A sakál és a viziló

Kongói népmese


A hatalmas folyó, amely ismeretlen tájak felé igyekszik, mindig nehezen vesz búcsút a párás-zöld vadontól: még utoljára szétterül a sűrű cserjék között, és a faóriások koronái alatt mély medret váj magának. Ezek a csöndes őserdei vizek kedvelt gyülekezőhelyei az állatoknak: ide járnak napszállatkor szomjukat oltani.
A kis antilop egyszer alaposan megtömte a bendőjét, és lomhán baktatott a vízpart felé. A legkisebb zajra is hegyezte a fülét, és nagy sötét szemével apróra kifürkészett minden homályos zugot. Nem lévén megáldva semmi védőfegyverrel - két kis apró szarva inkább csak dísz volt rajta -- folyton résen kellett lennie, hogy váratlanul meg ne lepjék az ellenségei. Márpedig ellensége több volt a kelleténél. Ha csak tehette, kötődött mindenkivel, így aztán örökösen az életével játszott. Mikor az erdő széléhez ért, óvatosan megállt. Nem akart kilépni addig az erdő homályából, amíg meg nem győződött, hogy nem leselkedik rá veszedelem.
De béke és nyugalom honolt körös-körül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú döngése neszezett... Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás -- a halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé. De mielőtt inni kezdett volna, szemét még egyszer végigjártatta a folyón, nem bukkan-e föl valami száját tátogató krokodil vagy kígyó... S egyszerre riadtan kapta föl a fejét: mi az ott, az a szürke nagy valami a vízben? Tegnap még nem volt ott! Olyan, mint egy szikla -- de a kis antilop tudta jól, hogy sziklákat nem hömpölyget a folyó, és különben se nőnek sziklák máról holnapra, mint a gomba. Ledőlt fatörzs sem lehet, mert sem az alakja, sem a színe nem olyan. Krokodil talán? De még sosem látott ekkora krokodilt. Vagy talán afféle különös jószág, amilyeneket azok a furcsa, idegen sápadt emberek hoztak magukkal, ami a vízen siklik, és tüzet köpköd magából? Ahhoz meg mégis nagyon kicsi. Aztán egyszerre jóízűen felkacagott a kis antilop: "Milyen bolond is vagyok, hogy mindjárt rá nem jöttem! A jó öreg Víziló koma szundikál ott a vízben! Akkor pedig nincsen semmi baj, jámbor jószág az öreg, az ugyan nem bánt senkit, ha békében hagyják." S a kis antilop megnyugodva, gyönyörűséggel hörpölni kezdte a finom, hűs vizet.
Miután szomját eloltotta, még egyszer szemügyre vette a vízilovat. Nem csoda, hogy nem ismerte meg, akárki sziklának nézhette. Semmi eleven lényhez nem hasonlított. És ha mégis, akkor inkább holt vízilónak vélhetnénk, s nem alvónak. "Csak legalább Sakál testvér itt volna! -- sóhajtott magában. -- Milyen jó tréfa lenne elhitetni vele, hogy a víziló megdöglött, és rávenni valami bolondságra - a víziló meg egyszerre megmozdulna! Halálra rémülne Sakál koma. Ejnye csak - hátha mégis meg lehetne csinálni?..." S a kis antilop mély gondolatokba merült. Egyszer csak el kezdett kuncogni magában: hiszen bármikor felültetheti azt az ostoba Sakált, csak a falánkságát kell megcsiklandozni! Olyan falánk, hogy a tulajdon nagyanyját fölfalná, ha merné. Azt mondják, megeszi a pókot, svábbogarat, még a százlábút is! Brrr!
És egyszeriben készen volt a haditervvel. Amilyen gyorsan csak a lába vitte, eliramodott az ösvény felé, amelyiken a sakál a folyóra járt inni. Éppen ilyenkor szokott arra járni, így hát biztosan tudta, hogy jókor érkezik. Leült az út mellé, erősen fülelt, s mihelyt meghallotta messziről az ágak ropogását, olyan éktelen üvöltésbe kezdett, hogy azt hihette az ember, elevenen nyúzzák:
-- Szegény, kedves öreg barátom! Életed virágában! Mekkora csapás! Milyen szíves voltál mindig hozzám, kedves jó barátom. -- És sírt keservesen. Nem szívből, csak amúgy színlelve, de olyan ügyesen színlelte a szomorúságot, hogy te is sírva fakadtál volna, ha hallod, merő szánalomból. A sakál -- mert ő volt az, akinek a lépteit a kis antilop meghallotta -- ott találta őt, kezeit tördelve: maga volt a testet öltött búbánat. Sakál testvér nem tartozott a résztvevő lelkek közé -- bánta is ő a más baját --, de szerette hallani, ha mások panaszkodtak, hízott a mája. Az a tudat, hogy a kis antilop vigasztalhatatlan, kellemes volt neki, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka a kétségbeesésének.
-- No, mi baj? -- tudakolta.
A kis antilop meg csak színlelte, mintha egészen úrrá lett volna rajta a fájdalom, és hang nem jönne ki a torkán. Fel-felzokogott, s úgy rebegte megtörten:
-- Az én... ked-kedves... jó-jó ba-barátom... meg-meghalt... -- Többet nem tudott mondani.
-- Ne búsulj már annyira, Antilop testvér -- vigasztalta a sakál --, mindnyájunknak megvan a maga baja. Látod, magam is már két napja koplalok, és nincs mit ennem. Azért mégsem csapok ekkora patáliát. No, fel a fejjel! Beszéld csak el íziben, mi történt, talán segíthetek rajtad.
-- Buhuhuhuhu!
-- Talán a hasad fáj?
-- Nem, buhuhuhu!
-- Éhes vagy?
-- Nem, bruhuhuhu!
A sakál elámult. Hogy lehet valaki ennyire odáig, mikor se nem beteg, se nem éhes? Az önző fickó ezt nem tudta megérteni.
-- De hát mi bajod még? -- faggatta tovább.
-- Elvesztettél valamit, Antilop testvér?
-- Igen, buhuhuhu!
-- Hát akkor gyerünk, keressük meg -- indítványozta a sakál, és feltette magában, hogy ha megtalálja azt a bizonyos valamit, megtartja magának, és nem adja vissza a bolondos kis antilopnak.
-- Nem lehet azt megtalálni többet, Sakál testvér. A barátomat vesztettem el, a legkedvesebb régi barátomat... meghalt szegény.
-- Ki az?
-- Víziló testvér.
-- Nem is tudtam, hogy olyan nagy barátságban voltatok.
-- Pedig úgy volt, bizony, csak titokban tartottuk. A legjobb barátok voltunk. Benső barátok. Sohasem veszekedtünk. És most meghalt szegény... Buhuhuhu!
-- Hallod-e, rá ne kezdd megint a nyivákolást! Ki nem állhatom! Mire jó az? Ha meghalt, meghalt. Még ha reggelig nyivákolsz is, nem támaszthatod fel többé Víziló testvért.
-- Nemcsak azért jajgatok, mert meghalt, Sakál testvér, hanem azért, mert nem bírom eltemetni. Olyan nagy szegény... és az a gyalázatos hiéna bizonyosan eljön az éjjel és... buhuhuhu!
-- És megeszi? -- kérdezte a sakál, s megnyalta a szakállát. "Micsoda lakoma is válnék belőle! Egy egész víziló! Az ember pukkadásig telefalhatná magát. Bárcsak én volnék a hiéna helyében! -- ábrándozott. -- De miért is ne?" S mindjárt megkérdezte: -- Hol van a te meghalt barátod?
-- Itt a közelben, Sakál testvér, itt a sekély vízben.
-- No hát, Antilop testvér, a hiéna ott nem eheti meg, az már bizonyos. Annyi ereje meg nincs neki, hogy partra vonszoljon egy vízilovat.
-- Nem is az egészet, Sakál testvér, de hallottam, hogy késért ment, és vissza fog jönni, hogy leszeletelje belőle a legízletesebb falatokat, az én drága barátom testéből! Buhuhuhu!
" Már azt nem, amíg én itt vagyok!" -- készült kikottyantani a sakál, de meggondolta magát. Odafordult a kis antilophoz, és csak ennyit mondott:
-- Mutasd meg, merre van?
-- Megmutatom, Sakál testvér, ha megígéred, hogy nem kotyogod el senkinek.
-- Hogy-hogy?
-- Nem akarom, hogy megtudják a krokodilok. Tudod, azok rosszabbak a hiénánál is.
-- Igazad van. Ne félj semmit. Nem árulom el a krokodiloknak.
A kis antilop tenyerébe rejtette az arcát, mintha zokogna, valójában azonban a nevetését fojtotta el. Aztán elvezette a sakált a patakra, ahol a víziló szunyókált. Amikor a sakál meglátta a húshegyet, alig bírta türtőztetni magát.
-- Nem adhatnál kölcsön egy kést? -- suttogta.
-- Minek neked a kés, Sakál koma?
-- Ó, semmi... gondoltam, kipiszkálom a körmömet -- felelte a sakál zavarodottan. -- Van késed? -- ismételte meg a kérdést. De a kis antilop, látva, hogy a sakál bekapta a horgot, jobbnak látta gyorsan elszelelni, félt, ha még tovább is ott marad, hangosan elneveti magát. Sietve annyit mondott csak, haza akar menni, hogy hamut hintsen a fejére gyásza jeléül. S ezzel elváltak.
A sakál menten hazarohant késért, a kis antilop meg elbújt a bokorba, hogy meglesse, micsoda tréfa kerekedik a dologból. Nem kellett soká várakoznia. A sakál máris loholt vissza, a nagy kés az oldalán. Megállt a vízparton, és illegette a lábát -- szeretett volna száraz lábbal eljutni a tetemhez. Irtózott a hideg víztől. A vízilovat közben lassan vitte lefelé a víz, s amint egy vízbe dőlt fatörzs közelébe ért, a sakál tétovázás nélkül befutott rajta, és hatalmas szökkenéssel ráugrott a víziló hátára. De mekkora volt a meglepetése és rémülete, amikor a holtnak hitt víziló hirtelen talpra állt a sekély vízben, és dühösen felhorkant:
-- Mi az? Ki merészelt a hátamra ugrani? Összetépem, eltaposom a hitvány férget, megölöm...
A sakál nem várta meg, míg befejezi a mondókáját, kiejtette kezéből a kését, belevetette magát a hideg vízbe, és kétségbeesetten úszott a part felé. Mentette az irháját. Amint ott fújt, prüszkölt és szuszogott a vízben, a partról gúnyos nevetés fogadta:
-- Hogy ízlik a fürdő, Sakál testvér?
A sakál válaszolni akart, de víz ment a torkára, s majd megfulladt. A kis antilop meg táncolt gyönyörűségtől:
-- Ne bosszankodj, jót tesz a fürdő a bolháidnak, Sakál testvér!