Károly fia uralkodásának
első éveiben, az egész királyságban mindenki elégedett volt, és sokáig beszélte
a nép, hogy Vencel király idejében akárki arannyal a fején járhatott az utakon
világos nappal vagy sötét éjszaka, és senki még csak meg sem állította.
A király éberen őrködött az igazság
felett, ügyelt rá, hogy a gazdagok jól bánjanak a szegényekkel. Gyakran
napszámosnak, szegény vargának vagy diáknak öltözött, és elment a pékhez
kenyeret venni. Ha a kenyér jó volt, és jól is volt megmérve, megfizette, s
továbbment.
De ha rossz volt, vagy nem
volt meg a súlya, felfedte magát, kivitetett a boltból minden kenyeret, és a
nincsteleneknek adta, vagy szétosztotta a szegény diákok között az iskolákban.
A péket pedig megbírságolta, vagy kosárba kötve megáztatta a Moldvában.
S így tett a hentesekkel meg más
mesterekkel is. Egyszer napszámosnak öltözve kiment a szőlőhegyre kapálni, hogy
ott is megnézze, milyen sora van az embereknek. Kapálta a szőlőt egész nap, s
rájött, bizony ez nehéz munka. Elrendelte hát, hogy a napszámosoknak délben
hosszabb pihenőjük legyen, este pedig hamarabb mehessenek haza.
Éjszaka is szívesen kóborgott Prága
városában, álöltözetben járván a csapszékeket, hogy kikémlelje, igazságos-e a
mérték, de meg azért is, hogy hallja, mit beszél a nép, mit gondol magában.
Leginkább a Kék Csukába szokott volt járni az Óvárosban, s itt, de máshol is,
sok bohóságot vitt végbe vidám cimboráival.
Nagy kedve tellett Vencel királynak
mindenféle tréfában, bűvészkedésben, szemfényvesztésben is. Ebben különösen
udvari garabonciása, Zsitó járt elöl. Zsitó szemfüles fickó volt, tudott
bűvölni, bárkit oda tudott tapasztani, ahol éppen ült vagy állt, s kiváltképp
alakoskodni tudott, sokszor még az ábrázatát is megváltoztatta. Néha cafrangos
darócruhában s bocskorban ment be a király szobájába, de mire a király elé ért,
már selyemszoknya, tarka nadrág volt rajta, s cipellője orrán úgy ragyogott a
sárgaréz, mint valami cicomás ficsúr topánján. Így állt meg a király előtt, de
mikor elment előle, mindenki látta, hogy rojtos remete köntös van rajta.
És mennyi ördögi csínyt követett el a
királyi lakomaasztalnál! Leginkább a király bolondja rovására. A bolond egyszer
hal után nyúlt a mártásba. De alighogy a halat megfogta, már el is engedte.
Nagyot kiáltott, és kidagadt szemmel nézett a kezére, mert az egyre merevebb
lett, szaru nőtt rajta, míg patává nem változott, lókörömmé. S a másik kezével
ugyanez ment végbe.
A kővé meredt bolond kétségbeesetten
fintorogva nézegette patáit, s a király és az urak olyan hahotában törtek ki,
hogy orcájukon könnyek csorogtak végig.
Mikor végre a király megparancsolta Zsitónak,
hogy a bolondot patáitól megszabadítsa, Zsitó mindenféle karikákat meg
kereszteket írt a levegőbe, varázsszavakat mormolva.
A lókörmök eltűntek, de – tulokpaták
termettek a helyükön, s ott maradtak, míg Zsitó a bolond sírásán és
jajveszékelésén megindulva, el nem tüntette őket.
Vencel király egy ízben hintóján
kocsikázni indult a várból. A várudvaron már ott várta párnás, festett hintaja,
amelynek tetejét négy karcsú oszlop tartotta.
Négy gyönyörű fehér mént fogtak fényes
szerszámmal eléje. A hintó körül a király díszbe öltözött kísérete várt
lóháton, és a bolond egy vén tarka gebén. Csak Zsitó hiányzott, bár a király
megparancsolta, hogy ő is ott legyen a kíséretében. Már jött a király, de Zsitónak
se híre, se hamva nem volt. A király igen elkomorult, mikor meghallotta, hogy
nincs ott a garabonciás.
A szomszéd várudvarból egyszercsak őrült
kukorékolás hangzott föl, mintha egész sereg kakas kiáltozna versenyt. S az
átjáró boltozata alatt szekér zörgött, kis kétkerekű szekérke, s elébe három
pár kakas volt fogva. Az első pár kicsi, a második nagyobb, a harmadik
legnagyobb. Feketén ragyogtak a kakastollak, s vörösen égtek a kakastaréjok. Minden
kakas csőrében vékony szíj, s minden szíj vége Zsitó kezében. A garabonciás a
szekéren állt, s úgy hajtotta fura fogatát.
