Verekedős Iván

                                                                   Ukrán népmese

Egyszer réges-régen, amikor még a Föld is visszafelé forgott, egy óriási sárkány megtámadott egy falut, elpusztította az összes embert, csak egyetlenegy öreg bácsikát hagyott életben.
– No, holnap veled is végzek, reggelire éppen elég leszel nekem – mondta a sárkány az öregembernek.
Estére egy szegény legény vetődött be a faluba, betért az öregemberhez, és megkérte: adjon neki éjjeli szállást.
– Tán meguntad az életedet? – kérdi az öreg.
– Már miért untam volna meg? – válaszolja a legény.
Az öregember elmondta neki, hogy egy sárkány felfalta a falu népét, csak őt hagyta meg holnap reggelire.
– Ne féljen semmit, öregapám, nem hagyom én, hogy a sárkány kendet is megegye!
Megérkezik reggel a sárkány, látja, hogy ott van a fiú is.
– Ez már igen! – mondja elégedetten a sárkány. – Egyet hagytam, és kettőt találok.
– Vigyázz, meg ne fulladj, ha belém harapsz! – szólt a fiú.
A sárkány végigmérte tányérszemével a szegény legényt.
– Miért, talán te erősebb vagy, mint én?
– Majd meglátjuk.
– Na, hadd lám, milyen erős vagy! Ide nézz… – Ezzel a sárkány fogott egy követ, és úgy összemorzsolta tenyerében, hogy finom homok lett belőle.
– Hát még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy nyomd össze, hogy víz folyjon belőle.
Azzal fogta magát, hozott a konyhából egy túrós zacskót, markába vette, megnyomta, és máris folyt belőle a savó.
– Így nyomd össze – mondta a fiú.
– No, menjünk – mondta ekkor a sárkány. Társamnak fogadlak.
El is indultak.
– Hogy hívnak? – kérdi a sárkány.
– Verekedős Ivánnak – válaszolja a legény.
A sárkány már félni kezdett tőle: „Még engem is megver” – gondolja magában.
Elérkezett az ebédidő, ekkor így szól a sárkány:
– Eredj csak, öcsém, hozzál egy ökröt a csordából, ideje, hogy megebédeljünk.
Elment a fiú, de nem bírt volna az még egy ökörlábat sem elhozni. Végigjárta a sárkány ökörcsordáját, és egy csomóba kötötte az összes ökör farkát. Várt, várt rá a sárkány, aztán elvesztette türelmét, és elindult a fiú után.
– Hát te mit csinálsz, öcsém?
– Gondoltam, miért hordjam neked egyenként ezeket az ökröket, inkább összekötöm őket, és elviszem egyszerre.
– Ejnye, már mit ki nem találsz – mondta a sárkány dühösen, azzal fogott egy ökröt, s lenyúzta a bőrét. Az ökörbőrt odanyújtotta a fiúnak.
– Eredj csak, merítsd teli vízzel ezt a bőrt.
Elindult a fiú, majd megszakadt, alig bírta elhúzni a bőrt a kútig, ott aztán leengedte, de kiemelni már nem volt ereje. Fogta magát, faragott egy kis faásót, és nekilátott körülásni a kutat. Jön a sárkány nagy dühösen.
– Hát te mit csinálsz?
–Ki akarom ásni ezt az egész kutat, hogy elvigyem neked, legalább nem lesz vízre gondunk.
„Az ördög vigyen el!” – mondja magában a sárkány. Igen megijedt a fiú erejétől. Telimerítette az ökörbőrt, és hazavitte egyedül.
– Eredj, öcsém – mondja Ivánnak –, tépjél ki az erdőben egy tölgyet, és hozd haza, hogy megfőzzük az ebédet.
– Mit fogok én eggyel bajlódni! Mondanád, hogy hozzak vagy húszat, az még hagyján. – Aztán úgy tett, mint aki haragszik, nem szólt egy szót sem, és nem kelt fel a helyéről. A sárkány megfőzte az ebédet, leült enni, de a fiú továbbra is csak duzzogott, nem nyúlt az ételhez. Félt, hogyha a sárkány meglátja, milyen keveset esik, megtudja, hogy nincs is olyan félelmetes ereje. Mikor már csak egy kevés maradt az ökörből, leült, és egykettőre bekapta a maradékot.
– Hát ez igen kevés volt – mondja, miután jóllakott.
– Ha kevés – szólt a sárkány –, akkor menjünk el most anyámhoz, főz ő nekünk finom barátfülét.
– Nem bánom, menjünk – mondja a fiú, de magában ezt gondolja: „Na, most már végképp elvesztem.”
Nekiláttak az evésnek – vagy húsz hordó barátfülét rakott elébük a sárkány anyja. A sárkány csak tömte magába, a fiú pedig a kebelébe meg a nadrágjába dugdosta a sok barátfülét. Telitömte a ruháját egész pattanásig. Mikor aztán jóllaktak, így szólt a sárkány:
– Menjünk egy kicsit hemperegni a kövekre.
– Nem bánom, menjünk – mondja Iván.
Hemperegni kezd a sárkány, csak úgy szikráznak belé a nagy vörös kövek.
– Még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy hemperegjél, hogy víz folyjon a kövekből.
Ezzel lefeküdt a kövekre, jól odanyomta magát, és a ruhájába dugott sok barátfüléből csurogni kezdett a lekvár.
– Ezt tedd meg, akkor elhiszem, hogy erős vagy!
A sárkány végképp megijedt Verekedős Ivántól, de mg egy próbát akart tenni:
– Próbáljuk ki, melyikünk füttyent nagyobbat!
– Próbáljuk, nem bánom.
Füttyentett a sárkány akkorát, hogy a fák is meghajlottak belé.
„No – gondolja Verekedős Iván –, most aztán mit tegyek?” Éppen egy vasdarab hevert előtte a földön. Észrevette Iván a vasdarabot, és így szólt a sárkányhoz:
– Hunyd be jól a szemed, mert ha én füttyentek egyet, kiugrik a helyéből.
Behunyta a sárkány a szemét, Iván pedig jót húzott a sárkány homlokára a vasdarabbal, egész beleremegett a nagy szörnyeteg.
– Igazad volt, öcsém – mondja a sárkány –, valóban majd kiugrott a szemem! – De most már nem mert tovább Ivánnal egyedül maradni, épített a fiúnak egy házat a domboldalon, hadd éljen ott magának, és megtanácskozta anyjával, hogyan szabadulhatnának meg ettől az erős fiútól.
– Égessük el – mondta a sárkány anyja.
De a fiú kihallgatta a beszélgetésüket, és éjszakára megbújt az erdőben. Amikor már leégett a ház, előjött, megállt az üszkök előtt, és kezdte lerázni magáról a pernyét, mintha csak most bújt volna elő a leégett ház alól.
Látta ezt a sárkány.
– Hát te még élsz? – kérdi csodálkozva.
– Élek, már hogyne élnék, csak az éjszaka úgy éreztem, mintha megcsípett volna egy bolha.
„No – gondolja a sárkány –, jobb lesz ettől inkább elmenekülni!” Ezzel uzsgyi, az anyjával együtt elrepült abból az országból, és többé vissza se tért.

Barcsó Tibor fordítása