjával együtt elrepült abból az országból, és többé vissza se tért.
Barcsó Tibor fordítása
Címkék: Népmesék, Ukrán népmese
A világvándora herceg
Bejegyezte: Tutu dátum: 12:38
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzáment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek világvándora hercegnek.
Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja. Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét-nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak. Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.
Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, s a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje. Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:
"Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája."
- Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám - mondja a herceg. Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasírozik nagy trombita- és dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.
- Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat, hogy egy ember azon beférhessen.
Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-vágják, döngetik a tojást, de csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-kúszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy levelet. Az volt írva arany papirosra:
Nem éri el a halál.
Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnan továbbmenni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas a világvándora hercegnek:
- Hej, uram, innen, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.
Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták; azután a lovukra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája. Azt mondja egyszer az öreg inas:
- Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öregember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Ide jár mindennap egy saskeselyű, amely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.
A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu.
Lecsap a lóbőrre, felkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére. Ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant.
Nekiesnek a saskeselyű fiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sas fiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila.
No - gondolja a világvándora herceg -, most vége neki is, vége a sas fiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sas fiókákra teregeti, ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.
Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg, hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. No, továbbmegy a világvándora herceg, s hát, amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány. Odakiált neki a sárkány:
- Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom.
Odakiált az oroszlán is:
- Nekem segíts, te világvándora herceg, s én egész életedben hűséges szolgád leszek.
Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét. Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.
Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, átalevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.
Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. A Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott a gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.
Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, felvette a dereglyébe.
A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.
Kiszáll a világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnan az ezüsterdőbe, ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az aranyerdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal, s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, ahol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.
Ennek a virágerdőnek a közepén állott a sziget királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora hercegnek, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörülték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak rá bíboros bársony köntöst, úgy vezették a király elé.
A király három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeribe kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi nem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.
Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor elérkezett a Forrótengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:
- Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.
A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.
- No, ha felemeltél - mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.
Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak beléfért.
- No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg. Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.
Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát, ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott.
Mondja a paripa:
- Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?
- Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Felült a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.
Abban a városban lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.
Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.
Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.
De mire az inas lement, a világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.
Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.
Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel, s királyfiakkal, akik a világszép királykisasszonyért vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki a legvitézebb valamennyi között.
Éppen akkor kezdődött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a palota udvarába. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei.
Hej, uram, istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.
Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat és hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a világvándora herceg.
Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.
Akkor éjjel sem aludt a világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.
Jókor reggel elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím, kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.
A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora hercegnek.
No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét a világvándora herceg, s reggel jókor elővette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt rá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei...
Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött-rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.
Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:
- Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?
Azt mondja az ismeretlen vitéz:
- Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.
Belenyúl a kebelébe a világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.
- Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém! - kiáltott a világvándora herceg. - Teéretted lettem a világ vándora!
Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s felsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.
Mondta a világvándora herceg:
- Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.
Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a győztes.
Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Címkék: Magyar népmese, Népmesék
2014. január 21., kedd
A seprűkötő fia
Bejegyezte: Tutu dátum: 4:44Belga népmese
Volt egyszer egy szegény seprűkötő, annak volt egy eszes, daliás legény fia. Élt a faluban egy gazdag halász, annak volt egy szépséges leánya. A fiatalok megszerették egymást, el is határozták, hogy összeházasodnak. Csakhogy a dölyfös halász nem akarta hozzáadni a lányát az ágrólszakadt legényhez. De mikor látta, hogy a lány éjjel-nappal búslakodik, magához hívatta a seprűkötő fiát, és így szólt hozzá :
- Neked adom a lányomat, ha három kívánságomat teljesíted. Hozd el nekem az ördög három hajszálát; ez az elő kívánságom. Tudd meg, melyik a legszerencsésebb óra az éjszakák és a nappalok váltakozásban; ez a második kívánságom. A harmadik meg az, hogy mondd meg nekem, mi a különbség szegény és gazdag között. Egy évet adok neked, az esztendő utolsó napján állj elébem, hadd tudjam, mit végeztél.
Ment a legény a kikötőbe, beállt egy nagy hajóra matróznak. Napok múltak, hetek múltak, és a hajó egyszer horgonyt vetett egy nagy város előtt. Ebben a városban lakott a király. A palotában nagy volt a szomorúság. Halálos beteg volt a király egyetlen lánya; nagy hírű orvosok, furfangos kuruzslók állták körül az ágyát, de egyik sem tudott gyógyírt a bajára. Pedig a király már fele birodalmat ígérte annak, aki meggyógyítja.
„Hej, ha az én tudományom akkora volna, most megcsinálhatnám a szerencsémet !”- sóhajtott magában a seprűkötő fia.
A hajó felszedte a horgonyt, és továbbvitorlázott. Napok múltak, hetek múltak, mikor ismét egy nagy város elé értek. Király lakott ebben a városban is, ebben a palotában is nagy volt a szomorúság. Volt ugyanis a király kertjében egy csodafa, egyik levele színezüst, a másik színarany. Egyszer csak fakulni, hullani kezdtek az arany- meg ezüstlevelek, s még a madarak is elkerülték a lankadt ágakat. A királyaranyat, gyémántot ígért annak, aki meggyógyítja a csodafát.
„Hej, ha az én tudományom akkora volna, most megcsinálhatnám a szerencsémet !”- sóhajtott magában a seprűkötő fia.
A hajó továbbvitorlázott. Napok múltak, hetek múltak, megint egy városhoz értek. A kapitány így szólt a seprűkötő fiához:
- Mi most visszafordulunk. Velünk tarthatsz, ha akarsz, mert becsületesen szolgáltál egész úton.
- Nem, én még nem jártam végére a dolgomnak.
A hajó elvitorlázott, a szegény seprűkötő fia meg vándorútra kelt. Egy napon remete kunyhó elé ért.
- Éhes vagyok, fáradt vagyok – mondta a legény a remetének - , befogadnál-e a hajlékodba?
- Ami kevesem van megosztom veled, a hajlékomban megférünk ketten is, maradj nálam, amíg jólesik.
Örült a legény a szíves szónak, az ételnek, a hajléknak, s mikor éhét-szomját csillapította, elmesélte, mi járatban van.
- Látom, derék legény vagy – mondta a remete - , a jó sorsod hozott ide, mert alighanem segíthetünk egymáson. Feleségemet elrabolta egy ördög; ha megígéred, hogy visszahozod őt, megmutatom neked, hol az ördög tanyája, és ott könnyen megtudhatod azt, amit tudni akarsz.
- Itt a kezem ! – egyezett bele a legény.
Akkor aztán mindketten aludni tértek.
Másnap reggel így szólt a remete:
- Vidd el ezt a levelet a feleségemnek, ebben megírtam, hogy te megszabadítod az ördög rabságából.
- Írd meg azt is, mit akarok megtudni az ördögtől.
Így is történt, és amikor a remete összehajtogatta a levelet, így szólt a legényhez:
- Most aztán indulj !
- De hiszen nem tudom az utat !
A remete aranygolyót vett elő, és így szólt:
- Gurítsd el ezt a golyót, ez mutatja majd az utat. De ha a végére értél, el tedd jól, mert az ördög üldözni fog benneteket. Ha észreveszitek, hogy a nyomotokban van, hajítsd magad mögé az aranygolyót, és egyet se félj.
A legény útnak indult. Az aranygolyó gurult, gurult, s végül egy nagy fekete kastély előtt megállt. A legény ekkor felemelte, és bekopogott a fekete kastély fekete kapuján. A kapu kinyílt, a legény azonban egy lelket sem látott. Bement a fekete kastélyba, végigjárta a fekete szobákat, s a legutolsó szobában egy asszony talált, aki keservesen sírt-rítt.
- Ne sírj – csitított a legény -, levelet hoztam neked. Az asszony elolvasta a levelet, és felderült az arca.
- Amit tudni akarsz, hamarosan megtudod. Az ördög mindjárt itthon lesz, majd én kivallatom, aztán köd előttünk, köd utánunk, megszökünk tőle. Most gyorsan bújj el ebbe a szekrénybe !
Így is történt. A legény elbújt egy nagy szekrénybe, az asszony meg lefeküdt, és úgy tett, mintha aludna. Kisvártatva jött az ördög. Mikor látta, hogy az asszony alszik, egy széket húzott az ágy mellé, és figyelte az alvót. De aztán őt is elnyomta a buzgóság. Csak erre várt az asszony, óvatosan kinyújtotta a kezét, és az ördög hajából kitépett egy szálat. Az ördög álmosan dünnyögött:
- Hagyj békén, aludni akarok !
- Álmodtam valamit, és most tudni szeretném, vajon az éjszakák és a nappalok váltakozása közben melyik az ember legszerencsésebb órája?
