Az Aranyhajú

Cseh népmese

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan okos volt, hogy az állatok nyelvén is értett. Értette, mit bömböl a sivatagban az oroszlán, mit kotkodácsol kiscsibéinek a tyúk az udvaron, tán még azt is értette, mit kuruttyolnak a békák este a folyóparti füzesben.

Hallgassátok meg, hogyan jutott ehhez a nagy tudományhoz, hogyan tanulta meg, s hogy vajon jóra fordította-e tudását…

     Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer egy öreg anyóka ment el a királyhoz, és egy kosárban egy kígyót vitt neki.

  -  Ide hallgass, király – mondotta az anyóka - , elhoztam neked ezt a kígyót, de ez bizony nem akármilyen kígyó! Ha ezt megfőzted és megeszed, akkor olyasmit fogsz tudni, amit senki sem tud, még a királyok sem. Megérted majd, mit beszélnek az állatok a levegőben, a földön vagy a vízben, úgy ám!

     No, a királynak persze nagyon tetszett, hogy olyasmihez is érteni fog, amihez kívüle senki sem ért, még a királyok sem. Jól megfizette hát az öreg anyókát, egész kis zsákocska aranypénzt adott neki, egyik szolgájának pedig tüstént megparancsolta, hogy főzze meg ebédre a „halat”. Úgy mondta, hogy a „halat „ főzze meg a szolga, pedig kígyó volt az, nem pedig hal, de hát talán kicsit szégyellte, hogy király létére kígyót eszik, vagy pedig féltette a titkát. Mindegy hogyan volt, az az egy biztos, hogy ezt mondotta szolgájának:

  -  Főzd meg nekem ebédre ezt a halat – s még hozzátette óvatosan: - Vigyázz, meg ne kóstold valahogy, még a nyelved hegyével se érintsd, mert a fejeddel játszol! Bizony leüttetem a fejed, ha megtudom, hogy megszegted a parancsomat!

     Jirik – így hívták a szolgát – nagyon elcsodálkozott, hogy a király ilyen parancsot adott és így megfenyegette. Eddig sem tartotta valami jó embernek a gazdáját, de hogy most még a főzés közben való kóstolást is eltiltotta (ami nélkül pedig nincs szakácskodás, mert hát hogyan is ízesíthetné meg másként a szakács az ételt úgy, ahogy kell, ha még meg sem kóstolhatja?): ez mégiscsak szöget ütött a fejébe. Töprengett, tanakodott, s közben jól szemügyre vette a konyhán az anyóka ajándékát.

     „ Ejnye, miféle fura egy hal ez? – szólt magában. – Életemben sem láttam ilyet! Nem hasonlít ez sem pontyra, sem harcsára, sem csukára, de még kecsegére sem, pedig az is ilyen hosszú és vékony. Akármi legyek, olyan ez, mint valami kígyó!”

     Mégis nekiállt megfőzni, csak hát közben is tovább törte a fejét. Bizony kígyó ez! De hát akkor milyen paprikás lesz belőle? Mert kígyópaprikást nem evett még az öregapám sem!

És mit tudom én, jól főzöm-e, ha igazán kígyó ez az állat?... Bizony megkóstolok belőle egy nagyon picit. Úgysem veszi észre a király, ha egy kis darab hiányzik!

     Ezt gondolta Jirik, s villájával kihalászott egy falatkát a paprikás léből, bekapta, lenyelte.

Ebben a pillanatban – ki hallott már ilyet? – valami furcsa zúgás támadt a füle körül.

 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s-! Kérünk mi is-s-s-s-!

Jirik körülnéz, mi zúg, ki szól hozzá, de nem lát egyebet, mint néhány röpködő legyet a konyhában, s amint egyik-másik elsuhan a füle mellett, mintha erősebben zúgná:

 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s! Kérünk mi is-s-s-s-! Megcsóválta Jirik a fejét, nem egészen értette a dolgot. Viszont egyszerre csak sziszegést hall a nyitott ablakon át az utcáról:

 -   Sz-sz-szaladtok? Sz-sz-szaladtok? Hová? Hová?

