Péter és a manók

Angol népmese

Egy este, úgy alkonyattájt, hazafelé ballagott egy vidám legény, akit Péternek hívtak. Az út elhagyatott tájon vezetett keresztül, a sötétség egyre sűrűbb lett, itt-ott fények tűntek fel a láthatáron, de Péter nem ijedt meg olyan könnyen. Vidáman lépkedett, és még vidámabban dalolgatott:

- Ah, sírtam sokat, amíg vártalak, trala-Iala-Ia.

- Tralalalala! - szólalt meg egy vékony, csengő hangocska, mely olyan volt, mint a visszhang. Péter körülnézett. Visszhang nem lehetett, az ingovány olyan sima volt, mint a tükör, sehol egy fa, egy bokor, nemhogy még szikla vagy hegy.

- Biztosan rosszul hallottam - vont vállat a legény, és dúdolgatva továbbindult:

- De sóhajomat sose hallottad, nem jöttél arra.

- Nem jöttél arra - szólalt meg újra a visszhang, de most már Péter két vagy három vékonyka hangot hallott.

- Szép piros virág, halványzöld fuzág, trala-lala-la.

Kedves rózsámnak minden áldott nap koszorút fontam.

- Koszorút fontam - szólalt meg a visszhang, és most már Péter talán száz hangot is hallott.

- No tovább, énekeljetek tovább, ha van hozzá kedvetek - kiáltotta Péter. - Mennél többen leszünk, annál jobb lesz a kedvünk. Körös-körül nevetés hallatszott. Péter megállt, jobban körülnézett, és mit lát? A csarabosban apró emberkék, piciny férfiak és nők hemzsegnek körülötte.

- Jó estét mindnyájuknak - mondta Péter, amikor megpillantotta őket, tiszteletteljesen megemelte a kalapját, és meghajolt. A manóknak ez nagyon tetszett. Még jobban hahotáztak, tapsoltak, és körbe verődve ugrándoztak a legény körül. A körtáncot akkor sem hagyták abba, amikor Péter továbbindult, bár míg ő egyet lépett, nekik legalább hetet kellett lépniük. Péter jól ismerte az utat hazafelé, hiszen arra járt minden este. Ám ma a gyalogút egyre kanyargósabb lett előtte, és elveszett a szeme elől. Péter úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Egy óra múlva ráeszmélt, hogy a manók körbe vezetik őt, s közben állandóan nevetnek és ugrándoznak körülötte.

- Mi van veletek, minek örültök ennyire? - mondta Péter. - Ti nevettek és ugrándoztok, én pedig csak menjek, menjek? Ha táncolni akartok, akkor gyerünk valamilyen sima rétre.

A manók egy pillanatra megálltak, majd kórusban felkiáltottak:

- Akkor hát gyerünk fel a rétre!

- Fel a rétre! - mondta utánuk Péter nevetve, mint a visszhang.

És ekkor mi történt? A manók mindnyájan felszálltak a levegőbe, s velük együtt a mi kedves Péterünk is. Egy csapatban repültek a csarabos mocsár és a házikók fölött, egészen a tengerpartra.

Péter teljesen elszédült, azért inkább behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, egy szép réten állt a tengerparton. A víz tükrében megcsillant a hold, a réten köveken üldögéltek a manók, és zenéltek. Piciny ujjaikkal úgy pengették hosszú fehér szakállukat, mintha azok húrok lettek volna, s a levegőt nemsokára olyan szép muzsikaszó töltötte be, hogy az ember lába magától táncra emelkedett. A manók már mindnyájan táncra is perdültek.

- Ha mindnyájan mulattok, akkor én is - nevetett fel Péter, és szépen meghajolt egy gyönyörű leányka előtt, akinek zöld madártoll díszlett a hajában. - Szabad egy táncra?

A gyönyörű leányka elmosolyodott, bólintott, Péter megfogta piciny kezecskéjét, és már ők is a körben voltak. Sokáig táncoltak, és velük táncolt minden, a hullámok a tengeren, a felhők az égen és maga a fénylő hold is. Péternek a szilaj táncban nemsokára kiszáradt a torka.

- Mi van veletek, minek örültök ennyire? - mondta végül. -Ti csak nevettek és táncoltok, én meg majd meghalok a szomjúságtól

Erre a manók hirtelen megálltak, és kórusban felkiáltottak: - Akkor hát gyerünk föl a városba, a polgármester úr pincéjébe!

- Fel a polgármester úr pincéjébe! - kiáltotta Péter vidáman a manók után.

Mindannyian felszálltak a levegőbe, és egy szempillantás alatt a gazdag és fösvény polgármester pincéjében találták magukat. A pince tele volt hordókkal és üvegekkel, de füstölt hús és sajt is volt elég. A manók övükből díszes nyelű késeket, míves fémserleget vettek elő, és hozzáláttak az evéshez-iváshoz. Péter velük evett-ivott. A sok bolyongásban és táncolásban rettenetesen megéhezett és megszomjazott. Serényen szeldeste a húst, és szaporán ürítgette a poharakat, mintha búcsún lett volna. Közben észre sem vette, hogy a manók már régen jóllaktak és kedvükre teleitták magukat, és hogy megint készülődnek valahová.

- Most pedig fel a magasba, és el a polgármester úr pincéjéből - kiáltották kórusban, s mire Péter föleszmélt, nyomuk veszett. A derék legény egyedül maradt a sötét pincében. Nem tehetett egyebet, mint hogy lefeküdjön a hordók közé és aludjon. Reggel valaki könyörtelenül felébresztette. A polgármester szolgája volt. Vállon ragadta Pétert, és lökdöste, rángatta, hogy ébredjen fel. Péter kinyitotta a szemét, és félálomban ezt dünnyögte:

- Most pedig fel a magasba, és el a polgármester úr pincéjéből!

De a varázslat mit sem segített. - Majd én adok neked fel a magasba, és el a pincéből, te tolvaj

- kiabálta a szolga, és Pétert a polgármester úr elé vezette. A polgármester szigorú ember volt, különösen most, amikor az ő füstölt húsáról és boráról volt szó. Péter hiába magyarázkodott, egyetlen szavát sem hitte el. Darabontokért küldött, és azok Pétert a börtönbe kísérték.

Másnap Pétert a bíróság elé toloncolták. A szegény fiú ott sem ment semmire az igazával. A bíró mint közönséges tolvajt akasztófa általi halálra ítélte. Így történt, hogy a szerencsétlen Péter harmadik nap az akasztófa alatt állt az állványzaton. Mielőtt a hóhér a nyakára tette a kötelet, a bíró megkérdezte:

- Akarsz-e valamit mondani, mielőtt meghalnál?

- Akarok - válaszolta Péter fennhangon.. - Kérem azokat, akik engem akasztófára juttattak, hogy segítsenek rajtam.

Alighogy kimondta ezt, az akasztófa körül összegyűlt tömegben mozgolódás támadt. Hirtelen megnyílt a bámészkodók sora, és az akasztófához kecsesen odatipegett egy szépséges piciny leányka, zöld madártollal a hajában

- Akkor hát föl Franciaországba - kiáltotta vékonyka hangján.

- Föl Franciaországba - kiáltotta utána Péter.

Ebben a pillanatban az apró emberkék seregével együtt felszállt a levegőbe, és eltűnt a csodálkozó polgármester, bíró, hóhér és az összes bámészkodók szeme elől.

Azt kérdezitek, mi történt vele azután? Azt bizony nem tudom. Legvalószínűbb, hogy boldogan élt Franciaországban, míg csak meg nem halt.