- Az éjszakák és nappalok váltakozása közben az ember legszerencsésebb órája az, amikor a legvidámabban kezd neki a munkának, mert akkor még nálam is erősebb.
Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony ekkor egy második szálat is kitépett a hajából.
- Hagyj békén aludni akarok !
- Békén hagylak, de előbb mondd meg, hogyan lehet meggyógyítani a tengerparti királylányt.
- A királylány elejtette a gyűrűjét. A palota harmadik lépcsője alatt van egy nyílás, oda gurult a gyűrű. Ha azt ott valaki megtalálja, s a királylánynak visszaadja, újra egészséges lesz.
Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony ekkor egy harmadik szálat is kitépett a hajából.
- Hagyj békén, aludni akarok !
- Békén hagylak, de előbb mondd meg, hogyan lehet vizet fakasztani a tengerparti nagy város kútjában.
- Egy kígyó bújt meg a kút mélyén. Ha a kígyót megölik, a kút ismét megtelik vízzel. Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony felébresztette.
- Megint álmodtam valamit, és nem alhatom tovább, míg meg nem tudom, hogy a tengerparti király csodafája miért hullajtja a leveleit.
- A fa gyökerei között megbújt egy varangy. Ki kell ásni onnan azt a varangyot, s a csodafa levelei ismét csillognak majd.
Az ördög mélyen elaludt, az asszony meg csöndesen felkelt, s a legénnyel együtt kilopakodott a fekete kastélyból. A legény a zsebébe rejtette az ördög három hajszálát. Mikor megvirradt, az ördög felébredt, de az asszonynak már csak hűlt helyét találta. A szökevények után eredt. A legény vissza-visszapillantott, s egyszer csak azt látta, hogy nyomukban az ördög. Maga mögé hajtotta az aranygolyót. Az aranygolyó azon nyomban égig érő sziklabérccé változott, és a pórul járt ördög, mit tehetett egyebet, visszatért a fekete kastélyba.
A legény meg elvitte az asszonyt a remete kunyhójába, aztán búcsút mondott nekik, és sietett a tengerparti városba, ahol elapadt a kút. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- Király Uram, adj nekem egy fejszét, a többit meg bízd rám. Hamarosan lesz víz a kútban. A legény egy csapással levágta a kígyó fejét, s a kút nyomban megtelt hűs forrásvízzel. A király megrakta a legény tarisznyáját ezüsttel, arannyal. A seprűkötő fia vígan folytatta útját, mígnem elérkezett abba a városba, ahol a csodafa hullatta leveleit. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- Király Uram, adj nekem egy ásót, a többit bízd rám. A csodafa hamarosan ragyogóbb lesz, mint valaha. A legény kiásta a fa gyökerei között megbúvó varangyot, és a csodafa levelei azon nyomban csillogni-ragyogni kezdtek. A király megtömte a legény valamennyi zsebét arannyal, gyémánttal. A seprűkötő fia vígan folytatta útját, mígnem elérkezett a tengerparti városba, ahol a királyi palotában betegen feküdt a király egyetlen lánya. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- A királylány gyűrűje elgurult a harmadik lépcsőfok alá, ott találjátok egy hasadékban. Ha a királylány visszakapja a gyűrűjét, újra egészséges lesz. A király maga hozta elő a gyűrűt, és alighogy a lánya ujjára húzta, a királykisasszony meggyógyult.
A király fele birodalmát kínálta a legénynek, de az csak a fejét rázta.
- Nem kell nekem a fele királyságod. Adj helyette egy jó vitorlást, hogy hazamehessek a falumba az apám házába. Így is történt, a legény hazavitorlázott. A faluban hamarosan híre futott, hogy a seprűkötő fia ezüsttel, arannyal, gyémánttal megrakodva tért vissza hosszú útjáról. A gazdag halász hamarosan kopogtatott a seprűkötő ajtaján, s szíves szóval kérdezte a legényt:
- Teljesítetted-e a három kívánságomat?
- Igen. Elhoztam neked az ördög három haja szálát. Azt is megtudtam, hogy az ember legszerencsésebb órája az, amikor a legvidámabban kezdi a munkáját, mert akkor az ördögnél is erősebb.
- Ez még nem minden – mondta a halász.
- Tudom. Mikor szegény voltam nem akartad hozzám adni a lányodat, most azonban, hogy gazdag lettem, bezzeg szívesen adnád, csakhogy most már meggondoltam magam. Ez a különbség a szegény és a gazdag között.
Címkék: Belga népmese, Népmesék