Mire vékonyabb hangon felelnek vissza:

 -   A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába! A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába!

Jirik kinéz az ablakon, hát egy sziszegő gúnárt lát, amint épp szembetalálkozik egy sor gágogó libával.

 -   Áhá – csapott a homlokára Jirik - , hát ilyen halról volt itt szó, ezért nem akarta a király, hogy én is megkóstoljam!

Tudta már, hányadán van. Gyors mozdulattal még egy darabkát tömött a szájába, aztán, mintha mi sem történt volna, bevitte a megfőtt kígyót a királynak.

     A király jó étvággyal elfogyasztotta az ebédet, utána pedig megparancsolta Jiriknek, nyergelje meg a lovát, mert sétára indul; lovászként ugyanakkor Jirik kísérje el.

     A király lovagolt elöl, Jirik meg mögötte. Amikor a kastély mögötti szép zöld réten lovagoltak keresztül, Jirik lova egyszerre csak nagyot ugrott, és felnyerített:

 -   Nyihoho, barátocskám, oly könnyűnek érzem magam, hogy legszívesebben nekiiramodnék, és átugratnám azokat a kék hegyeket ott a messzeségben!

 -   Bizony – feleli nyerítve a másik – én is szívesen ugranék egy jó nagyot, de hát az én hátamon az öreg ül. Ha felágaskodom, még le talál gurulni a földre, és a nyakát töri!

 -   Hadd törje! – felelte Jirik lova. Megszabadulunk az öregtől, s akkor majd a fiatal ül helyette a hátadra.

     Jirik szívből nevetett ezen a beszélgetésen, de csak úgy szép csendesen, nehogy az öreg felfigyeljen. De a király is jól értette ám, hogy mit beszélnek egymással a paripák, hátrafordult, s amikor meglátta, hogy Jirik nevetgél, megkérdezte:

-          Min nevetsz?

-          Semmin, semmin, felséges királyom. Csak úgy eszembe jutott valami – szabadkozott Jirik.

Az öreg király azonban gyanút fogott. A lovakban sem bízott meg már, a hallottak után.

Visszafordult, hogy hazaügessenek.

     Amikor megérkeztek a palotába, a király, aki jól megszomjazott az úton, letelepedett az asztala mellé, és megparancsolta Jiriknek, hogy töltsön bort a poharába.

 -   De tudd meg, hogy a fejeddel játszol, ha nem töltöd tele, vagy ha melléöntesz – mondotta haragosan, mert ekkor már azt forgatta a fejében, hogy elveszejti szolgáját, bár még nem határozta el erre magát egészen, hiszen nem volt biztos a dolgában.

     Jirik kézbe vette a borosüveget, és töltött. Ebben a szempillantásban két madárka repült be az ablakon; egyik a másikat kergette, és az, amelyik menekült, három arany hajszálat tartott a csőrében.

-          Add ide – csipogta az üldöző -, mert az enyém!

-          Dehogyis adom, engem illet! Én emeltem fel a földről.

-          De én láttam meg a földön, amikor az aranyhajú lány fésülködött. Adj belőle legalább kettőt!

-    Egyet sem! – felelte az elöl repülő kismadár. Ekkor a másik néhány gyors szárnycsapással utána vetette magát, utolérte, és csőrével elkapta az arany hajszálak lelógó végét. Röptükben huzakodni kezdtek. Végül is mindegyiküknek a csőrében maradt egy-egy arany hajszál, a harmadik meg leesett a földre, csak úgy csengett. Jirik hátrafordította a fejét, hogy megnézze, hová esett le az arany hajszál, és ebben a szempillantásban a pohár mellé öntötte a bort.

 -   Kezemben az életed! – kiáltotta a király. - Először is azért, mert kilöttyentetted a bort, másodszor meg azért, mert kiderült, hogy belekóstoltál az ételembe, pedig megtiltottam.

Mit tehetett Jirik? Tagadni nem tagadhatta most már a dolgot. Némán állt, a sorát várva. A gazdája így folytatta:

 -   De ha kétszeresen kiérdemelted is, hogy menten a fejedet vétessem, azért mégis könyörületes akarok lenni irántad, ha megszolgálod jóságomat, megkeresed azt az aranyhajú lányt, és elhozod nekem feleségül!

     A király persze nem volt jó szívvel Jirik iránt, nem is azért engedte el neki az azonnali fejvesztést. De ismerte szolgáját, tudta, milyen ügyes és bátor fickó- előbb ki akarta hát használni ügyességét, bátorságát a maga érdekében. Gondolta, majd azután, ha feladatát már elvégezte, elveszejti.

    Szegény Jiriknek nem volt más választanivalója, ha életben akart maradni, el kellett mennie a lányért, ámbár azt se tudta, hol keresse. Elvállalta tehát a megbízást, megnyergelte a lovát, és nagy búsan elindult, amerre a szeme látott.

    Poroszkált-poroszkált Jirik a lovacskájával, amíg nagy sokára elérkezett egy fekete erdőhöz. Látja, hogy ott, az erdő tövében, az út mentén, nagy lánggal ég egy bokor. Nyilván valami pásztortűz gyújtotta fel. A bokor aljában hangyaboly emelkedett, szikrák hullottak rá, s a hangyák kis fehér tojáskáikkal ijedten futkostak ide-oda – hogy megmentsék a tojásokban megbúvó kicsinyeiket.

 -  Ó, Jirik, segíts rajtunk, segíts! – kiáltozták panaszosan. – Megégünk, és velünk együtt megégnek  kicsinyeink is!

A bátor és jószívű Jirik azonnal leszállt a lóról, kirántotta kardját, és tövinél kivágta az egész bokrot, félrehajította, eltaposta a lángokat.

 -  Jirik, Jirik, ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe, akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te most nekünk – zokogták a hálás hangyák. Ezután sűrű erdőségen vezetett át Jirik útja, és egy magas fenyőfához ért. A fa tetején hollófészek volt, lenn a földön meg két hollófióka tátogatta a csőröcskéjét, vékony hangon csipogva panaszát:

 -  Apánk is anyánk is elrepült, ki tudja, mi lett belőlük. Egyedül kellene eleség után néznünk, pedig mi, szegény fiókák, még repülni sem tudunk. Kimásztunk a fészekből, és leestünk ide a fa alá, az avarra. Ó Jirik, segíts rajtunk, segíts! Lakass jól bennünket, mert meghalunk éhen.

Jirik nem sokáig habozott, levágta a lovát, annak a húsát etette meg a hollófiókákkal.

 -  Köszönjük, köszönjük! – károgták azok vidáman – most már jó időre van ennivalónk. S ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe; akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te nekünk.

    Jirik most már gyalog volt kénytelen folytatni útját. Bizony, hosszú-hosszú ideig tartott, amíg átjutott az erdőségen, s amikor végre kiért a rengetegből, a nagy, széles tengert látta maga előtt. A parton éppen két halász veszekedett egymással. Hálójukba egy nagy aranyhal akadt, és mindegyik magának akarta a jó fogást.

-          Enyém a háló, tehát enyém a hal! – kiabálta az egyik. Mire a másik így felet:

-          Nem sokra mentél volna a hálóddal, az én csónakom meg az én segítségem nélkül.

-          Ha majd legközelebb megint fogunk egy ilyen aranyhalat, az a tiéd lehet. Ez most az enyém!

-          Azt már nem! Várj a következőre te, ez meg legyen az enyém!

-          Én majd igazságot teszek köztetek – szólt itt közbe Jirik. -  Adjátok el nekem a halat, jól megfizetek érte, a pénzt meg felezzétek meg egymás között.