A király felnevetett, s mondván, hogy Zsitónak
hatos fogata van, neki meg csak négyes, menjen hát mindjárt az ő hintaja után.
S megindult a király hintaja elöl, a négy fehér ménnel, Zsitó meg mögötte a hat
fekete kakassal, s amerre ez a fura menet elhaladt, mindenütt összeszaladtak az
emberek.
Aztán gyakorta hajtott így ki Zsitó, és az
emberek tüstént összegyűltek, ha meghallották, hogy Zito közeledik, és sokszor
elmentek a vár elé is, hogy már ott várják fogatát. Zsitó tett ám mást is,
amiről aztán sok szó esett Prágában s a távoli vidékeken is.
Harminc zsúp szalmát kötött össze, és
harminc zsúpból harminc malacot varázsolt elő, jó hízottat. E csürhét aztán
kihajtotta a folyó mellé, a legelőre, ahol Michalnak, a gazdag, zsugori péknek
a disznai legeltek. Michal gyönyörködve nézte Zsitó jószágát, s mikor
meghallotta, hogy a jószág olcsón eladó, megegyezett a garabonciással, megvette
tőle az összes malacot, és mindjárt kifizette az árát is. Mikor Michal a
tenyerébe csapott, Zsitó így szólt hozzá: „Csak annyit mondok, hogy jó malacok
ezek, magad is láthatod, de a vizet nem bírják, erre emlékezz! „
De a pék nem gondolt Zsitó szavaira, és a
jószágot belekergette a gázlóba. Amint a malacok beszaladtak a vízbe, mindjárt
el is merültek, és helyettük harminc zsúp szalma úszott ki a víz tetejére. A
pék várta, várta a malacokat, hogy majd csak előjönnek a vízből, de azok nem jöttek,
és a szalmazsúpokat egyre messzebbre vitte a víz. A zsugori pék föl s alá
futkosott a parton, ordított, káromkodott, hol a malacokat hívta, hol meg a
szalmazsúpokra mutatott, hogy elúsznak, hogy fogják meg őket, mert elúsznak. S
azok elúsztak. És a pék, aki szörnyű haragra gerjedt, hogy annyi pénzt, annyi
malacot veszített el, Zsitó keresésére indult.
A király udvarában nem találta meg.
Mindenütt kereste aztán, mindenütt kérdezősködött utána, míg végre a kocsmában
rátalált. Ott ült a király varázslója a bolthajtásos szobában, a vastag fal
beszögellésében, az ablak mellett; lábát messzire kinyújtotta maga előtt, hátát
meg a falnak vetette. A kupa ott állt előtte üresen, őkegyelme édesen aludt.
A pék elzöldült mérgében, amint
megpillantotta. Szidni, káromolni kezdte, és ordítva rohant feléje. De Zsitó
nyugalmasan aludt, mintha senki se ordítana a kocsmában, mintha csak egy
legyecske döngene.
A pék most már eszeveszetten megragadta a
garabonciás lábát, és rázni kezdte, s mikor Zsitó erre se nyitotta ki a szemét,
nagyot rántott a lábán. S tüstént olyan fehér lett, mint a fal. A láb
izületéből kiszakítva, élettelenül hullott a kocsma padozatára. Zsitó meg, mint
akit kígyó mar meg, úgy ugrott fel, és torkon ragadta a halálra rémült péket. „Gyerünk
a bíró elé!” Mit lehetett tenni?
A pék látta, hogy Zsitó lába ki van
szakítva helyéből, a kocsmáros pedig, meg a vendégek mind tanúbizonyságot
tettek róla, hogy Zsitó lábát a pék rángatta ki. Így hát a pék nem tehetvén egyebet,
szépen megkérlelte Zsitót, s jó aranypénzzel meg is toldotta bocsánatkérését.
Zsitó megbékült, és a pék pénzét
erszényébe söpörte. Aztán kiszakított lábához nyúlt, szempillantás alatt
visszatette a helyére, és mankóját eldobva, délcegen, győztes módjára vonult ki
a bíró szobájából. Így a zsugori péket még ki is nevették. Mindenütt arról
beszéltek, mi esett meg vele, és ebből született meg a szólás: „Jól jársz, mint
Michal a malacokkal.”
Zsitóra nemsokára rossz idők jöttek.
Vencel királyhoz vendég érkezett: a bajor herceg.
Egynéhány sváb garabonciás
is jött vele szekereken. Mindenféle szerszámot hoztak magukkal a herceg
parancsára, mert örömöt akart szerezni a királynak.
A garabonciások vidám fickók voltak,
ismerték a világot és az embereket, és jól értették mesterségüket. A király
csodálta őket, de Zsitóját is folyvást dicsérte. Zsitónak meg kellett mutatnia
a herceg előtt, hogy mit tud. Ám bármit csinált is, a németek utána csinálták.
Nem volt semmi, amit ők is meg nem tettek volna, s így Zsitó nem tudott túljárni
az eszükön.
