Kópé Robin

Angol népmese

Réges-régen, de olyan szörnyű régen, hogy akkor még az emberek is kevesebbet faltak-ittak, jobban megbecsülték magukat, és nem jártatták a csínyen az eszüket - akadtak még ártatlan szellemek - tündérek, akik egyebet sem tettek, mint édes muzsikára összefogózkodva táncoltak hegyen-völgyön. Általában láthatatlanok voltak, de néha mindenféle alakot öltöttek. A huncutságra sem voltak restek: kékre-zöldre csipkedték a rendetlen kislányokat, és iszonyú felfordulást rendeztek a korhelyek között. A derék kislányokhoz azonban nyájasak voltak, csillogó arany-ezüst játékot meg minden egyebet vittek nekik: hol a cipőjükbe rejtették, hol a zsebükbe dugták, hol tündökletes tálakban, edényekben tették oda az ablakpárkányra. Még azokban a boldog időkben történt, hogy egy házban, ahol a tündérek különösen szívesen fordultak meg, egy gyermek született. Történetesen egy kisfiú volt. Örültek is a tündérek, és mindenféle ajándékkal, meleg takaróval, gyolccsal rakták tele a bölcsőjét. De hoztak egyebet is: hízott kappant, szalonkát és fürjet a keresztelőre. Volt is olyan vidám zenebona, hogy a pap magos kedvében majd elfelejtett nevet adni a gyereknek a keresztvíz alatt, és hirtelenében az jutott az eszébe: Kópé Robin. Így lett Kópé Robin a gyerek neve. A kis Kópé Robin még hétéves is alig volt, és a szomszédok már egyre-másra panaszkodtak a kópéságai miatt. Ha az anyja hátat fordított, máris csintalanságon járt az esze, úgyhogy végül az asszony kénytelen volt magával vinni a fiút a piacra vagy akárhová, gyalog, lovon; de ezzel se ment sokra, mert ha maga elé ültette, rá-ráfintorgott a szembejövőkre, ha meg a háta mögé ültette, örökké a lovat paskolta.

Annyi panasz volt rá, és annyira. nem lehetett bírni vele, hogy édesanyja végül is megelégelte, és szörnyű veréssel fenyegette. Törődött is vele a gézengúz! Így szökött el hazulról egy napon, rá se hederítve, hogy szegény anyja mint aggódik miatta. Ment, mendegélt Kópé Robin, és hogy egy darab utat már megtett, elfáradt, lehevert a fűbe, és csakhamar elaludt. De alig hunyta le a szemét, máris mit lát maga körül? Apró, bájos emberkék járnak körtáncot körülötte szédületes forgással, és oly csudálatos muzsikát hallott, hogy Orfeusz lantja ahhoz képest a koldus nyenyeréje. De mint minden örömnek, ennek is hamar vége volt, hamarabb, mint Robin szerette volna. Szomorúan ébredt fel, és íme: papírtekercset talált maga mellett, melyen ez állt arany betűkkel:

Tehetsz, mire kedved szottyan:

Ló, kutya, lúd, nyúl bakkecske,

Eléd léhűtő, ha toppan,

Zavard, míg elfut a beste.

De a bajbajutott népet

Megsegítsd, míg szívből szánod,

Hogyha mindezt rendéjén végzed,

Meglátod Tündérországot.

Megörült ennek Robin, ahogy elolvasta, de szörnyen szerette volna tudni, igazán ilyen varázsereje van-e, és hogy kipróbálja, mindjárt kívánt is egy tányér sültet magának: hát

- uramfia! -, máris ott párolgott előtte a sült borjúszelet! Utána mazsolás pudingra fájdult meg a foga: az is ott volt legott. Tetszett a dolog neki rettentőmód, és minthogy még mindig fáradt volt, szeretett volna paripává változni. Hát, alig gondolta végig ezt a kívánságát, olyan táltos paripává változott, mint annak a rendje. Fel-alá nyargalt, olyan fürgén vágtázott, mintha teljes hónapon át a jászol mellett pihent volna az istállóban. Akkor azt gondolta: "Legyek fekete kutya" - és mindjárt azzá változott, aztán "zöldellő fa" - és mindjárt az lett belőle. Így változott összevissza, ahogy kedve tartotta. Egy mezőn keresztül menet egy napbarnította fuvaros legénnyel találkozott.

Megszólította:

- Megtudná-e mondani hány óra van, cimbora?

- Nem volna kötelességem – válaszolta a faragatlan tuskó -, de ha meghálálod, megmondhatom: annyi, mint tegnap ilyenkor.

Felbosszantotta ez a ravasz felelet Kópé Robint, és fel is tette magában, hogy visszafizeti

a fickónak a dolgot. Ezért hát madárrá változott, és úgy követte a mezon. Amaz egy legelésző lóhoz ért, meg akarta fogni. Igen ám, ha a ló hagyta volna magát. Mert árkon-bokron vad iramban elvágtatott, s akárhogy iramodott utána a fuvaroslegény, nem tudta utolérni. Ekkor Kópé Robin ennek a lónak az alakját öltötte magára, és elébe került a fuvaroslegénynek. Az legott megragadta a sörényénél, és a hátára pattant. De nem lovagolhatott messze rajta, mert Robin felhorkant, és felágaskodva úgy levetette lovasát, hogy az kis híján a nyakát szegte; majd megjuhászodva, szelíden tűrte, hogy megint felüljön rá. Hát ahogy így továbbüget, pocsolya állja az útját. Alig gázolt bele a közepébe Robin, hallá változott, és a fickót a sorsára hagyta a nyereg hátán. Amikor Robin hal alakjában partot ért, visszaváltozott kárörvendő süvölvénnyé, csúfondáros nagy kacagással elszaladt, és otthagyta a szerencsétlen fuvaroslegényt. Az pedig, prüszkölve a sártól, majdhogy meg nem fulladt. Kópé Robin da1olvavágott keresztül a zöld bokrok között, és azon jártatta az eszét, mi legyen a következő csínytevése. Nemsokára egy város közelébe ér, és ahogy meglátta a sok kémény kanyargó füstjét, nagy kedve támadt, hogy seprővel a vállán járja be a város utcáit, és úgy kiabálja:

- Itt a kéményseprő! - Meg is tette, de ha valaki utána szólt, hogy: Gyere, kéményseprő! - már nyoma sem volt sehol, csak csúfondáros kacagása hallatszott: - Hahaha!- Így járatta a várossal a bolondját. Azután meg felcsapott sántikáló koldusnak, és nagy siránkozva kéregetett: de ha a kövér boltos előkászálódott az üzletéből, hogy alamizsnát adjon, gúnyos hahotával, fürgén odébbállt, már ahogy szokott. Még aznap éjjel minden ház ajtaján bekopogtatott, és ha az inas ajtót nyitott, elfújta kezében a gyertyát, és eliramlott a sötét utcán:

- Hahaha!

Legközelebb, mint kéményseprő, olyan országba kapott Robin pajtás meghívást, ahol kémények sincsenek. Mert Oberon, a tündérkirály oly jól mulatott csintalan dolgain, hogy hívni hívogatni kezdte, amikor ágyában aludt:

- Kelj fel, Robin fiam, kelj fel szaporán, mert tüstént indulunk Tündérországba!

Amikor Robin ezt hallotta, felkelt,és utána indult. Sok-sok zöld ruhás tündér volt Oberon kíséretében, valamennyien üdvözölték Robint, és maguk közé fogadták. Oberon kézen fogta a fiút, és maga vitte a körtáncba. A muzsikus pompás bordudát nyomogatott a hóna alatt, egy ökörszem tollából volt a sípja, és egy zöld hátú dongó borébó1 készült a dudálókája. Amikor kitáncolták magukat, élükön a bordudással elindultak, és Tündérországig meg sem álltak. Ott Oberon, a tündérkirály olyan csudálatos titokba avatta be Robin pajtást, amilyenről még csak nem is álmodnak a földön. Azóta is ott él Robin, a vidám kópé, a tündérek között.

Szép volt, jó volt, igaz se volt, eddig a mese!

Határ Győző fordítása, A huszonöttornyú vár meséi című könyvből