Üzemeltető: Blogger.

2018. március 8., csütörtök

Görbe és a tündérek

Ír népmese

Élt egyszer a Galtee-hegyek tövében egy kis em­ber. Görbének csúfolták, mert akkora púpot hordott a hátán, mint valami domb. Az igazi nevét már maga is rég elfeledte. Az emberek féltek tőle, azt suttogták, hogy a tündérek gyermeke, vagy talán az ördög iva­déka, azért olyan csúf. Messzire elkerülték, pedig Görbe jóságos ember volt, a légynek sem tudott volna ártani. Naphosszat a kunyhójában ült, s vesszőkosarakat font. Néha fogta a kosarait, s elindult a cahiri vásárba',

Egyszer, mikor jó napja volt a vásárban, mert eladta az összes portékáját, fáradtan ballagott haza­felé. Ahogy ment, mendegélt, egyre nehezebbnek érezte a púpját. Már alkonyodott, de még mindig egy jó gondolatnyi távolságra volt hazulról. Leült az út szélére, és elbóbiskolt.
Furcsa dalocska hangjaira riadt fel:
Hétfő, kedd,
Hétfő, kedd,
Hétfő, kedd - hallatszott valahonnan. Görbe magas, kántáló hangokat hallott, aztán a hangok
elhallgattak, majd kisvártatva kezdték elölről:
Hétfő, kedd, Hétfő, kedd, Hétfő, kedd.
Görbe még sohasem hallott ehhez fogható dalla­mot. Erősen fülelnie kellett, annyira finoman énekel­tek az egymásba szövődő kicsiny hangok. Még a lé­legzetét is visszafojtotta, nehogy egyetlen szótagot is elszalasszon. Mikor már úgy érezte, eleget hallott, óvatosan ­ feltápászko­dott, s lopakodva elindult, mert tudni akarta, honnan jönnek a hangok. Hát látja ám, hogy tündérdomb áll a közel­ben, csak nagy levertségében nem vette észre, mikor idefelé tartott. Közelebb ment, lehasalt a fűbe, fülét a földre tapasztotta, úgy gyönyörködött a domb bel­sejéből felszálló énekben. Hamarosan mégis elunta a fülelést, mert a kicsiny hangok egyre csak ugyanazt hajtogatták. "Szomorú dolog ez, hogy mást se tudnak, csak ezt a hétfő, kedd, hétfő, keddet" - gondolta magában, aztán egyszer, mikor a hangok épp elhall­gattak, hirtelen közbekiáltott:
- Hétfő, kedd és szerda!
Hirtelen csönd lett. Görbe egészen megszeppent a saját merészségétől. Akkor egyszeriben megnyílt a domb oldala, s csodálatos látvány tárult a szeme elé. A domb belsejében fényes palota díszes terme bújt meg, a teremben számtalan pompásabbnál pompásabb ruhába öltözött aprócska tündér állt, s mind Görbét bámulta. Ekkor picinyke trónszékéről felállt a tündérek királya, odalépkedett Görbéhez, hálásan megrázta a kezét és lelkendezve így szólt:
- Csodálatos, amit énekeltél! Hogyhogy nekünk ez nem jutott eszünkbe? Ki vagy te, aki ilyen szép verssel ajándékoztál meg bennünket?
- Görbének hívnak – suttogta szégyenlősen a kis kosárfonó.
- Megtiszteltetés, ha örö­met okozott nektek az én ostoba kis toldásom.
- Ne szerénykedj, Görbe. Nagy-nagy költő vagy te, nagyobb, mint közülünk bárki. Kérlek, tarts velünk, lakomázzunk!
Görbe örömmel csatlako­zott a tündérekhez. Belépett a domb belsejébe, mire a domb azon nyomban, bezárult mögötte. A tündérek kérlelték, hogy énekeljen még nekik, s dalait hallgatva egyre vidá­mabbak lettek, egész éjszaka ropták a táncot. Hajnal­ban maga Görbe is beállt közéjük, s boldogan tán­colt, mert soha életében nem táncolt még annak előtte, soha senki nem hívta még táncba. Reggel az­tán, mikor vége lett a bálnak, s a tündérek elpihen­tek, a király Görbéhez lépett, megfogta két kezét,s így szólt hozzá:
       - Kedves Görbe! Hálából, amiért ilyen szépséges énekekkel ajándékoztál meg ben­nünket, megszabadítalak a púpodtól.
Görbe meg sem köszönhette a tündérkirály jó­tettét, mert abban a pillanatban már érezte is, hogy a púpja leválik a hátáról. Felegyenesedett, s hát láss csodát! Olyan magas lett, mint a többi ember. Be is verte a fejét a díszes terem mennyezetébe, s úgy fejbe kólintotta a boldogság, hogy ájultan esett össze. A nap már magasan járt, mikor magához tért. A tündérdomb tövében hevert, nyulak ugrándoztak körülötte, tehenek legeltek a fűben. Eszébe jutott, mi történt vele, s nyomban a vállához kapott, hátha csak álmodta az egészet, de a púp tényleg eltűnt a hátáról. Felállt, jólesőt nyújtózott. A tündérek jó vágású embert varázsoltak belőle, ráadásul új ruhába is szépen felöltöztették, senki sem ismert hát rá a hazafelé vezető úton. A szomszédai még sokáig erősen kételkedtek benne, hogy valóban Görbével van-e dolguk.
Történetének hamar híre ment a környéken; s egy reggel beállított hozzá egy öregasszony.
- Hallottam, amit rólad pusmognak ­mondta Görbének. - Van nekem is egy
púpos fiam, gondoltam, ha elbeszé­led, miként esett veled ez a csoda, talán mi is megpróbálhatnánk eltüntetni azt a szörnyűséget a válláról.
Görbe jó ember volt, szívesen elmesélte hát, mi történt vele a tün­dérek dombjánál. Az öregasszony megköszönte a jóságát, s sietett haza a fiához, Bolond Jankóhoz. Ez a Bolond Jankó visszataszító alak volt, piszkos és rossz természetű, egészen más, mint Görbe. Még ahhoz is lusta volt, hogy gyalogoljon. Az asszony nagy nehezen felszuszakolta egy szekér­re, s elindult vele a tündérdombhoz. A fiú meg egész úton pörölt az anyjával, hogy minek ránci­gálja, hagyjon neki békét, meg hogy ő nem hisz az ilyen ostoba mesékben. Mikor megérkeztek, az asszonya domb aljába borította a fiát, és ott hagyta, de előbb még elmagya­rázta neki, mit kell tennie. Az meg hitte is, nem is, azért megjegyezte, amit az anyja mondott neki.
Leszállt az éj. Bolond Jankó meghallotta a tün­dérek énekét, ami most, hála Görbének, még sokkal szebb volt, mint annak előtte:
      - Hétfő, kedd, hétfő, kedd, hétfő, kedd és szerda,
      - Hétfő, kedd, hétfő, kedd, hétfő, kedd és szerda.
Jankó soha nem szeretett énekelni, de még mást hallgatni sem, nem is tudta, mitől szebb, mitől gördülékenyebb egy dallam. Hitte is, nem is, amit az anyja mesélt, azt azért mégis szerette volna, ha eltűnik a hátáról a púp.
Meg sem várta hát, hogy a tündérek többször elénekeljék a dalt, bekiabált a domb belsejébe:
- Hát a csütörtökkel meg a pén­tekkel mi lesz?
Gondolta, ha Görbe egyetlen napnyi toldása jó volt, ez a két nap még jobban tetszik majd a tündéreknek, így nem csak a púpjától szabadulhat meg, nem csak új ruhát kap majd, de talán még egy kis pénzt is kérhet tőlük.
Ám alig hagyták el száját a szavak, egysze­riben hatalmas erő rántotta be a domb belsejébe, s haragos tündérek sereglették körbe.
      - Mi ez az éktelen rikácsolás? - kiabálták. Ki merészel belerondítani az énekünkbe?
Elébe toppant a tündérek királya.
- Bolond Jankó, légy átkozott, amiért nem átal­lottad megzavarni a mulatságunkat! Hogy haragunk­ra mindig emlékezz, a hátadra a púpod tetejébe még egy púpot ragasztunk! - Azzal húsz markos tündér­legény előrántotta Görbe púpját, s Bolond Jankó vállára tapasztották ezt. a púpot is. Akkor a tündérek fogták, s kipenderítették a palotájukból a megrettent fickót.
Másnap reggel az anyja talált rá a szerencsétlen fiúra a domb tövében: kétszer akkora púp terebé­lyesedett a hátán, mint annak előtte.
- Mi történt veled, édes fiam? - borult rá az asszony sírva, de Bolond Jankó mukkanni sem mert, annyira félt, hogy a tündérek még egy har­madik púpot is a hátára raknak. Az anya meg a fiú nagy nehezen felkászálódott a szekérre, és szomo­rúan hajtottak haza. Az emberek összesúgtak a hátuk mögött, és vadul hányták magukra a keresztet. Jankó hátán ott éktelenkedett a rút bizonyíték, hogy a tün­dérekkel találkozni bizony nem tréfadolog. Aki nem beszél velük kellő tisztelettel, annak életre szóló kínnal keseríthetik meg a napjait

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates