Üzemeltető: Blogger.

2012. július 17., kedd

Elias és a hattyú

Holland népmese                                

Élt Flandriában sok-sok idõvel ezelõtt egy Oriant nevû király. Egyszer vadászaton, egy szép szarvasbika üldözése közben messzire elkalandozott kísérõitõl. A szarvast nem ejtette el, az valami erdei tóba ugrott és eltûnt elõle; de visszamenet, mikor egy kies forrásnál elült, hogy megpihenjen, sudár termetû ifjú leány toppant elébe, és azt kérdezte a királytól, hogy kinek az engedelmével vadászik itt, mert az erdõ az övé. Oriant királyt elbûvölte a leány szépsége, úgy érezte, nem élhet nélküle, és ezt meg is mondta neki, ott nyomban feleségül kérte. Beatrix, mert így hívták a deli hajadont, nem ellenkezett, mire az ifjú király kézen fogta, hazavezette palotájába, és egyszeriben megülték a lakodalmat, nagy pompával, vigassággal.
A király édesanyja, Matabruna azonban gyûlölte menyét, nem tudott beletörõdni, hogy fia ezt a jöttment senki lányát vette feleségül, aki egy gombostût se hozott a házhoz, mikor a leggazdagabb hercegkisasszonyok közül válogathatott volna. Vesztére tört a fiatalasszonynak, és persze annál inkább hízelgett neki, hogy gyanút ne keltsen. Fõként fia elõtt dicsérte ékesnél ékesebb szavakkal az ifjú királyné szépségét, nemes szívét. Nem sokkal a lakodalom után Beatrix királyné úgy érezte, hogy gyermeke lesz, és ezt férjének is megmondta, aki attól fogva még gyöngédebben szerette, még jobban féltette.
Egyszer az ablakban könyököltek mind a ketten, és láttak egy asszonyt, két szakasztott egyforma pólyás gyerekkel a karján.
-    Keresztelni viszi a gyermekeit - mondta Oriant, a királyné pedig, aki a világ dolgaiban ugyancsak járatlan volt, csodálkozva kérdezte, hogy születhetik egy asszonynak egyszerre két gyermeke.
-    Jaj, drága kincsem - nevetett a király -, ez nem is ritkaság, van, amikor hét gyermek születik egyszerre. És ha az isten is úgy akarja, a szülõk mind a hetet felnevelik épségben, egészségben.
Pár hónappal ezután a királyt háborúba szólította a kötelesség. Feleségét édesanyja gondjára bízta, lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, széltõl is óvja, minden kívánságát teljesítse.
Aztán elbúcsúzott anyjától, hitvesétõl, és lóra pattant, elvágtatott serege élén, mint aki otthoni dolgát jól elrendezte. Hiszen nem látott bele az öregasszony fekete szívébe.
No, annak meg több se kellett! Maga elé rendelte a bábát, és meghagyta neki, hogy ha a fiatal királyné gyermekágyba kerül, az újszülött helyébe lopjon egy kutyakölyköt, a gyermeket pedig tegye el láb alól. Meg is kente a bábaasszony markát jó elõre, és még többet ígért neki, ha parancsát teljesíti.
Abban a régi babonás idõben ugyanis, ha egy asszony nyomorék gyermeket hozott a világra, azt mondták, hogy ez Isten büntetése. Hát még ha kutyakölyköt szült gyermek helyett! Nem volt olyan ember, se asszony, se férfi, aki az ilyen anya bûnösségében kételkedni merjen. Erre számított a fekete szívû Matabruna, tudta, hogy ha az újszülöttet eltüntetik, és kutyakölyköt lopnak a helyébe, bátran a legsötétebb börtönbe vethetik a fiatal királynét, senki sem fog szót emelni érte.
Szegény Beatrix nem is gyanította, mit forralnak ellene. Mikor eljött az órája, hét gyermeket szült, hat fiút és egy leányt, mind a hétnek finom veretû ezüstlánc volt a nyakában. A bábaasszony meghökkent, mikor a szép ezüstláncokat látta, mivel azt csak tündérek, vagy más titkos hatalmak varázsolhatták a gyermekek nyakába, s akkor pedig nyilvánvaló, hogy anyjuk nem jöttment senki lánya. Már-már azon gondolkozott, hogy inkább az öreg királynéval száll szembe, mint a láthatatlan hatalmakkal. De túlságosan csábította a gazdag jutalom, meg az öreg királyné is résen volt, hamarosan ott termett a szobában. A bába gyorsan elrejtette a gyermekeket, és hét kutyakölyköt lopott a királyné mellé az ágyba. Aztán fölébe hajolt, és úgy tett, mintha szánakoznék rajta.
-    Jaj, szegény királyném! Te ugyan rosszul járták! Hét kutyakölyköt szültél felséges uradnak! Most mit tegyünk?
Beatrix szívszaggatóan zokogott, kezét tördelte, fájdalma a követ is meglágyította volna. De az öreg királyné szíve keményebb volt a kõnél; nemhogy vigasztalta, megsajnálta volna, még átkozta, mocskolta menyét, amiért így csúffá tette szeretõ férje-urát ország-világ elõtt. Elmondta mindennek, egy garas ára becsületet nem hagyott rajta. Aztán sarkon fordult, és kirobogott a szobából, a szerencsétlen fiatal anyát pedig pár nappal azután meghallgatás nélkül börtönbe vetették, hogy majd ha férje-ura hazatér a háborúból, az mondjon felére ítéletet.
A hét szép gyermeket egy megbízható szolga kezére adta Matabruna, azzal a szigorú paranccsal, hogy veszítse el õket. Azt mondta, amúgy is csupa rabló, zsivány lenne belõlük, a lánc a nyakukban annak bizonysága. Így hát csak jót tesznek azzal, ha elpusztítják mind a hetet, mielõtt õk pusztítanának el egy sereg ártatlan embert.
A szolga nem mert ellenkezni, gúnyájába takarta és kivitte az apróságokat az erdõbe, hogy majd ott végez velük. De a kicsinyek olyan szépen néztek az ártatlan kék szemükkel, még nevettek is rá, hogy megmozdult a szíve, nem tudta elszánni magát a gyilkosságra. Letette hát a gyermekeket egy terebélyes, nagy fa alá a puha mohára, és otthagyta õket. Gondolta, most már az Úristen dolga, hogy mi legyen velük, az õ keze tiszta marad az ártatlan vértõl. Visszaballagott a palotába, az öreg királynénak azt mondta, elvégezte, amit rábízott, zsebre is vágta a busás jutalmat.
A hét csöppség meg ezalatt éktelenül sivalkodott az erdõben, hiszen éhesek voltak szegénykék. Szerencséjükre éppen a közelben élt egy Elias nevû remete. Ez a remete meghallotta a gyereksírást, ráakadt a hét csöpp jószágra a vén fa alatt, és nem sokat teketóriázott, köpenyegébe takarta mind a hetet, és hazavitte. Csak akkor kezdett fõni a feje, nem tudta, mit adjon nekik enni. Mert hogy az éhség miatt sivalkodnak olyan keservesen, azt még a remete is könnyen kitalálta. Javában töprengett, tanakodott, mikor egyszer csak odaszökkent egy fehér kecske, és tõgyét kínálta a gyermekeknek. No, azokat nem kellett kétszer kínálni, szítták a tejet egész erejükbõl, és mikor jóllaktak, édesen elaludtak. Attól fogva a kecske minden áldott napon beállított, megszoptatta a kicsiket, és azok szépen növekedtek, erõsödtek. A remete felnevelte õket jámborságban, emberségben. Még ruhácskát is csinált nekik falevelekbõl. Nem is volt rossz soruk a gyerekeknek, naphosszat az erdõn futkostak, mezítláb, hajadonfõtt; ha megéheztek, málnát, fekete áfonyát szedtek, örültek az életüknek. Az agg szívét is jólesõ melegség járta át, valahányszor rájuk nézett.
Idõközben Oriant király is hazatért, dicsõségben gyarapodva, mivel legyõzte ellenségeit. De otthon keserû panasszal fogadta az anyja, hogy hiába gyarapítja becsületét egyfelõl, ha tulajdon házában gyalázatot hoznak rá. És gonosz nyelvvel, gonosz szívvel bevádolta hites uránál a fiatalasszony, hogy így meg úgy, ocsmány kutyakölyköket szült gyermekek helyett. No, a király búnak eresztette fejét, fájdalmában szólni is alig tudott. De hogy kételkedhetett volna tulajdon édesanyja szavában? Összehívta tanácsosait, döntsék el, mi történjék az asszonnyal. Volt, aki máglyahalált ajánlott, volt, aki elégségesnek tartotta a börtönt. És a király az utóbbiakra hallgatott, mivel még mindig szerette a feleségét. Így aztán szegény Beatrix továbbra is a vár sötét pincéjében sínylõdött, és egyéb vigasztalása nem maradt, mint a remény, hogy ártatlansága elõbb-utóbb kiderül.
A remete a hat fiú közül egyiket, aki neki a legkedvesebb volt, a maga nevérõl Eliasnak keresztelte. Történt pedig egy alkalommal, hogy Matabruna vadászai éppen ott cserkésztek a remete kunyhója táján, és megpillantották a hét szép gyermeket, amint vackort szednek egy fa alatt, és jó étvággyal eszegetik. Szemükbe tûnt finommívû ezüstláncuk is, ami kevéssé illett levelekbõl összetûzdelt ruhácskájukhoz. Otthon, a palota udvarán, elbeszélték a dolgot vadásztársaiknak meg a szolgálóknak, és a hír hamarosan eljutott Matabruna fülébe is. Tüstént kitalálta, hogy Oriant gyermekei lehettek, akiket a vadászok az erdõben láttak. Megparancsolta hát annak, akiben leginkább bízott, hogy menjen vissza az erdõbe, és pusztítsa el mind a hét porontyot, különben fejét véteti. A vadász nem mert szembeszállni vele, maga mellé vette néhány emberét és elindult. Útközben egy falun kellett keresztülmenniük és a piactéren nagy csõdületet láttak. Megtudták, hogy egy asszonyt fognak elégetni máglyán, mert megölte gyermekét. No, megijedt erre a vadász. "Jaj nekem! - gondolta. - Ez a szerencsétlen némber mindössze egy gyermeket ölt meg, és ilyen szörnyû halált kell halnia! Mi vár énrám, ha felséges királyomnak fülébe jut, hogy hét egészséges ártatlan gyermeket elemésztettem! Az öreg királyné meg nem véd, letagadja bizonyosan, hogy õ parancsolta."