S a derék fiú, csak hogy békességet teremtsen, valóban odaadta a halért az egész pénzt, amit a királytól az útra kapott; semmit sem tartott meg magának. A halászok örültek, hogy ilyen jó vásárt csináltak, Jirik pedig, aki sajnálta a hálóban vergődő szép halat, visszaeresztette azt a tengerbe. A hal vidáman fickándozva a víz alá merült, de még egyszer felbukott a habokból.

-    Ha egyszer szükséged lesz rá, Jirik – szólt -, jussak eszedbe, akkor majd megszolgálom, amit értem tettél!

Ezzel megint lebukott az aranyhal, és eltűnt.

-          Hová mégy, te legény? – kérdezték a megbékült halászok Jiriktől.

-          Uramnak, az öreg királynak megyek menyasszonyt keresni, egy bizonyos aranyhajú lányt, de sajnos, azt se tudom, merre forduljak, hol találom – hangzott a felelet.

-          Majd mi útbaigazítunk – mondták a halászok. – A mi királyunk lányáról van szó, Aranyhajúról, aki ott lakik apjával a kristálypalotában, azon a szigeten, ott ni!

Minden reggel, pirkadatkor, kiül a palota elé, és ott fésülgeti aranyhaját: aranyfény sugárzik abból még az égboltra, meg a tengerre is. Ha akarod, magunk is elviszünk arra a szigetre, amiért igazságot tettél közöttünk. Hanem, jól vigyázz, hogy csakugyan Aranyhajút válaszd ki magadnak, mert a királynak tizenkét lánya van, mind aranyszőke, de csak egynek van igazán színarany haja!

     Amikor Jirik megérkezett a szigetre, menten bekéredzkedett a kristálypalotába a király elébe, és feleségül kérte ura számára az aranyhajú lányt.

 -   Odaadom a lányom – felelte a sziget királya -, de előbb ki kell érdemelned. Három nap alatt három munkát kell elvégezned, minden nap egyet! Holnap nekilátsz, addig pihenhetsz, ha akarsz!

     Másnap reggel a király így szólt Jirikhez:

 -   Az én  Aranyhajúmnak volt egy igazgyöngy nyaklánca. A füzér elszakadt, és a gyöngyök szétszóródtak a magas fűben, a zöld réten. Ezeket a gyöngyöket össze kell szedned, mégpedig valamennyit, egyetlenegy sem hiányozhat közülük!

     Jirik kiment a rétre. Széles, nagy rét volt ez, a fű majdnem derékig ért rajta. Jirik lehajolt, és keresgélni kezdett. Keresgélt, keresgélt, reggeltől délig, de bizony egyetlen gyöngyszemet sem talált.

-          Ó, bárcsak itt volnának az én kis hangyáim, azok bizony segíthetnének rajtam! – kiáltott fel kétségbeesetten, amikor már majdnem letörött a dereka a sok hiábavaló hajolgatástól.

-          Itt vagyunk, eljöttünk, hogy segítsünk – hallotta meg egyszerre a hangyák hangját.

Honnan kerültek elő, honnan nem, egy szó, mint száz, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek Jirik körül.

-          Mire van szükséged? – zsongták.

-          Össze kellene szednem a gyöngyöket ezen a réten, mégpedig valamennyit, egynek se szabad hiányozni közülük. Én viszont egyetlen árva gyöngyöt sem látok itt sehol.

-          Várj csak egy keveset, majd mi összeszedjük helyetted!

S valóban, alig tellett bele egy kis idő, már elő is gurigatták a hangyácskák a fűből a sok gyöngyöt. Jiriknek magának éppen csak fel kellett fűznie, amit elébe hordtak. Amikor már majdnem elkészült, odasántikált hozzá egy egészen apró hangyácska, amely annak idején a tűzvészkor sántult meg, s nagyot kiáltott:

 -   Várj, Jirik, ne kösd még össze a füzért, hozok még egy kicsi gyöngyöt!

Amikor Jirik átadta a királynak a füzért, az megszámolta a gyöngyszemeket. Egyetlenegy se hiányzott a sok közül, még a legkisebb sem.

-          Jól végezted a dolgodat fiam – mondotta a király - , holnapra majd új munkát adok neked.

Reggel ismét megjelent Jirik a király előtt. Az így szólt hozzá:

-          Ide hallgass! Az én Aranyhajúm a tengerben fürdött, és ott elvesztette az aranygyűrűjét, azt kell megtalálnod és elhoznod.

Jirik kiment a tengerpartra, és nagy búsan megállt. Mert a tenger vize tiszta volt ugyan, de feneketlenül mély.

-          Ó, bárcsak itt volna az én aranyhalam, az bizony segíthetne rajtam! – sóhajtotta.

Ebben a szempillantásban megcsillant valami a tenger tükre alatt, s a mélységből a felszínre bukkant az aranyhal.

-          Itt vagyok, hogy segítsek rajtad. Mire van szükséged?

-          A tengerből kellene kihalásznom egy aranygyűrűt, de még a vízfenékig se látok…

-          Sebaj – vigasztalta az aranyhal. – Éppen most találkoztam egy csukával, aranygyűrűt vitt az uszonyán. Várj csak egy kicsit, majd elhozom neked. Biztosan az kell neked!

Az aranyhal hamarosan visszatért a csuka társaságában, az meg magával hozta az aranygyűrűt,s amikor meghallotta, miről van szó, jólelkűen visszaadta a talált ékszert.

     A király ismét megdicsérte Jiriket, amiért ilyen jól végezte dolgát, majd reggelre kelve megbízta a harmadik munkával:

-   Ha azt akarod, hogy Aranyhajúmat valóban elküldjem veled a királyodhoz, éltető- és  halasztóvizet kell vele hazavinned. Ha nem tudsz éltető- és halasztóvizet szerezni, nem adom a lányom!

    Jirik még csak nem is sejtette, hol keressen holt- és élővizet, ment amerre a szeme látott, és amerre a lába vitte, amíg csak el nem jutott a rengetegbe, ahol egyszer már járt.

-   Ó, bárcsak itt volnának az én kis hollófiókáim, talán segíthetnének rajtam, hiszen azóta biztos szárnyra keltek! – sóhajtozott.

    S lám, egyszerre csak suhogást hallott a feje fölött, és honnan, honnan nem, ott termett a két hollófióka.

-  Itt vagyunk, Jiri, itt vagyunk! Mondd meg, mire van szükséged. Hadd segítsünk neked!

-  Jaj, hollófiókáim, nagy bajban vagyok. Éltető-és halasztóvizet kell mindenáron szereznem, és azt sem tudom, hol keressem.

-  Sebaj, mi jól tudjuk, hol van az éltető- és halasztóvíz forrása. Várj csak egy keveset, hozunk neked belőle! Kisvártatva már vissza is tértek a hollófiókák; mindegyikük egy-egy korsót hozott magával: az egyikben éltető-, a másikban halasztóvíz volt.

Jirik örült, hogy a jószerencse ennyire kedvezett neki, és sietett vissza a palotába. Az erdő szélén azonban meglátott egy hatalmas pókhálót, amely egyik fától a másikig feszült. A pókháló közepén egy csúnya, nagy pók ült, és éppen egy elfogott legyecskét kínzott. Akárhogy sietett is Jirik, nem sajnálta az időt, odaszaladt, elővette a korsót a halasztóvízzel, lefröcskölte vele a pókot, mire az úgy hullott holtan a földre, akárcsak egy kődarab. Azután Jirik a másik korsó vizéből ráfröcskölt a halálra kínzott legyecskére, mire az mindjárt mozgolódni kezdett, kimászott a pókhálóból, és huss! Máris kirepült a szabad levegőre.

-  Szerencséd, Jirik, hogy feltámasztottál! – zümmögött Jirik feje körül szálldosva -, hiszen nélkülem aligha találhatnád ki, hogy a tizenkét lány közül melyik az igazi Aranyhajú.

