2012. július 17., kedd
Elias és a hattyú
Bejegyezte: Tutu dátum: 2:06Élt Flandriában sok-sok idõvel ezelõtt egy Oriant nevû király. Egyszer vadászaton, egy szép szarvasbika üldözése közben messzire elkalandozott kísérõitõl. A szarvast nem ejtette el, az valami erdei tóba ugrott és eltûnt elõle; de visszamenet, mikor egy kies forrásnál elült, hogy megpihenjen, sudár termetû ifjú leány toppant elébe, és azt kérdezte a királytól, hogy kinek az engedelmével vadászik itt, mert az erdõ az övé. Oriant királyt elbûvölte a leány szépsége, úgy érezte, nem élhet nélküle, és ezt meg is mondta neki, ott nyomban feleségül kérte. Beatrix, mert így hívták a deli hajadont, nem ellenkezett, mire az ifjú király kézen fogta, hazavezette palotájába, és egyszeriben megülték a lakodalmat, nagy pompával, vigassággal.
A király édesanyja, Matabruna azonban gyûlölte menyét, nem tudott beletörõdni, hogy fia ezt a jöttment senki lányát vette feleségül, aki egy gombostût se hozott a házhoz, mikor a leggazdagabb hercegkisasszonyok közül válogathatott volna. Vesztére tört a fiatalasszonynak, és persze annál inkább hízelgett neki, hogy gyanút ne keltsen. Fõként fia elõtt dicsérte ékesnél ékesebb szavakkal az ifjú királyné szépségét, nemes szívét. Nem sokkal a lakodalom után Beatrix királyné úgy érezte, hogy gyermeke lesz, és ezt férjének is megmondta, aki attól fogva még gyöngédebben szerette, még jobban féltette.
Egyszer az ablakban könyököltek mind a ketten, és láttak egy asszonyt, két szakasztott egyforma pólyás gyerekkel a karján.
- Keresztelni viszi a gyermekeit - mondta Oriant, a királyné pedig, aki a világ dolgaiban ugyancsak járatlan volt, csodálkozva kérdezte, hogy születhetik egy asszonynak egyszerre két gyermeke.
- Jaj, drága kincsem - nevetett a király -, ez nem is ritkaság, van, amikor hét gyermek születik egyszerre. És ha az isten is úgy akarja, a szülõk mind a hetet felnevelik épségben, egészségben.
Pár hónappal ezután a királyt háborúba szólította a kötelesség. Feleségét édesanyja gondjára bízta, lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, széltõl is óvja, minden kívánságát teljesítse.
Aztán elbúcsúzott anyjától, hitvesétõl, és lóra pattant, elvágtatott serege élén, mint aki otthoni dolgát jól elrendezte. Hiszen nem látott bele az öregasszony fekete szívébe.
No, annak meg több se kellett! Maga elé rendelte a bábát, és meghagyta neki, hogy ha a fiatal királyné gyermekágyba kerül, az újszülött helyébe lopjon egy kutyakölyköt, a gyermeket pedig tegye el láb alól. Meg is kente a bábaasszony markát jó elõre, és még többet ígért neki, ha parancsát teljesíti.
Abban a régi babonás idõben ugyanis, ha egy asszony nyomorék gyermeket hozott a világra, azt mondták, hogy ez Isten büntetése. Hát még ha kutyakölyköt szült gyermek helyett! Nem volt olyan ember, se asszony, se férfi, aki az ilyen anya bûnösségében kételkedni merjen. Erre számított a fekete szívû Matabruna, tudta, hogy ha az újszülöttet eltüntetik, és kutyakölyköt lopnak a helyébe, bátran a legsötétebb börtönbe vethetik a fiatal királynét, senki sem fog szót emelni érte.
Szegény Beatrix nem is gyanította, mit forralnak ellene. Mikor eljött az órája, hét gyermeket szült, hat fiút és egy leányt, mind a hétnek finom veretû ezüstlánc volt a nyakában. A bábaasszony meghökkent, mikor a szép ezüstláncokat látta, mivel azt csak tündérek, vagy más titkos hatalmak varázsolhatták a gyermekek nyakába, s akkor pedig nyilvánvaló, hogy anyjuk nem jöttment senki lánya. Már-már azon gondolkozott, hogy inkább az öreg királynéval száll szembe, mint a láthatatlan hatalmakkal. De túlságosan csábította a gazdag jutalom, meg az öreg királyné is résen volt, hamarosan ott termett a szobában. A bába gyorsan elrejtette a gyermekeket, és hét kutyakölyköt lopott a királyné mellé az ágyba. Aztán fölébe hajolt, és úgy tett, mintha szánakoznék rajta.
- Jaj, szegény királyném! Te ugyan rosszul járták! Hét kutyakölyköt szültél felséges uradnak! Most mit tegyünk?
Beatrix szívszaggatóan zokogott, kezét tördelte, fájdalma a követ is meglágyította volna. De az öreg királyné szíve keményebb volt a kõnél; nemhogy vigasztalta, megsajnálta volna, még átkozta, mocskolta menyét, amiért így csúffá tette szeretõ férje-urát ország-világ elõtt. Elmondta mindennek, egy garas ára becsületet nem hagyott rajta. Aztán sarkon fordult, és kirobogott a szobából, a szerencsétlen fiatal anyát pedig pár nappal azután meghallgatás nélkül börtönbe vetették, hogy majd ha férje-ura hazatér a háborúból, az mondjon felére ítéletet.
A hét szép gyermeket egy megbízható szolga kezére adta Matabruna, azzal a szigorú paranccsal, hogy veszítse el õket. Azt mondta, amúgy is csupa rabló, zsivány lenne belõlük, a lánc a nyakukban annak bizonysága. Így hát csak jót tesznek azzal, ha elpusztítják mind a hetet, mielõtt õk pusztítanának el egy sereg ártatlan embert.
A szolga nem mert ellenkezni, gúnyájába takarta és kivitte az apróságokat az erdõbe, hogy majd ott végez velük. De a kicsinyek olyan szépen néztek az ártatlan kék szemükkel, még nevettek is rá, hogy megmozdult a szíve, nem tudta elszánni magát a gyilkosságra. Letette hát a gyermekeket egy terebélyes, nagy fa alá a puha mohára, és otthagyta õket. Gondolta, most már az Úristen dolga, hogy mi legyen velük, az õ keze tiszta marad az ártatlan vértõl. Visszaballagott a palotába, az öreg királynénak azt mondta, elvégezte, amit rábízott, zsebre is vágta a busás jutalmat.
A hét csöppség meg ezalatt éktelenül sivalkodott az erdõben, hiszen éhesek voltak szegénykék. Szerencséjükre éppen a közelben élt egy Elias nevû remete. Ez a remete meghallotta a gyereksírást, ráakadt a hét csöpp jószágra a vén fa alatt, és nem sokat teketóriázott, köpenyegébe takarta mind a hetet, és hazavitte. Csak akkor kezdett fõni a feje, nem tudta, mit adjon nekik enni. Mert hogy az éhség miatt sivalkodnak olyan keservesen, azt még a remete is könnyen kitalálta. Javában töprengett, tanakodott, mikor egyszer csak odaszökkent egy fehér kecske, és tõgyét kínálta a gyermekeknek. No, azokat nem kellett kétszer kínálni, szítták a tejet egész erejükbõl, és mikor jóllaktak, édesen elaludtak. Attól fogva a kecske minden áldott napon beállított, megszoptatta a kicsiket, és azok szépen növekedtek, erõsödtek. A remete felnevelte õket jámborságban, emberségben. Még ruhácskát is csinált nekik falevelekbõl. Nem is volt rossz soruk a gyerekeknek, naphosszat az erdõn futkostak, mezítláb, hajadonfõtt; ha megéheztek, málnát, fekete áfonyát szedtek, örültek az életüknek. Az agg szívét is jólesõ melegség járta át, valahányszor rájuk nézett.
Idõközben Oriant király is hazatért, dicsõségben gyarapodva, mivel legyõzte ellenségeit. De otthon keserû panasszal fogadta az anyja, hogy hiába gyarapítja becsületét egyfelõl, ha tulajdon házában gyalázatot hoznak rá. És gonosz nyelvvel, gonosz szívvel bevádolta hites uránál a fiatalasszony, hogy így meg úgy, ocsmány kutyakölyköket szült gyermekek helyett. No, a király búnak eresztette fejét, fájdalmában szólni is alig tudott. De hogy kételkedhetett volna tulajdon édesanyja szavában? Összehívta tanácsosait, döntsék el, mi történjék az asszonnyal. Volt, aki máglyahalált ajánlott, volt, aki elégségesnek tartotta a börtönt. És a király az utóbbiakra hallgatott, mivel még mindig szerette a feleségét. Így aztán szegény Beatrix továbbra is a vár sötét pincéjében sínylõdött, és egyéb vigasztalása nem maradt, mint a remény, hogy ártatlansága elõbb-utóbb kiderül.
A remete a hat fiú közül egyiket, aki neki a legkedvesebb volt, a maga nevérõl Eliasnak keresztelte. Történt pedig egy alkalommal, hogy Matabruna vadászai éppen ott cserkésztek a remete kunyhója táján, és megpillantották a hét szép gyermeket, amint vackort szednek egy fa alatt, és jó étvággyal eszegetik. Szemükbe tûnt finommívû ezüstláncuk is, ami kevéssé illett levelekbõl összetûzdelt ruhácskájukhoz. Otthon, a palota udvarán, elbeszélték a dolgot vadásztársaiknak meg a szolgálóknak, és a hír hamarosan eljutott Matabruna fülébe is. Tüstént kitalálta, hogy Oriant gyermekei lehettek, akiket a vadászok az erdõben láttak. Megparancsolta hát annak, akiben leginkább bízott, hogy menjen vissza az erdõbe, és pusztítsa el mind a hét porontyot, különben fejét véteti. A vadász nem mert szembeszállni vele, maga mellé vette néhány emberét és elindult. Útközben egy falun kellett keresztülmenniük és a piactéren nagy csõdületet láttak. Megtudták, hogy egy asszonyt fognak elégetni máglyán, mert megölte gyermekét. No, megijedt erre a vadász. "Jaj nekem! - gondolta. - Ez a szerencsétlen némber mindössze egy gyermeket ölt meg, és ilyen szörnyû halált kell halnia! Mi vár énrám, ha felséges királyomnak fülébe jut, hogy hét egészséges ártatlan gyermeket elemésztettem! Az öreg királyné meg nem véd, letagadja bizonyosan, hogy õ parancsolta."
Társai is éppen úgy gondolkoztak a dologról, mint õ, és ezért megegyeztek, hogy majd csak a láncot veszik le a gyermekek nyakáról, de máskülönben hajuk szálát se görbítik. Nemsokára odaérkeztek az erdei kunyhóhoz. A remete meg az egyik fiú, Elias éppen úton voltak, kenyeret koldultak egy közeli falvakban a népes családnak. A kis Eliast mindig magával vitte a jámbor remete, hogy segítsen a tarisznyát cipelni. A másik öt fiú meg a leányka a ház elõtt futkosott, játszadozott és rémült sivalkodásba kezdett, mikor a marconaképû idegeneket meglátta. A vadászok azonban addig beszéltek nekik, hogy végtére megnyugodtak, és engedték, hogy a láncot leszedjék a nyakukról. Jaj, de mi történt! Abban a pillanatban, amikor az ezüstláncot levették a gyermekek nyakáról, mind a hat fehér hattyúvá változott, ott szálldostak, szárnyukat lengetve, a fák felett. Most aztán a vadászokon volt a sor, hogy megijedjenek. De hát mit tehettek? Ha bánták is tettüket, késõn bánták. Megfogadták egymásnak, hogy senkinek nem szólnak a dologról, hazamentek, átadták a hat ezüstláncot az öreg királynénak, és elõadták az útközben ravaszul kigondolt mesét, hogy veszítették el az erdõben a hetedik láncot, amikor hazafelé igyekeztek. Matabruna szitkozódott, majd szétpukkadt mérgében, de amiatt mégse vétethette fejüket, hiszen a hat ezüstláncot kezébe adták, bizonyságnak. Elhívatta a kovácsot, és megparancsolta, hogy készítsen a hat nyakláncból egy díszes ezüstkelyhet. Csakhogy mikor a kovács ki akarta próbálni a láncot, hogy valóban jó ezüst-e, és beletartotta a tûzbe, hirtelenében úgy megnõtt a súlya, hogy a derék ember majdnem a parázs közé ejtette ijedtében. "No, ez akkor nem közönséges ezüstlánc - gondolta -, elég, ha ezt az egyet megolvasztom, a többi ötöt meg elteszem. Ki tudja, mire lesz még jó?" Úgy is tett. De abból az egy nyakláncból is két kehely került ki, egyiket magának tartotta, csak a másikat adta az öreg királynénak, és az így is meg volt elégedve a kehely súlyával, nagyságával, eszébe se jutott gyanakodni. Hej, ha tudta volna pedig, hogy öt ezüst nyaklánc meg egy kehely - az övének szakasztott mása - a kovácsné ládájában van, jól eldugva, legalul!
Ezenközben hazaért a remete a kis Eliassal, és nagyon megijedtek, mikor látták, hogy üres a ház. Egész nap az erdõt járták, keresték a gyerekeket, de mikor rájuk esteledett, nem tehettek okosabbat, lefeküdtek nagy szomorúan. Másnap reggel a fiú megint nekivágott a rengetegnek, bolyongott, kiáltozott, mígnem egy erdei tóhoz érkezett, ahol hat szép fehér hattyú úszkált. Kenyérmorzsát szórt nekik a vízbe, azok meg odaúsztak hozzá, és úgy néztek rá, mintha jól ismernék, és mondani szeretnének valamit. Attól fogva minden áldott napon megetette a hattyúkat, mert titokban érezte, hogy nem közönséges hattyúk azok.
Évek teltek így. Beatrix még mindig börtönben sínylõdött, és az öreg királyné még csak nem is érte be ennyivel, mindegyre azon töprengett, tanakodott, hogy pusztíthatná el, hiszen amíg az asszony él, bármikor bevádolhatja õt. Szerzett egy hamis tanút, aki jó pénzért hajlandó volt a törvény elõtt megesküdni, hogy õ is tud a fiatal királyné bûnérõl. Oriant király erre még inkább elkeseredett, és kihirdette, hogy ha akad lovag, aki megvív a vádlóval, és legyõzi, akkor a királynét ártatlannak ismeri el, de ha nem, hát halállal sújtja.
Sem a bánatában elmerült Oriant király, sem a bírák nem látták, hogy hat hófehér hattyú szálldos a palota felett, még az örökké leskelõdõ, gonosz Matabruna se vette észre õket. Annál többet láttak, hallottak a hattyúk. Elrepültek a remete kunyhójához, és megvitték a hírt a maguk módján, különös hangon rikoltozva, nyakukat a földön elnyújtva, értésére adták mind a két Eliasnak, hogy nagy baj van, és valamit tenni kell. Az ifjú megsejtette, hogy anyja lehet bajban, annál is inkább, mert azon az éjjelen vele álmodott, anyját látta, és mintha az hívta volna õt. Úgy, amint volt, hajadonfõtt, mezítláb, falevél gúnyában a királyhoz sietett, hogy megvívjon az anyjáért. A szolgák nem akarták bebocsátani a félmeztelen ifjút, jelentették a királynak, hogy valami eszelõs legény van ott, és vívni akar, pedig ruhája sincs, nemhogy fegyvere, páncélja, mindössze egy husáng van nála.
A szolgák igazat mondtak. Elias félmeztelen volt, minden fegyvere a dorong, amit az erdõn tört magának, de azzal aztán úgy fültövön teremtette ellenfelét, hogy az menten elterült a földön. A király fényes lovagi öltözetet adatott a gyõztes ifjúnak, és nyomban feleségéhez sietett a börtönbe, hogy szívére ölelje. Elias is boldogan ölelte meg anyját, akinek ártatlanságát isten és az emberek elõtt bebizonyította, de aztán tüstént testvérei keresésére indult.
Közben beállított a kovács, elhozta az öt ezüstláncot, és ugyanabban a pillanatban hat hófehér hattyú ereszkedett a halastóra, a palota árnyas kertjében. Elias sorra nyakukra fûzte a láncokat, mire újra emberi alakot öltöttek - négy szép ifjú és egy leányka állt a márványlépcsõ alján a bámuló udvari nép elõtt. A leánykát Rózsának nevezték, mivel szakasztott olyan volt, mint a feslõ rózsabimbó. Oriant király és Beatrix királynõ nem gyõzték csókolgatni, cirógatni gyermekeiket, de a tavon egy hattyú hiába várta megváltását, az õ nyakára nem jutott ezüstlánc. Mikor látta, hogy továbbra is csak hattyú marad, pedig testvérei mind visszanyerték emberi alakjukat, keserû bújában tollát kezdte tépdesni. Elias odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát és sírva kérte, hogy ne pusztítsa el magát, várjon még egy darabig türelemmel. Megígérte neki, hogy nem hagyja el, nem válik meg tõle, éjjel-nappal azon fogja törni a fejét, hogy szabadítsa meg hatodik testvérét is a varázslattól. Biztatta a szegény, csalódott hattyút, hogy aki eddig nem engedte elveszni, ezentúl is oltalmazza, útba igazítja õket. A szép hattyú többször meghajtotta nyakát, és olyan szomorú megadással nézett Eliasra, hogy akik ott voltak, hangosan zokogtak a megilletõdéstõl.
A király örömében, hogy visszakapta feleségét és gyermekeit - legalábbis hatot a hét közül - mindjárt összehívta az országnagyokat, és kimondta, hogy fiára, Eliasra bízza a kormányzást. Az új királynak pedig az volt elsõ gondja, hogy trónra ültesse az igazságot, a bûnre lesújtson, és az ártatlanokat kiszabadítsa ellenségeik karma közül. Még azon a napon körülfogta könnyûszerrel az erõs várat, ahová Matabruna menekült, és gonosz nagyanyját átadta a bíráknak. Így aztán a fondorkodó vénasszony maga esett a verembe, amit menyének ásott, mert halálra ítélték és kivégezték. Azontúl pedig meghallgatatlan senkit sem vetettek börtönbe, senkit se küldtek máglyára.
Hanem aztán egy reggel, mikor Elias a tóhoz sietett, hogy hattyútestvérét köszöntse, és szokása szerint türelemre intse, csodálkozva látta, hogy az csónakot húz maga után, mégpedig színezüst csónakot. Érezte, hogy ez a sors ujjmutatása, útra kell indulnia, nagy hivatás vár rá, nemcsak a maga országában kell megvédenie az igazságot, de mindenütt, ahol ártatlanul üldözöttek, gyámoltalan árvák és özvegyek vannak, mert ez a lovagok szent kötelessége. Elbúcsúzott hát szüleitõl, testvéreitõl, felöltötte fehér vértjét, derekára övezte fényes aranykardját. Apja még egy csatakürtöt is adott neki, s így szólt:
- Bûvös kürt ez, fiam, aki harsanását hallja, sértetlen marad a harcban.