Zsitót ette a méreg, s ezért olyat tett,
hogy a németek nem tudtak mit kezdeni vele.
Az alatt az ebéd alatt
történt ez, amelynek végeztével a sváb garabonciások tudományuk legjavát
akarták bemutatni a várudvaron felállított porondon a király, a vendégsereg és
a prágai nép szeme láttára. Az ebédet a vár egyik termében szolgálták fel, ahol
felmagasított helyen ült a király hercegi vendégével és az udvari főemberekkel,
lejjebb meg külön asztalnál a bolondok, Zsitó és a két sváb garabonciás. Az
ablak előtt, az udvaron hirtelen német kiáltozás hangzott föl, erre a két sváb
felállt az asztal mellől, és kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi történt
odalenn.
És máris benne voltak a kelepcében.
Lent mi sem történt, a
hiábavaló lárma egyszeriben elült. A németek vissza akartak ülni az asztalhoz,
de nem tudtak. Mert a fejüket nem bírták kihúzni az ablakból. Kicsi volt nekik
az ablak, mivel abban a minutumban, ahogy kihajoltak rajta, szarvuk nőtt, nagy
ágas-bogas szarvuk.
S a németek rángatóztak, fejüket rázták,
derekukat forgatták, s szarvaik zörögve ütődtek az ablakhoz.
Mögöttük felharsant a fergeteges hahota.
Mindenki kacagott, és kiváltképpen a király, aki örült, hogy Zsitónak ennyire
sikerült a németeket megtréfálnia.
Ám
ebéd után a svábok, akiket Zsitó a király parancsára megszabadított
szarvaiktól, csodálatos dolgokat vittek végbe a várudvaron felállított porondon
a király előtt.
Ezer ember nézte őket, s álmélkodott
ördögi tudományukon. És Zsitó nem volt sehol. Még csak nem is mutatkozott.
Egyesek így mondták, de mások látták, hogy itt volt, de megint eltűnt, biztosan
azért, mert restelkedik, hogy ily dolgokat ő nem tud csinálni. Elszaladt,
elrejtőzött valahol, hogy ne kelljen hallania, amint az emberek a svábokat
dicsérik, s nehogy a király azt parancsolja neki, hogy keljen versenyre velük.
Ám Zsitó hirtelen megszólalt. A várkapu
felől kiáltott. Mindenki ismerte a fekete hajú, barna bőrű varázslót, aki most,
piros szoknyába volt öltözve, így hát nagy mozgolódás támadt, mikor hangját
meghallották. Utat nyitottak neki, átengedték maguk között, s ő felment a
porondra, ahová két szolgája is követte.
Amint a porond közepére ért, feltűrte
zekéje ujját, és kezével kétfelé kezdte húzni a száját.
Húzta, tágította,
szélesítette, amíg olyan nem lett, mint a barlang szája. A varázslók
megsejtették, mi készül, s hátrálni kezdtek, el akartak rejtőzni.
Ám Zsitó szolgái megragadták a
legügyesebbiket közülük, és odanyújtották gazdájuknak. Az pedig megfogta az
apró németet, s formálni kezdte szükség szerint; karját hozzásimította
derekához, aztán összecsavarta, összeszorította, majd kinyitotta kemencényi
száját, s elkezdte tömni, nyomkodni a svábokat befelé. A sváb kapálódzott, de
Zsitó mégis betömte a szájába csizmástul, de a csizmát mindjárt kiköpte.
Lent mindenki a tenyerét verte, ujjongott,
kiáltozott, hogy az ablakok remegtek belé. Ekkor Zsitó szolgái előhúztak egy
vízzel teli nagy dézsát, amely ott állt a porondon, és Zsitó, mintha a nagy
falat megártott volna neki, a dézsa fölé hajolt, és kiköpte a svábot, aki már
nagyon nyomhatta a gyomrát.
Az belepottyant a vízbe, amely magasba
fröccsent, aztán elkezdett kapálódzni benne, míg végre bőrig ázva, mint az
ürge, ki nem mászott a dézsából.
Az emberek odalenn lármáztak, rikoltoztak,
kurjongattak, s hasukat fogva hahotáztak, kacagtak. A nevetéstől vörösre gyúlt
arccal s könnyezve mutogattak a németre, akinek ruhájából csak úgy csorgott a
víz, míg a porond végén el nem tűnt a ponyva alatt.
A németek ezután már semmit sem mutattak be
tudományukból. És senki nem is gondolt velük. Mindenki csak Zsitót nézte.
Zsitónak a király elé kellett járulnia, s a nép előtt megdicsérte.
Mikor aztán lejött a
porondról, a nép olyan ujjongással köszöntötte, hogy az egész vár visszhangzott
belé.
Ez volt Zsitó leghíresebb tette. De aztán
élete végén mégis ő lett a vesztes. Legyőzték.
A sátán győzte le, akinek odaígérte lelkét,
és aki testestül-lelkestül elvitte.
Fordította: Zádor András
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése