A kígyókirály

Svéd népmese

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt, volt egyszer egy hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek, semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után, s nem született gyermekük. Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat, mint emészti az urát.
Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja előtt, s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot kacagtak ezen az udvarbeliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki, hadd menjen
tovább isten hírével. De a szegény asszony nem akart semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélni kell a királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.
Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak, ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.
—Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat — szólalt meg a szegény asszony —, és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiúval fog megáldani az Isten. Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény asszony, s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.
—Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat gondosan hámozd meg, s edd meg egymásután.
Ha megfogadod a szavamat, mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.
Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak, s amint leszállott az este, elkészítette a fürdőt, beléült, s amikor készen volt, csakugyan megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki.
Úgy megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát, s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint lenyelte, eszébe jutott a dolog, s bezzeg bánta erősen, de már nem segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.
Na, telik-múlik az idő, eltelt egy esztendő, s hát a királynénak egy csúf kígyógyermeke született először, s aztán egy gyönyörű szép kicsi fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették, s úgy mutogatták mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt, s hogy az most valahol az erdőben bolyong szegény.
Telt-múlt az idő, a fiatal herceg húszesztendős lett, s akkor azt mondták neki a szülei:
—No, fiam, te immár elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj, keress magadnak feleséget.
Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát aranyos hintóba, s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt keresztben egy óriáskígyó, hogy semerre se lehetett tőle előrejutni. Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán, s hát uram, teremtőm, megszólal a kígyó, s kérdi a királyfit:
—Hová mégy?
Semmi közöd hozzá — mondotta a királyfi —, oda megyek, ahova akarok, mert én királyfi vagyok.
—Fordulj rögtön vissza — mondotta ismét a kígyó —, tudom én jól, hogy menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodom, te ne járj leánynézőbe.
Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele, de mit volt mit tennie, semerre se tudott előremenni a kígyótól, s szégyenszemre vissza kellett fordulnia. Elmondta otthon, hogy s mint járt, s elhatározták, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem állaná ott útjokat a kígyó. De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső keresztúton ismét ott feküdt az óriáskígyó, s visszakergette őket. Így történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra keljen, de a kígyó aznap is ott hevert, s haragosan sziszegte:
—Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!
Mikor a király és felesége meghallották megint, hogy s mint járt a fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót, s valahogy feleséget szereznek neki. Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány, s odaadták a legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra szaggatva hevert ott a szegény lány.
Bezzeg meggyűlt most a baja a királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való feleséget. Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az óriáskígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak ajánlkozik.
Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges szép leánya s egy második felesége, akinél gonoszabb s irigyebb teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya, de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott nézni. Haragudott bezzeg a
gonosz mostoha az ura leányára, s amikor meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa darabokra az óriáskígyó.
Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába, s bejelentette, hogy az õ mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel fogadták ott, s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény leányka meghallotta, hogy a mostohája ilyen sorsra szánta, sírt, zokogott, s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára, s ő, ahogy elérkezett az este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe, s ott könyörgött az anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg a nap fel nem kelt.
Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a mezőnek, s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a zsebébe rejtette, s így suttogott magában:
„Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök.” Aztán hazasietett, s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott, s bátran lépett a királyi pár elé.
Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a kályhába, s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget vett magára, s úgy, ment az esküvőre.
Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:
—Későre jár az idő, vetkőzz le, s feküdjél le!
—Előbb vetkőzz le te! — mondta a leány.
—Ezt még senki se mondta nekem — csudálkozott a kígyó.
—Én pedig kérlek téged — mondta a lány.
A kígyó elkezdett erre fújni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a szép leány is levetett egy inget magáról, s a bőrt belécsavarta. Megint rászólt a kígyó a leányra, hegy vetkőzzék le, de az megint csak azt mondta:
—Vetkőzz le te!
Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát, s nagy sziszegéssel, fújással levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat... s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súrolókeféket, elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót, s addig súrolta, amíg a három kefe e1 nem romlott, s hát, lássatok csudát!
Amikor készen volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval hálálkodott neki a
megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön, s élhetett volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.
Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön, az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen. Szaladt mindjárt
jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a hagymákat, s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjastul ette meg, s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön az ifjú párhoz, ölelték, csókolták a fiukat, s nem győzték eleget kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban. Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király idősebbik fia, s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.
Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában, nemsokára aztán meghaltak az öregek, s a kígyókirályfi lett a király, de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt útnak eredett, meghagyta minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a
feleségére, amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott egy pecsétgyűrűt, hogy ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le, nehogy valaki más is olvashassa.
Azzal elment a király, a szegény királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.
Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály, s mert majd felvetette a méreg s a bosszúság, hogy olyan jó sorba került az õ mostohalánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy hízelkedéssel beállított a királynéhoz, összevissza hazudott mindent, hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia, csak el van varázsolva, s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit mondott, s ott tartotta maga mellett a palotában. Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Írt is a királyné rögtön az urának, hogy milyen nagy öröm érte, de borítékba sem tehette a levelet, bejött a mostohája, s mondotta nagy hízelkedéssel:
—Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el az uradnak, majd megörvend neki.
A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egykettőre más levelet írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet, s
abban a nyomban el is küldte. Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta magában, õ is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük világára.
Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a levél, ellopta, s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva, hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király leghűségesebb szolgájának. Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya, s azért égették meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak, hogy rejtőzzék el, mert a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek se lássa meg őt és gyermekeit. Szót fogadott a királyné, s elbújt a palota legkisebb szobájába a két gyerekével; senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így telt-múlt az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy nemsokára hazaérkezik. Bezzeg megijedt most, hogy mit szól majd a király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát.
Mit volt mit tennie, felment hát a királynéhoz, s eléadta neki az igaz valóságot, hogy az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt, s most el kell menniük innen, nehogy itt találja őket.
Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott szegény, estére is állott az idő, s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra nekiindult a rengetegnek, s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg, ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.
—Jó ember — szólította meg a királyné a szegény embert —, nem adnál-e szállást éjszakára?
Adott biz az jó szívvel, s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény ember, õ szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy jöjjön haza délre. Jött is a szegény ember, mégpedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya, de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingén meg úgy folyt a friss vér, hogy a királyné meg se
merte kérdeni, hol járt. Mikor asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Így volt ez mindennap ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
szomorú ez az ember, s miért jő mindennap vértől csurgó inggel haza. Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy s mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú történetét, hátha akkor õ se restelkedik. El is mondott mindent elejétől végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét, s elmondotta a királynénak, hogy õ igen rossz ember volt valamikor, s eladta magát az ördögnek. Írást is csináltak róla, s most hiába javult meg, hiába é1 itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott nap magához hívja, s véresre veri.
Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan veszedelmes helyre menjen, de az megvigasztalta, hogy van neki három diója, amit régen az anyja sírján talált, s az megmenti, ha nagy bajban lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát, s ellovagoltak az erdőbe. Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög, s megszólalt:
—Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük.
Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon kérdezte:
—Mit akarsz te itt?
—A Péter írásáért jöttem — mondta a királyné.
Hej, elöntötte a méreg az ördögöt, s csak úgy üvöltött:
—Menj haza, s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom, s háromszor annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!
A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját, s hát egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt vissza az odújába. Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné, s csak a tűzön túl látta az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el, mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem elővette a második dióját, azt is feltörte, s hát még nagyobb tűz lángolt fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné megfordult, s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel, s kérte az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte, s úgy üvöltött, hogy zengett-zúgott belé az erdő. Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik diót, s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot, s egy hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyújtotta át a tűzön a királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz, s a királyné boldogan vágtatott vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy jót tett vele. Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból, s az első kérdése az volt, amikor belépett a palota kapuján:
—Hol van a királyné s a két kutyakölyök?
Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres, s elmondták neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.
Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében, s eléhozatta azt a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy égessék el a feleségét s a gyermekeit.
Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény, de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt, hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett, s hogy most attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az erdőbe.
Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a lovára, s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három napon s éjen át, s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett Péter kunyhójához, s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a feleségét, olyan szegényes ruhában volt, s olyan szomorú volt az arca. Az bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára elaludt.
Keskeny volt a lóca, s amint forgolódott a király, lelógott az egyik karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:
—Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra.
Odamegy a fiú, de ügyetlenül fogta meg a király kezét, s ahogy feltette, rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki, gondolta, meghallgatja, mit beszélnek.
Megint úgy tett, mintha lecsúszott volna a karja, s hát a királyné megint megszólalt:
—Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen, mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.
Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét, s a mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg most megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg a fiait, s rögtön indultak haza. Persze Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték magukkal.
Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.
A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.