Társai is éppen úgy gondolkoztak a dologról, mint õ, és ezért megegyeztek, hogy majd csak a láncot veszik le a gyermekek nyakáról, de máskülönben hajuk szálát se görbítik. Nemsokára odaérkeztek az erdei kunyhóhoz. A remete meg az egyik fiú, Elias éppen úton voltak, kenyeret koldultak egy közeli falvakban a népes családnak. A kis Eliast mindig magával vitte a jámbor remete, hogy segítsen a tarisznyát cipelni. A másik öt fiú meg a leányka a ház elõtt futkosott, játszadozott és rémült sivalkodásba kezdett, mikor a marconaképû idegeneket meglátta. A vadászok azonban addig beszéltek nekik, hogy végtére megnyugodtak, és engedték, hogy a láncot leszedjék a nyakukról. Jaj, de mi történt! Abban a pillanatban, amikor az ezüstláncot levették a gyermekek nyakáról, mind a hat fehér hattyúvá változott, ott szálldostak, szárnyukat lengetve, a fák felett. Most aztán a vadászokon volt a sor, hogy megijedjenek. De hát mit tehettek? Ha bánták is tettüket, késõn bánták. Megfogadták egymásnak, hogy senkinek nem szólnak a dologról, hazamentek, átadták a hat ezüstláncot az öreg királynénak, és elõadták az útközben ravaszul kigondolt mesét, hogy veszítették el az erdõben a hetedik láncot, amikor hazafelé igyekeztek. Matabruna szitkozódott, majd szétpukkadt mérgében, de amiatt mégse vétethette fejüket, hiszen a hat ezüstláncot kezébe adták, bizonyságnak. Elhívatta a kovácsot, és megparancsolta, hogy készítsen a hat nyakláncból egy díszes ezüstkelyhet. Csakhogy mikor a kovács ki akarta próbálni a láncot, hogy valóban jó ezüst-e, és beletartotta a tûzbe, hirtelenében úgy megnõtt a súlya, hogy a derék ember majdnem a parázs közé ejtette ijedtében. "No, ez akkor nem közönséges ezüstlánc - gondolta -, elég, ha ezt az egyet megolvasztom, a többi ötöt meg elteszem. Ki tudja, mire lesz még jó?" Úgy is tett. De abból az egy nyakláncból is két kehely került ki, egyiket magának tartotta, csak a másikat adta az öreg királynénak, és az így is meg volt elégedve a kehely súlyával, nagyságával, eszébe se jutott gyanakodni. Hej, ha tudta volna pedig, hogy öt ezüst nyaklánc meg egy kehely - az övének szakasztott mása - a kovácsné ládájában van, jól eldugva, legalul!
Ezenközben hazaért a remete a kis Eliassal, és nagyon megijedtek, mikor látták, hogy üres a ház. Egész nap az erdõt járták, keresték a gyerekeket, de mikor rájuk esteledett, nem tehettek okosabbat, lefeküdtek nagy szomorúan. Másnap reggel a fiú megint nekivágott a rengetegnek, bolyongott, kiáltozott, mígnem egy erdei tóhoz érkezett, ahol hat szép fehér hattyú úszkált. Kenyérmorzsát szórt nekik a vízbe, azok meg odaúsztak hozzá, és úgy néztek rá, mintha jól ismernék, és mondani szeretnének valamit. Attól fogva minden áldott napon megetette a hattyúkat, mert titokban érezte, hogy nem közönséges hattyúk azok.
Évek teltek így. Beatrix még mindig börtönben sínylõdött, és az öreg királyné még csak nem is érte be ennyivel, mindegyre azon töprengett, tanakodott, hogy pusztíthatná el, hiszen amíg az asszony él, bármikor bevádolhatja õt. Szerzett egy hamis tanút, aki jó pénzért hajlandó volt a törvény elõtt megesküdni, hogy õ is tud a fiatal királyné bûnérõl. Oriant király erre még inkább elkeseredett, és kihirdette, hogy ha akad lovag, aki megvív a vádlóval, és legyõzi, akkor a királynét ártatlannak ismeri el, de ha nem, hát halállal sújtja.
Sem a bánatában elmerült Oriant király, sem a bírák nem látták, hogy hat hófehér hattyú szálldos a palota felett, még az örökké leskelõdõ, gonosz Matabruna se vette észre õket. Annál többet láttak, hallottak a hattyúk. Elrepültek a remete kunyhójához, és megvitték a hírt a maguk módján, különös hangon rikoltozva, nyakukat a földön elnyújtva, értésére adták mind a két Eliasnak, hogy nagy baj van, és valamit tenni kell. Az ifjú megsejtette, hogy anyja lehet bajban, annál is inkább, mert azon az éjjelen vele álmodott, anyját látta, és mintha az hívta volna õt. Úgy, amint volt, hajadonfõtt, mezítláb, falevél gúnyában a királyhoz sietett, hogy megvívjon az anyjáért. A szolgák nem akarták bebocsátani a félmeztelen ifjút, jelentették a királynak, hogy valami eszelõs legény van ott, és vívni akar, pedig ruhája sincs, nemhogy fegyvere, páncélja, mindössze egy husáng van nála.
A szolgák igazat mondtak. Elias félmeztelen volt, minden fegyvere a dorong, amit az erdõn tört magának, de azzal aztán úgy fültövön teremtette ellenfelét, hogy az menten elterült a földön. A király fényes lovagi öltözetet adatott a gyõztes ifjúnak, és nyomban feleségéhez sietett a börtönbe, hogy szívére ölelje. Elias is boldogan ölelte meg anyját, akinek ártatlanságát isten és az emberek elõtt bebizonyította, de aztán tüstént testvérei keresésére indult.
Közben beállított a kovács, elhozta az öt ezüstláncot, és ugyanabban a pillanatban hat hófehér hattyú ereszkedett a halastóra, a palota árnyas kertjében. Elias sorra nyakukra fûzte a láncokat, mire újra emberi alakot öltöttek - négy szép ifjú és egy leányka állt a márványlépcsõ alján a bámuló udvari nép elõtt. A leánykát Rózsának nevezték, mivel szakasztott olyan volt, mint a feslõ rózsabimbó. Oriant király és Beatrix királynõ nem gyõzték csókolgatni, cirógatni gyermekeiket, de a tavon egy hattyú hiába várta megváltását, az õ nyakára nem jutott ezüstlánc. Mikor látta, hogy továbbra is csak hattyú marad, pedig testvérei mind visszanyerték emberi alakjukat, keserû bújában tollát kezdte tépdesni. Elias odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát és sírva kérte, hogy ne pusztítsa el magát, várjon még egy darabig türelemmel. Megígérte neki, hogy nem hagyja el, nem válik meg tõle, éjjel-nappal azon fogja törni a fejét, hogy szabadítsa meg hatodik testvérét is a varázslattól. Biztatta a szegény, csalódott hattyút, hogy aki eddig nem engedte elveszni, ezentúl is oltalmazza, útba igazítja õket. A szép hattyú többször meghajtotta nyakát, és olyan szomorú megadással nézett Eliasra, hogy akik ott voltak, hangosan zokogtak a megilletõdéstõl.
A király örömében, hogy visszakapta feleségét és gyermekeit - legalábbis hatot a hét közül - mindjárt összehívta az országnagyokat, és kimondta, hogy fiára, Eliasra bízza a kormányzást. Az új királynak pedig az volt elsõ gondja, hogy trónra ültesse az igazságot, a bûnre lesújtson, és az ártatlanokat kiszabadítsa ellenségeik karma közül. Még azon a napon körülfogta könnyûszerrel az erõs várat, ahová Matabruna menekült, és gonosz nagyanyját átadta a bíráknak. Így aztán a fondorkodó vénasszony maga esett a verembe, amit menyének ásott, mert halálra ítélték és kivégezték. Azontúl pedig meghallgatatlan senkit sem vetettek börtönbe, senkit se küldtek máglyára.
Hanem aztán egy reggel, mikor Elias a tóhoz sietett, hogy hattyútestvérét köszöntse, és szokása szerint türelemre intse, csodálkozva látta, hogy az csónakot húz maga után, mégpedig színezüst csónakot. Érezte, hogy ez a sors ujjmutatása, útra kell indulnia, nagy hivatás vár rá, nemcsak a maga országában kell megvédenie az igazságot, de mindenütt, ahol ártatlanul üldözöttek, gyámoltalan árvák és özvegyek vannak, mert ez a lovagok szent kötelessége. Elbúcsúzott hát szüleitõl, testvéreitõl, felöltötte fehér vértjét, derekára övezte fényes aranykardját. Apja még egy csatakürtöt is adott neki, s így szólt:
-    Bûvös kürt ez, fiam, aki harsanását hallja, sértetlen marad a harcban.
Elias vállára vetette a bûvös kürtöt, és a csónakba ugrott. Míg karjával búcsút intett szeretteinek, a hattyú felszállt vele, és vitte folyóról folyóra, tavak és hegyek felett, mindenüvé, ahol vívni kellett az igaz ügyért, galád fondorlatot kellett napfényre deríteni. A lovag és a hattyú híre messze földet bejárt. De Elias nem felejtette el vitézi tettei közben sem, hogy mit fogadott hattyú testvérének. Mikor évek múltával hazatért kalandjairól, maga elé hívatta a kovácsmestert, és addig faggatta, míg a jó ember kivallotta, hogy elrejtette a második kelyhet, amit a nyakláncok ezüstjébõl készített, meg is van õnála otthon, a felesége ládájában. Elias megparancsolta neki, hogy olvassza be a kelyhet, és készítsen belõle egy éppen olyan ezüst nyakláncot, amilyen neki is van, meg az öt testvérének. A kovács úgy is tett, egykettõre elhozta a láncot; most már a hatodik testvér is megváltódott a varázslattól, visszanyerte emberi alakját, és az Emeric nevet kapta a keresztségben. Egyik gyermekük sem hozott szégyent a szülõkre, de Elias és Emeric még túltettek a másik négy fiún termetük és arcuk szépségével, szívük nemességével. Oriant és Beatrix hát boldog öregségnek néztek elébe. És mivel õk maguk szeretetben éltek, igazán nem panaszkodhattak sorsuk ellen, ha valamikor sokat szenvedtek is.



Beke Margit átdolgozása

2012. június 29., péntek

A hegyi szellem

Német népmese                         

Volt egyszer egy szegény asszony, széles e világon nem volt neki egyebe, csak egyetlen árva kislánya, egy jószívű, derék kislány. Történt pedig, hogy ez az asszony egyszer csak leesett a lábáról, mozdulni sem tudott, olyan beteg lett. Odahaza nem volt egyetlen falat kenyér, nem akadt egy lyukas krajcár sem. A nagybeteg asszony sóhajtozott a vackán, egyre csak sóhajtozott, aztán így szólt a kislányához:
-    Menj ki az erdőbe, lányom, szedjél somot vagy áfonyát, vidd be a városba, és add el…
A lányka karjára vette a kosárkáját, és elindult. Addig-addig járta a sűrű rengeteget, míg végre, a bozótos szívében, temérdek áfonyára nem bukkant. Nekifogott, megszedte sorra a bokrokat, bele se fáradt.
   „ A tele kosárért tán még két hatost is kérhetnék, igen, bizonyosan megkapok két hatost – egyre az járt a fejében -, Jutna szegény édesanyának a kenyér mellé egy –két jobb falat is! „
     Közben észre sem vette – már alkonyodni kezdett, s a sötét hegyek fölött aranyvörösen ragyogott az ég. Félelmesen megelevenedett a rengeteg. Meg-megroppant a gally, surrogott a bozót, fel-felrikoltottak a fészkükre szállt madarak.
     A kislány guggoltából felállt, elégedetten megemelgette a tele kosarat, és indulni készült.
Csakhogy, Uramisten, hol van az ösvény? És merre induljon kifelé?
Nekivágott a sűrűnek, hogy áttör rajta, ágak csapódtak az arcába, gyenge húsát tüske vérezte. S már futott is, hiszen ott van, ott a bokrok mögött kanyarog az ismerős utacska!
De nem az ösvény volt, csak újabb sötéten ásító sűrűség.
    S közben a hegyek fölött az az aranysáv is kiégett. Alázuhant komoran az éjszaka.
A kislány megállt, és keservesen sírni kezdett. Sírt, zokogott jó idejg az erdőmélyi éjszakában. Azután mégiscsak összeszedte magát, és újra elindult. De hát hiába, hogy találjon ki a rengetegből egy kislány ilyenkor egymaga?
    Soha, soha nem látja ő többet beteg édesanyját, soha, soha nem szabadul innét!
Mint a motolla, járt ez az agyában, míg a lábai maguktól léptek, vitték előre a hallgatag nagy fák alatt.
    S akkor egyszerre lépéseket hallott. Jaj, hogy feldobogott a szíve!
Farkas, medve, Uramisten, mi jöhet? De jóformán még meg sem gondolhatta, már ott is állt előtte egy apró emberke. A sötétben is derengett térdig érő ősz szakálla.
    A hegyi szellem állt a kislány előtt!
-   Mi bajod van kislányom? – kérdezte barátságosan. – Mért sírsz olyan keservesen?
-   Jaj, Istenem – felelte a  kislány. Még egyre szipogva -, áfonyát szedtem, hogy a városba vigyem és eladjam. Kenyeret és húst akartam venni rajta szegény beteg édesanyámnak.
De eltévedtem, nem lelem az ösvényt. S most itt bolyonghatok egész éjszaka…
Szegény édesanyám meg odahaza vár, azt se tudja mi lett velem. S a kislány újra sírva fakadt.
-   Ej, no, ha más bajod nincs – szólt a kis emberke -, ezen könnyen segíthetünk. Egykettőre kiérünk az erdőből, csak gyere velem.
A hegyi szellem ezzel nekiindult, és csodálatos, bárhova lépett, szétváltak a bokrok, a fák, út nyílott előtte. A kislány ott loholt mindig szorosan a sarkában, pedig szegényke olyan fáradt volt már a bolyongástól, mintha legalábbis jól megverték volna.
    Aztán az erdő ritkult, egyre ritkult, s már ott is álltak a szélén. És már a házuk is odalátszott. A kislánynak repesett a szíve örömében. Sután, boldogan köszöngette a kis emberke jóságát, s már futott volna. De a hegyi szellem még tartóztatta.
-   Várj csak, lányom – mondta -, beteg az édesanyád, s mivel te jó kislány vagy, hát segítek rajta is.
Azzal lehajolt, tépett pár szál füvet, s a gyerek kezébe nyomta.
-   Amint hazaérsz, csinálj teát a füvekből. Itasd meg vele édesanyádat, s tüstént meggyógyul.
Azzal kedvesen rámosolygott a kislányra,s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
    A kislány most már csakugyan hazaszaladt, és nevetve-sírva elhadrikálta az édesanyjának, mi minden történt vele az erdőben. Majd kifordult a kormos-füstös konyhába, sebten tüzet rakott, teát főzött a füvekből, és bevitte egy csuporban.
    A szegény beteg asszony ivott egy kortyot, s máris jobban lett, ivott még egyet, s már fel is ült az ágyban. S mire az egész csuprot felhajtotta, makkegészségesen kelt ki az ágyból.
    Bizony csodálatos volt a gyógyulása! El is terjedt volna a híre szerte az országban, ha látta volna akár egyetlen embernyi ember. De hát nem látta más, csak a szomszédék kisfia, aki gyakran bekukkantgatott a szegény asszony udvarára, és hogy, hogy nem, most is ott lábatlankodott a kunyhójukban. Hallotta a kislány meséjét, látta a gyógyulást, s magában azt gondolta: „ No lám! Kimegyek én is holnap az erdőbe, s szerzek a csodatevő fűből.
Aztán majd beviszem a városba, eladom jó áron, a pénzből majd cukrozott fügét, meg mindenféle édességet veszek magamnak.”
    És úgy is tett, ahogy kigondolta.
Másnap reggel kiment az erdőbe, teleette magát édes szederrel, savanykás áfonyával, s mikor már torkig lakott a sok finom gyümölccsel, bemerészkedett a rengeteg sűrűjébe.
Ott aztán jajgatni, kiáltozni kezdett, hogy csak úgy visszhangzott tőle a nyugalmas erdő. Hosszan-hosszan jajongott, s már egészen berekedt belé, amikor végre-végre megjelent előtte is a hegyi szellem.
-    Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kiáltozó fiútól. – mért vered fel a rengeteg csendjét?
-    Jaj, jaj, eltévedtem, beteg otthon az édesanyám – mondta a fiú -, nem is találok haza többé.
És keserves könnyeket sajtolva ki a szeme sarkából, térdre vetette magát a hegyi szellem előtt, és kérte, hogy vezesse ki az erdőből.
     -     Más bajod nincs? – kérdezte az emberke. – No, akkor majd én segítek rajta!
Ezzel elindult, a fiú pedig a nyomában. Ment, ment az emberke hegynek föl, völgynek le, a legsűrűbb sűrűn keresztül, vagy tán négy óra hosszat, úgyhogy a kisfiú elfáradva, bizony átkozni kezdte a saját hamisságát.
     Végre mikor a gyerek a fáradtságtól már alig botladozott, kiértek az erdő szélére. Jaj, megörült a fiúcska, madarat lehetett volna vele fogatni, hogy baj nélkül hazaérkezett.
Egyszeriben elfelejtette a nagy utat, a szörnyű fáradságot, s futott volna a kapujukig. Már-már eliramodott, de aztán mégis mást gondolt: hiszen még nem kapott varázsfüvet a hegyi szellemtől.
-    Szegény édesanyám beteg – mondta keserves képpel.
-    No várj csak! – mondta az emberke, s letépett néhány fűszálat.
-    Főzz teát belőle, de ne az édesanyádnak add – emelte fel ujját a hegyi szellem -, hanem te igyad meg. Megértetted?
A gyerek fogta a füveket, s máris futott, árkon-bokron átugorva, haza. Otthon aztán kiment a konyhába, tüzet rakott, és megfőzte a gyógyító teát. Leszűrte, s felhajtotta azon nyomban.
     De lám, alighogy kiitta, máris bűnhődni kezdett a hamisságáért.
Görcsök tépték a belét, s valósággal nyítt a fájdalomtól, mint valami állat.
S bizony ki sem állt belőle a fájás egy-két napig. De hát mindennek haszna van.
     A hegyi szellem gyógyító füve csakugyan csodálatos fű volt: örökre kigyógyította a kisfiút a hamisságból.
Derék, becsületes ember lett belőle. S ez is valami, nem gondoljátok?

Átdolgozta:Horváth Zoltán

A kristálygolyó

Német népmese                                                      

Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba.
A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól.
Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok.
A fiú nem ismert félelmet.
- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon?
Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát.
Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.
- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök!
Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.
- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.
- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.
- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap.
Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:
- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék!
Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja.
A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra.
De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.
- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.
- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet.
Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.
- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.
- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!
- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.
- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van , egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.
- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz.
A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe.
A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást.
De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet.
Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.
- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré.
Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál.
S ott nyomban gyűrűt is cseréltek.

Fordította: Rónay György



2012. május 23., szerda

A villámszóró kard

Ír népmese

Morraha, az írek királyának fia egy napon kora hajnalban ébredt. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megreggelizett, mivel hamarjábn nem tudta, hogy mihez kezdjen, lesétált a tengerpartra. Alighogy odaért, látja, hogy egy zöld sajka közeledik sebesen a sime kék vízen.
Egy szempillantás múlva már partot is ért a sajka, és egy tetotol talpig vörös páncélba öltözött vitéz ugrott ki belole. Morraha elébe sietett, és szíves szóval köszöntötte:
-Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban vagy errefelé?
- Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
- Mit kívánsz tolem?- tudakolta Morraha.
- Meg akarok mérkozni veled. Csakhogy nem karddal ám, hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek kedvez a szerencse. No, ki állsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráéro ideje, hát így felelt:
- Miért ne! És mi legyen a tét?
- Amelyikünk veszít- válaszolta a vitéz -, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elo is húzta tarsolyából a kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdodött a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de végül is Morraha gyozött.
- Vesztettem – ismerte be a páncélos. – Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
- Azt kívánom- felelte a fiú - , hogy ezen az irdatlan nagy mezoségen, ameddig a szem ellát, mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson jószág az embereknek.
- No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé, a vitéz pedig beszállt a sajkájába, és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy mezoségen. A tengerparton pedig ott áll a vörspáncélos vitéz.
- Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már messzirol. – Kiállsz velem még egy játszmára?
- Miért ne! – felelte Morraha. – és mi legyen a tét?
- Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
- Meglesz – felelte a vitéz.
És csakugyan: másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda legelészett azon a rengeteg rétségen.
- Játszunk- újra? – kérdezte harmadszor is a páncélos vitéz.
- Miért ne? –felelte Morraha . – S a tét ugyanaz, mint tegnap meg tegnapelott.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, és megint csak Morraha nyert.
- Hát most mit kívánsz?- tudakolta az idegen.
- Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó, fényes-tágas palota álljon itt a parton, s annak a legszebbik szobájában a világ legszebb királykisasszonya várakozzék reám.
- Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan: ott állt a csillogó-villógó, fényes-tágas palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a legszebbikben ott várt reá a világ legszebb királykisasszony: a francia király leánya. Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédul tanult és eszes, így hát a királyleány örömest ráállt, hogy a felesége legyen. Még aznap megtartották az esküvot. Amikor aztán estefelé elvonult a násznép, és Morraha meg a felesége magára maradt a századik szobában, ezt kérdezte az asszony:
- Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.

2012. május 21., hétfő

Az Aranyhajú

Cseh népmese


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan okos volt, hogy az állatok nyelvén is értett. Értette, mit bömböl a sivatagban az oroszlán, mit kotkodácsol kiscsibéinek a tyúk az udvaron, tán még azt is értette, mit kuruttyolnak a békák este a folyóparti füzesben.
Hallgassátok meg, hogyan jutott ehhez a nagy tudományhoz, hogyan tanulta meg, s hogy vajon jóra fordította-e tudását…
     Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer egy öreg anyóka ment el a királyhoz, és egy kosárban egy kígyót vitt neki.
  -  Ide hallgass, király – mondotta az anyóka - , elhoztam neked ezt a kígyót, de ez bizony nem akármilyen kígyó! Ha ezt megfőzted és megeszed, akkor olyasmit fogsz tudni, amit senki sem tud, még a királyok sem. Megérted majd, mit beszélnek az állatok a levegőben, a földön vagy a vízben, úgy ám!
     No, a királynak persze nagyon tetszett, hogy olyasmihez is érteni fog, amihez kívüle senki sem ért, még a királyok sem. Jól megfizette hát az öreg anyókát, egész kis zsákocska aranypénzt adott neki, egyik szolgájának pedig tüstént megparancsolta, hogy főzze meg ebédre a „halat”. Úgy mondta, hogy a „halat „ főzze meg a szolga, pedig kígyó volt az, nem pedig hal, de hát talán kicsit szégyellte, hogy király létére kígyót eszik, vagy pedig féltette a titkát. Mindegy hogyan volt, az az egy biztos, hogy ezt mondotta szolgájának:
  -  Főzd meg nekem ebédre ezt a halat – s még hozzátette óvatosan: - Vigyázz, meg ne kóstold valahogy, még a nyelved hegyével se érintsd, mert a fejeddel játszol! Bizony leüttetem a fejed, ha megtudom, hogy megszegted a parancsomat!
     Jirik – így hívták a szolgát – nagyon elcsodálkozott, hogy a király ilyen parancsot adott és így megfenyegette. Eddig sem tartotta valami jó embernek a gazdáját, de hogy most még a főzés közben való kóstolást is eltiltotta (ami nélkül pedig nincs szakácskodás, mert hát hogyan is ízesíthetné meg másként a szakács az ételt úgy, ahogy kell, ha még meg sem kóstolhatja?): ez mégiscsak szöget ütött a fejébe. Töprengett, tanakodott, s közben jól szemügyre vette a konyhán az anyóka ajándékát.
     „ Ejnye, miféle fura egy hal ez? – szólt magában. – Életemben sem láttam ilyet! Nem hasonlít ez sem pontyra, sem harcsára, sem csukára, de még kecsegére sem, pedig az is ilyen hosszú és vékony. Akármi legyek, olyan ez, mint valami kígyó!”
     Mégis nekiállt megfőzni, csak hát közben is tovább törte a fejét. Bizony kígyó ez! De hát akkor milyen paprikás lesz belőle? Mert kígyópaprikást nem evett még az öregapám sem!
És mit tudom én, jól főzöm-e, ha igazán kígyó ez az állat?... Bizony megkóstolok belőle egy nagyon picit. Úgysem veszi észre a király, ha egy kis darab hiányzik!
     Ezt gondolta Jirik, s villájával kihalászott egy falatkát a paprikás léből, bekapta, lenyelte.
Ebben a pillanatban – ki hallott már ilyet? – valami furcsa zúgás támadt a füle körül.
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s-! Kérünk mi is-s-s-s-!
Jirik körülnéz, mi zúg, ki szól hozzá, de nem lát egyebet, mint néhány röpködő legyet a konyhában, s amint egyik-másik elsuhan a füle mellett, mintha erősebben zúgná:
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s! Kérünk mi is-s-s-s-! Megcsóválta Jirik a fejét, nem egészen értette a dolgot. Viszont egyszerre csak sziszegést hall a nyitott ablakon át az utcáról:
 -   Sz-sz-szaladtok? Sz-sz-szaladtok? Hová? Hová?
Mire vékonyabb hangon felelnek vissza:
 -   A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába! A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába!
Jirik kinéz az ablakon, hát egy sziszegő gúnárt lát, amint épp szembetalálkozik egy sor gágogó libával.
 -   Áhá – csapott a homlokára Jirik - , hát ilyen halról volt itt szó, ezért nem akarta a király, hogy én is megkóstoljam!
Tudta már, hányadán van. Gyors mozdulattal még egy darabkát tömött a szájába, aztán, mintha mi sem történt volna, bevitte a megfőtt kígyót a királynak.
     A király jó étvággyal elfogyasztotta az ebédet, utána pedig megparancsolta Jiriknek, nyergelje meg a lovát, mert sétára indul; lovászként ugyanakkor Jirik kísérje el.
     A király lovagolt elöl, Jirik meg mögötte. Amikor a kastély mögötti szép zöld réten lovagoltak keresztül, Jirik lova egyszerre csak nagyot ugrott, és felnyerített:
 -   Nyihoho, barátocskám, oly könnyűnek érzem magam, hogy legszívesebben nekiiramodnék, és átugratnám azokat a kék hegyeket ott a messzeségben!
 -   Bizony – feleli nyerítve a másik – én is szívesen ugranék egy jó nagyot, de hát az én hátamon az öreg ül. Ha felágaskodom, még le talál gurulni a földre, és a nyakát töri!
 -   Hadd törje! – felelte Jirik lova. Megszabadulunk az öregtől, s akkor majd a fiatal ül helyette a hátadra.
     Jirik szívből nevetett ezen a beszélgetésen, de csak úgy szép csendesen, nehogy az öreg felfigyeljen. De a király is jól értette ám, hogy mit beszélnek egymással a paripák, hátrafordult, s amikor meglátta, hogy Jirik nevetgél, megkérdezte:
-          Min nevetsz?
-          Semmin, semmin, felséges királyom. Csak úgy eszembe jutott valami – szabadkozott Jirik.
Az öreg király azonban gyanút fogott. A lovakban sem bízott meg már, a hallottak után.
Visszafordult, hogy hazaügessenek.
     Amikor megérkeztek a palotába, a király, aki jól megszomjazott az úton, letelepedett az asztala mellé, és megparancsolta Jiriknek, hogy töltsön bort a poharába.
 -   De tudd meg, hogy a fejeddel játszol, ha nem töltöd tele, vagy ha melléöntesz – mondotta haragosan, mert ekkor már azt forgatta a fejében, hogy elveszejti szolgáját, bár még nem határozta el erre magát egészen, hiszen nem volt biztos a dolgában.
     Jirik kézbe vette a borosüveget, és töltött. Ebben a szempillantásban két madárka repült be az ablakon; egyik a másikat kergette, és az, amelyik menekült, három arany hajszálat tartott a csőrében.
-          Add ide – csipogta az üldöző -, mert az enyém!
-          Dehogyis adom, engem illet! Én emeltem fel a földről.
-          De én láttam meg a földön, amikor az aranyhajú lány fésülködött. Adj belőle legalább kettőt!
-    Egyet sem! – felelte az elöl repülő kismadár. Ekkor a másik néhány gyors szárnycsapással utána vetette magát, utolérte, és csőrével elkapta az arany hajszálak lelógó végét. Röptükben huzakodni kezdtek. Végül is mindegyiküknek a csőrében maradt egy-egy arany hajszál, a harmadik meg leesett a földre, csak úgy csengett. Jirik hátrafordította a fejét, hogy megnézze, hová esett le az arany hajszál, és ebben a szempillantásban a pohár mellé öntötte a bort.
 -   Kezemben az életed! – kiáltotta a király. - Először is azért, mert kilöttyentetted a bort, másodszor meg azért, mert kiderült, hogy belekóstoltál az ételembe, pedig megtiltottam.
Mit tehetett Jirik? Tagadni nem tagadhatta most már a dolgot. Némán állt, a sorát várva. A gazdája így folytatta:
 -   De ha kétszeresen kiérdemelted is, hogy menten a fejedet vétessem, azért mégis könyörületes akarok lenni irántad, ha megszolgálod jóságomat, megkeresed azt az aranyhajú lányt, és elhozod nekem feleségül!
     A király persze nem volt jó szívvel Jirik iránt, nem is azért engedte el neki az azonnali fejvesztést. De ismerte szolgáját, tudta, milyen ügyes és bátor fickó- előbb ki akarta hát használni ügyességét, bátorságát a maga érdekében. Gondolta, majd azután, ha feladatát már elvégezte, elveszejti.
    Szegény Jiriknek nem volt más választanivalója, ha életben akart maradni, el kellett mennie a lányért, ámbár azt se tudta, hol keresse. Elvállalta tehát a megbízást, megnyergelte a lovát, és nagy búsan elindult, amerre a szeme látott.
    Poroszkált-poroszkált Jirik a lovacskájával, amíg nagy sokára elérkezett egy fekete erdőhöz. Látja, hogy ott, az erdő tövében, az út mentén, nagy lánggal ég egy bokor. Nyilván valami pásztortűz gyújtotta fel. A bokor aljában hangyaboly emelkedett, szikrák hullottak rá, s a hangyák kis fehér tojáskáikkal ijedten futkostak ide-oda – hogy megmentsék a tojásokban megbúvó kicsinyeiket.
 -  Ó, Jirik, segíts rajtunk, segíts! – kiáltozták panaszosan. – Megégünk, és velünk együtt megégnek  kicsinyeink is!
A bátor és jószívű Jirik azonnal leszállt a lóról, kirántotta kardját, és tövinél kivágta az egész bokrot, félrehajította, eltaposta a lángokat.
 -  Jirik, Jirik, ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe, akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te most nekünk – zokogták a hálás hangyák. Ezután sűrű erdőségen vezetett át Jirik útja, és egy magas fenyőfához ért. A fa tetején hollófészek volt, lenn a földön meg két hollófióka tátogatta a csőröcskéjét, vékony hangon csipogva panaszát:
 -  Apánk is anyánk is elrepült, ki tudja, mi lett belőlük. Egyedül kellene eleség után néznünk, pedig mi, szegény fiókák, még repülni sem tudunk. Kimásztunk a fészekből, és leestünk ide a fa alá, az avarra. Ó Jirik, segíts rajtunk, segíts! Lakass jól bennünket, mert meghalunk éhen.
Jirik nem sokáig habozott, levágta a lovát, annak a húsát etette meg a hollófiókákkal.
 -  Köszönjük, köszönjük! – károgták azok vidáman – most már jó időre van ennivalónk. S ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe; akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te nekünk.
    Jirik most már gyalog volt kénytelen folytatni útját. Bizony, hosszú-hosszú ideig tartott, amíg átjutott az erdőségen, s amikor végre kiért a rengetegből, a nagy, széles tengert látta maga előtt. A parton éppen két halász veszekedett egymással. Hálójukba egy nagy aranyhal akadt, és mindegyik magának akarta a jó fogást.
-          Enyém a háló, tehát enyém a hal! – kiabálta az egyik. Mire a másik így felet:
-          Nem sokra mentél volna a hálóddal, az én csónakom meg az én segítségem nélkül.
-          Ha majd legközelebb megint fogunk egy ilyen aranyhalat, az a tiéd lehet. Ez most az enyém!
-          Azt már nem! Várj a következőre te, ez meg legyen az enyém!
-          Én majd igazságot teszek köztetek – szólt itt közbe Jirik. -  Adjátok el nekem a halat, jól megfizetek érte, a pénzt meg felezzétek meg egymás között.
S a derék fiú, csak hogy békességet teremtsen, valóban odaadta a halért az egész pénzt, amit a királytól az útra kapott; semmit sem tartott meg magának. A halászok örültek, hogy ilyen jó vásárt csináltak, Jirik pedig, aki sajnálta a hálóban vergődő szép halat, visszaeresztette azt a tengerbe. A hal vidáman fickándozva a víz alá merült, de még egyszer felbukott a habokból.
-    Ha egyszer szükséged lesz rá, Jirik – szólt -, jussak eszedbe, akkor majd megszolgálom, amit értem tettél!
Ezzel megint lebukott az aranyhal, és eltűnt.
-          Hová mégy, te legény? – kérdezték a megbékült halászok Jiriktől.
-          Uramnak, az öreg királynak megyek menyasszonyt keresni, egy bizonyos aranyhajú lányt, de sajnos, azt se tudom, merre forduljak, hol találom – hangzott a felelet.
-          Majd mi útbaigazítunk – mondták a halászok. – A mi királyunk lányáról van szó, Aranyhajúról, aki ott lakik apjával a kristálypalotában, azon a szigeten, ott ni!
Minden reggel, pirkadatkor, kiül a palota elé, és ott fésülgeti aranyhaját: aranyfény sugárzik abból még az égboltra, meg a tengerre is. Ha akarod, magunk is elviszünk arra a szigetre, amiért igazságot tettél közöttünk. Hanem, jól vigyázz, hogy csakugyan Aranyhajút válaszd ki magadnak, mert a királynak tizenkét lánya van, mind aranyszőke, de csak egynek van igazán színarany haja!
     Amikor Jirik megérkezett a szigetre, menten bekéredzkedett a kristálypalotába a király elébe, és feleségül kérte ura számára az aranyhajú lányt.
 -   Odaadom a lányom – felelte a sziget királya -, de előbb ki kell érdemelned. Három nap alatt három munkát kell elvégezned, minden nap egyet! Holnap nekilátsz, addig pihenhetsz, ha akarsz!
     Másnap reggel a király így szólt Jirikhez:
 -   Az én  Aranyhajúmnak volt egy igazgyöngy nyaklánca. A füzér elszakadt, és a gyöngyök szétszóródtak a magas fűben, a zöld réten. Ezeket a gyöngyöket össze kell szedned, mégpedig valamennyit, egyetlenegy sem hiányozhat közülük!
     Jirik kiment a rétre. Széles, nagy rét volt ez, a fű majdnem derékig ért rajta. Jirik lehajolt, és keresgélni kezdett. Keresgélt, keresgélt, reggeltől délig, de bizony egyetlen gyöngyszemet sem talált.
-          Ó, bárcsak itt volnának az én kis hangyáim, azok bizony segíthetnének rajtam! – kiáltott fel kétségbeesetten, amikor már majdnem letörött a dereka a sok hiábavaló hajolgatástól.
-          Itt vagyunk, eljöttünk, hogy segítsünk – hallotta meg egyszerre a hangyák hangját.
Honnan kerültek elő, honnan nem, egy szó, mint száz, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek Jirik körül.
-          Mire van szükséged? – zsongták.
-          Össze kellene szednem a gyöngyöket ezen a réten, mégpedig valamennyit, egynek se szabad hiányozni közülük. Én viszont egyetlen árva gyöngyöt sem látok itt sehol.
-          Várj csak egy keveset, majd mi összeszedjük helyetted!
S valóban, alig tellett bele egy kis idő, már elő is gurigatták a hangyácskák a fűből a sok gyöngyöt. Jiriknek magának éppen csak fel kellett fűznie, amit elébe hordtak. Amikor már majdnem elkészült, odasántikált hozzá egy egészen apró hangyácska, amely annak idején a tűzvészkor sántult meg, s nagyot kiáltott:
 -   Várj, Jirik, ne kösd még össze a füzért, hozok még egy kicsi gyöngyöt!
Amikor Jirik átadta a királynak a füzért, az megszámolta a gyöngyszemeket. Egyetlenegy se hiányzott a sok közül, még a legkisebb sem.
-          Jól végezted a dolgodat fiam – mondotta a király - , holnapra majd új munkát adok neked.
Reggel ismét megjelent Jirik a király előtt. Az így szólt hozzá:
-          Ide hallgass! Az én Aranyhajúm a tengerben fürdött, és ott elvesztette az aranygyűrűjét, azt kell megtalálnod és elhoznod.
Jirik kiment a tengerpartra, és nagy búsan megállt. Mert a tenger vize tiszta volt ugyan, de feneketlenül mély.
-          Ó, bárcsak itt volna az én aranyhalam, az bizony segíthetne rajtam! – sóhajtotta.
Ebben a szempillantásban megcsillant valami a tenger tükre alatt, s a mélységből a felszínre bukkant az aranyhal.
-          Itt vagyok, hogy segítsek rajtad. Mire van szükséged?
-          A tengerből kellene kihalásznom egy aranygyűrűt, de még a vízfenékig se látok…
-          Sebaj – vigasztalta az aranyhal. – Éppen most találkoztam egy csukával, aranygyűrűt vitt az uszonyán. Várj csak egy kicsit, majd elhozom neked. Biztosan az kell neked!
Az aranyhal hamarosan visszatért a csuka társaságában, az meg magával hozta az aranygyűrűt,s amikor meghallotta, miről van szó, jólelkűen visszaadta a talált ékszert.
     A király ismét megdicsérte Jiriket, amiért ilyen jól végezte dolgát, majd reggelre kelve megbízta a harmadik munkával:
-   Ha azt akarod, hogy Aranyhajúmat valóban elküldjem veled a királyodhoz, éltető- és  halasztóvizet kell vele hazavinned. Ha nem tudsz éltető- és halasztóvizet szerezni, nem adom a lányom!
    Jirik még csak nem is sejtette, hol keressen holt- és élővizet, ment amerre a szeme látott, és amerre a lába vitte, amíg csak el nem jutott a rengetegbe, ahol egyszer már járt.
-   Ó, bárcsak itt volnának az én kis hollófiókáim, talán segíthetnének rajtam, hiszen azóta biztos szárnyra keltek! – sóhajtozott.
    S lám, egyszerre csak suhogást hallott a feje fölött, és honnan, honnan nem, ott termett a két hollófióka.
-  Itt vagyunk, Jiri, itt vagyunk! Mondd meg, mire van szükséged. Hadd segítsünk neked!
-  Jaj, hollófiókáim, nagy bajban vagyok. Éltető-és halasztóvizet kell mindenáron szereznem, és azt sem tudom, hol keressem.
-  Sebaj, mi jól tudjuk, hol van az éltető- és halasztóvíz forrása. Várj csak egy keveset, hozunk neked belőle! Kisvártatva már vissza is tértek a hollófiókák; mindegyikük egy-egy korsót hozott magával: az egyikben éltető-, a másikban halasztóvíz volt.
Jirik örült, hogy a jószerencse ennyire kedvezett neki, és sietett vissza a palotába. Az erdő szélén azonban meglátott egy hatalmas pókhálót, amely egyik fától a másikig feszült. A pókháló közepén egy csúnya, nagy pók ült, és éppen egy elfogott legyecskét kínzott. Akárhogy sietett is Jirik, nem sajnálta az időt, odaszaladt, elővette a korsót a halasztóvízzel, lefröcskölte vele a pókot, mire az úgy hullott holtan a földre, akárcsak egy kődarab. Azután Jirik a másik korsó vizéből ráfröcskölt a halálra kínzott legyecskére, mire az mindjárt mozgolódni kezdett, kimászott a pókhálóból, és huss! Máris kirepült a szabad levegőre.
-  Szerencséd, Jirik, hogy feltámasztottál! – zümmögött Jirik feje körül szálldosva -, hiszen nélkülem aligha találhatnád ki, hogy a tizenkét lány közül melyik az igazi Aranyhajú.
Amikor a sziget királya látta, hogy Jirik a harmadik feladattal is ilyen jól megbirkózott, kijelentette, hogy odaadja aranyhajú lányát.
-  De – tette hozzá -, magadnak kell kiválasztanod a többi közül. Elvezette az ifjút egy gyönyörű nagy terembe, amelynek közepén egy kerek márványasztal állt. Az asztalt tizenkét csodaszép lány ülte körül, egyik olyan, mint a másik. Mindegyiknek földig érő, hófehér kendő volt a fején, egyiknek a haját se lehetett látni. De még ha látni lehetett volna is,az sem segített volna, mert a királynak mind a tizenkét lánya aranyszőke volt, ámde csak egyetlenegynek, Aranyhajúnak a haja volt igazi színaranyból.
-  Íme, ezek az én lányaim, - mondotta a király, - Ha kitalálod, melyik közülük az Aranyhajú, akkor mindjárt magaddal is viheted. De ha tévedzs, akkor elmehetsz üres kézzel.
„ Teringettét! – mondotta magában Jirik. – Hát most mit csináljak? Hát most mit csináljak?
A végén bukjam meg, amikor annyi csávából kimásztam?! És aztán hogy menjek üres kézzel haza, hiszen a király a fejemet véteti, ha meg nem szerzem ezt a lányt. De melyik lehet az Aranyhajú a sok közül?”
   Amint nézi, nézegeti a lányokat, egyszerre csak zümmögést hall a feje körül. Az a legyecske zümmögött, amelyet az imént támasztott fel az erdő szélén az éltetővízzel.
„ Z-z-z-z, z-z-z-z! Járd körül az asztalt, Jirik, megmondom neked, melyik az-z-z-z!
   Nosza, nekiindult Jirik, és szép lassan körüljárta a nagy márványasztalt. Úgy tett, mintha csak közelebbről akarná megnézni a lányokat. Közben a legyecske folyton körülötte szálldosott.
-  Ez-z-z a lány nem az-z-z – ez-z-z sem az-z-z - ez-z-z sem – ez-z-z-z-z itt, ez-z-z-z- itt Aranyhajú!
-  Ezt a lányodat add nekem! – kiáltott fel Jirik. – Ezt szolgáltam meg uram számára!
-  Eltaláltad – mondta a király.
De akár nem is kellett volna szólania, mert a lány maga is azonnal felkelt az asztal mellől, ledobta kendőjét, mire kibomlott aranyhaja, mint valami aranyzuhatag omlott fejéről egészen a földig. Olyan fény kerekedett tőle, mint hajnalban, amikor felkél a nap. Jirik szeme csak úgy káprázott.
    A király ellátta a lányát mindennel, ahogyan illik, Jirik pedig jókedvűen felkerekedett vele, hogy elvigye urának. De ahogy közeledtek hazafelé, úgy párolgott el a jókedve. Egyre inkább fájt a szíve, hogy ezt a gyönyörű lányt, akiért ennyit fáradozott, a maga öreg, pocakos királyának kell vinnie, pedig hát ő maga is nagyon megszerette Aranyhajút, s alighanem annak is megtetszett a derék legény. De hát Jirik csak szegény szolgalegény volt, hogyan gondolhatott volna arra, hogy aranyhajú királylányt vegyen feleségül?
   Végre megérkeztek a királyi udvarba. Az öreg király, amikor megpillantotta Aranyhajút, csak úgy ugrándozott örömében, és rögtön megparancsolta, hogy tegyék meg az előkészületeket az esküvőre. De amint Jirikre nézett, szikrát hányt a szeme, mert feltámadt benne régi haragja, amit még csak fokozott az, hogy mindjárt észrevette: Jirik beleszeretett Aranyhajúba, és az is kedvtelve nézeget a fiúra.
   Azon töprengett, hogyan veszejthetné el titokban Jiriket. Egyszerre csak meglátta az övén lógó két korsócskát.
-  Mi ez? Mit hoztál ebben a két kis korsóban? – kérdezte nagy ravaszul, pedig tudta a választ, hiszen ő is értett az állatok nyelvén, és az állatok világában már mindenfelé elterjedt a hollófiókák híre, hogy Jirik egy-egy korsó éltető- meg halasztóvizet szerzett.
-  Ebben a jobb oldali korsócskában éltetővíz van, ebben a bal oldaliban halasztóvíz. Neked hoztam, királyuram! – felete Jirik.
-  Jól van, szolgám, derék fiú vagy. Add át hát az éltetővízzel telt korsót menyasszonyomnak, Aranyhajúnak, azt a másikat pedig, a halasztóvízzel, hozd fel nekem ide a trónra, hadd zárom be a kincsesládámba. Mert a halasztóvíz veszélyes dolog, nem maradhat az kint csak úgy,  hogy akárki hozzáférhessen!
Jirik engedelmeskedett. Átadta az éltetővízzel telt korsót Aranyhajúnak, ő maga pedig megindult a másik korsócskával kezében a trón lépcsőin felfelé. Amikor felért, térdre ereszkedett a király előtt, amint ezt az udvari illem parancsolta, s úgy nyújtotta feléje tenyerén az edényt.
     A ravsz öreg király előrehajolt, és mintha csupa jóindulatból tenné, jó nagyot csapott Jirik vállára.
-    No, fiam, jóvátetted régi hibádat. Mindent megbocsátok én neked!
Akkorát csapott Jirik vállára, hogy a korsó megloccsant, és a halasztóvízből pár csepp a fiú tenyerére hullott. Jirik eésápadt, éppen csak annyi ereje volt, hogy maga elé tegye a korsót a földre, és azután holtan előrebukott.
     A trón lábánál állók nem vették észre a turpisságot, hogy a király halasztóvizet loccsantott Jirik kezére – csak azt látták, hogy a szolga meghalt. Talán nagyon kimerítette a hosszú út az erejét, vagy meghasadt szíve az örömtől, hogy a hatalmas király olyan kedves volt hozzá – gondolták.
     De Aranyhajút nem lehetett becsapni. Azonnal felszaladt a trón lépcsőin, és megkérte az öreg királyt, adja neki a halott szolgát. A király nem tagadhatta meg aranyhajú menyasszonya kérését. A lány odalépett Jirikhez, és meglocsolta az éltetővizes korsóból. Jirik felnyitotta a szemét, felugrott. Mintha újjászületett volna: friss volt, akár a gímszarvas, és az ifjúság csak úgy virított orcájáról.
-          Hű, de mélyen aludtam! – mondta Jirik, és megdörzsölte a szemét.
-          Bizony, mélyen aludtál – mondta Aranyhajú -, és ha én nem vagyok, soha többé nem ébredtél volna fel!
Amikor az öreg király látta, hogy Jirik feléledt, sőt ifjabb és szebb, mint valaha, szívesen megfiatalodott volna maga is. Azonnal megparancsolta, hogy Jirik a halasztóvizes kancsóból őt is fecskendezze le, és azután az éltetővízzel keltsék életra.
     Jirik engedelmesen meglocsolta a halasztóvízzel a királyt; az persze azonnal elterült a földön. Igen ám, csakhogy az öreg elfelejtett utánanézni, maradt-e még a másik kancsóban éltetővíz. De bizony nem volt abban egyetlen csepp sem – Aranyhajú az egész éltetővizet ellocsolta, attól lett Jirik olyan szép és fiatal.
     Így hát az öreg király halott maradt. De ezen nem sokat bánkódott senki, mert rossz ember volt.
     Mivel azonban a királyság nem lehetett meg király nélkül, más olyan emberük pedig nem volt, aki még az állatok nyelvén is értett, hát Jiriket választották meg királynak. Aranyhajút meg királynénak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin

2012. május 11., péntek

A vízimanó

Cseh népmese                    


Sok tutajos, hajós, révész jár a csehországi Moldva folyón, s ezek sok mesét tudnak a vízimanóról.

Azt mondják például, hogy a vízimanó a vásárokra is gyakran ellátogatott, és ott jól ismerték már. Zöld kabátot hordott ilyenkor, illetve nem is volt az eredetileg zöld, hanem csak a rátapadó hínár tette azzá, mert hínár fedte elöl-hátul, és amint járt-kelt, mindenütt tócsa maradt utána, úgy csöpögött róla a víz.
No, szóval csúnya fajzat volt ez a vízimanó, de a vásári árusok mégis szívesen látták, mert azt tartották, hogy szerencsét hoz nekik. Különösen a csizmadiák kedvelték. Nemegyszer oda is kiáltottak neki, hogy kezdje meg náluk a vásárt. Legszívesebben neki adták el az első árujukat, mert akkor szerencséjük volt a többivel is.

A vízimanó estefelé a kocsmába is szívesen betért egy pohár sörre, és ilyenkor mindig örült a csapos.

- Ide tart a zöld kabátos úr, jól van, akkor biztosan sok vendég fordul ma meg nálunk!

Bárhová ment, mindig sokan verődtek ott össze. Örültek persze a vásárosok, csizmadiák, csaposok. De azért megvolt a dolognak az árnyoldala is. A nagy tolongásban, főleg estefelé meg éjszaka, amikor már sötét volt, egymás tyúkszemére léptek az emberek, beleböktek könyökükkel a szomszédjukba, és mivel már addigra jócskán itókáztak is a vásári borocskából, hát bizony majdnem mindig verekedés lett belőle éjfél felé, és a végén a rendőrök vittek el jó néhány verekedőt. A vízimanó pedig a markába nevetett - neki nem történhetett semmi baja, hiszen nem bántott ő senkit, épp csak sétálgatott hínáros kabátjában, furcsa ábrázatával, s hagyta, hogy gyűljön körötte a sokadalom, és egymás hajába kapjanak a kíváncsiskodó emberek.

De persze lassanként az emberek is rájöttek, hogy a vízimanó mindig mindenütt galibát csinál. Kikészítettek hát egy nagy gyékényszőnyeget a folyópartra, ahol a manó ki szokott jönni a vízből, és meglesték a bokrok mögül. Amikor a gyékényre lépett, előugrottak, megragadták, leteperték, és úgy begöngyölték a gyékényszőnyegbe, hogy meg sem tudott moccanni.

A ravasz vízimanó siránkozni kezdett:

- Eresszetek el, emberek, csak most az egyszer eresszetek el! Becsületszavamat adom, hogy soha többé nem bántok senkit!

Az emberek hittek neki, megsajnálták, kiengedték hát a gyékényszőnyegből. De abban a pillanatban, hogy kiszabadult, hangosan felkacagott, és zsupsz! bele a vízbe!


És persze azután is visszajárt bosszantani az embereket. Könnyen megtehette, hiszen csak a becsületszavát adta rá, hogy sohasem teszi a jövőben. Becsülete viszont nincs a vízimanónak, nem is volt, nem is lesz. Sajnálták is az emberek, hogy eleresztették, amikor végre egyszer megfogták.

Felesége is volt a vízimanónak, aki szintén gyakran kijárogatott a vízből. Sára volt a neve. Egyszer megismerkedett egy zsellérasszonnyal, és nagyon megszerették egymást. Vízimanóné gyakran meglátogatta barátnőjét, viszont az, ha beszélni akart vele, csak odaállt a vízpartra, és elkiáltotta magát:"Sára!" mire az asszonyság menten elődugta fejét a hínárból, és kijött a vízből.

A zsellérasszonynak azután egy napon gyermeke született, és a vízimanó feleségét kérte meg a keresztanyaságra. Mikor ez a gyermek felnövekedett, vízimanóné egyszer magával vitte a saját házába. Kézen fogta, elment vele a folyópartra, ott megállott, és botját a vízre hajította, mire - csodák csodája - a víz tükre szétnyílt, és puszta vízből olyan lépcső keletkezett, mintha csak valami pincébe vezetett volna. De nem holmi pincébe vezetett, hanem a vízimanó házába, le a víz alá.

A vízimanó történetesen nem volt otthon, mikor az asszony és a gyerek belépett a konyhába. Az asztalon egész sor, fedővel letakart kisebb-nagyobb fazék állott. A gyermek mindjárt megkérdezte, mi az, mi van azokban a fazekakban. Keresztanyja így válaszolt:

- Ide figyelj, te gyerek. Itt nálunk a vízimanóházban nagyszerűen eljátszogathatsz mindennel, de ezekhez a fazekakhoz, legfőképpen a fedelükhöz ne nyúlj! Itt őrzi a vízimanó a vízbe fúltak lelkét.

A gyermek azonban nagyon kíváncsi volt és mikor vízimanóné egy percre kiment a konyhából, mégiscsak leemelte az egyik fedőt az egyik fazékról, s a bezárt lélek kirepült onnan, megszökött a fogságból, ahol a vízimanó oly sokáig tartotta. A keresztanya a konyhába visszatérve, azonnal észrevette, mi történt. Nagyon megijedt, hogy most az ő keresztgyermekét fogja haragjában az üres fazékba bezárni a vízimanó. Gyorsan suhintott hát egyet a botjával, mire rögtön szétnyílt megint a víz, és a gyerek a vízből lett lépcsőkön kifutott a partra, haza a mamájához.

A vízimanó szolgálót is fogadott egyszer. Annak a gondjaira bízta a háztartást, hogy a vízimanónénak ne legyen annyi dolga. Persze, valahányszor elment otthonról, mindig meghagyta a szolgálólánynak, hogy ne vegye le a fedőket a fazekakról - mi már tudjuk az előző történetből, hogy miért.

Hanem hát a szolgálólány is kíváncsi volt, s mikor elment a sok sorban álló fazék mellett, mindig megkopogtatta egyiket-másikat, hogy legalább tudja, üresek-e vagy tele vannak. De a fazekak olyan kongó hangot adtak, mintha üresek volnának.

Egyszer azonban egy kis fazékból, amely utolsónak állott az asztalon - a kopogtatásra furcsa sipoló hang tört elő. Nosza, leemelte róla a fedőt a szolgáló, mire az edénykéből egy csöpp kis lélek szállott ki, és megköszönte a leánynak, hogy kiszabadította börtönéből.



Most már aztán tudta a szolgáló, hányadán van, és miféle manó az ő gazdája. Sorra leemelte hát a lábasokról a fedőt, és kiszabadította a vízimanó összes rabjait. A kiszabadult lelkek pedig körülvették a lányt, szárnyra emelték, és magukkal vitték a víz mélyéből a szabadba. A vízimanó meg, amikor hazatért, csak átkozódni tudott, de bosszút nem állhatott senkin, mert nem volt ott már sem szolgáló, sem egy teremtett lélek, csak egy csomó üres fazék.

Tehetetlen mérgében maga bújt be a legnagyobbik fazekába, és fejére húzta a fedőt - azóta ott kuksol egyfolytában és nincs is már vele semmi baj.




Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin

Zsitó, a varázsló

Cseh népmese             


Károly fia uralkodásának első éveiben, az egész királyságban mindenki elégedett volt, és sokáig beszélte a nép, hogy Vencel király idejében akárki arannyal a fején járhatott az utakon világos nappal vagy sötét éjszaka, és senki még csak meg sem állította.
     A király éberen őrködött az igazság felett, ügyelt rá, hogy a gazdagok jól bánjanak a szegényekkel. Gyakran napszámosnak, szegény vargának vagy diáknak öltözött, és elment a pékhez kenyeret venni. Ha a kenyér jó volt, és jól is volt megmérve, megfizette, s továbbment.
De ha rossz volt, vagy nem volt meg a súlya, felfedte magát, kivitetett a boltból minden kenyeret, és a nincsteleneknek adta, vagy szétosztotta a szegény diákok között az iskolákban. A péket pedig megbírságolta, vagy kosárba kötve megáztatta a Moldvában.
     S így tett a hentesekkel meg más mesterekkel is. Egyszer napszámosnak öltözve kiment a szőlőhegyre kapálni, hogy ott is megnézze, milyen sora van az embereknek. Kapálta a szőlőt egész nap, s rájött, bizony ez nehéz munka. Elrendelte hát, hogy a napszámosoknak délben hosszabb pihenőjük legyen, este pedig hamarabb mehessenek haza.
     Éjszaka is szívesen kóborgott Prága városában, álöltözetben járván a csapszékeket, hogy kikémlelje, igazságos-e a mérték, de meg azért is, hogy hallja, mit beszél a nép, mit gondol magában. Leginkább a Kék Csukába szokott volt járni az Óvárosban, s itt, de máshol is, sok bohóságot vitt végbe vidám cimboráival.
     Nagy kedve tellett Vencel királynak mindenféle tréfában, bűvészkedésben, szemfényvesztésben is. Ebben különösen udvari garabonciása, Zsitó járt elöl. Zsitó szemfüles fickó volt, tudott bűvölni, bárkit oda tudott tapasztani, ahol éppen ült vagy állt, s kiváltképp alakoskodni tudott, sokszor még az ábrázatát is megváltoztatta. Néha cafrangos darócruhában s bocskorban ment be a király szobájába, de mire a király elé ért, már selyemszoknya, tarka nadrág volt rajta, s cipellője orrán úgy ragyogott a sárgaréz, mint valami cicomás ficsúr topánján. Így állt meg a király előtt, de mikor elment előle, mindenki látta, hogy rojtos remete köntös van rajta.
     És mennyi ördögi csínyt követett el a királyi lakomaasztalnál! Leginkább a király bolondja rovására. A bolond egyszer hal után nyúlt a mártásba. De alighogy a halat megfogta, már el is engedte. Nagyot kiáltott, és kidagadt szemmel nézett a kezére, mert az egyre merevebb lett, szaru nőtt rajta, míg patává nem változott, lókörömmé. S a másik kezével ugyanez ment végbe.
     A kővé meredt bolond kétségbeesetten fintorogva nézegette patáit, s a király és az urak olyan hahotában törtek ki, hogy orcájukon könnyek csorogtak végig.
     Mikor végre a király megparancsolta Zsitónak, hogy a bolondot patáitól megszabadítsa, Zsitó mindenféle karikákat meg kereszteket írt a levegőbe, varázsszavakat mormolva.
     A lókörmök eltűntek, de – tulokpaták termettek a helyükön, s ott maradtak, míg Zsitó a bolond sírásán és jajveszékelésén megindulva, el nem tüntette őket.
     Vencel király egy ízben hintóján kocsikázni indult a várból. A várudvaron már ott várta párnás, festett hintaja, amelynek tetejét négy karcsú oszlop tartotta.
     Négy gyönyörű fehér mént fogtak fényes szerszámmal eléje. A hintó körül a király díszbe öltözött kísérete várt lóháton, és a bolond egy vén tarka gebén. Csak Zsitó hiányzott, bár a király megparancsolta, hogy ő is ott legyen a kíséretében. Már jött a király, de Zsitónak se híre, se hamva nem volt. A király igen elkomorult, mikor meghallotta, hogy nincs ott a garabonciás.
     A szomszéd várudvarból egyszercsak őrült kukorékolás hangzott föl, mintha egész sereg kakas kiáltozna versenyt. S az átjáró boltozata alatt szekér zörgött, kis kétkerekű szekérke, s elébe három pár kakas volt fogva. Az első pár kicsi, a második nagyobb, a harmadik legnagyobb. Feketén ragyogtak a kakastollak, s vörösen égtek a kakastaréjok. Minden kakas csőrében vékony szíj, s minden szíj vége Zsitó kezében. A garabonciás a szekéren állt, s úgy hajtotta fura fogatát.
     A király felnevetett, s mondván, hogy Zsitónak hatos fogata van, neki meg csak négyes, menjen hát mindjárt az ő hintaja után. S megindult a király hintaja elöl, a négy fehér ménnel, Zsitó meg mögötte a hat fekete kakassal, s amerre ez a fura menet elhaladt, mindenütt összeszaladtak az emberek.
     Aztán gyakorta hajtott így ki Zsitó, és az emberek tüstént összegyűltek, ha meghallották, hogy Zito közeledik, és sokszor elmentek a vár elé is, hogy már ott várják fogatát. Zsitó tett ám mást is, amiről aztán sok szó esett Prágában s a távoli vidékeken is.
     Harminc zsúp szalmát kötött össze, és harminc zsúpból harminc malacot varázsolt elő, jó hízottat. E csürhét aztán kihajtotta a folyó mellé, a legelőre, ahol Michalnak, a gazdag, zsugori péknek a disznai legeltek. Michal gyönyörködve nézte Zsitó jószágát, s mikor meghallotta, hogy a jószág olcsón eladó, megegyezett a garabonciással, megvette tőle az összes malacot, és mindjárt kifizette az árát is. Mikor Michal a tenyerébe csapott, Zsitó így szólt hozzá: „Csak annyit mondok, hogy jó malacok ezek, magad is láthatod, de a vizet nem bírják, erre emlékezz! „
     De a pék nem gondolt Zsitó szavaira, és a jószágot belekergette a gázlóba. Amint a malacok beszaladtak a vízbe, mindjárt el is merültek, és helyettük harminc zsúp szalma úszott ki a víz tetejére. A pék várta, várta a malacokat, hogy majd csak előjönnek a vízből, de azok nem jöttek, és a szalmazsúpokat egyre messzebbre vitte a víz. A zsugori pék föl s alá futkosott a parton, ordított, káromkodott, hol a malacokat hívta, hol meg a szalmazsúpokra mutatott, hogy elúsznak, hogy fogják meg őket, mert elúsznak. S azok elúsztak. És a pék, aki szörnyű haragra gerjedt, hogy annyi pénzt, annyi malacot veszített el, Zsitó keresésére indult.
     A király udvarában nem találta meg. Mindenütt kereste aztán, mindenütt kérdezősködött utána, míg végre a kocsmában rátalált. Ott ült a király varázslója a bolthajtásos szobában, a vastag fal beszögellésében, az ablak mellett; lábát messzire kinyújtotta maga előtt, hátát meg a falnak vetette. A kupa ott állt előtte üresen, őkegyelme édesen aludt.
     A pék elzöldült mérgében, amint megpillantotta. Szidni, káromolni kezdte, és ordítva rohant feléje. De Zsitó nyugalmasan aludt, mintha senki se ordítana a kocsmában, mintha csak egy legyecske döngene.  
     A pék most már eszeveszetten megragadta a garabonciás lábát, és rázni kezdte, s mikor Zsitó erre se nyitotta ki a szemét, nagyot rántott a lábán. S tüstént olyan fehér lett, mint a fal. A láb izületéből kiszakítva, élettelenül hullott a kocsma padozatára. Zsitó meg, mint akit kígyó mar meg, úgy ugrott fel, és torkon ragadta a halálra rémült péket. „Gyerünk a bíró elé!” Mit lehetett tenni?
     A pék látta, hogy Zsitó lába ki van szakítva helyéből, a kocsmáros pedig, meg a vendégek mind tanúbizonyságot tettek róla, hogy Zsitó lábát a pék rángatta ki. Így hát a pék nem tehetvén egyebet, szépen megkérlelte Zsitót, s jó aranypénzzel meg is toldotta bocsánatkérését.      
     Zsitó megbékült, és a pék pénzét erszényébe söpörte. Aztán kiszakított lábához nyúlt, szempillantás alatt visszatette a helyére, és mankóját eldobva, délcegen, győztes módjára vonult ki a bíró szobájából. Így a zsugori péket még ki is nevették. Mindenütt arról beszéltek, mi esett meg vele, és ebből született meg a szólás: „Jól jársz, mint Michal a malacokkal.”
     Zsitóra nemsokára rossz idők jöttek. Vencel királyhoz vendég érkezett: a bajor herceg.
Egynéhány sváb garabonciás is jött vele szekereken. Mindenféle szerszámot hoztak magukkal a herceg parancsára, mert örömöt akart szerezni a királynak.
     A garabonciások vidám fickók voltak, ismerték a világot és az embereket, és jól értették mesterségüket. A király csodálta őket, de Zsitóját is folyvást dicsérte. Zsitónak meg kellett mutatnia a herceg előtt, hogy mit tud. Ám bármit csinált is, a németek utána csinálták. Nem volt semmi, amit ők is meg nem tettek volna, s így Zsitó nem tudott túljárni az eszükön.
     Zsitót ette a méreg, s ezért olyat tett, hogy a németek nem tudtak mit kezdeni vele.
Az alatt az ebéd alatt történt ez, amelynek végeztével a sváb garabonciások tudományuk legjavát akarták bemutatni a várudvaron felállított porondon a király, a vendégsereg és a prágai nép szeme láttára. Az ebédet a vár egyik termében szolgálták fel, ahol felmagasított helyen ült a király hercegi vendégével és az udvari főemberekkel, lejjebb meg külön asztalnál a bolondok, Zsitó és a két sváb garabonciás. Az ablak előtt, az udvaron hirtelen német kiáltozás hangzott föl, erre a két sváb felállt az asztal mellől, és kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi történt odalenn.
     És máris benne voltak a kelepcében.
Lent mi sem történt, a hiábavaló lárma egyszeriben elült. A németek vissza akartak ülni az asztalhoz, de nem tudtak. Mert a fejüket nem bírták kihúzni az ablakból. Kicsi volt nekik az ablak, mivel abban a minutumban, ahogy kihajoltak rajta, szarvuk nőtt, nagy ágas-bogas szarvuk.
     S a németek rángatóztak, fejüket rázták, derekukat forgatták, s szarvaik zörögve ütődtek az ablakhoz.
     Mögöttük felharsant a fergeteges hahota. Mindenki kacagott, és kiváltképpen a király, aki örült, hogy Zsitónak ennyire sikerült a németeket megtréfálnia.
     Ám ebéd után a svábok, akiket Zsitó a király parancsára megszabadított szarvaiktól, csodálatos dolgokat vittek végbe a várudvaron felállított porondon a király előtt.
     Ezer ember nézte őket, s álmélkodott ördögi tudományukon. És Zsitó nem volt sehol. Még csak nem is mutatkozott. Egyesek így mondták, de mások látták, hogy itt volt, de megint eltűnt, biztosan azért, mert restelkedik, hogy ily dolgokat ő nem tud csinálni. Elszaladt, elrejtőzött valahol, hogy ne kelljen hallania, amint az emberek a svábokat dicsérik, s nehogy a király azt parancsolja neki, hogy keljen versenyre velük.
     Ám Zsitó hirtelen megszólalt. A várkapu felől kiáltott. Mindenki ismerte a fekete hajú, barna bőrű varázslót, aki most, piros szoknyába volt öltözve, így hát nagy mozgolódás támadt, mikor hangját meghallották. Utat nyitottak neki, átengedték maguk között, s ő felment a porondra, ahová két szolgája is követte.
    Amint a porond közepére ért, feltűrte zekéje ujját, és kezével kétfelé kezdte húzni a száját.
Húzta, tágította, szélesítette, amíg olyan nem lett, mint a barlang szája. A varázslók megsejtették, mi készül, s hátrálni kezdtek, el akartak rejtőzni.
    Ám Zsitó szolgái megragadták a legügyesebbiket közülük, és odanyújtották gazdájuknak. Az pedig megfogta az apró németet, s formálni kezdte szükség szerint; karját hozzásimította derekához, aztán összecsavarta, összeszorította, majd kinyitotta kemencényi száját, s elkezdte tömni, nyomkodni a svábokat befelé. A sváb kapálódzott, de Zsitó mégis betömte a szájába csizmástul, de a csizmát mindjárt kiköpte.
    Lent mindenki a tenyerét verte, ujjongott, kiáltozott, hogy az ablakok remegtek belé. Ekkor Zsitó szolgái előhúztak egy vízzel teli nagy dézsát, amely ott állt a porondon, és Zsitó, mintha a nagy falat megártott volna neki, a dézsa fölé hajolt, és kiköpte a svábot, aki már nagyon nyomhatta a gyomrát.
    Az belepottyant a vízbe, amely magasba fröccsent, aztán elkezdett kapálódzni benne, míg végre bőrig ázva, mint az ürge, ki nem mászott a dézsából.
    Az emberek odalenn lármáztak, rikoltoztak, kurjongattak, s hasukat fogva hahotáztak, kacagtak. A nevetéstől vörösre gyúlt arccal s könnyezve mutogattak a németre, akinek ruhájából csak úgy csorgott a víz, míg a porond végén el nem tűnt a ponyva alatt.
    A németek ezután már semmit sem mutattak be tudományukból. És senki nem is gondolt velük. Mindenki csak Zsitót nézte. Zsitónak a király elé kellett járulnia, s a nép előtt megdicsérte.
Mikor aztán lejött a porondról, a nép olyan ujjongással köszöntötte, hogy az egész vár visszhangzott belé.

    
    Ez volt Zsitó leghíresebb tette. De aztán élete végén mégis ő lett a vesztes. Legyőzték.
    A sátán győzte le, akinek odaígérte lelkét, és aki testestül-lelkestül elvitte.


Fordította: Zádor András

Template by:
Free Blog Templates