Elias vállára vetette a bûvös kürtöt, és a csónakba ugrott. Míg karjával búcsút intett szeretteinek, a hattyú felszállt vele, és vitte folyóról folyóra, tavak és hegyek felett, mindenüvé, ahol vívni kellett az igaz ügyért, galád fondorlatot kellett napfényre deríteni. A lovag és a hattyú híre messze földet bejárt. De Elias nem felejtette el vitézi tettei közben sem, hogy mit fogadott hattyú testvérének. Mikor évek múltával hazatért kalandjairól, maga elé hívatta a kovácsmestert, és addig faggatta, míg a jó ember kivallotta, hogy elrejtette a második kelyhet, amit a nyakláncok ezüstjébõl készített, meg is van õnála otthon, a felesége ládájában. Elias megparancsolta neki, hogy olvassza be a kelyhet, és készítsen belõle egy éppen olyan ezüst nyakláncot, amilyen neki is van, meg az öt testvérének. A kovács úgy is tett, egykettõre elhozta a láncot; most már a hatodik testvér is megváltódott a varázslattól, visszanyerte emberi alakját, és az Emeric nevet kapta a keresztségben. Egyik gyermekük sem hozott szégyent a szülõkre, de Elias és Emeric még túltettek a másik négy fiún termetük és arcuk szépségével, szívük nemességével. Oriant és Beatrix hát boldog öregségnek néztek elébe. És mivel õk maguk szeretetben éltek, igazán nem panaszkodhattak sorsuk ellen, ha valamikor sokat szenvedtek is.
Beke Margit átdolgozása
Címkék: Holland népmese, Népmesék
2012. június 29., péntek
A hegyi szellem
Bejegyezte: Tutu dátum: 4:26Volt egyszer egy szegény asszony, széles e világon nem volt neki egyebe, csak egyetlen árva kislánya, egy jószívű, derék kislány. Történt pedig, hogy ez az asszony egyszer csak leesett a lábáról, mozdulni sem tudott, olyan beteg lett. Odahaza nem volt egyetlen falat kenyér, nem akadt egy lyukas krajcár sem. A nagybeteg asszony sóhajtozott a vackán, egyre csak sóhajtozott, aztán így szólt a kislányához:
- Menj ki az erdőbe, lányom, szedjél somot vagy áfonyát, vidd be a városba, és add el…
A lányka karjára vette a kosárkáját, és elindult. Addig-addig járta a sűrű rengeteget, míg végre, a bozótos szívében, temérdek áfonyára nem bukkant. Nekifogott, megszedte sorra a bokrokat, bele se fáradt.
„ A tele kosárért tán még két hatost is kérhetnék, igen, bizonyosan megkapok két hatost – egyre az járt a fejében -, Jutna szegény édesanyának a kenyér mellé egy –két jobb falat is! „
Közben észre sem vette – már alkonyodni kezdett, s a sötét hegyek fölött aranyvörösen ragyogott az ég. Félelmesen megelevenedett a rengeteg. Meg-megroppant a gally, surrogott a bozót, fel-felrikoltottak a fészkükre szállt madarak.
A kislány guggoltából felállt, elégedetten megemelgette a tele kosarat, és indulni készült.
Csakhogy, Uramisten, hol van az ösvény? És merre induljon kifelé?
Nekivágott a sűrűnek, hogy áttör rajta, ágak csapódtak az arcába, gyenge húsát tüske vérezte. S már futott is, hiszen ott van, ott a bokrok mögött kanyarog az ismerős utacska!
De nem az ösvény volt, csak újabb sötéten ásító sűrűség.
S közben a hegyek fölött az az aranysáv is kiégett. Alázuhant komoran az éjszaka.
A kislány megállt, és keservesen sírni kezdett. Sírt, zokogott jó idejg az erdőmélyi éjszakában. Azután mégiscsak összeszedte magát, és újra elindult. De hát hiába, hogy találjon ki a rengetegből egy kislány ilyenkor egymaga?
Soha, soha nem látja ő többet beteg édesanyját, soha, soha nem szabadul innét!
Mint a motolla, járt ez az agyában, míg a lábai maguktól léptek, vitték előre a hallgatag nagy fák alatt.
S akkor egyszerre lépéseket hallott. Jaj, hogy feldobogott a szíve!
Farkas, medve, Uramisten, mi jöhet? De jóformán még meg sem gondolhatta, már ott is állt előtte egy apró emberke. A sötétben is derengett térdig érő ősz szakálla.
A hegyi szellem állt a kislány előtt!
- Mi bajod van kislányom? – kérdezte barátságosan. – Mért sírsz olyan keservesen?
- Jaj, Istenem – felelte a kislány. Még egyre szipogva -, áfonyát szedtem, hogy a városba vigyem és eladjam. Kenyeret és húst akartam venni rajta szegény beteg édesanyámnak.
De eltévedtem, nem lelem az ösvényt. S most itt bolyonghatok egész éjszaka…
Szegény édesanyám meg odahaza vár, azt se tudja mi lett velem. S a kislány újra sírva fakadt.
- Ej, no, ha más bajod nincs – szólt a kis emberke -, ezen könnyen segíthetünk. Egykettőre kiérünk az erdőből, csak gyere velem.
A hegyi szellem ezzel nekiindult, és csodálatos, bárhova lépett, szétváltak a bokrok, a fák, út nyílott előtte. A kislány ott loholt mindig szorosan a sarkában, pedig szegényke olyan fáradt volt már a bolyongástól, mintha legalábbis jól megverték volna.
Aztán az erdő ritkult, egyre ritkult, s már ott is álltak a szélén. És már a házuk is odalátszott. A kislánynak repesett a szíve örömében. Sután, boldogan köszöngette a kis emberke jóságát, s már futott volna. De a hegyi szellem még tartóztatta.
- Várj csak, lányom – mondta -, beteg az édesanyád, s mivel te jó kislány vagy, hát segítek rajta is.
Azzal lehajolt, tépett pár szál füvet, s a gyerek kezébe nyomta.
- Amint hazaérsz, csinálj teát a füvekből. Itasd meg vele édesanyádat, s tüstént meggyógyul.
Azzal kedvesen rámosolygott a kislányra,s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A kislány most már csakugyan hazaszaladt, és nevetve-sírva elhadrikálta az édesanyjának, mi minden történt vele az erdőben. Majd kifordult a kormos-füstös konyhába, sebten tüzet rakott, teát főzött a füvekből, és bevitte egy csuporban.
A szegény beteg asszony ivott egy kortyot, s máris jobban lett, ivott még egyet, s már fel is ült az ágyban. S mire az egész csuprot felhajtotta, makkegészségesen kelt ki az ágyból.
Bizony csodálatos volt a gyógyulása! El is terjedt volna a híre szerte az országban, ha látta volna akár egyetlen embernyi ember. De hát nem látta más, csak a szomszédék kisfia, aki gyakran bekukkantgatott a szegény asszony udvarára, és hogy, hogy nem, most is ott lábatlankodott a kunyhójukban. Hallotta a kislány meséjét, látta a gyógyulást, s magában azt gondolta: „ No lám! Kimegyek én is holnap az erdőbe, s szerzek a csodatevő fűből.
Aztán majd beviszem a városba, eladom jó áron, a pénzből majd cukrozott fügét, meg mindenféle édességet veszek magamnak.”
És úgy is tett, ahogy kigondolta.
Másnap reggel kiment az erdőbe, teleette magát édes szederrel, savanykás áfonyával, s mikor már torkig lakott a sok finom gyümölccsel, bemerészkedett a rengeteg sűrűjébe.
Ott aztán jajgatni, kiáltozni kezdett, hogy csak úgy visszhangzott tőle a nyugalmas erdő. Hosszan-hosszan jajongott, s már egészen berekedt belé, amikor végre-végre megjelent előtte is a hegyi szellem.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte a kiáltozó fiútól. – mért vered fel a rengeteg csendjét?
- Jaj, jaj, eltévedtem, beteg otthon az édesanyám – mondta a fiú -, nem is találok haza többé.
És keserves könnyeket sajtolva ki a szeme sarkából, térdre vetette magát a hegyi szellem előtt, és kérte, hogy vezesse ki az erdőből.
- Más bajod nincs? – kérdezte az emberke. – No, akkor majd én segítek rajta!
Ezzel elindult, a fiú pedig a nyomában. Ment, ment az emberke hegynek föl, völgynek le, a legsűrűbb sűrűn keresztül, vagy tán négy óra hosszat, úgyhogy a kisfiú elfáradva, bizony átkozni kezdte a saját hamisságát.
Végre mikor a gyerek a fáradtságtól már alig botladozott, kiértek az erdő szélére. Jaj, megörült a fiúcska, madarat lehetett volna vele fogatni, hogy baj nélkül hazaérkezett.
Egyszeriben elfelejtette a nagy utat, a szörnyű fáradságot, s futott volna a kapujukig. Már-már eliramodott, de aztán mégis mást gondolt: hiszen még nem kapott varázsfüvet a hegyi szellemtől.
- Szegény édesanyám beteg – mondta keserves képpel.
- No várj csak! – mondta az emberke, s letépett néhány fűszálat.
- Főzz teát belőle, de ne az édesanyádnak add – emelte fel ujját a hegyi szellem -, hanem te igyad meg. Megértetted?
A gyerek fogta a füveket, s máris futott, árkon-bokron átugorva, haza. Otthon aztán kiment a konyhába, tüzet rakott, és megfőzte a gyógyító teát. Leszűrte, s felhajtotta azon nyomban.
De lám, alighogy kiitta, máris bűnhődni kezdett a hamisságáért.
Görcsök tépték a belét, s valósággal nyítt a fájdalomtól, mint valami állat.
S bizony ki sem állt belőle a fájás egy-két napig. De hát mindennek haszna van.
A hegyi szellem gyógyító füve csakugyan csodálatos fű volt: örökre kigyógyította a kisfiút a hamisságból.
Derék, becsületes ember lett belőle. S ez is valami, nem gondoljátok?
Átdolgozta:Horváth Zoltán
Címkék: Német népmese, Népmesék
A kristálygolyó
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:27Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba.
A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól.
Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok.
A fiú nem ismert félelmet.
- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon?
Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát.
Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.
- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök!
Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.
- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.
- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.
- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap.
Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:
- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék!
Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja.
A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra.
De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.
- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.
- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet.
Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.
- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.
- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!
- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.
- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van , egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.
- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz.
A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe.
A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást.
De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet.
Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.
- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré.
Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál.
S ott nyomban gyűrűt is cseréltek.
Fordította: Rónay György
Címkék: Német népmese, Népmesék
2012. május 23., szerda
A villámszóró kard
Bejegyezte: Tutu dátum: 5:39Ír népmese
Morraha, az írek királyának
fia egy napon kora hajnalban ébredt. Felkelt, megmosakodott,
felöltözött, megreggelizett, mivel hamarjábn
nem tudta, hogy mihez kezdjen, lesétált a tengerpartra.
Alighogy odaért, látja, hogy egy zöld sajka közeledik
sebesen a sime kék vízen.
Egy szempillantás múlva már partot is ért
a sajka, és egy tetotol talpig vörös páncélba
öltözött vitéz ugrott ki belole. Morraha elébe
sietett, és szíves szóval köszöntötte:
-Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban
vagy errefelé?
- Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
- Mit kívánsz tolem?- tudakolta Morraha.
- Meg akarok mérkozni veled. Csakhogy nem karddal ám,
hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek
kedvez a szerencse. No, ki állsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráéro
ideje, hát így felelt:
- Miért ne! És mi legyen a tét?
- Amelyikünk veszít- válaszolta a vitéz
-, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elo is húzta tarsolyából a
kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdodött
a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de
végül is Morraha gyozött.
- Vesztettem – ismerte be a páncélos. –
Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
- Azt kívánom- felelte a fiú - , hogy ezen
az irdatlan nagy mezoségen, ameddig a szem ellát,
mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson
jószág az embereknek.
- No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé,
a vitéz pedig beszállt a sajkájába,
és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát
amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer
meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy
mezoségen. A tengerparton pedig ott áll a vörspáncélos
vitéz.
- Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már
messzirol. – Kiállsz velem még egy játszmára?
- Miért ne! – felelte Morraha. – és mi
legyen a tét?
- Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen
amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
- Meglesz – felelte a vitéz.
És csakugyan: másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda
legelészett azon a rengeteg rétségen.
- Játszunk- újra? – kérdezte harmadszor
is a páncélos vitéz.
- Miért ne? –felelte Morraha . – S a tét
ugyanaz, mint tegnap meg tegnapelott.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, és
megint csak Morraha nyert.
- Hát most mit kívánsz?- tudakolta az idegen.
- Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó,
fényes-tágas palota álljon itt a parton, s
annak a legszebbik szobájában a világ legszebb
királykisasszonya várakozzék reám.
- Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban
kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan:
ott állt a csillogó-villógó, fényes-tágas
palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt
kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a
legszebbikben ott várt reá a világ legszebb
királykisasszony: a francia király leánya.
Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédul
tanult és eszes, így hát a királyleány
örömest ráállt, hogy a felesége legyen.
Még aznap megtartották az esküvot. Amikor aztán
estefelé elvonult a násznép, és Morraha
meg a felesége magára maradt a századik szobában,
ezt kérdezte az asszony:
- Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál
ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.
Címkék: Ír népmese, Népmesék
2012. május 21., hétfő
Az Aranyhajú
Bejegyezte: Tutu dátum: 6:23Cseh népmese
Címkék: Cseh népmese, Népmesék
2012. május 11., péntek
A vízimanó
Bejegyezte: Tutu dátum: 7:03Azt mondják például, hogy a vízimanó a vásárokra is gyakran ellátogatott, és ott jól ismerték már. Zöld kabátot hordott ilyenkor, illetve nem is volt az eredetileg zöld, hanem csak a rátapadó hínár tette azzá, mert hínár fedte elöl-hátul, és amint járt-kelt, mindenütt tócsa maradt utána, úgy csöpögött róla a víz.
A vízimanó estefelé a kocsmába is szívesen betért egy pohár sörre, és ilyenkor mindig örült a csapos.
- Ide tart a zöld kabátos úr, jól van, akkor biztosan sok vendég fordul ma meg nálunk!
Bárhová ment, mindig sokan verődtek ott össze. Örültek persze a vásárosok, csizmadiák, csaposok. De azért megvolt a dolognak az árnyoldala is. A nagy tolongásban, főleg estefelé meg éjszaka, amikor már sötét volt, egymás tyúkszemére léptek az emberek, beleböktek könyökükkel a szomszédjukba, és mivel már addigra jócskán itókáztak is a vásári borocskából, hát bizony majdnem mindig verekedés lett belőle éjfél felé, és a végén a rendőrök vittek el jó néhány verekedőt. A vízimanó pedig a markába nevetett - neki nem történhetett semmi baja, hiszen nem bántott ő senkit, épp csak sétálgatott hínáros kabátjában, furcsa ábrázatával, s hagyta, hogy gyűljön körötte a sokadalom, és egymás hajába kapjanak a kíváncsiskodó emberek.
De persze lassanként az emberek is rájöttek, hogy a vízimanó mindig mindenütt galibát csinál. Kikészítettek hát egy nagy gyékényszőnyeget a folyópartra, ahol a manó ki szokott jönni a vízből, és meglesték a bokrok mögül. Amikor a gyékényre lépett, előugrottak, megragadták, leteperték, és úgy begöngyölték a gyékényszőnyegbe, hogy meg sem tudott moccanni.
A ravasz vízimanó siránkozni kezdett:
- Eresszetek el, emberek, csak most az egyszer eresszetek el! Becsületszavamat adom, hogy soha többé nem bántok senkit!
Az emberek hittek neki, megsajnálták, kiengedték hát a gyékényszőnyegből. De abban a pillanatban, hogy kiszabadult, hangosan felkacagott, és zsupsz! bele a vízbe!
Felesége is volt a vízimanónak, aki szintén gyakran kijárogatott a vízből. Sára volt a neve. Egyszer megismerkedett egy zsellérasszonnyal, és nagyon megszerették egymást. Vízimanóné gyakran meglátogatta barátnőjét, viszont az, ha beszélni akart vele, csak odaállt a vízpartra, és elkiáltotta magát:"Sára!" mire az asszonyság menten elődugta fejét a hínárból, és kijött a vízből.
A zsellérasszonynak azután egy napon gyermeke született, és a vízimanó feleségét kérte meg a keresztanyaságra. Mikor ez a gyermek felnövekedett, vízimanóné egyszer magával vitte a saját házába. Kézen fogta, elment vele a folyópartra, ott megállott, és botját a vízre hajította, mire - csodák csodája - a víz tükre szétnyílt, és puszta vízből olyan lépcső keletkezett, mintha csak valami pincébe vezetett volna. De nem holmi pincébe vezetett, hanem a vízimanó házába, le a víz alá.
A vízimanó történetesen nem volt otthon, mikor az asszony és a gyerek belépett a konyhába. Az asztalon egész sor, fedővel letakart kisebb-nagyobb fazék állott. A gyermek mindjárt megkérdezte, mi az, mi van azokban a fazekakban. Keresztanyja így válaszolt:
- Ide figyelj, te gyerek. Itt nálunk a vízimanóházban nagyszerűen eljátszogathatsz mindennel, de ezekhez a fazekakhoz, legfőképpen a fedelükhöz ne nyúlj! Itt őrzi a vízimanó a vízbe fúltak lelkét.
A gyermek azonban nagyon kíváncsi volt és mikor vízimanóné egy percre kiment a konyhából, mégiscsak leemelte az egyik fedőt az egyik fazékról, s a bezárt lélek kirepült onnan, megszökött a fogságból, ahol a vízimanó oly sokáig tartotta. A keresztanya a konyhába visszatérve, azonnal észrevette, mi történt. Nagyon megijedt, hogy most az ő keresztgyermekét fogja haragjában az üres fazékba bezárni a vízimanó. Gyorsan suhintott hát egyet a botjával, mire rögtön szétnyílt megint a víz, és a gyerek a vízből lett lépcsőkön kifutott a partra, haza a mamájához.
A vízimanó szolgálót is fogadott egyszer. Annak a gondjaira bízta a háztartást, hogy a vízimanónénak ne legyen annyi dolga. Persze, valahányszor elment otthonról, mindig meghagyta a szolgálólánynak, hogy ne vegye le a fedőket a fazekakról - mi már tudjuk az előző történetből, hogy miért.
Hanem hát a szolgálólány is kíváncsi volt, s mikor elment a sok sorban álló fazék mellett, mindig megkopogtatta egyiket-másikat, hogy legalább tudja, üresek-e vagy tele vannak. De a fazekak olyan kongó hangot adtak, mintha üresek volnának.
Egyszer azonban egy kis fazékból, amely utolsónak állott az asztalon - a kopogtatásra furcsa sipoló hang tört elő. Nosza, leemelte róla a fedőt a szolgáló, mire az edénykéből egy csöpp kis lélek szállott ki, és megköszönte a leánynak, hogy kiszabadította börtönéből.
Tehetetlen mérgében maga bújt be a legnagyobbik fazekába, és fejére húzta a fedőt - azóta ott kuksol egyfolytában és nincs is már vele semmi baj.
Címkék: Cseh népmese, Népmesék
Zsitó, a varázsló
Bejegyezte: Tutu dátum: 6:53Címkék: Cseh népmese, Népmesék