Amikor a sziget királya látta, hogy Jirik a harmadik feladattal is ilyen jól megbirkózott, kijelentette, hogy odaadja aranyhajú lányát.

-  De – tette hozzá -, magadnak kell kiválasztanod a többi közül. Elvezette az ifjút egy gyönyörű nagy terembe, amelynek közepén egy kerek márványasztal állt. Az asztalt tizenkét csodaszép lány ülte körül, egyik olyan, mint a másik. Mindegyiknek földig érő, hófehér kendő volt a fején, egyiknek a haját se lehetett látni. De még ha látni lehetett volna is,az sem segített volna, mert a királynak mind a tizenkét lánya aranyszőke volt, ámde csak egyetlenegynek, Aranyhajúnak a haja volt igazi színaranyból.

-  Íme, ezek az én lányaim, - mondotta a király, - Ha kitalálod, melyik közülük az Aranyhajú, akkor mindjárt magaddal is viheted. De ha tévedzs, akkor elmehetsz üres kézzel.

„ Teringettét! – mondotta magában Jirik. – Hát most mit csináljak? Hát most mit csináljak?

A végén bukjam meg, amikor annyi csávából kimásztam?! És aztán hogy menjek üres kézzel haza, hiszen a király a fejemet véteti, ha meg nem szerzem ezt a lányt. De melyik lehet az Aranyhajú a sok közül?”

   Amint nézi, nézegeti a lányokat, egyszerre csak zümmögést hall a feje körül. Az a legyecske zümmögött, amelyet az imént támasztott fel az erdő szélén az éltetővízzel.

„ Z-z-z-z, z-z-z-z! Járd körül az asztalt, Jirik, megmondom neked, melyik az-z-z-z!

   Nosza, nekiindult Jirik, és szép lassan körüljárta a nagy márványasztalt. Úgy tett, mintha csak közelebbről akarná megnézni a lányokat. Közben a legyecske folyton körülötte szálldosott.

-  Ez-z-z a lány nem az-z-z – ez-z-z sem az-z-z - ez-z-z sem – ez-z-z-z-z itt, ez-z-z-z- itt Aranyhajú!

-  Ezt a lányodat add nekem! – kiáltott fel Jirik. – Ezt szolgáltam meg uram számára!

-  Eltaláltad – mondta a király.

De akár nem is kellett volna szólania, mert a lány maga is azonnal felkelt az asztal mellől, ledobta kendőjét, mire kibomlott aranyhaja, mint valami aranyzuhatag omlott fejéről egészen a földig. Olyan fény kerekedett tőle, mint hajnalban, amikor felkél a nap. Jirik szeme csak úgy káprázott.

    A király ellátta a lányát mindennel, ahogyan illik, Jirik pedig jókedvűen felkerekedett vele, hogy elvigye urának. De ahogy közeledtek hazafelé, úgy párolgott el a jókedve. Egyre inkább fájt a szíve, hogy ezt a gyönyörű lányt, akiért ennyit fáradozott, a maga öreg, pocakos királyának kell vinnie, pedig hát ő maga is nagyon megszerette Aranyhajút, s alighanem annak is megtetszett a derék legény. De hát Jirik csak szegény szolgalegény volt, hogyan gondolhatott volna arra, hogy aranyhajú királylányt vegyen feleségül?

   Végre megérkeztek a királyi udvarba. Az öreg király, amikor megpillantotta Aranyhajút, csak úgy ugrándozott örömében, és rögtön megparancsolta, hogy tegyék meg az előkészületeket az esküvőre. De amint Jirikre nézett, szikrát hányt a szeme, mert feltámadt benne régi haragja, amit még csak fokozott az, hogy mindjárt észrevette: Jirik beleszeretett Aranyhajúba, és az is kedvtelve nézeget a fiúra.

   Azon töprengett, hogyan veszejthetné el titokban Jiriket. Egyszerre csak meglátta az övén lógó két korsócskát.

-  Mi ez? Mit hoztál ebben a két kis korsóban? – kérdezte nagy ravaszul, pedig tudta a választ, hiszen ő is értett az állatok nyelvén, és az állatok világában már mindenfelé elterjedt a hollófiókák híre, hogy Jirik egy-egy korsó éltető- meg halasztóvizet szerzett.

-  Ebben a jobb oldali korsócskában éltetővíz van, ebben a bal oldaliban halasztóvíz. Neked hoztam, királyuram! – felete Jirik.

-  Jól van, szolgám, derék fiú vagy. Add át hát az éltetővízzel telt korsót menyasszonyomnak, Aranyhajúnak, azt a másikat pedig, a halasztóvízzel, hozd fel nekem ide a trónra, hadd zárom be a kincsesládámba. Mert a halasztóvíz veszélyes dolog, nem maradhat az kint csak úgy,  hogy akárki hozzáférhessen!

Jirik engedelmeskedett. Átadta az éltetővízzel telt korsót Aranyhajúnak, ő maga pedig megindult a másik korsócskával kezében a trón lépcsőin felfelé. Amikor felért, térdre ereszkedett a király előtt, amint ezt az udvari illem parancsolta, s úgy nyújtotta feléje tenyerén az edényt.

     A ravsz öreg király előrehajolt, és mintha csupa jóindulatból tenné, jó nagyot csapott Jirik vállára.

-    No, fiam, jóvátetted régi hibádat. Mindent megbocsátok én neked!

Akkorát csapott Jirik vállára, hogy a korsó megloccsant, és a halasztóvízből pár csepp a fiú tenyerére hullott. Jirik eésápadt, éppen csak annyi ereje volt, hogy maga elé tegye a korsót a földre, és azután holtan előrebukott.

     A trón lábánál állók nem vették észre a turpisságot, hogy a király halasztóvizet loccsantott Jirik kezére – csak azt látták, hogy a szolga meghalt. Talán nagyon kimerítette a hosszú út az erejét, vagy meghasadt szíve az örömtől, hogy a hatalmas király olyan kedves volt hozzá – gondolták.

     De Aranyhajút nem lehetett becsapni. Azonnal felszaladt a trón lépcsőin, és megkérte az öreg királyt, adja neki a halott szolgát. A király nem tagadhatta meg aranyhajú menyasszonya kérését. A lány odalépett Jirikhez, és meglocsolta az éltetővizes korsóból. Jirik felnyitotta a szemét, felugrott. Mintha újjászületett volna: friss volt, akár a gímszarvas, és az ifjúság csak úgy virított orcájáról.

-          Hű, de mélyen aludtam! – mondta Jirik, és megdörzsölte a szemét.

-          Bizony, mélyen aludtál – mondta Aranyhajú -, és ha én nem vagyok, soha többé nem ébredtél volna fel!

Amikor az öreg király látta, hogy Jirik feléledt, sőt ifjabb és szebb, mint valaha, szívesen megfiatalodott volna maga is. Azonnal megparancsolta, hogy Jirik a halasztóvizes kancsóból őt is fecskendezze le, és azután az éltetővízzel keltsék életra.

     Jirik engedelmesen meglocsolta a halasztóvízzel a királyt; az persze azonnal elterült a földön. Igen ám, csakhogy az öreg elfelejtett utánanézni, maradt-e még a másik kancsóban éltetővíz. De bizony nem volt abban egyetlen csepp sem – Aranyhajú az egész éltetővizet ellocsolta, attól lett Jirik olyan szép és fiatal.

     Így hát az öreg király halott maradt. De ezen nem sokat bánkódott senki, mert rossz ember volt.

     Mivel azonban a királyság nem lehetett meg király nélkül, más olyan emberük pedig nem volt, aki még az állatok nyelvén is értett, hát Jiriket választották meg királynak. Aranyhajút meg királynénak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin