Élt Flandriában sok-sok idõvel ezelõtt egy Oriant nevû király. Egyszer vadászaton, egy szép szarvasbika üldözése közben messzire elkalandozott kísérõitõl. A szarvast nem ejtette el, az valami erdei tóba ugrott és eltûnt elõle; de visszamenet, mikor egy kies forrásnál elült, hogy megpihenjen, sudár termetû ifjú leány toppant elébe, és azt kérdezte a királytól, hogy kinek az engedelmével vadászik itt, mert az erdõ az övé. Oriant királyt elbûvölte a leány szépsége, úgy érezte, nem élhet nélküle, és ezt meg is mondta neki, ott nyomban feleségül kérte. Beatrix, mert így hívták a deli hajadont, nem ellenkezett, mire az ifjú király kézen fogta, hazavezette palotájába, és egyszeriben megülték a lakodalmat, nagy pompával, vigassággal.
A király édesanyja, Matabruna azonban gyûlölte menyét, nem tudott beletörõdni, hogy fia ezt a jöttment senki lányát vette feleségül, aki egy gombostût se hozott a házhoz, mikor a leggazdagabb hercegkisasszonyok közül válogathatott volna. Vesztére tört a fiatalasszonynak, és persze annál inkább hízelgett neki, hogy gyanút ne keltsen. Fõként fia elõtt dicsérte ékesnél ékesebb szavakkal az ifjú királyné szépségét, nemes szívét. Nem sokkal a lakodalom után Beatrix királyné úgy érezte, hogy gyermeke lesz, és ezt férjének is megmondta, aki attól fogva még gyöngédebben szerette, még jobban féltette.
Egyszer az ablakban könyököltek mind a ketten, és láttak egy asszonyt, két szakasztott egyforma pólyás gyerekkel a karján.
- Keresztelni viszi a gyermekeit - mondta Oriant, a királyné pedig, aki a világ dolgaiban ugyancsak járatlan volt, csodálkozva kérdezte, hogy születhetik egy asszonynak egyszerre két gyermeke.
- Jaj, drága kincsem - nevetett a király -, ez nem is ritkaság, van, amikor hét gyermek születik egyszerre. És ha az isten is úgy akarja, a szülõk mind a hetet felnevelik épségben, egészségben.
Pár hónappal ezután a királyt háborúba szólította a kötelesség. Feleségét édesanyja gondjára bízta, lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, széltõl is óvja, minden kívánságát teljesítse.
Aztán elbúcsúzott anyjától, hitvesétõl, és lóra pattant, elvágtatott serege élén, mint aki otthoni dolgát jól elrendezte. Hiszen nem látott bele az öregasszony fekete szívébe.
No, annak meg több se kellett! Maga elé rendelte a bábát, és meghagyta neki, hogy ha a fiatal királyné gyermekágyba kerül, az újszülött helyébe lopjon egy kutyakölyköt, a gyermeket pedig tegye el láb alól. Meg is kente a bábaasszony markát jó elõre, és még többet ígért neki, ha parancsát teljesíti.
Abban a régi babonás idõben ugyanis, ha egy asszony nyomorék gyermeket hozott a világra, azt mondták, hogy ez Isten büntetése. Hát még ha kutyakölyköt szült gyermek helyett! Nem volt olyan ember, se asszony, se férfi, aki az ilyen anya bûnösségében kételkedni merjen. Erre számított a fekete szívû Matabruna, tudta, hogy ha az újszülöttet eltüntetik, és kutyakölyköt lopnak a helyébe, bátran a legsötétebb börtönbe vethetik a fiatal királynét, senki sem fog szót emelni érte.
Szegény Beatrix nem is gyanította, mit forralnak ellene. Mikor eljött az órája, hét gyermeket szült, hat fiút és egy leányt, mind a hétnek finom veretû ezüstlánc volt a nyakában. A bábaasszony meghökkent, mikor a szép ezüstláncokat látta, mivel azt csak tündérek, vagy más titkos hatalmak varázsolhatták a gyermekek nyakába, s akkor pedig nyilvánvaló, hogy anyjuk nem jöttment senki lánya. Már-már azon gondolkozott, hogy inkább az öreg királynéval száll szembe, mint a láthatatlan hatalmakkal. De túlságosan csábította a gazdag jutalom, meg az öreg királyné is résen volt, hamarosan ott termett a szobában. A bába gyorsan elrejtette a gyermekeket, és hét kutyakölyköt lopott a királyné mellé az ágyba. Aztán fölébe hajolt, és úgy tett, mintha szánakoznék rajta.
- Jaj, szegény királyném! Te ugyan rosszul járták! Hét kutyakölyköt szültél felséges uradnak! Most mit tegyünk?
Beatrix szívszaggatóan zokogott, kezét tördelte, fájdalma a követ is meglágyította volna. De az öreg királyné szíve keményebb volt a kõnél; nemhogy vigasztalta, megsajnálta volna, még átkozta, mocskolta menyét, amiért így csúffá tette szeretõ férje-urát ország-világ elõtt. Elmondta mindennek, egy garas ára becsületet nem hagyott rajta. Aztán sarkon fordult, és kirobogott a szobából, a szerencsétlen fiatal anyát pedig pár nappal azután meghallgatás nélkül börtönbe vetették, hogy majd ha férje-ura hazatér a háborúból, az mondjon felére ítéletet.
A hét szép gyermeket egy megbízható szolga kezére adta Matabruna, azzal a szigorú paranccsal, hogy veszítse el õket. Azt mondta, amúgy is csupa rabló, zsivány lenne belõlük, a lánc a nyakukban annak bizonysága. Így hát csak jót tesznek azzal, ha elpusztítják mind a hetet, mielõtt õk pusztítanának el egy sereg ártatlan embert.
A szolga nem mert ellenkezni, gúnyájába takarta és kivitte az apróságokat az erdõbe, hogy majd ott végez velük. De a kicsinyek olyan szépen néztek az ártatlan kék szemükkel, még nevettek is rá, hogy megmozdult a szíve, nem tudta elszánni magát a gyilkosságra. Letette hát a gyermekeket egy terebélyes, nagy fa alá a puha mohára, és otthagyta õket. Gondolta, most már az Úristen dolga, hogy mi legyen velük, az õ keze tiszta marad az ártatlan vértõl. Visszaballagott a palotába, az öreg királynénak azt mondta, elvégezte, amit rábízott, zsebre is vágta a busás jutalmat.
A hét csöppség meg ezalatt éktelenül sivalkodott az erdõben, hiszen éhesek voltak szegénykék. Szerencséjükre éppen a közelben élt egy Elias nevû remete. Ez a remete meghallotta a gyereksírást, ráakadt a hét csöpp jószágra a vén fa alatt, és nem sokat teketóriázott, köpenyegébe takarta mind a hetet, és hazavitte. Csak akkor kezdett fõni a feje, nem tudta, mit adjon nekik enni. Mert hogy az éhség miatt sivalkodnak olyan keservesen, azt még a remete is könnyen kitalálta. Javában töprengett, tanakodott, mikor egyszer csak odaszökkent egy fehér kecske, és tõgyét kínálta a gyermekeknek. No, azokat nem kellett kétszer kínálni, szítták a tejet egész erejükbõl, és mikor jóllaktak, édesen elaludtak. Attól fogva a kecske minden áldott napon beállított, megszoptatta a kicsiket, és azok szépen növekedtek, erõsödtek. A remete felnevelte õket jámborságban, emberségben. Még ruhácskát is csinált nekik falevelekbõl. Nem is volt rossz soruk a gyerekeknek, naphosszat az erdõn futkostak, mezítláb, hajadonfõtt; ha megéheztek, málnát, fekete áfonyát szedtek, örültek az életüknek. Az agg szívét is jólesõ melegség járta át, valahányszor rájuk nézett.
Idõközben Oriant király is hazatért, dicsõségben gyarapodva, mivel legyõzte ellenségeit. De otthon keserû panasszal fogadta az anyja, hogy hiába gyarapítja becsületét egyfelõl, ha tulajdon házában gyalázatot hoznak rá. És gonosz nyelvvel, gonosz szívvel bevádolta hites uránál a fiatalasszony, hogy így meg úgy, ocsmány kutyakölyköket szült gyermekek helyett. No, a király búnak eresztette fejét, fájdalmában szólni is alig tudott. De hogy kételkedhetett volna tulajdon édesanyja szavában? Összehívta tanácsosait, döntsék el, mi történjék az asszonnyal. Volt, aki máglyahalált ajánlott, volt, aki elégségesnek tartotta a börtönt. És a király az utóbbiakra hallgatott, mivel még mindig szerette a feleségét. Így aztán szegény Beatrix továbbra is a vár sötét pincéjében sínylõdött, és egyéb vigasztalása nem maradt, mint a remény, hogy ártatlansága elõbb-utóbb kiderül.
A remete a hat fiú közül egyiket, aki neki a legkedvesebb volt, a maga nevérõl Eliasnak keresztelte. Történt pedig egy alkalommal, hogy Matabruna vadászai éppen ott cserkésztek a remete kunyhója táján, és megpillantották a hét szép gyermeket, amint vackort szednek egy fa alatt, és jó étvággyal eszegetik. Szemükbe tûnt finommívû ezüstláncuk is, ami kevéssé illett levelekbõl összetûzdelt ruhácskájukhoz. Otthon, a palota udvarán, elbeszélték a dolgot vadásztársaiknak meg a szolgálóknak, és a hír hamarosan eljutott Matabruna fülébe is. Tüstént kitalálta, hogy Oriant gyermekei lehettek, akiket a vadászok az erdõben láttak. Megparancsolta hát annak, akiben leginkább bízott, hogy menjen vissza az erdõbe, és pusztítsa el mind a hét porontyot, különben fejét véteti. A vadász nem mert szembeszállni vele, maga mellé vette néhány emberét és elindult. Útközben egy falun kellett keresztülmenniük és a piactéren nagy csõdületet láttak. Megtudták, hogy egy asszonyt fognak elégetni máglyán, mert megölte gyermekét. No, megijedt erre a vadász. "Jaj nekem! - gondolta. - Ez a szerencsétlen némber mindössze egy gyermeket ölt meg, és ilyen szörnyû halált kell halnia! Mi vár énrám, ha felséges királyomnak fülébe jut, hogy hét egészséges ártatlan gyermeket elemésztettem! Az öreg királyné meg nem véd, letagadja bizonyosan, hogy õ parancsolta."
Társai is éppen úgy gondolkoztak a dologról, mint õ, és ezért megegyeztek, hogy majd csak a láncot veszik le a gyermekek nyakáról, de máskülönben hajuk szálát se görbítik. Nemsokára odaérkeztek az erdei kunyhóhoz. A remete meg az egyik fiú, Elias éppen úton voltak, kenyeret koldultak egy közeli falvakban a népes családnak. A kis Eliast mindig magával vitte a jámbor remete, hogy segítsen a tarisznyát cipelni. A másik öt fiú meg a leányka a ház elõtt futkosott, játszadozott és rémült sivalkodásba kezdett, mikor a marconaképû idegeneket meglátta. A vadászok azonban addig beszéltek nekik, hogy végtére megnyugodtak, és engedték, hogy a láncot leszedjék a nyakukról. Jaj, de mi történt! Abban a pillanatban, amikor az ezüstláncot levették a gyermekek nyakáról, mind a hat fehér hattyúvá változott, ott szálldostak, szárnyukat lengetve, a fák felett. Most aztán a vadászokon volt a sor, hogy megijedjenek. De hát mit tehettek? Ha bánták is tettüket, késõn bánták. Megfogadták egymásnak, hogy senkinek nem szólnak a dologról, hazamentek, átadták a hat ezüstláncot az öreg királynénak, és elõadták az útközben ravaszul kigondolt mesét, hogy veszítették el az erdõben a hetedik láncot, amikor hazafelé igyekeztek. Matabruna szitkozódott, majd szétpukkadt mérgében, de amiatt mégse vétethette fejüket, hiszen a hat ezüstláncot kezébe adták, bizonyságnak. Elhívatta a kovácsot, és megparancsolta, hogy készítsen a hat nyakláncból egy díszes ezüstkelyhet. Csakhogy mikor a kovács ki akarta próbálni a láncot, hogy valóban jó ezüst-e, és beletartotta a tûzbe, hirtelenében úgy megnõtt a súlya, hogy a derék ember majdnem a parázs közé ejtette ijedtében. "No, ez akkor nem közönséges ezüstlánc - gondolta -, elég, ha ezt az egyet megolvasztom, a többi ötöt meg elteszem. Ki tudja, mire lesz még jó?" Úgy is tett. De abból az egy nyakláncból is két kehely került ki, egyiket magának tartotta, csak a másikat adta az öreg királynénak, és az így is meg volt elégedve a kehely súlyával, nagyságával, eszébe se jutott gyanakodni. Hej, ha tudta volna pedig, hogy öt ezüst nyaklánc meg egy kehely - az övének szakasztott mása - a kovácsné ládájában van, jól eldugva, legalul!
Ezenközben hazaért a remete a kis Eliassal, és nagyon megijedtek, mikor látták, hogy üres a ház. Egész nap az erdõt járták, keresték a gyerekeket, de mikor rájuk esteledett, nem tehettek okosabbat, lefeküdtek nagy szomorúan. Másnap reggel a fiú megint nekivágott a rengetegnek, bolyongott, kiáltozott, mígnem egy erdei tóhoz érkezett, ahol hat szép fehér hattyú úszkált. Kenyérmorzsát szórt nekik a vízbe, azok meg odaúsztak hozzá, és úgy néztek rá, mintha jól ismernék, és mondani szeretnének valamit. Attól fogva minden áldott napon megetette a hattyúkat, mert titokban érezte, hogy nem közönséges hattyúk azok.
Évek teltek így. Beatrix még mindig börtönben sínylõdött, és az öreg királyné még csak nem is érte be ennyivel, mindegyre azon töprengett, tanakodott, hogy pusztíthatná el, hiszen amíg az asszony él, bármikor bevádolhatja õt. Szerzett egy hamis tanút, aki jó pénzért hajlandó volt a törvény elõtt megesküdni, hogy õ is tud a fiatal királyné bûnérõl. Oriant király erre még inkább elkeseredett, és kihirdette, hogy ha akad lovag, aki megvív a vádlóval, és legyõzi, akkor a királynét ártatlannak ismeri el, de ha nem, hát halállal sújtja.
Sem a bánatában elmerült Oriant király, sem a bírák nem látták, hogy hat hófehér hattyú szálldos a palota felett, még az örökké leskelõdõ, gonosz Matabruna se vette észre õket. Annál többet láttak, hallottak a hattyúk. Elrepültek a remete kunyhójához, és megvitték a hírt a maguk módján, különös hangon rikoltozva, nyakukat a földön elnyújtva, értésére adták mind a két Eliasnak, hogy nagy baj van, és valamit tenni kell. Az ifjú megsejtette, hogy anyja lehet bajban, annál is inkább, mert azon az éjjelen vele álmodott, anyját látta, és mintha az hívta volna õt. Úgy, amint volt, hajadonfõtt, mezítláb, falevél gúnyában a királyhoz sietett, hogy megvívjon az anyjáért. A szolgák nem akarták bebocsátani a félmeztelen ifjút, jelentették a királynak, hogy valami eszelõs legény van ott, és vívni akar, pedig ruhája sincs, nemhogy fegyvere, páncélja, mindössze egy husáng van nála.
A szolgák igazat mondtak. Elias félmeztelen volt, minden fegyvere a dorong, amit az erdõn tört magának, de azzal aztán úgy fültövön teremtette ellenfelét, hogy az menten elterült a földön. A király fényes lovagi öltözetet adatott a gyõztes ifjúnak, és nyomban feleségéhez sietett a börtönbe, hogy szívére ölelje. Elias is boldogan ölelte meg anyját, akinek ártatlanságát isten és az emberek elõtt bebizonyította, de aztán tüstént testvérei keresésére indult.
Közben beállított a kovács, elhozta az öt ezüstláncot, és ugyanabban a pillanatban hat hófehér hattyú ereszkedett a halastóra, a palota árnyas kertjében. Elias sorra nyakukra fûzte a láncokat, mire újra emberi alakot öltöttek - négy szép ifjú és egy leányka állt a márványlépcsõ alján a bámuló udvari nép elõtt. A leánykát Rózsának nevezték, mivel szakasztott olyan volt, mint a feslõ rózsabimbó. Oriant király és Beatrix királynõ nem gyõzték csókolgatni, cirógatni gyermekeiket, de a tavon egy hattyú hiába várta megváltását, az õ nyakára nem jutott ezüstlánc. Mikor látta, hogy továbbra is csak hattyú marad, pedig testvérei mind visszanyerték emberi alakjukat, keserû bújában tollát kezdte tépdesni. Elias odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát és sírva kérte, hogy ne pusztítsa el magát, várjon még egy darabig türelemmel. Megígérte neki, hogy nem hagyja el, nem válik meg tõle, éjjel-nappal azon fogja törni a fejét, hogy szabadítsa meg hatodik testvérét is a varázslattól. Biztatta a szegény, csalódott hattyút, hogy aki eddig nem engedte elveszni, ezentúl is oltalmazza, útba igazítja õket. A szép hattyú többször meghajtotta nyakát, és olyan szomorú megadással nézett Eliasra, hogy akik ott voltak, hangosan zokogtak a megilletõdéstõl.
A király örömében, hogy visszakapta feleségét és gyermekeit - legalábbis hatot a hét közül - mindjárt összehívta az országnagyokat, és kimondta, hogy fiára, Eliasra bízza a kormányzást. Az új királynak pedig az volt elsõ gondja, hogy trónra ültesse az igazságot, a bûnre lesújtson, és az ártatlanokat kiszabadítsa ellenségeik karma közül. Még azon a napon körülfogta könnyûszerrel az erõs várat, ahová Matabruna menekült, és gonosz nagyanyját átadta a bíráknak. Így aztán a fondorkodó vénasszony maga esett a verembe, amit menyének ásott, mert halálra ítélték és kivégezték. Azontúl pedig meghallgatatlan senkit sem vetettek börtönbe, senkit se küldtek máglyára.
Hanem aztán egy reggel, mikor Elias a tóhoz sietett, hogy hattyútestvérét köszöntse, és szokása szerint türelemre intse, csodálkozva látta, hogy az csónakot húz maga után, mégpedig színezüst csónakot. Érezte, hogy ez a sors ujjmutatása, útra kell indulnia, nagy hivatás vár rá, nemcsak a maga országában kell megvédenie az igazságot, de mindenütt, ahol ártatlanul üldözöttek, gyámoltalan árvák és özvegyek vannak, mert ez a lovagok szent kötelessége. Elbúcsúzott hát szüleitõl, testvéreitõl, felöltötte fehér vértjét, derekára övezte fényes aranykardját. Apja még egy csatakürtöt is adott neki, s így szólt:
- Bûvös kürt ez, fiam, aki harsanását hallja, sértetlen marad a harcban.
Elias vállára vetette a bûvös kürtöt, és a csónakba ugrott. Míg karjával búcsút intett szeretteinek, a hattyú felszállt vele, és vitte folyóról folyóra, tavak és hegyek felett, mindenüvé, ahol vívni kellett az igaz ügyért, galád fondorlatot kellett napfényre deríteni. A lovag és a hattyú híre messze földet bejárt. De Elias nem felejtette el vitézi tettei közben sem, hogy mit fogadott hattyú testvérének. Mikor évek múltával hazatért kalandjairól, maga elé hívatta a kovácsmestert, és addig faggatta, míg a jó ember kivallotta, hogy elrejtette a második kelyhet, amit a nyakláncok ezüstjébõl készített, meg is van õnála otthon, a felesége ládájában. Elias megparancsolta neki, hogy olvassza be a kelyhet, és készítsen belõle egy éppen olyan ezüst nyakláncot, amilyen neki is van, meg az öt testvérének. A kovács úgy is tett, egykettõre elhozta a láncot; most már a hatodik testvér is megváltódott a varázslattól, visszanyerte emberi alakját, és az Emeric nevet kapta a keresztségben. Egyik gyermekük sem hozott szégyent a szülõkre, de Elias és Emeric még túltettek a másik négy fiún termetük és arcuk szépségével, szívük nemességével. Oriant és Beatrix hát boldog öregségnek néztek elébe. És mivel õk maguk szeretetben éltek, igazán nem panaszkodhattak sorsuk ellen, ha valamikor sokat szenvedtek is.
Beke Margit átdolgozása
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése