Üzemeltető: Blogger.

2012. augusztus 1., szerda

A zöld lovag

Dán népmese

Egyszer volt, hol nem volt... Volt valaha régen egy király meg egy királyné. Egyetlen gyermekük volt, egy szépséges királykisasszony. Ez a királykisasszony még igen aprócska lány volt, amikor édesanyja halálos betegségbe esett. Mikor a királyné érezte, hogy már csak rövid ideje van hátra, magához szólította a királyt, és így szólt hozzá:
- Kedves jó férjem! Nyugodtan halok meg, ha megígérsz valamit. Ha csak tudod, minden kérését teljesíted a lányunknak, akármit kér is tőled.
A király megígérte, és a királyné rövidesen meghalt. A király sokat búsult érte, mert igen szerette, s ha nincs az egyetlen szem leánykája, talán még utána is hal bánatában. E lányka volt özvegy életének egyetlen vigasza; soha egyetlen kívánságát meg nem tagadta volna. Ezzel aztán kicsit el is kényeztette a királykisasszonyt; de nagyobb baj nem lett a dologból, mert kedves, szófogadó, derék természetű lány volt.
A királyi kastélytól nem messze ódon udvarház állt, egy gróf özvegye lakott benne egyetlen leányával; ez valamicskével idősebb volt a királykisasszonynál.
 Kemény szívű, önző, akaratos teremtés volt, de okos, akár az anyja, és semmiféle színleléstől sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy megtalálja a számítását. Anya is, lánya is egyre csak azon törték magukat, hogy a királykisasszony kedvére tegyenek, úgyhogy már szinte meg sem tudott lenni nélkülük.
Az özvegy grófné éppen ezt akarta. Egy szép napon kioktatta a lányát, és az aztán nagy sírás-rívás közt elmondta a királykisasszonynak, hogy el kell válniuk egymástól, mert anyjának valamilyen távoli országba kell költöznie. A királykisasszony riadalmában nyomban a grófnéhoz szaladt, és könyörögni kezdett neki, ne utazzék el, ne vigye el tőle a lányát. A grófné azt mondta a királylánynak:
- Kedves gyermekem, egyetlen mód van rá, hogy országotokban maradjunk:
ha édesapád, a király, elvesz feleségül.
A királykisasszony sietett édesapjához, a királyhoz, és kezdte kérlelni szép szóval, könyörgéssel: vegye feleségül az özvegy grófnét, mert ha nem, azok világgá mennek, o pedig elveszti egyetlen barátnőjét, és előbb-utóbb halálra búsulja magát érte. Addig sírt, addig esengett, míg a király végül beleegyezett a kívánságába. Megülték a lakodalmat. Így lett a grófnéból a királylány mostohája. Ezzel aztán egyszeriben vége lett a szíveskedésének is. Most már egyéb gondja sem volt, mint gyötörni a mostohalányát. Mindent megvont tőle, saját édeslányát meg tejben-vajban fürösztötte. A grófkisasszony sem törődött a királylánnyal, legföljebb annyit, hogy ahol érte, bántotta, s ahol tehette, borsot tört az orra alá. A király hamar észrevette ezt. Búsult miatta, mert nagyon szerette a lányát. Egy napon aztán magához hívta a lányát, és így szólt hozzá:
- Szegény leánykám, azt hiszem, legjobb lenne, ha elmennél a háztól, kiköltöznél a szigetre a nyári kastélyomba. Ott békén hagynának, nyugalomban élhetnél. A királykisasszony megfogadta a tanácsot, mert odahaza már úgysem bírta volna gonosz mostohaanyja és komisz mostohatestvére örökös zaklatását. Kiköltözött hát néhány udvarhölggyel a szigetre, ott éldegélt a nyári kastélyban. A királykisasszony szépséges hajadonná serdült a szigeten. Mindenkihez jó volt, emberhez, állathoz egyaránt, mindenki szerette. Hanem igazán, szívből sosem volt boldog, mindig csillapíthatatlan sóvárgás emésztette valami jobb után, mint amit itt a földön találhat. Apja egy szép napon azzal köszöntött be hozzá, hogy búcsút venni jött, mert hosszú hónapokra el kell utaznia a királyok gyűlésébe. A királykisasszony mindig bús volt, s most a hír hallatára még jobban elbúsult. A király szerette volna egy kicsit földeríteni.
Tréfásan azt mondta hát neki: majd körülnéz a tanácsra gyűlt királyfiak és lovagok közt, hátha talál köztük vőlegénynek valót.
- Köszönöm, édesapám - felelte a királykisasszony. - Ha a Zöld Lovaggal találkozol, üdvözöl heted őt a nevemben, és megmondhatod neki, mennyire kívánkozom már utána; mert rajta kívül senki más nem válthat meg a szenvedéseimtől. Szegény lány nem gondolt semmiféle lovagra, hanem csak a temetőre gondolt, a zöld sírhalmokra, mert már egyéb vágya sem volt, mint hogy meghaljon.
A király azonban mindebből semmit sem értett. Megígérte, hogy átadja az üdvözletét, mihelyst találkozik a Zöld Lovaggal, azzal elbúcsúzott, és útnak indult a királyok gyűlésére. Sok fiatal lovag sürgött-forgott ott, de olyan nem, akit Zöld Lovagnak hívtak volna. Véget ért a gyűlés, mindenki hazatért, hazaindult a király is. Egyszer egy erdőben lovagolt a kíséretével. A fák ritkulni kezdtek: ott álltak az erdő közepén, hatalmas tisztás szélén. A tisztáson nagy konda vaddisznó legelt, s nem is voltak egészen vadak, mert éppen csak sípolni kellett nekik egyet, és azon nyomban engedelmeskedtek a pásztoruknak. Ez a disznópásztor zöld vadászruhában, zöld dombon üldögélt. A király odaküldött a kondáshoz, s megkérdezte tőle, ki a gazdája, és kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé- felelte a kondás. A király fölfigyelt a szóra. Azonnal a lánya jutott eszébe. Most már ő maga rúgtatott oda a kondáshoz, hogy megtudakolja tole, ott lakik-e valahol a közelben a Zöld Lovag.
- Nem - felelte a disznópásztor -, messze lakik innét, arra keletnek. De ha ebben az irányban továbblovagoltok, találkoztok egy másik pásztoremberrel, az majd megmutatja nektek az utat.
A király kíséretestül továbbügetett kelet felé. Harmadnap ott álltak megint egy tisztás szélén. Hatalmas gulya legelt ott, csupa bölény meg jávorszarvas, azokat is zöld vadászruhás pásztor őrizte. A király megkérdezte tőle, kié a jószág.
- Ez itt mind a Zöld Lovagé - felelte a pásztor.
- Hol lakik a Zöld Lovag?- kérdezte a király.
- Messze keletnek - hangzott a válasz. - Ha arrafelé tovább lovagoltok, eljuttok hozzá.
Mentek tovább, s harmadnap megint egy tisztásra értek. Töméntelen sok jószág legelt ott, szarvasok, szarvastehenek, őzek meg nyulak; közbül egy dombon itt is zöld vadászruhás pásztor. Odalovagoltak a vadászruhás pásztorhoz, megkérdezték tőle, ki a gazdája, kié az erdő kié a tisztás, kié a jószág.
- Itt minden a Zöld Lovagé - felelte a pásztor. - Már nem vagytok messze a kastélyától, még egynapi járás az erdőn át, és odaértek.
Még egy napot lovagolt hát a király kíséretével; akkor nagy kastély tűnt elébük, az is csupa zöld volt, úgy belepte a falait s még a tetejét is a borostyán.
Amint a kastély felé lovagoltak, szolgák, inasok és lovászok siettek feléjük; azok is, akárcsak a tisztásokon a pásztorok, tetőtől talpig zöldben. A népes személyzet tisztelettel fogadta őket, s bevezette a kastélyba, jelentve urának, hogy ennek meg ennek az országnak a királya érkezett köszöntésére. Erre aztán maga a Zöld Lovag is előjött. Szép, sudár ifjú volt, ó is zöldben, mint egész népe. Szíves szóval üdvözölte a királyt és kíséretét, s mindjárt asztalhoz ültette, s gazdagon megvendégelte őket.
Az asztalnál azt mondta a király a Zöld Lovagnak:- Messze laksz, és tágas a birodalmad. Jókora kerülőt kellett tennem,hogy megtaláljalak, és eleget tehessek a lányom kívánságának. Amikor a királyok gyűlésébe indultam, arra kért, adjam át köszöntését a Zöld Lovagnak, és mondjam meg neki, mennyire kívánkozik már utána, mert rajta kívül senki más nem válthatja meg szenvedéseitől. Mondhatom- folytatta király-, nagyon furcsa megbízatásvolt, de a lányom okos is, jó is; ráadásul megígértem édesanyjának a halálos ágyán, hogy egyetlen gyermekünknek soha semmilyen kívánságát sem tagadom meg.
Azt felelte erre a Zöld Lovag:
- Szomorú szívű a te lányod, és bizonyosan nem énrám gondolt, hiszen engem hírből sem ismerhet. Nyilván a zöld sírhalmokra gondolt a temetőben, mert nem remél egyebütt békességet, csak a sírban. De talán én is enyhíteni tudom a lelke fájdalmát. Vidd el neki ezt a könyvecskét, és kérd meg, hogy ha nagyon elszomorodik, nyiss aki naplementekor a keletre néző ablakát, üljön oda az ablakba, és olvasgasson ebből a könyvből. Megkönnyebbül tőle majd a lelke.
Ezzel átadott egy zöld könyvecskét a királynak. A király belenézett, de egy szó nem sok, annyit sem bírt elolvasni benne, mert olyan betűkkel írták, amelyeket nem ismert. Fogta hát a könyvet, megköszönte a Zöld Lovagnak vendégszeretetét és szíves jóságát, aztán útnak indult. Mentek, mentek, hét álló napig lovagoltak a Zöld Lovag zöld erdőiben, míg végül a járt útra fordultak. Azon aztán már hamarosan hazajutottak. Amikor a király legközelebb megint kihajózott a királykisasszonyhoz a szigetre, elvitte neki a zöld könyvecskét. A királykisasszony csodálkozott azon is, amit apja a Zöld Lovagról mesélt. Még aznap este, mihelyt apja eltávozott, kitárta a keletre néző ablakot, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Ismerte a betűit, s minden szavát megértette, bár nem az anyanyelvén írták. Csupa vers volt benne. Ahogy az első verssort elolvasta, hallotta, amint a vízen végigborzol a szél; a második sorra megmozdultak a fák koronái; a harmadikra az udvarhölgyek lehunyták szemüket, és álomba merült a kastély körül is minden.
 Amikor a negyedik sort is elolvasta, berepült az ablakon madár képében a Zöld Lovag. Megrázta tollait, visszaváltozott szép, sudár ifjúvá, kedves köszöntéssel üdvözölte a királykisasszonyt, és kérte, ne féljen, mert ő a Zöld Lovag, nála járt a király,ő küldte vele a zöld könyvecskét. Azért jött el, mert a verssel a királykisasszony idehívta. A királykisasszony nyomban nagy bizalmat érzett iránta, és kiöntötte neki a szívét. A Zöld Lovag vigasztalni kezdte, és oly megértően, oly szelíden szólt hozzá, hogy a királykisasszony egészen megnyugodott.
- Eztán - mondta a Zöld Lovag-, valahányszor kinyitod a könyvet, és elolvasod az első verset, mindig úgy lesz, ahogy ma este történt: a szigeten mindenki álomba merül, kivéve téged, én pedig megjelenek, akármilyen messze lakom is tőled.
Még azt is hozzátette, hogy valahányszor csak látni kívánja, mindig szíves-örömest eljön hozzá. Most azonban el kell búcsúzniuk: csukja be szépen a könyvet, és térjen nyugovóra. Abban a szempillantásban, hogy a királykisasszony letette a könyvet, a Zöld Lovag eltűnt, az udvarhölgyek pedig azonnal fölébredtek. A királykisasszony lefeküdt, és egész éjjel
a Zöld Lovaggal álmodott. Másnap, mikor fölkelt, mintha újjászületett volna: a szíve könnyű volt, a lelke boldog. Sohasem látták még ilyen frissnek, vidámnak. Ez napról napra így ment, a királykisasszony egyre jobban érezte magát. Arca megszínesedett, kipirult; tréfálkozott, nevetgélt, mindenki csodálkozott rajta, mennyire megváltozott. A király azt mondta, valóban jót tett neki a Zöld Lovagtanácsa, a friss esti levegő, meg a könyvecske; a királykisasszony pedig ráhagyta. Senki sem tudta, hogy minden áldott este megjelent a Zöld Lovag, és sokáig
beszélgettek egymással. A harmadik látogatás alkalmával a lovag aranygyűrűt adott a lánynak, és eljegyezték egymást. Még három hónapot várniuk kell, mondta a Zöld Lovag. Csak a három hónap leteltén állhat apja elé, és kérheti meg a kezét. Ám akkor mindenképpen feleségül veszi, és hazaviszi a kastélyába.
Idő közben a királykisasszony mostohaanyja is értesült róla, hogy a lány, aki addig csupa bánat volt, nemcsak meggyógyult, hanem vidám is, amilyen sosem volt még. Igen csodálkozott, s még jobban bosszankodott rajta, mert mindig azt hitte, halálos sorvadás emészti a királykisasszonyt, amibe előbb-utóbb belehal, s akkor aztán saját édeslánya lesz az ország örököse. Kiküldte hát egy napon komornáját a szigetre: szimatolja ki, oka lehet a csodálatos változásnak.
Másnap a komorna visszajött, s jelentette úrnőjének: a királykisasszony attól lett olyan egészséges, hogy minden este az ablakba ül, ott szívja a friss levegőt, s közben olvasgat egy könyvecskéből. Ennyit mondhat, egyebet nem, mert az éles esti levegő úgy elálmosította, hogy ott helyben elaludt, akárcsak az udvarhölgyek, akik váltig panaszkodtak, hogy ettől a nagy levegőzéstől köszvényt kapnak, a királykisasszony meg egyre frissül, egyre gyarapszik tőle. Másnap a királyné a lányát küldte át a szigetre. Harmadnap visszajött a lány. O sem tudott többet mondani, mint a komorna, mert őt is elfogta az álom, mihelyt a királykisasszony olvasgatni kezdett az ablakban.
- Jól van - mondta a mostoha -, úgy látszik, magamnak kell mennem.
Át is hajózott a szigetre, és nagy mézes-mázosan egyre arról beszélt a királykisasszonynak, milyen boldog, hogy ilyen jó egészségben látja. Közben alattomosan, fortélyosan megpróbálta
kifaggatni, de a világon semmit sem bírt kiszedni belőle. Akkor aztán odament ahhoz a keletre
nyíló ablakhoz, melynél a királykisasszony esténként olvasgatni szokott; jól szemügyre vette, de semmi különöset nem talált rajta. Jó magasra volt a földtől, aligha lehetett onnét megközelíteni. Igaz ugyan, hogy a falon borostyán futott föl az ablak körül. Azon kapaszkodnék fel valaki? A királyné elővette az ollóját, bekente erős méreggel - mert mindig hordott magánál mérget
- s aztán hegyével fölfelé a párkányra erősítette, de úgy, hogy a borostyán levelektől ne lehessen észrevenni.
Eljött az este. A királykisasszony a nyitott ablakba ült, és olvasni kezdett, a királyné meg váltig igyekezett ébren maradni. De hiába erősködött: mire a királykisasszony a vers harmadik sorához ért, pillája elnehezült, és úgy elaludt, mint a bunda. Vele mind a többiek: az udvarhölgyek, a cselédség, sőt a sziget lakói is. Máris megjelent madár alakjában a Zöld Lovag. Senki sem látta, senki sem hallotta, egyedül csak a királykisasszony. Arról beszélgettek, hogy már csak egy hét hiányzik a három hónapból: ha az is letelik, a lovag odaáll a király elé, és feleségül kéri tőle a királykisasszonyt. Hazaviszi kastélyába, a nagy erdei birodalom kellős közepére, ott fognak élni boldogságban, szeretetben. így beszélgettek, aztán a Zöld Lovag gyöngéden búcsút vett mátkájától, ismét fölvette madár alakját, és kiszállt az ablakon. De olyan alacsonyan szállt, hogy a lomb közé rejtett olló fölhasította a lábát. A madár fájdalmasan fölkiáltott, de máris eltűnt. A királykisasszony riadtan fölugrott, kiejtette kezéből a könyvet, s ő maga is fölsikoltott. A sikoltásra mind fölébredtek, a királyné is, az udvarhölgyek is. A királykisasszonyhoz futottak, körül vették, és aggódva faggatták, mi történt.
- Semmi - felelte ő tétován. - Csak elszundítottam, és nagyon rosszat álmodtam, attól ijedtem meg.
Kiverte a láz, ágyba kellett fektetni. A királyné meg az ablakhoz surrant, hogy eltüntesse az ollót. Látta, hogy véres; gyorsan a tokjába tette, eldugta a köténye alá, és gyorsan hazatért a királyi palotába. A királykisasszony aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, és még másnap is nagyon gyönge volt. Estefelé azonban mégis fölkelt, azt mondta, friss levegőre vágyik, és kiült az ablakba. Kinyitotta könyvecskéjét, és olvasni kezdte. A vízen végigborzolt a szél, a fákon megmozdult a lomb, a szemek álomra csukódtak, de a Zöld Lovag nem jött el.
Így ment ez napról napra. A királykisasszony pirospozsgás arca sápadni kezdett, vidám kedve elborult, szíve-lelke megszomorodott; egyre sorvadt, apja nagybánatára, mostohája titkos örömére. Egy nap aztán ott sétálgatott a kastély kertjében a szigeten, de már ettől a kis mozgástól is úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie. Leült egy padra, és sokáig üldögélt szomorú gondolataiba merülve. Egyszer csak egy holló szállt feje fölött a fára, s utána egy másik; beszélgetni kezdtek egymással, és a királykisasszony fölfigyelt, mert minden szavukat megértette.
Azt mondta az egyik holló:
- Siralom nézni ezt a szegény királykisasszonyt,ahogy már csak hálni jár belé a lélek, és halálra emészti magát a kedveséért.
- Úgy bizony - felelte a másik holló. - Pedig egyedül csak o tudna segíteni azon, akit a királyné ollója megmérgezett.
- Hogyan?- kérdezte az első holló.
- Egyszerűen - felelte a másik. - Mérget méreggel kell gyógyítani. Odaát a király udvarában, a csűrtől nyugatra van egy gödör, a gödörben egy nagy kő, az alatt egy sikló a kilenc kicsinyével. Ha ezeket a királykisasszony megszerezhetné, és abból három nap egymás után levest főzhetne a kedvesének, mindennap három siklóból, megmenthetné. Egyébként azonban nincs számára segítség.
Alighogy beesteledett, a királykisasszony kiosont a kastélyból, lelopakodott a partra, ott elkötött egy kis csónakot, és átevezett a királyi palota udvarába. Megtalálta a csűrtől nyugatra a gödröt és benne a követ; azt nagy nehezen elhengerítette: ott volt alatta a kilenc kis kígyó.    Szerencsésen összeszedte őket, bekötözte a kötényébe, és már haza sem ment, hanem elindult egyenest arrafelé, amerre az édesapja járt, a királyok gyűléséről jövet.
Ment heteken át, hónapokon át, magas hegyek közt, sűrű erdőkben, míg végül föltűnt előtte a csupa zöld kastély, melyben a Zöld Lovag lakott: halálos ágyán feküdt. Hiába hívtak hozzá orvosokat a világ minden tájáról, nem tudtak segíteni rajta. A királykisasszony egyenesen a konyhába ment, és megkérdezte, nem állhatna-e be szolgálónak. Nincs az a munka, amit ne vállalna, szívesen mosogat, törölget, mindent megtesz, amit kívánnak, csak engedjék meg, hogy ott maradjon. A szakács beleegyezett a dologba, és hamarosan megkedvelte a leányt - olyan ügyes, szorgalmas, igyekvő teremtés volt.
Egyszer aztán így szólt a szakácshoz a konyhalány:
- Ma meg kell engedned, hogy én főzzem az úrnak a levest. Tudok sütni-főzni; sose félj, nem lesz baj belőle. Mindent magam akarok csinálni. A szakács ráállt a dologra, a királykisasszony meg belefőzött három siklót a levesbe, melyet a Zöld Lovagnak föltálaltak. A lovag megkóstolta a levest, ízlett neki, mind egy csöppig megette. Azon nyomban leesett a láza, nem beszélt már félre, kezdte magát egészen jól érezni. Hívatta a szakácsot, megdicsérte, amiért ilyen jó levest főzött, és meghagyta, hogy másnapra is ilyet készítsen.
      A szakács örült is, de félt is, hogy kitudódik a dolog, és neki abból nagy baja lesz, mert szigorú parancs volt, hogy a Zöld Lovag ételét egyedül csak neki szabad megfőznie, senki másnak. Most már maga kérte meg a szolgálót, készítse el gazdájuk másnapi levesét. Úgy is lett, s attól a levestől a beteg annyira magához tért, hogy az orvosok nagy ámulatára fölkelt az ágyból. A híres doktorok sehogy sem tudták megmagyarázni a gyors gyógyulást; azt mondták, végre használt a sok orvosság, amit hónapokon át etettek a beteggel. Harmadnap megint a konyhalány főzte a levest; belefőzte a megmaradt három siklót.
     A Zöld Lovag, alighogy az utolsó kanalat lenyelte, olyan jól érezte magát, mintha soha nem is lett volna semmi baja. Fölugrott az asztaltól, és maga sietett a konyhába, hogy köszönetet mondjon a derék szakácsnak, aki jobb doktornak bizonyult a híres orvosoknál.
 A szakács azonban éppen nem volt a konyhában. A Zöld Lovag belépett, és nem találta ott, csak a konyhalányt, amint a tűzhely mellett mosogatott. Ránézett, azon nyomban megismerte, és egyszeriben azt is sejtette, kinek köszönheti a gyógyulását. Magához ölelte a királykisasszonyt, és így szólt hozzá:
- Te mentetted meg az életemet!
A királykisasszony egyet sem szólt, csak mosolygott nagy boldogságában. Másnap megtartották a zöld kastélyban a menyegzőt, és a nagy erdőbirodalom kellős közepén máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

2012. július 17., kedd

Mese a tulipánról és a facipőről

Holland népmese                  

"Élt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék.
A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti.
Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban.
Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska.
A halászlegény bemártotta a kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt.
Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban.
A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott anénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak. Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányos házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél.
Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán. A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrt-faragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt-faragot, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára. A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak.
A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége. A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő formáját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt.
Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról." 





Elias és a hattyú

Holland népmese                                

Élt Flandriában sok-sok idõvel ezelõtt egy Oriant nevû király. Egyszer vadászaton, egy szép szarvasbika üldözése közben messzire elkalandozott kísérõitõl. A szarvast nem ejtette el, az valami erdei tóba ugrott és eltûnt elõle; de visszamenet, mikor egy kies forrásnál elült, hogy megpihenjen, sudár termetû ifjú leány toppant elébe, és azt kérdezte a királytól, hogy kinek az engedelmével vadászik itt, mert az erdõ az övé. Oriant királyt elbûvölte a leány szépsége, úgy érezte, nem élhet nélküle, és ezt meg is mondta neki, ott nyomban feleségül kérte. Beatrix, mert így hívták a deli hajadont, nem ellenkezett, mire az ifjú király kézen fogta, hazavezette palotájába, és egyszeriben megülték a lakodalmat, nagy pompával, vigassággal.
A király édesanyja, Matabruna azonban gyûlölte menyét, nem tudott beletörõdni, hogy fia ezt a jöttment senki lányát vette feleségül, aki egy gombostût se hozott a házhoz, mikor a leggazdagabb hercegkisasszonyok közül válogathatott volna. Vesztére tört a fiatalasszonynak, és persze annál inkább hízelgett neki, hogy gyanút ne keltsen. Fõként fia elõtt dicsérte ékesnél ékesebb szavakkal az ifjú királyné szépségét, nemes szívét. Nem sokkal a lakodalom után Beatrix királyné úgy érezte, hogy gyermeke lesz, és ezt férjének is megmondta, aki attól fogva még gyöngédebben szerette, még jobban féltette.
Egyszer az ablakban könyököltek mind a ketten, és láttak egy asszonyt, két szakasztott egyforma pólyás gyerekkel a karján.
-    Keresztelni viszi a gyermekeit - mondta Oriant, a királyné pedig, aki a világ dolgaiban ugyancsak járatlan volt, csodálkozva kérdezte, hogy születhetik egy asszonynak egyszerre két gyermeke.
-    Jaj, drága kincsem - nevetett a király -, ez nem is ritkaság, van, amikor hét gyermek születik egyszerre. És ha az isten is úgy akarja, a szülõk mind a hetet felnevelik épségben, egészségben.
Pár hónappal ezután a királyt háborúba szólította a kötelesség. Feleségét édesanyja gondjára bízta, lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, széltõl is óvja, minden kívánságát teljesítse.
Aztán elbúcsúzott anyjától, hitvesétõl, és lóra pattant, elvágtatott serege élén, mint aki otthoni dolgát jól elrendezte. Hiszen nem látott bele az öregasszony fekete szívébe.
No, annak meg több se kellett! Maga elé rendelte a bábát, és meghagyta neki, hogy ha a fiatal királyné gyermekágyba kerül, az újszülött helyébe lopjon egy kutyakölyköt, a gyermeket pedig tegye el láb alól. Meg is kente a bábaasszony markát jó elõre, és még többet ígért neki, ha parancsát teljesíti.
Abban a régi babonás idõben ugyanis, ha egy asszony nyomorék gyermeket hozott a világra, azt mondták, hogy ez Isten büntetése. Hát még ha kutyakölyköt szült gyermek helyett! Nem volt olyan ember, se asszony, se férfi, aki az ilyen anya bûnösségében kételkedni merjen. Erre számított a fekete szívû Matabruna, tudta, hogy ha az újszülöttet eltüntetik, és kutyakölyköt lopnak a helyébe, bátran a legsötétebb börtönbe vethetik a fiatal királynét, senki sem fog szót emelni érte.
Szegény Beatrix nem is gyanította, mit forralnak ellene. Mikor eljött az órája, hét gyermeket szült, hat fiút és egy leányt, mind a hétnek finom veretû ezüstlánc volt a nyakában. A bábaasszony meghökkent, mikor a szép ezüstláncokat látta, mivel azt csak tündérek, vagy más titkos hatalmak varázsolhatták a gyermekek nyakába, s akkor pedig nyilvánvaló, hogy anyjuk nem jöttment senki lánya. Már-már azon gondolkozott, hogy inkább az öreg királynéval száll szembe, mint a láthatatlan hatalmakkal. De túlságosan csábította a gazdag jutalom, meg az öreg királyné is résen volt, hamarosan ott termett a szobában. A bába gyorsan elrejtette a gyermekeket, és hét kutyakölyköt lopott a királyné mellé az ágyba. Aztán fölébe hajolt, és úgy tett, mintha szánakoznék rajta.
-    Jaj, szegény királyném! Te ugyan rosszul járták! Hét kutyakölyköt szültél felséges uradnak! Most mit tegyünk?
Beatrix szívszaggatóan zokogott, kezét tördelte, fájdalma a követ is meglágyította volna. De az öreg királyné szíve keményebb volt a kõnél; nemhogy vigasztalta, megsajnálta volna, még átkozta, mocskolta menyét, amiért így csúffá tette szeretõ férje-urát ország-világ elõtt. Elmondta mindennek, egy garas ára becsületet nem hagyott rajta. Aztán sarkon fordult, és kirobogott a szobából, a szerencsétlen fiatal anyát pedig pár nappal azután meghallgatás nélkül börtönbe vetették, hogy majd ha férje-ura hazatér a háborúból, az mondjon felére ítéletet.
A hét szép gyermeket egy megbízható szolga kezére adta Matabruna, azzal a szigorú paranccsal, hogy veszítse el õket. Azt mondta, amúgy is csupa rabló, zsivány lenne belõlük, a lánc a nyakukban annak bizonysága. Így hát csak jót tesznek azzal, ha elpusztítják mind a hetet, mielõtt õk pusztítanának el egy sereg ártatlan embert.
A szolga nem mert ellenkezni, gúnyájába takarta és kivitte az apróságokat az erdõbe, hogy majd ott végez velük. De a kicsinyek olyan szépen néztek az ártatlan kék szemükkel, még nevettek is rá, hogy megmozdult a szíve, nem tudta elszánni magát a gyilkosságra. Letette hát a gyermekeket egy terebélyes, nagy fa alá a puha mohára, és otthagyta õket. Gondolta, most már az Úristen dolga, hogy mi legyen velük, az õ keze tiszta marad az ártatlan vértõl. Visszaballagott a palotába, az öreg királynénak azt mondta, elvégezte, amit rábízott, zsebre is vágta a busás jutalmat.
A hét csöppség meg ezalatt éktelenül sivalkodott az erdõben, hiszen éhesek voltak szegénykék. Szerencséjükre éppen a közelben élt egy Elias nevû remete. Ez a remete meghallotta a gyereksírást, ráakadt a hét csöpp jószágra a vén fa alatt, és nem sokat teketóriázott, köpenyegébe takarta mind a hetet, és hazavitte. Csak akkor kezdett fõni a feje, nem tudta, mit adjon nekik enni. Mert hogy az éhség miatt sivalkodnak olyan keservesen, azt még a remete is könnyen kitalálta. Javában töprengett, tanakodott, mikor egyszer csak odaszökkent egy fehér kecske, és tõgyét kínálta a gyermekeknek. No, azokat nem kellett kétszer kínálni, szítták a tejet egész erejükbõl, és mikor jóllaktak, édesen elaludtak. Attól fogva a kecske minden áldott napon beállított, megszoptatta a kicsiket, és azok szépen növekedtek, erõsödtek. A remete felnevelte õket jámborságban, emberségben. Még ruhácskát is csinált nekik falevelekbõl. Nem is volt rossz soruk a gyerekeknek, naphosszat az erdõn futkostak, mezítláb, hajadonfõtt; ha megéheztek, málnát, fekete áfonyát szedtek, örültek az életüknek. Az agg szívét is jólesõ melegség járta át, valahányszor rájuk nézett.
Idõközben Oriant király is hazatért, dicsõségben gyarapodva, mivel legyõzte ellenségeit. De otthon keserû panasszal fogadta az anyja, hogy hiába gyarapítja becsületét egyfelõl, ha tulajdon házában gyalázatot hoznak rá. És gonosz nyelvvel, gonosz szívvel bevádolta hites uránál a fiatalasszony, hogy így meg úgy, ocsmány kutyakölyköket szült gyermekek helyett. No, a király búnak eresztette fejét, fájdalmában szólni is alig tudott. De hogy kételkedhetett volna tulajdon édesanyja szavában? Összehívta tanácsosait, döntsék el, mi történjék az asszonnyal. Volt, aki máglyahalált ajánlott, volt, aki elégségesnek tartotta a börtönt. És a király az utóbbiakra hallgatott, mivel még mindig szerette a feleségét. Így aztán szegény Beatrix továbbra is a vár sötét pincéjében sínylõdött, és egyéb vigasztalása nem maradt, mint a remény, hogy ártatlansága elõbb-utóbb kiderül.
A remete a hat fiú közül egyiket, aki neki a legkedvesebb volt, a maga nevérõl Eliasnak keresztelte. Történt pedig egy alkalommal, hogy Matabruna vadászai éppen ott cserkésztek a remete kunyhója táján, és megpillantották a hét szép gyermeket, amint vackort szednek egy fa alatt, és jó étvággyal eszegetik. Szemükbe tûnt finommívû ezüstláncuk is, ami kevéssé illett levelekbõl összetûzdelt ruhácskájukhoz. Otthon, a palota udvarán, elbeszélték a dolgot vadásztársaiknak meg a szolgálóknak, és a hír hamarosan eljutott Matabruna fülébe is. Tüstént kitalálta, hogy Oriant gyermekei lehettek, akiket a vadászok az erdõben láttak. Megparancsolta hát annak, akiben leginkább bízott, hogy menjen vissza az erdõbe, és pusztítsa el mind a hét porontyot, különben fejét véteti. A vadász nem mert szembeszállni vele, maga mellé vette néhány emberét és elindult. Útközben egy falun kellett keresztülmenniük és a piactéren nagy csõdületet láttak. Megtudták, hogy egy asszonyt fognak elégetni máglyán, mert megölte gyermekét. No, megijedt erre a vadász. "Jaj nekem! - gondolta. - Ez a szerencsétlen némber mindössze egy gyermeket ölt meg, és ilyen szörnyû halált kell halnia! Mi vár énrám, ha felséges királyomnak fülébe jut, hogy hét egészséges ártatlan gyermeket elemésztettem! Az öreg királyné meg nem véd, letagadja bizonyosan, hogy õ parancsolta."
Társai is éppen úgy gondolkoztak a dologról, mint õ, és ezért megegyeztek, hogy majd csak a láncot veszik le a gyermekek nyakáról, de máskülönben hajuk szálát se görbítik. Nemsokára odaérkeztek az erdei kunyhóhoz. A remete meg az egyik fiú, Elias éppen úton voltak, kenyeret koldultak egy közeli falvakban a népes családnak. A kis Eliast mindig magával vitte a jámbor remete, hogy segítsen a tarisznyát cipelni. A másik öt fiú meg a leányka a ház elõtt futkosott, játszadozott és rémült sivalkodásba kezdett, mikor a marconaképû idegeneket meglátta. A vadászok azonban addig beszéltek nekik, hogy végtére megnyugodtak, és engedték, hogy a láncot leszedjék a nyakukról. Jaj, de mi történt! Abban a pillanatban, amikor az ezüstláncot levették a gyermekek nyakáról, mind a hat fehér hattyúvá változott, ott szálldostak, szárnyukat lengetve, a fák felett. Most aztán a vadászokon volt a sor, hogy megijedjenek. De hát mit tehettek? Ha bánták is tettüket, késõn bánták. Megfogadták egymásnak, hogy senkinek nem szólnak a dologról, hazamentek, átadták a hat ezüstláncot az öreg királynénak, és elõadták az útközben ravaszul kigondolt mesét, hogy veszítették el az erdõben a hetedik láncot, amikor hazafelé igyekeztek. Matabruna szitkozódott, majd szétpukkadt mérgében, de amiatt mégse vétethette fejüket, hiszen a hat ezüstláncot kezébe adták, bizonyságnak. Elhívatta a kovácsot, és megparancsolta, hogy készítsen a hat nyakláncból egy díszes ezüstkelyhet. Csakhogy mikor a kovács ki akarta próbálni a láncot, hogy valóban jó ezüst-e, és beletartotta a tûzbe, hirtelenében úgy megnõtt a súlya, hogy a derék ember majdnem a parázs közé ejtette ijedtében. "No, ez akkor nem közönséges ezüstlánc - gondolta -, elég, ha ezt az egyet megolvasztom, a többi ötöt meg elteszem. Ki tudja, mire lesz még jó?" Úgy is tett. De abból az egy nyakláncból is két kehely került ki, egyiket magának tartotta, csak a másikat adta az öreg királynénak, és az így is meg volt elégedve a kehely súlyával, nagyságával, eszébe se jutott gyanakodni. Hej, ha tudta volna pedig, hogy öt ezüst nyaklánc meg egy kehely - az övének szakasztott mása - a kovácsné ládájában van, jól eldugva, legalul!
Ezenközben hazaért a remete a kis Eliassal, és nagyon megijedtek, mikor látták, hogy üres a ház. Egész nap az erdõt járták, keresték a gyerekeket, de mikor rájuk esteledett, nem tehettek okosabbat, lefeküdtek nagy szomorúan. Másnap reggel a fiú megint nekivágott a rengetegnek, bolyongott, kiáltozott, mígnem egy erdei tóhoz érkezett, ahol hat szép fehér hattyú úszkált. Kenyérmorzsát szórt nekik a vízbe, azok meg odaúsztak hozzá, és úgy néztek rá, mintha jól ismernék, és mondani szeretnének valamit. Attól fogva minden áldott napon megetette a hattyúkat, mert titokban érezte, hogy nem közönséges hattyúk azok.
Évek teltek így. Beatrix még mindig börtönben sínylõdött, és az öreg királyné még csak nem is érte be ennyivel, mindegyre azon töprengett, tanakodott, hogy pusztíthatná el, hiszen amíg az asszony él, bármikor bevádolhatja õt. Szerzett egy hamis tanút, aki jó pénzért hajlandó volt a törvény elõtt megesküdni, hogy õ is tud a fiatal királyné bûnérõl. Oriant király erre még inkább elkeseredett, és kihirdette, hogy ha akad lovag, aki megvív a vádlóval, és legyõzi, akkor a királynét ártatlannak ismeri el, de ha nem, hát halállal sújtja.
Sem a bánatában elmerült Oriant király, sem a bírák nem látták, hogy hat hófehér hattyú szálldos a palota felett, még az örökké leskelõdõ, gonosz Matabruna se vette észre õket. Annál többet láttak, hallottak a hattyúk. Elrepültek a remete kunyhójához, és megvitték a hírt a maguk módján, különös hangon rikoltozva, nyakukat a földön elnyújtva, értésére adták mind a két Eliasnak, hogy nagy baj van, és valamit tenni kell. Az ifjú megsejtette, hogy anyja lehet bajban, annál is inkább, mert azon az éjjelen vele álmodott, anyját látta, és mintha az hívta volna õt. Úgy, amint volt, hajadonfõtt, mezítláb, falevél gúnyában a királyhoz sietett, hogy megvívjon az anyjáért. A szolgák nem akarták bebocsátani a félmeztelen ifjút, jelentették a királynak, hogy valami eszelõs legény van ott, és vívni akar, pedig ruhája sincs, nemhogy fegyvere, páncélja, mindössze egy husáng van nála.
A szolgák igazat mondtak. Elias félmeztelen volt, minden fegyvere a dorong, amit az erdõn tört magának, de azzal aztán úgy fültövön teremtette ellenfelét, hogy az menten elterült a földön. A király fényes lovagi öltözetet adatott a gyõztes ifjúnak, és nyomban feleségéhez sietett a börtönbe, hogy szívére ölelje. Elias is boldogan ölelte meg anyját, akinek ártatlanságát isten és az emberek elõtt bebizonyította, de aztán tüstént testvérei keresésére indult.
Közben beállított a kovács, elhozta az öt ezüstláncot, és ugyanabban a pillanatban hat hófehér hattyú ereszkedett a halastóra, a palota árnyas kertjében. Elias sorra nyakukra fûzte a láncokat, mire újra emberi alakot öltöttek - négy szép ifjú és egy leányka állt a márványlépcsõ alján a bámuló udvari nép elõtt. A leánykát Rózsának nevezték, mivel szakasztott olyan volt, mint a feslõ rózsabimbó. Oriant király és Beatrix királynõ nem gyõzték csókolgatni, cirógatni gyermekeiket, de a tavon egy hattyú hiába várta megváltását, az õ nyakára nem jutott ezüstlánc. Mikor látta, hogy továbbra is csak hattyú marad, pedig testvérei mind visszanyerték emberi alakjukat, keserû bújában tollát kezdte tépdesni. Elias odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát és sírva kérte, hogy ne pusztítsa el magát, várjon még egy darabig türelemmel. Megígérte neki, hogy nem hagyja el, nem válik meg tõle, éjjel-nappal azon fogja törni a fejét, hogy szabadítsa meg hatodik testvérét is a varázslattól. Biztatta a szegény, csalódott hattyút, hogy aki eddig nem engedte elveszni, ezentúl is oltalmazza, útba igazítja õket. A szép hattyú többször meghajtotta nyakát, és olyan szomorú megadással nézett Eliasra, hogy akik ott voltak, hangosan zokogtak a megilletõdéstõl.
A király örömében, hogy visszakapta feleségét és gyermekeit - legalábbis hatot a hét közül - mindjárt összehívta az országnagyokat, és kimondta, hogy fiára, Eliasra bízza a kormányzást. Az új királynak pedig az volt elsõ gondja, hogy trónra ültesse az igazságot, a bûnre lesújtson, és az ártatlanokat kiszabadítsa ellenségeik karma közül. Még azon a napon körülfogta könnyûszerrel az erõs várat, ahová Matabruna menekült, és gonosz nagyanyját átadta a bíráknak. Így aztán a fondorkodó vénasszony maga esett a verembe, amit menyének ásott, mert halálra ítélték és kivégezték. Azontúl pedig meghallgatatlan senkit sem vetettek börtönbe, senkit se küldtek máglyára.
Hanem aztán egy reggel, mikor Elias a tóhoz sietett, hogy hattyútestvérét köszöntse, és szokása szerint türelemre intse, csodálkozva látta, hogy az csónakot húz maga után, mégpedig színezüst csónakot. Érezte, hogy ez a sors ujjmutatása, útra kell indulnia, nagy hivatás vár rá, nemcsak a maga országában kell megvédenie az igazságot, de mindenütt, ahol ártatlanul üldözöttek, gyámoltalan árvák és özvegyek vannak, mert ez a lovagok szent kötelessége. Elbúcsúzott hát szüleitõl, testvéreitõl, felöltötte fehér vértjét, derekára övezte fényes aranykardját. Apja még egy csatakürtöt is adott neki, s így szólt:
-    Bûvös kürt ez, fiam, aki harsanását hallja, sértetlen marad a harcban.
Elias vállára vetette a bûvös kürtöt, és a csónakba ugrott. Míg karjával búcsút intett szeretteinek, a hattyú felszállt vele, és vitte folyóról folyóra, tavak és hegyek felett, mindenüvé, ahol vívni kellett az igaz ügyért, galád fondorlatot kellett napfényre deríteni. A lovag és a hattyú híre messze földet bejárt. De Elias nem felejtette el vitézi tettei közben sem, hogy mit fogadott hattyú testvérének. Mikor évek múltával hazatért kalandjairól, maga elé hívatta a kovácsmestert, és addig faggatta, míg a jó ember kivallotta, hogy elrejtette a második kelyhet, amit a nyakláncok ezüstjébõl készített, meg is van õnála otthon, a felesége ládájában. Elias megparancsolta neki, hogy olvassza be a kelyhet, és készítsen belõle egy éppen olyan ezüst nyakláncot, amilyen neki is van, meg az öt testvérének. A kovács úgy is tett, egykettõre elhozta a láncot; most már a hatodik testvér is megváltódott a varázslattól, visszanyerte emberi alakját, és az Emeric nevet kapta a keresztségben. Egyik gyermekük sem hozott szégyent a szülõkre, de Elias és Emeric még túltettek a másik négy fiún termetük és arcuk szépségével, szívük nemességével. Oriant és Beatrix hát boldog öregségnek néztek elébe. És mivel õk maguk szeretetben éltek, igazán nem panaszkodhattak sorsuk ellen, ha valamikor sokat szenvedtek is.



Beke Margit átdolgozása

2012. június 29., péntek

A hegyi szellem

Német népmese                         

Volt egyszer egy szegény asszony, széles e világon nem volt neki egyebe, csak egyetlen árva kislánya, egy jószívű, derék kislány. Történt pedig, hogy ez az asszony egyszer csak leesett a lábáról, mozdulni sem tudott, olyan beteg lett. Odahaza nem volt egyetlen falat kenyér, nem akadt egy lyukas krajcár sem. A nagybeteg asszony sóhajtozott a vackán, egyre csak sóhajtozott, aztán így szólt a kislányához:
-    Menj ki az erdőbe, lányom, szedjél somot vagy áfonyát, vidd be a városba, és add el…
A lányka karjára vette a kosárkáját, és elindult. Addig-addig járta a sűrű rengeteget, míg végre, a bozótos szívében, temérdek áfonyára nem bukkant. Nekifogott, megszedte sorra a bokrokat, bele se fáradt.
   „ A tele kosárért tán még két hatost is kérhetnék, igen, bizonyosan megkapok két hatost – egyre az járt a fejében -, Jutna szegény édesanyának a kenyér mellé egy –két jobb falat is! „
     Közben észre sem vette – már alkonyodni kezdett, s a sötét hegyek fölött aranyvörösen ragyogott az ég. Félelmesen megelevenedett a rengeteg. Meg-megroppant a gally, surrogott a bozót, fel-felrikoltottak a fészkükre szállt madarak.
     A kislány guggoltából felállt, elégedetten megemelgette a tele kosarat, és indulni készült.
Csakhogy, Uramisten, hol van az ösvény? És merre induljon kifelé?
Nekivágott a sűrűnek, hogy áttör rajta, ágak csapódtak az arcába, gyenge húsát tüske vérezte. S már futott is, hiszen ott van, ott a bokrok mögött kanyarog az ismerős utacska!
De nem az ösvény volt, csak újabb sötéten ásító sűrűség.
    S közben a hegyek fölött az az aranysáv is kiégett. Alázuhant komoran az éjszaka.
A kislány megállt, és keservesen sírni kezdett. Sírt, zokogott jó idejg az erdőmélyi éjszakában. Azután mégiscsak összeszedte magát, és újra elindult. De hát hiába, hogy találjon ki a rengetegből egy kislány ilyenkor egymaga?
    Soha, soha nem látja ő többet beteg édesanyját, soha, soha nem szabadul innét!
Mint a motolla, járt ez az agyában, míg a lábai maguktól léptek, vitték előre a hallgatag nagy fák alatt.
    S akkor egyszerre lépéseket hallott. Jaj, hogy feldobogott a szíve!
Farkas, medve, Uramisten, mi jöhet? De jóformán még meg sem gondolhatta, már ott is állt előtte egy apró emberke. A sötétben is derengett térdig érő ősz szakálla.
    A hegyi szellem állt a kislány előtt!
-   Mi bajod van kislányom? – kérdezte barátságosan. – Mért sírsz olyan keservesen?
-   Jaj, Istenem – felelte a  kislány. Még egyre szipogva -, áfonyát szedtem, hogy a városba vigyem és eladjam. Kenyeret és húst akartam venni rajta szegény beteg édesanyámnak.
De eltévedtem, nem lelem az ösvényt. S most itt bolyonghatok egész éjszaka…
Szegény édesanyám meg odahaza vár, azt se tudja mi lett velem. S a kislány újra sírva fakadt.
-   Ej, no, ha más bajod nincs – szólt a kis emberke -, ezen könnyen segíthetünk. Egykettőre kiérünk az erdőből, csak gyere velem.
A hegyi szellem ezzel nekiindult, és csodálatos, bárhova lépett, szétváltak a bokrok, a fák, út nyílott előtte. A kislány ott loholt mindig szorosan a sarkában, pedig szegényke olyan fáradt volt már a bolyongástól, mintha legalábbis jól megverték volna.
    Aztán az erdő ritkult, egyre ritkult, s már ott is álltak a szélén. És már a házuk is odalátszott. A kislánynak repesett a szíve örömében. Sután, boldogan köszöngette a kis emberke jóságát, s már futott volna. De a hegyi szellem még tartóztatta.
-   Várj csak, lányom – mondta -, beteg az édesanyád, s mivel te jó kislány vagy, hát segítek rajta is.
Azzal lehajolt, tépett pár szál füvet, s a gyerek kezébe nyomta.
-   Amint hazaérsz, csinálj teát a füvekből. Itasd meg vele édesanyádat, s tüstént meggyógyul.
Azzal kedvesen rámosolygott a kislányra,s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
    A kislány most már csakugyan hazaszaladt, és nevetve-sírva elhadrikálta az édesanyjának, mi minden történt vele az erdőben. Majd kifordult a kormos-füstös konyhába, sebten tüzet rakott, teát főzött a füvekből, és bevitte egy csuporban.
    A szegény beteg asszony ivott egy kortyot, s máris jobban lett, ivott még egyet, s már fel is ült az ágyban. S mire az egész csuprot felhajtotta, makkegészségesen kelt ki az ágyból.
    Bizony csodálatos volt a gyógyulása! El is terjedt volna a híre szerte az országban, ha látta volna akár egyetlen embernyi ember. De hát nem látta más, csak a szomszédék kisfia, aki gyakran bekukkantgatott a szegény asszony udvarára, és hogy, hogy nem, most is ott lábatlankodott a kunyhójukban. Hallotta a kislány meséjét, látta a gyógyulást, s magában azt gondolta: „ No lám! Kimegyek én is holnap az erdőbe, s szerzek a csodatevő fűből.
Aztán majd beviszem a városba, eladom jó áron, a pénzből majd cukrozott fügét, meg mindenféle édességet veszek magamnak.”
    És úgy is tett, ahogy kigondolta.
Másnap reggel kiment az erdőbe, teleette magát édes szederrel, savanykás áfonyával, s mikor már torkig lakott a sok finom gyümölccsel, bemerészkedett a rengeteg sűrűjébe.
Ott aztán jajgatni, kiáltozni kezdett, hogy csak úgy visszhangzott tőle a nyugalmas erdő. Hosszan-hosszan jajongott, s már egészen berekedt belé, amikor végre-végre megjelent előtte is a hegyi szellem.
-    Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kiáltozó fiútól. – mért vered fel a rengeteg csendjét?
-    Jaj, jaj, eltévedtem, beteg otthon az édesanyám – mondta a fiú -, nem is találok haza többé.
És keserves könnyeket sajtolva ki a szeme sarkából, térdre vetette magát a hegyi szellem előtt, és kérte, hogy vezesse ki az erdőből.
     -     Más bajod nincs? – kérdezte az emberke. – No, akkor majd én segítek rajta!
Ezzel elindult, a fiú pedig a nyomában. Ment, ment az emberke hegynek föl, völgynek le, a legsűrűbb sűrűn keresztül, vagy tán négy óra hosszat, úgyhogy a kisfiú elfáradva, bizony átkozni kezdte a saját hamisságát.
     Végre mikor a gyerek a fáradtságtól már alig botladozott, kiértek az erdő szélére. Jaj, megörült a fiúcska, madarat lehetett volna vele fogatni, hogy baj nélkül hazaérkezett.
Egyszeriben elfelejtette a nagy utat, a szörnyű fáradságot, s futott volna a kapujukig. Már-már eliramodott, de aztán mégis mást gondolt: hiszen még nem kapott varázsfüvet a hegyi szellemtől.
-    Szegény édesanyám beteg – mondta keserves képpel.
-    No várj csak! – mondta az emberke, s letépett néhány fűszálat.
-    Főzz teát belőle, de ne az édesanyádnak add – emelte fel ujját a hegyi szellem -, hanem te igyad meg. Megértetted?
A gyerek fogta a füveket, s máris futott, árkon-bokron átugorva, haza. Otthon aztán kiment a konyhába, tüzet rakott, és megfőzte a gyógyító teát. Leszűrte, s felhajtotta azon nyomban.
     De lám, alighogy kiitta, máris bűnhődni kezdett a hamisságáért.
Görcsök tépték a belét, s valósággal nyítt a fájdalomtól, mint valami állat.
S bizony ki sem állt belőle a fájás egy-két napig. De hát mindennek haszna van.
     A hegyi szellem gyógyító füve csakugyan csodálatos fű volt: örökre kigyógyította a kisfiút a hamisságból.
Derék, becsületes ember lett belőle. S ez is valami, nem gondoljátok?

Átdolgozta:Horváth Zoltán

A kristálygolyó

Német népmese                                                      

Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba.
A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól.
Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok.
A fiú nem ismert félelmet.
- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon?
Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát.
Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.
- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök!
Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.
- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.
- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.
- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap.
Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:
- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék!
Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja.
A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra.
De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.
- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.
- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet.
Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.
- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.
- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!
- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.
- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van , egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.
- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz.
A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe.
A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást.
De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet.
Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.
- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré.
Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál.
S ott nyomban gyűrűt is cseréltek.

Fordította: Rónay György



2012. május 23., szerda

A villámszóró kard

Ír népmese

Morraha, az írek királyának fia egy napon kora hajnalban ébredt. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megreggelizett, mivel hamarjábn nem tudta, hogy mihez kezdjen, lesétált a tengerpartra. Alighogy odaért, látja, hogy egy zöld sajka közeledik sebesen a sime kék vízen.
Egy szempillantás múlva már partot is ért a sajka, és egy tetotol talpig vörös páncélba öltözött vitéz ugrott ki belole. Morraha elébe sietett, és szíves szóval köszöntötte:
-Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban vagy errefelé?
- Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
- Mit kívánsz tolem?- tudakolta Morraha.
- Meg akarok mérkozni veled. Csakhogy nem karddal ám, hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek kedvez a szerencse. No, ki állsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráéro ideje, hát így felelt:
- Miért ne! És mi legyen a tét?
- Amelyikünk veszít- válaszolta a vitéz -, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elo is húzta tarsolyából a kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdodött a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de végül is Morraha gyozött.
- Vesztettem – ismerte be a páncélos. – Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
- Azt kívánom- felelte a fiú - , hogy ezen az irdatlan nagy mezoségen, ameddig a szem ellát, mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson jószág az embereknek.
- No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé, a vitéz pedig beszállt a sajkájába, és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy mezoségen. A tengerparton pedig ott áll a vörspáncélos vitéz.
- Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már messzirol. – Kiállsz velem még egy játszmára?
- Miért ne! – felelte Morraha. – és mi legyen a tét?
- Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
- Meglesz – felelte a vitéz.
És csakugyan: másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda legelészett azon a rengeteg rétségen.
- Játszunk- újra? – kérdezte harmadszor is a páncélos vitéz.
- Miért ne? –felelte Morraha . – S a tét ugyanaz, mint tegnap meg tegnapelott.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, és megint csak Morraha nyert.
- Hát most mit kívánsz?- tudakolta az idegen.
- Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó, fényes-tágas palota álljon itt a parton, s annak a legszebbik szobájában a világ legszebb királykisasszonya várakozzék reám.
- Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan: ott állt a csillogó-villógó, fényes-tágas palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a legszebbikben ott várt reá a világ legszebb királykisasszony: a francia király leánya. Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédul tanult és eszes, így hát a királyleány örömest ráállt, hogy a felesége legyen. Még aznap megtartották az esküvot. Amikor aztán estefelé elvonult a násznép, és Morraha meg a felesége magára maradt a századik szobában, ezt kérdezte az asszony:
- Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.

2012. május 21., hétfő

Az Aranyhajú

Cseh népmese


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan okos volt, hogy az állatok nyelvén is értett. Értette, mit bömböl a sivatagban az oroszlán, mit kotkodácsol kiscsibéinek a tyúk az udvaron, tán még azt is értette, mit kuruttyolnak a békák este a folyóparti füzesben.
Hallgassátok meg, hogyan jutott ehhez a nagy tudományhoz, hogyan tanulta meg, s hogy vajon jóra fordította-e tudását…
     Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer egy öreg anyóka ment el a királyhoz, és egy kosárban egy kígyót vitt neki.
  -  Ide hallgass, király – mondotta az anyóka - , elhoztam neked ezt a kígyót, de ez bizony nem akármilyen kígyó! Ha ezt megfőzted és megeszed, akkor olyasmit fogsz tudni, amit senki sem tud, még a királyok sem. Megérted majd, mit beszélnek az állatok a levegőben, a földön vagy a vízben, úgy ám!
     No, a királynak persze nagyon tetszett, hogy olyasmihez is érteni fog, amihez kívüle senki sem ért, még a királyok sem. Jól megfizette hát az öreg anyókát, egész kis zsákocska aranypénzt adott neki, egyik szolgájának pedig tüstént megparancsolta, hogy főzze meg ebédre a „halat”. Úgy mondta, hogy a „halat „ főzze meg a szolga, pedig kígyó volt az, nem pedig hal, de hát talán kicsit szégyellte, hogy király létére kígyót eszik, vagy pedig féltette a titkát. Mindegy hogyan volt, az az egy biztos, hogy ezt mondotta szolgájának:
  -  Főzd meg nekem ebédre ezt a halat – s még hozzátette óvatosan: - Vigyázz, meg ne kóstold valahogy, még a nyelved hegyével se érintsd, mert a fejeddel játszol! Bizony leüttetem a fejed, ha megtudom, hogy megszegted a parancsomat!
     Jirik – így hívták a szolgát – nagyon elcsodálkozott, hogy a király ilyen parancsot adott és így megfenyegette. Eddig sem tartotta valami jó embernek a gazdáját, de hogy most még a főzés közben való kóstolást is eltiltotta (ami nélkül pedig nincs szakácskodás, mert hát hogyan is ízesíthetné meg másként a szakács az ételt úgy, ahogy kell, ha még meg sem kóstolhatja?): ez mégiscsak szöget ütött a fejébe. Töprengett, tanakodott, s közben jól szemügyre vette a konyhán az anyóka ajándékát.
     „ Ejnye, miféle fura egy hal ez? – szólt magában. – Életemben sem láttam ilyet! Nem hasonlít ez sem pontyra, sem harcsára, sem csukára, de még kecsegére sem, pedig az is ilyen hosszú és vékony. Akármi legyek, olyan ez, mint valami kígyó!”
     Mégis nekiállt megfőzni, csak hát közben is tovább törte a fejét. Bizony kígyó ez! De hát akkor milyen paprikás lesz belőle? Mert kígyópaprikást nem evett még az öregapám sem!
És mit tudom én, jól főzöm-e, ha igazán kígyó ez az állat?... Bizony megkóstolok belőle egy nagyon picit. Úgysem veszi észre a király, ha egy kis darab hiányzik!
     Ezt gondolta Jirik, s villájával kihalászott egy falatkát a paprikás léből, bekapta, lenyelte.
Ebben a pillanatban – ki hallott már ilyet? – valami furcsa zúgás támadt a füle körül.
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s-! Kérünk mi is-s-s-s-!
Jirik körülnéz, mi zúg, ki szól hozzá, de nem lát egyebet, mint néhány röpködő legyet a konyhában, s amint egyik-másik elsuhan a füle mellett, mintha erősebben zúgná:
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s! Kérünk mi is-s-s-s-! Megcsóválta Jirik a fejét, nem egészen értette a dolgot. Viszont egyszerre csak sziszegést hall a nyitott ablakon át az utcáról:
 -   Sz-sz-szaladtok? Sz-sz-szaladtok? Hová? Hová?
Mire vékonyabb hangon felelnek vissza:
 -   A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába! A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába!
Jirik kinéz az ablakon, hát egy sziszegő gúnárt lát, amint épp szembetalálkozik egy sor gágogó libával.
 -   Áhá – csapott a homlokára Jirik - , hát ilyen halról volt itt szó, ezért nem akarta a király, hogy én is megkóstoljam!
Tudta már, hányadán van. Gyors mozdulattal még egy darabkát tömött a szájába, aztán, mintha mi sem történt volna, bevitte a megfőtt kígyót a királynak.
     A király jó étvággyal elfogyasztotta az ebédet, utána pedig megparancsolta Jiriknek, nyergelje meg a lovát, mert sétára indul; lovászként ugyanakkor Jirik kísérje el.
     A király lovagolt elöl, Jirik meg mögötte. Amikor a kastély mögötti szép zöld réten lovagoltak keresztül, Jirik lova egyszerre csak nagyot ugrott, és felnyerített:
 -   Nyihoho, barátocskám, oly könnyűnek érzem magam, hogy legszívesebben nekiiramodnék, és átugratnám azokat a kék hegyeket ott a messzeségben!
 -   Bizony – feleli nyerítve a másik – én is szívesen ugranék egy jó nagyot, de hát az én hátamon az öreg ül. Ha felágaskodom, még le talál gurulni a földre, és a nyakát töri!
 -   Hadd törje! – felelte Jirik lova. Megszabadulunk az öregtől, s akkor majd a fiatal ül helyette a hátadra.
     Jirik szívből nevetett ezen a beszélgetésen, de csak úgy szép csendesen, nehogy az öreg felfigyeljen. De a király is jól értette ám, hogy mit beszélnek egymással a paripák, hátrafordult, s amikor meglátta, hogy Jirik nevetgél, megkérdezte:
-          Min nevetsz?
-          Semmin, semmin, felséges királyom. Csak úgy eszembe jutott valami – szabadkozott Jirik.
Az öreg király azonban gyanút fogott. A lovakban sem bízott meg már, a hallottak után.
Visszafordult, hogy hazaügessenek.
     Amikor megérkeztek a palotába, a király, aki jól megszomjazott az úton, letelepedett az asztala mellé, és megparancsolta Jiriknek, hogy töltsön bort a poharába.
 -   De tudd meg, hogy a fejeddel játszol, ha nem töltöd tele, vagy ha melléöntesz – mondotta haragosan, mert ekkor már azt forgatta a fejében, hogy elveszejti szolgáját, bár még nem határozta el erre magát egészen, hiszen nem volt biztos a dolgában.
     Jirik kézbe vette a borosüveget, és töltött. Ebben a szempillantásban két madárka repült be az ablakon; egyik a másikat kergette, és az, amelyik menekült, három arany hajszálat tartott a csőrében.
-          Add ide – csipogta az üldöző -, mert az enyém!
-          Dehogyis adom, engem illet! Én emeltem fel a földről.
-          De én láttam meg a földön, amikor az aranyhajú lány fésülködött. Adj belőle legalább kettőt!
-    Egyet sem! – felelte az elöl repülő kismadár. Ekkor a másik néhány gyors szárnycsapással utána vetette magát, utolérte, és csőrével elkapta az arany hajszálak lelógó végét. Röptükben huzakodni kezdtek. Végül is mindegyiküknek a csőrében maradt egy-egy arany hajszál, a harmadik meg leesett a földre, csak úgy csengett. Jirik hátrafordította a fejét, hogy megnézze, hová esett le az arany hajszál, és ebben a szempillantásban a pohár mellé öntötte a bort.
 -   Kezemben az életed! – kiáltotta a király. - Először is azért, mert kilöttyentetted a bort, másodszor meg azért, mert kiderült, hogy belekóstoltál az ételembe, pedig megtiltottam.
Mit tehetett Jirik? Tagadni nem tagadhatta most már a dolgot. Némán állt, a sorát várva. A gazdája így folytatta:
 -   De ha kétszeresen kiérdemelted is, hogy menten a fejedet vétessem, azért mégis könyörületes akarok lenni irántad, ha megszolgálod jóságomat, megkeresed azt az aranyhajú lányt, és elhozod nekem feleségül!
     A király persze nem volt jó szívvel Jirik iránt, nem is azért engedte el neki az azonnali fejvesztést. De ismerte szolgáját, tudta, milyen ügyes és bátor fickó- előbb ki akarta hát használni ügyességét, bátorságát a maga érdekében. Gondolta, majd azután, ha feladatát már elvégezte, elveszejti.
    Szegény Jiriknek nem volt más választanivalója, ha életben akart maradni, el kellett mennie a lányért, ámbár azt se tudta, hol keresse. Elvállalta tehát a megbízást, megnyergelte a lovát, és nagy búsan elindult, amerre a szeme látott.
    Poroszkált-poroszkált Jirik a lovacskájával, amíg nagy sokára elérkezett egy fekete erdőhöz. Látja, hogy ott, az erdő tövében, az út mentén, nagy lánggal ég egy bokor. Nyilván valami pásztortűz gyújtotta fel. A bokor aljában hangyaboly emelkedett, szikrák hullottak rá, s a hangyák kis fehér tojáskáikkal ijedten futkostak ide-oda – hogy megmentsék a tojásokban megbúvó kicsinyeiket.
 -  Ó, Jirik, segíts rajtunk, segíts! – kiáltozták panaszosan. – Megégünk, és velünk együtt megégnek  kicsinyeink is!
A bátor és jószívű Jirik azonnal leszállt a lóról, kirántotta kardját, és tövinél kivágta az egész bokrot, félrehajította, eltaposta a lángokat.
 -  Jirik, Jirik, ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe, akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te most nekünk – zokogták a hálás hangyák. Ezután sűrű erdőségen vezetett át Jirik útja, és egy magas fenyőfához ért. A fa tetején hollófészek volt, lenn a földön meg két hollófióka tátogatta a csőröcskéjét, vékony hangon csipogva panaszát:
 -  Apánk is anyánk is elrepült, ki tudja, mi lett belőlük. Egyedül kellene eleség után néznünk, pedig mi, szegény fiókák, még repülni sem tudunk. Kimásztunk a fészekből, és leestünk ide a fa alá, az avarra. Ó Jirik, segíts rajtunk, segíts! Lakass jól bennünket, mert meghalunk éhen.
Jirik nem sokáig habozott, levágta a lovát, annak a húsát etette meg a hollófiókákkal.
 -  Köszönjük, köszönjük! – károgták azok vidáman – most már jó időre van ennivalónk. S ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe; akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te nekünk.
    Jirik most már gyalog volt kénytelen folytatni útját. Bizony, hosszú-hosszú ideig tartott, amíg átjutott az erdőségen, s amikor végre kiért a rengetegből, a nagy, széles tengert látta maga előtt. A parton éppen két halász veszekedett egymással. Hálójukba egy nagy aranyhal akadt, és mindegyik magának akarta a jó fogást.
-          Enyém a háló, tehát enyém a hal! – kiabálta az egyik. Mire a másik így felet:
-          Nem sokra mentél volna a hálóddal, az én csónakom meg az én segítségem nélkül.
-          Ha majd legközelebb megint fogunk egy ilyen aranyhalat, az a tiéd lehet. Ez most az enyém!
-          Azt már nem! Várj a következőre te, ez meg legyen az enyém!
-          Én majd igazságot teszek köztetek – szólt itt közbe Jirik. -  Adjátok el nekem a halat, jól megfizetek érte, a pénzt meg felezzétek meg egymás között.
S a derék fiú, csak hogy békességet teremtsen, valóban odaadta a halért az egész pénzt, amit a királytól az útra kapott; semmit sem tartott meg magának. A halászok örültek, hogy ilyen jó vásárt csináltak, Jirik pedig, aki sajnálta a hálóban vergődő szép halat, visszaeresztette azt a tengerbe. A hal vidáman fickándozva a víz alá merült, de még egyszer felbukott a habokból.
-    Ha egyszer szükséged lesz rá, Jirik – szólt -, jussak eszedbe, akkor majd megszolgálom, amit értem tettél!
Ezzel megint lebukott az aranyhal, és eltűnt.
-          Hová mégy, te legény? – kérdezték a megbékült halászok Jiriktől.
-          Uramnak, az öreg királynak megyek menyasszonyt keresni, egy bizonyos aranyhajú lányt, de sajnos, azt se tudom, merre forduljak, hol találom – hangzott a felelet.
-          Majd mi útbaigazítunk – mondták a halászok. – A mi királyunk lányáról van szó, Aranyhajúról, aki ott lakik apjával a kristálypalotában, azon a szigeten, ott ni!
Minden reggel, pirkadatkor, kiül a palota elé, és ott fésülgeti aranyhaját: aranyfény sugárzik abból még az égboltra, meg a tengerre is. Ha akarod, magunk is elviszünk arra a szigetre, amiért igazságot tettél közöttünk. Hanem, jól vigyázz, hogy csakugyan Aranyhajút válaszd ki magadnak, mert a királynak tizenkét lánya van, mind aranyszőke, de csak egynek van igazán színarany haja!
     Amikor Jirik megérkezett a szigetre, menten bekéredzkedett a kristálypalotába a király elébe, és feleségül kérte ura számára az aranyhajú lányt.
 -   Odaadom a lányom – felelte a sziget királya -, de előbb ki kell érdemelned. Három nap alatt három munkát kell elvégezned, minden nap egyet! Holnap nekilátsz, addig pihenhetsz, ha akarsz!
     Másnap reggel a király így szólt Jirikhez:
 -   Az én  Aranyhajúmnak volt egy igazgyöngy nyaklánca. A füzér elszakadt, és a gyöngyök szétszóródtak a magas fűben, a zöld réten. Ezeket a gyöngyöket össze kell szedned, mégpedig valamennyit, egyetlenegy sem hiányozhat közülük!
     Jirik kiment a rétre. Széles, nagy rét volt ez, a fű majdnem derékig ért rajta. Jirik lehajolt, és keresgélni kezdett. Keresgélt, keresgélt, reggeltől délig, de bizony egyetlen gyöngyszemet sem talált.
-          Ó, bárcsak itt volnának az én kis hangyáim, azok bizony segíthetnének rajtam! – kiáltott fel kétségbeesetten, amikor már majdnem letörött a dereka a sok hiábavaló hajolgatástól.
-          Itt vagyunk, eljöttünk, hogy segítsünk – hallotta meg egyszerre a hangyák hangját.
Honnan kerültek elő, honnan nem, egy szó, mint száz, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek Jirik körül.
-          Mire van szükséged? – zsongták.
-          Össze kellene szednem a gyöngyöket ezen a réten, mégpedig valamennyit, egynek se szabad hiányozni közülük. Én viszont egyetlen árva gyöngyöt sem látok itt sehol.
-          Várj csak egy keveset, majd mi összeszedjük helyetted!
S valóban, alig tellett bele egy kis idő, már elő is gurigatták a hangyácskák a fűből a sok gyöngyöt. Jiriknek magának éppen csak fel kellett fűznie, amit elébe hordtak. Amikor már majdnem elkészült, odasántikált hozzá egy egészen apró hangyácska, amely annak idején a tűzvészkor sántult meg, s nagyot kiáltott:
 -   Várj, Jirik, ne kösd még össze a füzért, hozok még egy kicsi gyöngyöt!
Amikor Jirik átadta a királynak a füzért, az megszámolta a gyöngyszemeket. Egyetlenegy se hiányzott a sok közül, még a legkisebb sem.
-          Jól végezted a dolgodat fiam – mondotta a király - , holnapra majd új munkát adok neked.
Reggel ismét megjelent Jirik a király előtt. Az így szólt hozzá:
-          Ide hallgass! Az én Aranyhajúm a tengerben fürdött, és ott elvesztette az aranygyűrűjét, azt kell megtalálnod és elhoznod.
Jirik kiment a tengerpartra, és nagy búsan megállt. Mert a tenger vize tiszta volt ugyan, de feneketlenül mély.
-          Ó, bárcsak itt volna az én aranyhalam, az bizony segíthetne rajtam! – sóhajtotta.
Ebben a szempillantásban megcsillant valami a tenger tükre alatt, s a mélységből a felszínre bukkant az aranyhal.
-          Itt vagyok, hogy segítsek rajtad. Mire van szükséged?
-          A tengerből kellene kihalásznom egy aranygyűrűt, de még a vízfenékig se látok…
-          Sebaj – vigasztalta az aranyhal. – Éppen most találkoztam egy csukával, aranygyűrűt vitt az uszonyán. Várj csak egy kicsit, majd elhozom neked. Biztosan az kell neked!
Az aranyhal hamarosan visszatért a csuka társaságában, az meg magával hozta az aranygyűrűt,s amikor meghallotta, miről van szó, jólelkűen visszaadta a talált ékszert.
     A király ismét megdicsérte Jiriket, amiért ilyen jól végezte dolgát, majd reggelre kelve megbízta a harmadik munkával:
-   Ha azt akarod, hogy Aranyhajúmat valóban elküldjem veled a királyodhoz, éltető- és  halasztóvizet kell vele hazavinned. Ha nem tudsz éltető- és halasztóvizet szerezni, nem adom a lányom!
    Jirik még csak nem is sejtette, hol keressen holt- és élővizet, ment amerre a szeme látott, és amerre a lába vitte, amíg csak el nem jutott a rengetegbe, ahol egyszer már járt.
-   Ó, bárcsak itt volnának az én kis hollófiókáim, talán segíthetnének rajtam, hiszen azóta biztos szárnyra keltek! – sóhajtozott.
    S lám, egyszerre csak suhogást hallott a feje fölött, és honnan, honnan nem, ott termett a két hollófióka.
-  Itt vagyunk, Jiri, itt vagyunk! Mondd meg, mire van szükséged. Hadd segítsünk neked!
-  Jaj, hollófiókáim, nagy bajban vagyok. Éltető-és halasztóvizet kell mindenáron szereznem, és azt sem tudom, hol keressem.
-  Sebaj, mi jól tudjuk, hol van az éltető- és halasztóvíz forrása. Várj csak egy keveset, hozunk neked belőle! Kisvártatva már vissza is tértek a hollófiókák; mindegyikük egy-egy korsót hozott magával: az egyikben éltető-, a másikban halasztóvíz volt.
Jirik örült, hogy a jószerencse ennyire kedvezett neki, és sietett vissza a palotába. Az erdő szélén azonban meglátott egy hatalmas pókhálót, amely egyik fától a másikig feszült. A pókháló közepén egy csúnya, nagy pók ült, és éppen egy elfogott legyecskét kínzott. Akárhogy sietett is Jirik, nem sajnálta az időt, odaszaladt, elővette a korsót a halasztóvízzel, lefröcskölte vele a pókot, mire az úgy hullott holtan a földre, akárcsak egy kődarab. Azután Jirik a másik korsó vizéből ráfröcskölt a halálra kínzott legyecskére, mire az mindjárt mozgolódni kezdett, kimászott a pókhálóból, és huss! Máris kirepült a szabad levegőre.
-  Szerencséd, Jirik, hogy feltámasztottál! – zümmögött Jirik feje körül szálldosva -, hiszen nélkülem aligha találhatnád ki, hogy a tizenkét lány közül melyik az igazi Aranyhajú.
Amikor a sziget királya látta, hogy Jirik a harmadik feladattal is ilyen jól megbirkózott, kijelentette, hogy odaadja aranyhajú lányát.
-  De – tette hozzá -, magadnak kell kiválasztanod a többi közül. Elvezette az ifjút egy gyönyörű nagy terembe, amelynek közepén egy kerek márványasztal állt. Az asztalt tizenkét csodaszép lány ülte körül, egyik olyan, mint a másik. Mindegyiknek földig érő, hófehér kendő volt a fején, egyiknek a haját se lehetett látni. De még ha látni lehetett volna is,az sem segített volna, mert a királynak mind a tizenkét lánya aranyszőke volt, ámde csak egyetlenegynek, Aranyhajúnak a haja volt igazi színaranyból.
-  Íme, ezek az én lányaim, - mondotta a király, - Ha kitalálod, melyik közülük az Aranyhajú, akkor mindjárt magaddal is viheted. De ha tévedzs, akkor elmehetsz üres kézzel.
„ Teringettét! – mondotta magában Jirik. – Hát most mit csináljak? Hát most mit csináljak?
A végén bukjam meg, amikor annyi csávából kimásztam?! És aztán hogy menjek üres kézzel haza, hiszen a király a fejemet véteti, ha meg nem szerzem ezt a lányt. De melyik lehet az Aranyhajú a sok közül?”
   Amint nézi, nézegeti a lányokat, egyszerre csak zümmögést hall a feje körül. Az a legyecske zümmögött, amelyet az imént támasztott fel az erdő szélén az éltetővízzel.
„ Z-z-z-z, z-z-z-z! Járd körül az asztalt, Jirik, megmondom neked, melyik az-z-z-z!
   Nosza, nekiindult Jirik, és szép lassan körüljárta a nagy márványasztalt. Úgy tett, mintha csak közelebbről akarná megnézni a lányokat. Közben a legyecske folyton körülötte szálldosott.
-  Ez-z-z a lány nem az-z-z – ez-z-z sem az-z-z - ez-z-z sem – ez-z-z-z-z itt, ez-z-z-z- itt Aranyhajú!
-  Ezt a lányodat add nekem! – kiáltott fel Jirik. – Ezt szolgáltam meg uram számára!
-  Eltaláltad – mondta a király.
De akár nem is kellett volna szólania, mert a lány maga is azonnal felkelt az asztal mellől, ledobta kendőjét, mire kibomlott aranyhaja, mint valami aranyzuhatag omlott fejéről egészen a földig. Olyan fény kerekedett tőle, mint hajnalban, amikor felkél a nap. Jirik szeme csak úgy káprázott.
    A király ellátta a lányát mindennel, ahogyan illik, Jirik pedig jókedvűen felkerekedett vele, hogy elvigye urának. De ahogy közeledtek hazafelé, úgy párolgott el a jókedve. Egyre inkább fájt a szíve, hogy ezt a gyönyörű lányt, akiért ennyit fáradozott, a maga öreg, pocakos királyának kell vinnie, pedig hát ő maga is nagyon megszerette Aranyhajút, s alighanem annak is megtetszett a derék legény. De hát Jirik csak szegény szolgalegény volt, hogyan gondolhatott volna arra, hogy aranyhajú királylányt vegyen feleségül?
   Végre megérkeztek a királyi udvarba. Az öreg király, amikor megpillantotta Aranyhajút, csak úgy ugrándozott örömében, és rögtön megparancsolta, hogy tegyék meg az előkészületeket az esküvőre. De amint Jirikre nézett, szikrát hányt a szeme, mert feltámadt benne régi haragja, amit még csak fokozott az, hogy mindjárt észrevette: Jirik beleszeretett Aranyhajúba, és az is kedvtelve nézeget a fiúra.
   Azon töprengett, hogyan veszejthetné el titokban Jiriket. Egyszerre csak meglátta az övén lógó két korsócskát.
-  Mi ez? Mit hoztál ebben a két kis korsóban? – kérdezte nagy ravaszul, pedig tudta a választ, hiszen ő is értett az állatok nyelvén, és az állatok világában már mindenfelé elterjedt a hollófiókák híre, hogy Jirik egy-egy korsó éltető- meg halasztóvizet szerzett.
-  Ebben a jobb oldali korsócskában éltetővíz van, ebben a bal oldaliban halasztóvíz. Neked hoztam, királyuram! – felete Jirik.
-  Jól van, szolgám, derék fiú vagy. Add át hát az éltetővízzel telt korsót menyasszonyomnak, Aranyhajúnak, azt a másikat pedig, a halasztóvízzel, hozd fel nekem ide a trónra, hadd zárom be a kincsesládámba. Mert a halasztóvíz veszélyes dolog, nem maradhat az kint csak úgy,  hogy akárki hozzáférhessen!
Jirik engedelmeskedett. Átadta az éltetővízzel telt korsót Aranyhajúnak, ő maga pedig megindult a másik korsócskával kezében a trón lépcsőin felfelé. Amikor felért, térdre ereszkedett a király előtt, amint ezt az udvari illem parancsolta, s úgy nyújtotta feléje tenyerén az edényt.
     A ravsz öreg király előrehajolt, és mintha csupa jóindulatból tenné, jó nagyot csapott Jirik vállára.
-    No, fiam, jóvátetted régi hibádat. Mindent megbocsátok én neked!
Akkorát csapott Jirik vállára, hogy a korsó megloccsant, és a halasztóvízből pár csepp a fiú tenyerére hullott. Jirik eésápadt, éppen csak annyi ereje volt, hogy maga elé tegye a korsót a földre, és azután holtan előrebukott.
     A trón lábánál állók nem vették észre a turpisságot, hogy a király halasztóvizet loccsantott Jirik kezére – csak azt látták, hogy a szolga meghalt. Talán nagyon kimerítette a hosszú út az erejét, vagy meghasadt szíve az örömtől, hogy a hatalmas király olyan kedves volt hozzá – gondolták.
     De Aranyhajút nem lehetett becsapni. Azonnal felszaladt a trón lépcsőin, és megkérte az öreg királyt, adja neki a halott szolgát. A király nem tagadhatta meg aranyhajú menyasszonya kérését. A lány odalépett Jirikhez, és meglocsolta az éltetővizes korsóból. Jirik felnyitotta a szemét, felugrott. Mintha újjászületett volna: friss volt, akár a gímszarvas, és az ifjúság csak úgy virított orcájáról.
-          Hű, de mélyen aludtam! – mondta Jirik, és megdörzsölte a szemét.
-          Bizony, mélyen aludtál – mondta Aranyhajú -, és ha én nem vagyok, soha többé nem ébredtél volna fel!
Amikor az öreg király látta, hogy Jirik feléledt, sőt ifjabb és szebb, mint valaha, szívesen megfiatalodott volna maga is. Azonnal megparancsolta, hogy Jirik a halasztóvizes kancsóból őt is fecskendezze le, és azután az éltetővízzel keltsék életra.
     Jirik engedelmesen meglocsolta a halasztóvízzel a királyt; az persze azonnal elterült a földön. Igen ám, csakhogy az öreg elfelejtett utánanézni, maradt-e még a másik kancsóban éltetővíz. De bizony nem volt abban egyetlen csepp sem – Aranyhajú az egész éltetővizet ellocsolta, attól lett Jirik olyan szép és fiatal.
     Így hát az öreg király halott maradt. De ezen nem sokat bánkódott senki, mert rossz ember volt.
     Mivel azonban a királyság nem lehetett meg király nélkül, más olyan emberük pedig nem volt, aki még az állatok nyelvén is értett, hát Jiriket választották meg királynak. Aranyhajút meg királynénak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin

Template by:
Free Blog Templates