Angolai népmese
Gyakran meséltem már Leopárd úrról, most is róla mesélek.
Éhínség volt egyszer az országban. Leopárd úr hát ültetett egy muzondófát. A muzondó felnőtt, beérett.
Igen ám, de valaki mindig megette Leopárd úr elől a muzondógyümölcsöket.
– Ki lopja az én muzondómat? – kérdezte.
Elbújt, és így kitudta, hogy a majom és a nyúl a tettes.
– Te majom, te az édes unokám vagy – így füstölgött magában –, és most mégis lopod a muzondómat? És te is, te nyúl, bár az édes unokám vagy, most mégis a majmot utánzod? Kiraboltok engem?
Leopárd úr elment egy öregasszonyhoz.
– Öregasszony – mondta –, a majom és a nyúl kirabolnak engem, varázslatoddal tedd, hogy a kezembe kerüljenek.
– Mit hoztál? – kérdezte az asszony. – Hol az orvoslás jutalma?
– Hoztam egy kakast.
– És az orvosságpénz?
– Előbb csináld meg az orvosságot, amire szükségem van. Ha megkapom, meg is fogom fizetni. Kérlek, segíts rajtam.
Az öregasszony ráállt.
– Jól van – mondta –, aludjunk most. Holnap végbeviszem a varázslatot.
Az öregasszony kivitte Leopárd úr kakasát. Fazekat tett a tűzhelyre. Már forrt is a víz. Belenyomta a kakast, megkopasztotta, kibelezte. Majd olajat öntött a fazékba, és megsütötte. Már készen is volt. Tűzhelyre tette a lepényt, kifőzte, elkészítette. Tányérra tette az ételt, kiterítette a gyékényszőnyeget, s hívta Leopárd urat.
– Gyere, egyél – mondta.
A leopárd jött. Adtak neki kis tálban kézmosó vizet. Megmosta a kezét. Hozzákezdett a lepényhez, és megette. Inni is kapott, s azután elaludt.
Kora reggel újra beállított. Az asszony azt mondta neki:
– Leopárd úr, lásd hát, hogy odahaza mit kell neked tenned. Menj a muzondófához, és Majom úr és Nyúl úr számára áss alatta vermet. Amikor jönnek, és felmásznak a fára, maradj te veszteg. De amikor már látod, hogy jó magasra értek, kérdezd meg tőlük: „Kik vagytok?” A majom és a nyúl mihelyt meghallja, megijed tőled, Leopárd úr. Leugrik a földre, és elpusztul a veremben.
Leopárd úr hát hazatért, és vermet ásott a muzondófa alatt. S amikor elkészült, bement a házba.
Egy kis idő múlva kijött és körülnézett. A nyúl a fa alatt volt, a majom pedig fenn a fán. Leopárd úr megpróbálta megfogni a nyulat, de az elszaladt. Űzőbe vette, siker104telenül. Közben a majom is elszaladt, s így Leopárd úr visszament a házba.
Másnap kora reggel fogta a puskát, a tölténydobozt, a fejszét és a bunkósbotot, s megindult a vénasszony háza felé.
– Add vissza a csirkémet! – kiáltotta. – Belefáradtam, a vermet, azt hiába ástam, a nyulat hiába üldöztem, a majom meg közben elszelelt. Add a kakast, hadd menjünk haza együtt.
– Aludjunk, Leopárd úr – mondta az öregasszony –, holnapra talán minden rendbe jön. – Aludtak.
– Menj be a rengeteg szívébe – mondta reggel az öregasszony –, vágj ott kis fákat, és faragd meg őket. Bábokat fogunk csinálni. Bábból lányokat, a szemük, a fülük, az orruk és a szájuk igazi lesz. Kifúrod a fülcimpájukat, és rájuk aggatsz fülbe való karikákat. Szerezz üveggyöngyöt és vörös fát. Kend szét a vörös fát, csapolj mézgát a vadfügefából, és kend hozzá. Köteled is legyen, hogy megfoghasd őket. Mihelyt hazaérsz a házadba, Leopárd úr, aludj. Reggelre érve, kezdj hozzá, menj oda a fához. Mihelyt eléred, mássz föl rá, és helyezd el odafönt a bábokat. Azután pedig menj, és rejtőzz el a bokorban. De a kötél nálad legyen. Ott várd be a majmot és a nyulat.
Leopárd úr hazament, és mindenben úgy tett, ahogy az öregasszony parancsolta. Másnap, hogy elhelyezte a bábokat, máris ott lapult a bokor aljában. Nem sokáig várt, megpillantotta a majmot és a nyulat, jöttek rendben.
Alig értek a fához, azt mondta a nyúl:
– Ó, majomtestvér! Nézd csak a lányokat, ott vannak fenn a fán.
S amikor már beteltek a szemlélésükkel, azt mondta a majom:
– Jó reggelt, lányok, hogy vagytok?
A lányok nem feleltek.
– Csak nem szégyellitek magatokat?
Azok hallgattak.
– Nem vagytok éhesek?
Egy hang se hallatszott.
Akkor a nyúl azt mondta:
– Testvér, van valamid odahaza?
– Egy birkám van – felelte a majom. – És neked, nyúltestvér, neked mid van?
– Van egy disznóm odahaza.
– Hát akkor menjünk!
Hazaértek, leszúrták a disznót, feldarabolták, fazékba tették. Megvolt a hús, elkészítették a lepényt. Tálakra tették. Egy kancsó vizet s egy gyékényszőnyeget fogtak, és hozták mind az eleséget. Azzal elindultak… el, egyenesen a fához.
– Lányok, gyertek le – szólt fel a majom –, hadd együnk!
De a lányok nem jöttek le.
– Szégyellősek vagytok? – kérdezte.
Azok hallgattak.
– Ó, nyúltestvér – mondta végül a majom. – Menjünk el, kérlek, szégyellik magukat előttünk.
Elmentek.
Leopárd úr kijött a bokorból. Megtalálta az ételt, s enni kezdett. Amikor befejezte, ivott. Odament az egyik terítékhez, megmosta a kezét, odament a másik lányéhoz, megmosdott ott is. Azzal bebújt újra a bokor alá, s elrejtőzött.
Jött a nyúl, s felkiáltott:
– Majomtestvér! Nézd csak! Ettek a lányok!
Összeszedték a holmijukat, s hazavitték. Visszatérőben a majom magával hozta a gitárját. Játszani és táncolni kezdtek a fa alatt.
– Lányok, gyertek, táncoljunk! – kiáltották egyszerre.
De a lányok nem jöttek. Így a majom kezdte a táncot, a nyúl játszott a gitáron.
De amikor a majom tánc közben felugrott a lányokhoz, és a hasát, ahogy illett, odakoccintotta az egyik hasához, fogva maradt a mézgán.
– Ó, komám! – kiáltotta. – Gyere és lásd, a fiatalasszony megfogott engem.
A nyúl eldobta a gitárt, ő is odakoccintotta a hasát, ő is odaragadt.
– Jaj nekem, komám! Fogva vagyunk! – kiáltotta.
Leopárd úr egyszerre csak ott termett a bunkósbottal. Meglátta a nyulat, leütötte, és betette a tarisznyájába. Meglátta a majmot, leütötte, és betette a tarisznyájába. Azzal lejött a fáról.
Odahaza azt mondta:
– Feleség, megfogtam a majmot és a nyulat, régóta fájt már rájuk a fogam. Holnap megsütjük őket.
Azzal aludni mentek.
Elérkezett a reggel. Leopárd urat hívták az apósa temetésére. Azt mondta:
– Feleség! Holnap törd meg a kaszavát, azután vedd ki a nyulat a tarisznyából, nyúzd meg, főzd meg, egyél belőle! Az én részemet hagyd meg. No, isten veled!
Azzal Leopárd úr elment.
Az asszony egyedül maradt. Egyszerre csak hallotta, hogy a tarisznya megszólal, és azt mondja:
- Engedj ki bennünket! Engedj ki bennünket! Bátyánk, Leopárd úr, azt mondta: meghagyta neked, hogy engedj ki. Részt kell vennünk a temetésen.
Az asszony kiengedte őket.
– Add ide a láda kulcsát – szólt rá a nyúl –, fel kell szépen öltöznünk, hogy megjelenhessünk a temetésen.
Odaadta a kulcsot. Kinyitották a ládát, felöltöztek. Nyúl úr zászlósnak, kard az oldalán, sapka a fejében. Majom úr kapitánynak, kard az oldalán, sapka a fején.
Megindultak – meg, egyenesen a temetésre, ahova Leopárd úr ment.
Meg is találták ott Leopárd urat.
– Kötözzétek meg – kiáltotta Nyúl úr –, a kormányzó úr parancsára!
Megfogták, hátrakötötték a kezét.
– Egy szopós malacot adok, ha feloldoztok! – kiáltotta Leopárd úr. – Egy szakajtó lisztet! Száz fényes ezüstöt!
Majom úr és Nyúl úr beleegyezett.
Telt, múlt az idő. Eljött az este. Nyúl úr felkiáltott:
– Halló, őrizők! Hol vagytok?
Az őrzők megijedtek, elszaladtak.
Akkor a Nyúl úr szólította Leopárd úr sógorait:
– Vigyétek a sógorotokat! A kormányzó úr érte küldött, vezessétek elébe.
Egy fához vezették, azazhogy a háza sarkához, s ott leültették.
– Enni akarunk – mondta Nyúl úr. S erre Leopárd úr már hozott is egy jókora disznót, megért vagy háromszázat, és egy zsák durván őrölt lisztet.
– Ilyen liszt nem kell – mondta Majom úr –, finom lisztet akarunk.
Hoztak egy zsák finom lisztet, azt elfogadták.
Leszúrták a disznót, megtisztították, fazékba aprították. Elkészült az étel, levették a tüzről. Feltették a lepény vizét a tűzre, már forrt is a víz.
Azt mondták:
– Senki ne nyúljon a lepényhez. Készítse el egymaga Leopárd úr, puszta kézzel.
Ahogy a majom parancsolta, Leopárd úr főzni kezdett puszta kézzel. Felesége töltötte a fazékba a lisztet, ő, Leopárd úr pedig belenyúlt a forró vízbe, és keverni próbálta. Persze lejött a szőre azon nyomban.
– A másik kezeddel is! – parancsolta a majom. S Leopárd úr másik keze is csupasz lett.
– A lepénynek való vizet öntsétek ki – parancsolta a majom. – Az nem kell, nem jó. Most pedig együnk.
Leopárd urat felemelték, és bevitték a házába.
Majom úr és Nyúl úr nekiláttak enni, s amikor már jól belaktak, odamentek a ház mögé. Lehúzták magukról Leopárd úr ruháját, és sáros lábbal végigtaposták, hogy csupa sárga folt lett, majd batyuba kötötték. Aztán egy kicsit távolabb megálltak, és azt mondták:
– Tudd meg, mi vagyunk a majom és a nyúl, akiket beraktál a tarisznyádba. De a mai nap reggelén elfutottunk. A saját feleséged eresztett ki bennünket. Akkor elmentünk a temetésre, hogy elfogjunk, és megkötöztessünk téged, Leopárd úr. Most pedig uzsgyi, érj utol, ha tudsz!
Leopárd úr sógorai űzőbe vették a majmot és a nyulat. Űzték egy darabig, aztán abbahagyták.
Miért alszik Majom úr a fán? Azért, hogy Leopárd úr ne árthasson neki. Miért alszik Nyúl úr a bokorban, és nem a nyílt mezőn? Azért, mert búvik Leopárd úr elől. Leopárd úr elől, aki sosem volt foltos, de foltos lett ám Majom úr és Nyúl úr miatt.
Akár jó, akár rossz, ennyi a történet, s ez a vége.
(Kaszava– a manióka nevű növény megőrölt gyökeréből készült kenyér)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése