Üzemeltető: Blogger.

2012. május 21., hétfő

Az Aranyhajú

Cseh népmese


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan okos volt, hogy az állatok nyelvén is értett. Értette, mit bömböl a sivatagban az oroszlán, mit kotkodácsol kiscsibéinek a tyúk az udvaron, tán még azt is értette, mit kuruttyolnak a békák este a folyóparti füzesben.
Hallgassátok meg, hogyan jutott ehhez a nagy tudományhoz, hogyan tanulta meg, s hogy vajon jóra fordította-e tudását…
     Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer egy öreg anyóka ment el a királyhoz, és egy kosárban egy kígyót vitt neki.
  -  Ide hallgass, király – mondotta az anyóka - , elhoztam neked ezt a kígyót, de ez bizony nem akármilyen kígyó! Ha ezt megfőzted és megeszed, akkor olyasmit fogsz tudni, amit senki sem tud, még a királyok sem. Megérted majd, mit beszélnek az állatok a levegőben, a földön vagy a vízben, úgy ám!
     No, a királynak persze nagyon tetszett, hogy olyasmihez is érteni fog, amihez kívüle senki sem ért, még a királyok sem. Jól megfizette hát az öreg anyókát, egész kis zsákocska aranypénzt adott neki, egyik szolgájának pedig tüstént megparancsolta, hogy főzze meg ebédre a „halat”. Úgy mondta, hogy a „halat „ főzze meg a szolga, pedig kígyó volt az, nem pedig hal, de hát talán kicsit szégyellte, hogy király létére kígyót eszik, vagy pedig féltette a titkát. Mindegy hogyan volt, az az egy biztos, hogy ezt mondotta szolgájának:
  -  Főzd meg nekem ebédre ezt a halat – s még hozzátette óvatosan: - Vigyázz, meg ne kóstold valahogy, még a nyelved hegyével se érintsd, mert a fejeddel játszol! Bizony leüttetem a fejed, ha megtudom, hogy megszegted a parancsomat!
     Jirik – így hívták a szolgát – nagyon elcsodálkozott, hogy a király ilyen parancsot adott és így megfenyegette. Eddig sem tartotta valami jó embernek a gazdáját, de hogy most még a főzés közben való kóstolást is eltiltotta (ami nélkül pedig nincs szakácskodás, mert hát hogyan is ízesíthetné meg másként a szakács az ételt úgy, ahogy kell, ha még meg sem kóstolhatja?): ez mégiscsak szöget ütött a fejébe. Töprengett, tanakodott, s közben jól szemügyre vette a konyhán az anyóka ajándékát.
     „ Ejnye, miféle fura egy hal ez? – szólt magában. – Életemben sem láttam ilyet! Nem hasonlít ez sem pontyra, sem harcsára, sem csukára, de még kecsegére sem, pedig az is ilyen hosszú és vékony. Akármi legyek, olyan ez, mint valami kígyó!”
     Mégis nekiállt megfőzni, csak hát közben is tovább törte a fejét. Bizony kígyó ez! De hát akkor milyen paprikás lesz belőle? Mert kígyópaprikást nem evett még az öregapám sem!
És mit tudom én, jól főzöm-e, ha igazán kígyó ez az állat?... Bizony megkóstolok belőle egy nagyon picit. Úgysem veszi észre a király, ha egy kis darab hiányzik!
     Ezt gondolta Jirik, s villájával kihalászott egy falatkát a paprikás léből, bekapta, lenyelte.
Ebben a pillanatban – ki hallott már ilyet? – valami furcsa zúgás támadt a füle körül.
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s-! Kérünk mi is-s-s-s-!
Jirik körülnéz, mi zúg, ki szól hozzá, de nem lát egyebet, mint néhány röpködő legyet a konyhában, s amint egyik-másik elsuhan a füle mellett, mintha erősebben zúgná:
 -   Íz-z-z-z-lik? Íz-z-z-z-lik? Kérünk mi is-s-s-s! Kérünk mi is-s-s-s-! Megcsóválta Jirik a fejét, nem egészen értette a dolgot. Viszont egyszerre csak sziszegést hall a nyitott ablakon át az utcáról:
 -   Sz-sz-szaladtok? Sz-sz-szaladtok? Hová? Hová?
Mire vékonyabb hangon felelnek vissza:
 -   A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába! A gá-gá-gázlón át a molnár árpásába!
Jirik kinéz az ablakon, hát egy sziszegő gúnárt lát, amint épp szembetalálkozik egy sor gágogó libával.
 -   Áhá – csapott a homlokára Jirik - , hát ilyen halról volt itt szó, ezért nem akarta a király, hogy én is megkóstoljam!
Tudta már, hányadán van. Gyors mozdulattal még egy darabkát tömött a szájába, aztán, mintha mi sem történt volna, bevitte a megfőtt kígyót a királynak.
     A király jó étvággyal elfogyasztotta az ebédet, utána pedig megparancsolta Jiriknek, nyergelje meg a lovát, mert sétára indul; lovászként ugyanakkor Jirik kísérje el.
     A király lovagolt elöl, Jirik meg mögötte. Amikor a kastély mögötti szép zöld réten lovagoltak keresztül, Jirik lova egyszerre csak nagyot ugrott, és felnyerített:
 -   Nyihoho, barátocskám, oly könnyűnek érzem magam, hogy legszívesebben nekiiramodnék, és átugratnám azokat a kék hegyeket ott a messzeségben!
 -   Bizony – feleli nyerítve a másik – én is szívesen ugranék egy jó nagyot, de hát az én hátamon az öreg ül. Ha felágaskodom, még le talál gurulni a földre, és a nyakát töri!
 -   Hadd törje! – felelte Jirik lova. Megszabadulunk az öregtől, s akkor majd a fiatal ül helyette a hátadra.
     Jirik szívből nevetett ezen a beszélgetésen, de csak úgy szép csendesen, nehogy az öreg felfigyeljen. De a király is jól értette ám, hogy mit beszélnek egymással a paripák, hátrafordult, s amikor meglátta, hogy Jirik nevetgél, megkérdezte:
-          Min nevetsz?
-          Semmin, semmin, felséges királyom. Csak úgy eszembe jutott valami – szabadkozott Jirik.
Az öreg király azonban gyanút fogott. A lovakban sem bízott meg már, a hallottak után.
Visszafordult, hogy hazaügessenek.
     Amikor megérkeztek a palotába, a király, aki jól megszomjazott az úton, letelepedett az asztala mellé, és megparancsolta Jiriknek, hogy töltsön bort a poharába.
 -   De tudd meg, hogy a fejeddel játszol, ha nem töltöd tele, vagy ha melléöntesz – mondotta haragosan, mert ekkor már azt forgatta a fejében, hogy elveszejti szolgáját, bár még nem határozta el erre magát egészen, hiszen nem volt biztos a dolgában.
     Jirik kézbe vette a borosüveget, és töltött. Ebben a szempillantásban két madárka repült be az ablakon; egyik a másikat kergette, és az, amelyik menekült, három arany hajszálat tartott a csőrében.
-          Add ide – csipogta az üldöző -, mert az enyém!
-          Dehogyis adom, engem illet! Én emeltem fel a földről.
-          De én láttam meg a földön, amikor az aranyhajú lány fésülködött. Adj belőle legalább kettőt!
-    Egyet sem! – felelte az elöl repülő kismadár. Ekkor a másik néhány gyors szárnycsapással utána vetette magát, utolérte, és csőrével elkapta az arany hajszálak lelógó végét. Röptükben huzakodni kezdtek. Végül is mindegyiküknek a csőrében maradt egy-egy arany hajszál, a harmadik meg leesett a földre, csak úgy csengett. Jirik hátrafordította a fejét, hogy megnézze, hová esett le az arany hajszál, és ebben a szempillantásban a pohár mellé öntötte a bort.
 -   Kezemben az életed! – kiáltotta a király. - Először is azért, mert kilöttyentetted a bort, másodszor meg azért, mert kiderült, hogy belekóstoltál az ételembe, pedig megtiltottam.
Mit tehetett Jirik? Tagadni nem tagadhatta most már a dolgot. Némán állt, a sorát várva. A gazdája így folytatta:
 -   De ha kétszeresen kiérdemelted is, hogy menten a fejedet vétessem, azért mégis könyörületes akarok lenni irántad, ha megszolgálod jóságomat, megkeresed azt az aranyhajú lányt, és elhozod nekem feleségül!
     A király persze nem volt jó szívvel Jirik iránt, nem is azért engedte el neki az azonnali fejvesztést. De ismerte szolgáját, tudta, milyen ügyes és bátor fickó- előbb ki akarta hát használni ügyességét, bátorságát a maga érdekében. Gondolta, majd azután, ha feladatát már elvégezte, elveszejti.
    Szegény Jiriknek nem volt más választanivalója, ha életben akart maradni, el kellett mennie a lányért, ámbár azt se tudta, hol keresse. Elvállalta tehát a megbízást, megnyergelte a lovát, és nagy búsan elindult, amerre a szeme látott.
    Poroszkált-poroszkált Jirik a lovacskájával, amíg nagy sokára elérkezett egy fekete erdőhöz. Látja, hogy ott, az erdő tövében, az út mentén, nagy lánggal ég egy bokor. Nyilván valami pásztortűz gyújtotta fel. A bokor aljában hangyaboly emelkedett, szikrák hullottak rá, s a hangyák kis fehér tojáskáikkal ijedten futkostak ide-oda – hogy megmentsék a tojásokban megbúvó kicsinyeiket.
 -  Ó, Jirik, segíts rajtunk, segíts! – kiáltozták panaszosan. – Megégünk, és velünk együtt megégnek  kicsinyeink is!
A bátor és jószívű Jirik azonnal leszállt a lóról, kirántotta kardját, és tövinél kivágta az egész bokrot, félrehajította, eltaposta a lángokat.
 -  Jirik, Jirik, ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe, akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te most nekünk – zokogták a hálás hangyák. Ezután sűrű erdőségen vezetett át Jirik útja, és egy magas fenyőfához ért. A fa tetején hollófészek volt, lenn a földön meg két hollófióka tátogatta a csőröcskéjét, vékony hangon csipogva panaszát:
 -  Apánk is anyánk is elrepült, ki tudja, mi lett belőlük. Egyedül kellene eleség után néznünk, pedig mi, szegény fiókák, még repülni sem tudunk. Kimásztunk a fészekből, és leestünk ide a fa alá, az avarra. Ó Jirik, segíts rajtunk, segíts! Lakass jól bennünket, mert meghalunk éhen.
Jirik nem sokáig habozott, levágta a lovát, annak a húsát etette meg a hollófiókákkal.
 -  Köszönjük, köszönjük! – károgták azok vidáman – most már jó időre van ennivalónk. S ha egyszer szükséged lesz rá, jussunk eszedbe; akkor majd mi is segítségedre sietünk, mint te nekünk.
    Jirik most már gyalog volt kénytelen folytatni útját. Bizony, hosszú-hosszú ideig tartott, amíg átjutott az erdőségen, s amikor végre kiért a rengetegből, a nagy, széles tengert látta maga előtt. A parton éppen két halász veszekedett egymással. Hálójukba egy nagy aranyhal akadt, és mindegyik magának akarta a jó fogást.
-          Enyém a háló, tehát enyém a hal! – kiabálta az egyik. Mire a másik így felet:
-          Nem sokra mentél volna a hálóddal, az én csónakom meg az én segítségem nélkül.
-          Ha majd legközelebb megint fogunk egy ilyen aranyhalat, az a tiéd lehet. Ez most az enyém!
-          Azt már nem! Várj a következőre te, ez meg legyen az enyém!
-          Én majd igazságot teszek köztetek – szólt itt közbe Jirik. -  Adjátok el nekem a halat, jól megfizetek érte, a pénzt meg felezzétek meg egymás között.
S a derék fiú, csak hogy békességet teremtsen, valóban odaadta a halért az egész pénzt, amit a királytól az útra kapott; semmit sem tartott meg magának. A halászok örültek, hogy ilyen jó vásárt csináltak, Jirik pedig, aki sajnálta a hálóban vergődő szép halat, visszaeresztette azt a tengerbe. A hal vidáman fickándozva a víz alá merült, de még egyszer felbukott a habokból.
-    Ha egyszer szükséged lesz rá, Jirik – szólt -, jussak eszedbe, akkor majd megszolgálom, amit értem tettél!
Ezzel megint lebukott az aranyhal, és eltűnt.
-          Hová mégy, te legény? – kérdezték a megbékült halászok Jiriktől.
-          Uramnak, az öreg királynak megyek menyasszonyt keresni, egy bizonyos aranyhajú lányt, de sajnos, azt se tudom, merre forduljak, hol találom – hangzott a felelet.
-          Majd mi útbaigazítunk – mondták a halászok. – A mi királyunk lányáról van szó, Aranyhajúról, aki ott lakik apjával a kristálypalotában, azon a szigeten, ott ni!
Minden reggel, pirkadatkor, kiül a palota elé, és ott fésülgeti aranyhaját: aranyfény sugárzik abból még az égboltra, meg a tengerre is. Ha akarod, magunk is elviszünk arra a szigetre, amiért igazságot tettél közöttünk. Hanem, jól vigyázz, hogy csakugyan Aranyhajút válaszd ki magadnak, mert a királynak tizenkét lánya van, mind aranyszőke, de csak egynek van igazán színarany haja!
     Amikor Jirik megérkezett a szigetre, menten bekéredzkedett a kristálypalotába a király elébe, és feleségül kérte ura számára az aranyhajú lányt.
 -   Odaadom a lányom – felelte a sziget királya -, de előbb ki kell érdemelned. Három nap alatt három munkát kell elvégezned, minden nap egyet! Holnap nekilátsz, addig pihenhetsz, ha akarsz!
     Másnap reggel a király így szólt Jirikhez:
 -   Az én  Aranyhajúmnak volt egy igazgyöngy nyaklánca. A füzér elszakadt, és a gyöngyök szétszóródtak a magas fűben, a zöld réten. Ezeket a gyöngyöket össze kell szedned, mégpedig valamennyit, egyetlenegy sem hiányozhat közülük!
     Jirik kiment a rétre. Széles, nagy rét volt ez, a fű majdnem derékig ért rajta. Jirik lehajolt, és keresgélni kezdett. Keresgélt, keresgélt, reggeltől délig, de bizony egyetlen gyöngyszemet sem talált.
-          Ó, bárcsak itt volnának az én kis hangyáim, azok bizony segíthetnének rajtam! – kiáltott fel kétségbeesetten, amikor már majdnem letörött a dereka a sok hiábavaló hajolgatástól.
-          Itt vagyunk, eljöttünk, hogy segítsünk – hallotta meg egyszerre a hangyák hangját.
Honnan kerültek elő, honnan nem, egy szó, mint száz, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek Jirik körül.
-          Mire van szükséged? – zsongták.
-          Össze kellene szednem a gyöngyöket ezen a réten, mégpedig valamennyit, egynek se szabad hiányozni közülük. Én viszont egyetlen árva gyöngyöt sem látok itt sehol.
-          Várj csak egy keveset, majd mi összeszedjük helyetted!
S valóban, alig tellett bele egy kis idő, már elő is gurigatták a hangyácskák a fűből a sok gyöngyöt. Jiriknek magának éppen csak fel kellett fűznie, amit elébe hordtak. Amikor már majdnem elkészült, odasántikált hozzá egy egészen apró hangyácska, amely annak idején a tűzvészkor sántult meg, s nagyot kiáltott:
 -   Várj, Jirik, ne kösd még össze a füzért, hozok még egy kicsi gyöngyöt!
Amikor Jirik átadta a királynak a füzért, az megszámolta a gyöngyszemeket. Egyetlenegy se hiányzott a sok közül, még a legkisebb sem.
-          Jól végezted a dolgodat fiam – mondotta a király - , holnapra majd új munkát adok neked.
Reggel ismét megjelent Jirik a király előtt. Az így szólt hozzá:
-          Ide hallgass! Az én Aranyhajúm a tengerben fürdött, és ott elvesztette az aranygyűrűjét, azt kell megtalálnod és elhoznod.
Jirik kiment a tengerpartra, és nagy búsan megállt. Mert a tenger vize tiszta volt ugyan, de feneketlenül mély.
-          Ó, bárcsak itt volna az én aranyhalam, az bizony segíthetne rajtam! – sóhajtotta.
Ebben a szempillantásban megcsillant valami a tenger tükre alatt, s a mélységből a felszínre bukkant az aranyhal.
-          Itt vagyok, hogy segítsek rajtad. Mire van szükséged?
-          A tengerből kellene kihalásznom egy aranygyűrűt, de még a vízfenékig se látok…
-          Sebaj – vigasztalta az aranyhal. – Éppen most találkoztam egy csukával, aranygyűrűt vitt az uszonyán. Várj csak egy kicsit, majd elhozom neked. Biztosan az kell neked!
Az aranyhal hamarosan visszatért a csuka társaságában, az meg magával hozta az aranygyűrűt,s amikor meghallotta, miről van szó, jólelkűen visszaadta a talált ékszert.
     A király ismét megdicsérte Jiriket, amiért ilyen jól végezte dolgát, majd reggelre kelve megbízta a harmadik munkával:
-   Ha azt akarod, hogy Aranyhajúmat valóban elküldjem veled a királyodhoz, éltető- és  halasztóvizet kell vele hazavinned. Ha nem tudsz éltető- és halasztóvizet szerezni, nem adom a lányom!
    Jirik még csak nem is sejtette, hol keressen holt- és élővizet, ment amerre a szeme látott, és amerre a lába vitte, amíg csak el nem jutott a rengetegbe, ahol egyszer már járt.
-   Ó, bárcsak itt volnának az én kis hollófiókáim, talán segíthetnének rajtam, hiszen azóta biztos szárnyra keltek! – sóhajtozott.
    S lám, egyszerre csak suhogást hallott a feje fölött, és honnan, honnan nem, ott termett a két hollófióka.
-  Itt vagyunk, Jiri, itt vagyunk! Mondd meg, mire van szükséged. Hadd segítsünk neked!
-  Jaj, hollófiókáim, nagy bajban vagyok. Éltető-és halasztóvizet kell mindenáron szereznem, és azt sem tudom, hol keressem.
-  Sebaj, mi jól tudjuk, hol van az éltető- és halasztóvíz forrása. Várj csak egy keveset, hozunk neked belőle! Kisvártatva már vissza is tértek a hollófiókák; mindegyikük egy-egy korsót hozott magával: az egyikben éltető-, a másikban halasztóvíz volt.
Jirik örült, hogy a jószerencse ennyire kedvezett neki, és sietett vissza a palotába. Az erdő szélén azonban meglátott egy hatalmas pókhálót, amely egyik fától a másikig feszült. A pókháló közepén egy csúnya, nagy pók ült, és éppen egy elfogott legyecskét kínzott. Akárhogy sietett is Jirik, nem sajnálta az időt, odaszaladt, elővette a korsót a halasztóvízzel, lefröcskölte vele a pókot, mire az úgy hullott holtan a földre, akárcsak egy kődarab. Azután Jirik a másik korsó vizéből ráfröcskölt a halálra kínzott legyecskére, mire az mindjárt mozgolódni kezdett, kimászott a pókhálóból, és huss! Máris kirepült a szabad levegőre.
-  Szerencséd, Jirik, hogy feltámasztottál! – zümmögött Jirik feje körül szálldosva -, hiszen nélkülem aligha találhatnád ki, hogy a tizenkét lány közül melyik az igazi Aranyhajú.
Amikor a sziget királya látta, hogy Jirik a harmadik feladattal is ilyen jól megbirkózott, kijelentette, hogy odaadja aranyhajú lányát.
-  De – tette hozzá -, magadnak kell kiválasztanod a többi közül. Elvezette az ifjút egy gyönyörű nagy terembe, amelynek közepén egy kerek márványasztal állt. Az asztalt tizenkét csodaszép lány ülte körül, egyik olyan, mint a másik. Mindegyiknek földig érő, hófehér kendő volt a fején, egyiknek a haját se lehetett látni. De még ha látni lehetett volna is,az sem segített volna, mert a királynak mind a tizenkét lánya aranyszőke volt, ámde csak egyetlenegynek, Aranyhajúnak a haja volt igazi színaranyból.
-  Íme, ezek az én lányaim, - mondotta a király, - Ha kitalálod, melyik közülük az Aranyhajú, akkor mindjárt magaddal is viheted. De ha tévedzs, akkor elmehetsz üres kézzel.
„ Teringettét! – mondotta magában Jirik. – Hát most mit csináljak? Hát most mit csináljak?
A végén bukjam meg, amikor annyi csávából kimásztam?! És aztán hogy menjek üres kézzel haza, hiszen a király a fejemet véteti, ha meg nem szerzem ezt a lányt. De melyik lehet az Aranyhajú a sok közül?”
   Amint nézi, nézegeti a lányokat, egyszerre csak zümmögést hall a feje körül. Az a legyecske zümmögött, amelyet az imént támasztott fel az erdő szélén az éltetővízzel.
„ Z-z-z-z, z-z-z-z! Járd körül az asztalt, Jirik, megmondom neked, melyik az-z-z-z!
   Nosza, nekiindult Jirik, és szép lassan körüljárta a nagy márványasztalt. Úgy tett, mintha csak közelebbről akarná megnézni a lányokat. Közben a legyecske folyton körülötte szálldosott.
-  Ez-z-z a lány nem az-z-z – ez-z-z sem az-z-z - ez-z-z sem – ez-z-z-z-z itt, ez-z-z-z- itt Aranyhajú!
-  Ezt a lányodat add nekem! – kiáltott fel Jirik. – Ezt szolgáltam meg uram számára!
-  Eltaláltad – mondta a király.
De akár nem is kellett volna szólania, mert a lány maga is azonnal felkelt az asztal mellől, ledobta kendőjét, mire kibomlott aranyhaja, mint valami aranyzuhatag omlott fejéről egészen a földig. Olyan fény kerekedett tőle, mint hajnalban, amikor felkél a nap. Jirik szeme csak úgy káprázott.
    A király ellátta a lányát mindennel, ahogyan illik, Jirik pedig jókedvűen felkerekedett vele, hogy elvigye urának. De ahogy közeledtek hazafelé, úgy párolgott el a jókedve. Egyre inkább fájt a szíve, hogy ezt a gyönyörű lányt, akiért ennyit fáradozott, a maga öreg, pocakos királyának kell vinnie, pedig hát ő maga is nagyon megszerette Aranyhajút, s alighanem annak is megtetszett a derék legény. De hát Jirik csak szegény szolgalegény volt, hogyan gondolhatott volna arra, hogy aranyhajú királylányt vegyen feleségül?
   Végre megérkeztek a királyi udvarba. Az öreg király, amikor megpillantotta Aranyhajút, csak úgy ugrándozott örömében, és rögtön megparancsolta, hogy tegyék meg az előkészületeket az esküvőre. De amint Jirikre nézett, szikrát hányt a szeme, mert feltámadt benne régi haragja, amit még csak fokozott az, hogy mindjárt észrevette: Jirik beleszeretett Aranyhajúba, és az is kedvtelve nézeget a fiúra.
   Azon töprengett, hogyan veszejthetné el titokban Jiriket. Egyszerre csak meglátta az övén lógó két korsócskát.
-  Mi ez? Mit hoztál ebben a két kis korsóban? – kérdezte nagy ravaszul, pedig tudta a választ, hiszen ő is értett az állatok nyelvén, és az állatok világában már mindenfelé elterjedt a hollófiókák híre, hogy Jirik egy-egy korsó éltető- meg halasztóvizet szerzett.
-  Ebben a jobb oldali korsócskában éltetővíz van, ebben a bal oldaliban halasztóvíz. Neked hoztam, királyuram! – felete Jirik.
-  Jól van, szolgám, derék fiú vagy. Add át hát az éltetővízzel telt korsót menyasszonyomnak, Aranyhajúnak, azt a másikat pedig, a halasztóvízzel, hozd fel nekem ide a trónra, hadd zárom be a kincsesládámba. Mert a halasztóvíz veszélyes dolog, nem maradhat az kint csak úgy,  hogy akárki hozzáférhessen!
Jirik engedelmeskedett. Átadta az éltetővízzel telt korsót Aranyhajúnak, ő maga pedig megindult a másik korsócskával kezében a trón lépcsőin felfelé. Amikor felért, térdre ereszkedett a király előtt, amint ezt az udvari illem parancsolta, s úgy nyújtotta feléje tenyerén az edényt.
     A ravsz öreg király előrehajolt, és mintha csupa jóindulatból tenné, jó nagyot csapott Jirik vállára.
-    No, fiam, jóvátetted régi hibádat. Mindent megbocsátok én neked!
Akkorát csapott Jirik vállára, hogy a korsó megloccsant, és a halasztóvízből pár csepp a fiú tenyerére hullott. Jirik eésápadt, éppen csak annyi ereje volt, hogy maga elé tegye a korsót a földre, és azután holtan előrebukott.
     A trón lábánál állók nem vették észre a turpisságot, hogy a király halasztóvizet loccsantott Jirik kezére – csak azt látták, hogy a szolga meghalt. Talán nagyon kimerítette a hosszú út az erejét, vagy meghasadt szíve az örömtől, hogy a hatalmas király olyan kedves volt hozzá – gondolták.
     De Aranyhajút nem lehetett becsapni. Azonnal felszaladt a trón lépcsőin, és megkérte az öreg királyt, adja neki a halott szolgát. A király nem tagadhatta meg aranyhajú menyasszonya kérését. A lány odalépett Jirikhez, és meglocsolta az éltetővizes korsóból. Jirik felnyitotta a szemét, felugrott. Mintha újjászületett volna: friss volt, akár a gímszarvas, és az ifjúság csak úgy virított orcájáról.
-          Hű, de mélyen aludtam! – mondta Jirik, és megdörzsölte a szemét.
-          Bizony, mélyen aludtál – mondta Aranyhajú -, és ha én nem vagyok, soha többé nem ébredtél volna fel!
Amikor az öreg király látta, hogy Jirik feléledt, sőt ifjabb és szebb, mint valaha, szívesen megfiatalodott volna maga is. Azonnal megparancsolta, hogy Jirik a halasztóvizes kancsóból őt is fecskendezze le, és azután az éltetővízzel keltsék életra.
     Jirik engedelmesen meglocsolta a halasztóvízzel a királyt; az persze azonnal elterült a földön. Igen ám, csakhogy az öreg elfelejtett utánanézni, maradt-e még a másik kancsóban éltetővíz. De bizony nem volt abban egyetlen csepp sem – Aranyhajú az egész éltetővizet ellocsolta, attól lett Jirik olyan szép és fiatal.
     Így hát az öreg király halott maradt. De ezen nem sokat bánkódott senki, mert rossz ember volt.
     Mivel azonban a királyság nem lehetett meg király nélkül, más olyan emberük pedig nem volt, aki még az állatok nyelvén is értett, hát Jiriket választották meg királynak. Aranyhajút meg királynénak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin

2012. május 11., péntek

A vízimanó

Cseh népmese                    


Sok tutajos, hajós, révész jár a csehországi Moldva folyón, s ezek sok mesét tudnak a vízimanóról.

Azt mondják például, hogy a vízimanó a vásárokra is gyakran ellátogatott, és ott jól ismerték már. Zöld kabátot hordott ilyenkor, illetve nem is volt az eredetileg zöld, hanem csak a rátapadó hínár tette azzá, mert hínár fedte elöl-hátul, és amint járt-kelt, mindenütt tócsa maradt utána, úgy csöpögött róla a víz.
No, szóval csúnya fajzat volt ez a vízimanó, de a vásári árusok mégis szívesen látták, mert azt tartották, hogy szerencsét hoz nekik. Különösen a csizmadiák kedvelték. Nemegyszer oda is kiáltottak neki, hogy kezdje meg náluk a vásárt. Legszívesebben neki adták el az első árujukat, mert akkor szerencséjük volt a többivel is.

A vízimanó estefelé a kocsmába is szívesen betért egy pohár sörre, és ilyenkor mindig örült a csapos.

- Ide tart a zöld kabátos úr, jól van, akkor biztosan sok vendég fordul ma meg nálunk!

Bárhová ment, mindig sokan verődtek ott össze. Örültek persze a vásárosok, csizmadiák, csaposok. De azért megvolt a dolognak az árnyoldala is. A nagy tolongásban, főleg estefelé meg éjszaka, amikor már sötét volt, egymás tyúkszemére léptek az emberek, beleböktek könyökükkel a szomszédjukba, és mivel már addigra jócskán itókáztak is a vásári borocskából, hát bizony majdnem mindig verekedés lett belőle éjfél felé, és a végén a rendőrök vittek el jó néhány verekedőt. A vízimanó pedig a markába nevetett - neki nem történhetett semmi baja, hiszen nem bántott ő senkit, épp csak sétálgatott hínáros kabátjában, furcsa ábrázatával, s hagyta, hogy gyűljön körötte a sokadalom, és egymás hajába kapjanak a kíváncsiskodó emberek.

De persze lassanként az emberek is rájöttek, hogy a vízimanó mindig mindenütt galibát csinál. Kikészítettek hát egy nagy gyékényszőnyeget a folyópartra, ahol a manó ki szokott jönni a vízből, és meglesték a bokrok mögül. Amikor a gyékényre lépett, előugrottak, megragadták, leteperték, és úgy begöngyölték a gyékényszőnyegbe, hogy meg sem tudott moccanni.

A ravasz vízimanó siránkozni kezdett:

- Eresszetek el, emberek, csak most az egyszer eresszetek el! Becsületszavamat adom, hogy soha többé nem bántok senkit!

Az emberek hittek neki, megsajnálták, kiengedték hát a gyékényszőnyegből. De abban a pillanatban, hogy kiszabadult, hangosan felkacagott, és zsupsz! bele a vízbe!


És persze azután is visszajárt bosszantani az embereket. Könnyen megtehette, hiszen csak a becsületszavát adta rá, hogy sohasem teszi a jövőben. Becsülete viszont nincs a vízimanónak, nem is volt, nem is lesz. Sajnálták is az emberek, hogy eleresztették, amikor végre egyszer megfogták.

Felesége is volt a vízimanónak, aki szintén gyakran kijárogatott a vízből. Sára volt a neve. Egyszer megismerkedett egy zsellérasszonnyal, és nagyon megszerették egymást. Vízimanóné gyakran meglátogatta barátnőjét, viszont az, ha beszélni akart vele, csak odaállt a vízpartra, és elkiáltotta magát:"Sára!" mire az asszonyság menten elődugta fejét a hínárból, és kijött a vízből.

A zsellérasszonynak azután egy napon gyermeke született, és a vízimanó feleségét kérte meg a keresztanyaságra. Mikor ez a gyermek felnövekedett, vízimanóné egyszer magával vitte a saját házába. Kézen fogta, elment vele a folyópartra, ott megállott, és botját a vízre hajította, mire - csodák csodája - a víz tükre szétnyílt, és puszta vízből olyan lépcső keletkezett, mintha csak valami pincébe vezetett volna. De nem holmi pincébe vezetett, hanem a vízimanó házába, le a víz alá.

A vízimanó történetesen nem volt otthon, mikor az asszony és a gyerek belépett a konyhába. Az asztalon egész sor, fedővel letakart kisebb-nagyobb fazék állott. A gyermek mindjárt megkérdezte, mi az, mi van azokban a fazekakban. Keresztanyja így válaszolt:

- Ide figyelj, te gyerek. Itt nálunk a vízimanóházban nagyszerűen eljátszogathatsz mindennel, de ezekhez a fazekakhoz, legfőképpen a fedelükhöz ne nyúlj! Itt őrzi a vízimanó a vízbe fúltak lelkét.

A gyermek azonban nagyon kíváncsi volt és mikor vízimanóné egy percre kiment a konyhából, mégiscsak leemelte az egyik fedőt az egyik fazékról, s a bezárt lélek kirepült onnan, megszökött a fogságból, ahol a vízimanó oly sokáig tartotta. A keresztanya a konyhába visszatérve, azonnal észrevette, mi történt. Nagyon megijedt, hogy most az ő keresztgyermekét fogja haragjában az üres fazékba bezárni a vízimanó. Gyorsan suhintott hát egyet a botjával, mire rögtön szétnyílt megint a víz, és a gyerek a vízből lett lépcsőkön kifutott a partra, haza a mamájához.

A vízimanó szolgálót is fogadott egyszer. Annak a gondjaira bízta a háztartást, hogy a vízimanónénak ne legyen annyi dolga. Persze, valahányszor elment otthonról, mindig meghagyta a szolgálólánynak, hogy ne vegye le a fedőket a fazekakról - mi már tudjuk az előző történetből, hogy miért.

Hanem hát a szolgálólány is kíváncsi volt, s mikor elment a sok sorban álló fazék mellett, mindig megkopogtatta egyiket-másikat, hogy legalább tudja, üresek-e vagy tele vannak. De a fazekak olyan kongó hangot adtak, mintha üresek volnának.

Egyszer azonban egy kis fazékból, amely utolsónak állott az asztalon - a kopogtatásra furcsa sipoló hang tört elő. Nosza, leemelte róla a fedőt a szolgáló, mire az edénykéből egy csöpp kis lélek szállott ki, és megköszönte a leánynak, hogy kiszabadította börtönéből.



Most már aztán tudta a szolgáló, hányadán van, és miféle manó az ő gazdája. Sorra leemelte hát a lábasokról a fedőt, és kiszabadította a vízimanó összes rabjait. A kiszabadult lelkek pedig körülvették a lányt, szárnyra emelték, és magukkal vitték a víz mélyéből a szabadba. A vízimanó meg, amikor hazatért, csak átkozódni tudott, de bosszút nem állhatott senkin, mert nem volt ott már sem szolgáló, sem egy teremtett lélek, csak egy csomó üres fazék.

Tehetetlen mérgében maga bújt be a legnagyobbik fazekába, és fejére húzta a fedőt - azóta ott kuksol egyfolytában és nincs is már vele semmi baj.




Átdolgozta: Szalainé Lukács Katalin

Zsitó, a varázsló

Cseh népmese             


Károly fia uralkodásának első éveiben, az egész királyságban mindenki elégedett volt, és sokáig beszélte a nép, hogy Vencel király idejében akárki arannyal a fején járhatott az utakon világos nappal vagy sötét éjszaka, és senki még csak meg sem állította.
     A király éberen őrködött az igazság felett, ügyelt rá, hogy a gazdagok jól bánjanak a szegényekkel. Gyakran napszámosnak, szegény vargának vagy diáknak öltözött, és elment a pékhez kenyeret venni. Ha a kenyér jó volt, és jól is volt megmérve, megfizette, s továbbment.
De ha rossz volt, vagy nem volt meg a súlya, felfedte magát, kivitetett a boltból minden kenyeret, és a nincsteleneknek adta, vagy szétosztotta a szegény diákok között az iskolákban. A péket pedig megbírságolta, vagy kosárba kötve megáztatta a Moldvában.
     S így tett a hentesekkel meg más mesterekkel is. Egyszer napszámosnak öltözve kiment a szőlőhegyre kapálni, hogy ott is megnézze, milyen sora van az embereknek. Kapálta a szőlőt egész nap, s rájött, bizony ez nehéz munka. Elrendelte hát, hogy a napszámosoknak délben hosszabb pihenőjük legyen, este pedig hamarabb mehessenek haza.
     Éjszaka is szívesen kóborgott Prága városában, álöltözetben járván a csapszékeket, hogy kikémlelje, igazságos-e a mérték, de meg azért is, hogy hallja, mit beszél a nép, mit gondol magában. Leginkább a Kék Csukába szokott volt járni az Óvárosban, s itt, de máshol is, sok bohóságot vitt végbe vidám cimboráival.
     Nagy kedve tellett Vencel királynak mindenféle tréfában, bűvészkedésben, szemfényvesztésben is. Ebben különösen udvari garabonciása, Zsitó járt elöl. Zsitó szemfüles fickó volt, tudott bűvölni, bárkit oda tudott tapasztani, ahol éppen ült vagy állt, s kiváltképp alakoskodni tudott, sokszor még az ábrázatát is megváltoztatta. Néha cafrangos darócruhában s bocskorban ment be a király szobájába, de mire a király elé ért, már selyemszoknya, tarka nadrág volt rajta, s cipellője orrán úgy ragyogott a sárgaréz, mint valami cicomás ficsúr topánján. Így állt meg a király előtt, de mikor elment előle, mindenki látta, hogy rojtos remete köntös van rajta.
     És mennyi ördögi csínyt követett el a királyi lakomaasztalnál! Leginkább a király bolondja rovására. A bolond egyszer hal után nyúlt a mártásba. De alighogy a halat megfogta, már el is engedte. Nagyot kiáltott, és kidagadt szemmel nézett a kezére, mert az egyre merevebb lett, szaru nőtt rajta, míg patává nem változott, lókörömmé. S a másik kezével ugyanez ment végbe.
     A kővé meredt bolond kétségbeesetten fintorogva nézegette patáit, s a király és az urak olyan hahotában törtek ki, hogy orcájukon könnyek csorogtak végig.
     Mikor végre a király megparancsolta Zsitónak, hogy a bolondot patáitól megszabadítsa, Zsitó mindenféle karikákat meg kereszteket írt a levegőbe, varázsszavakat mormolva.
     A lókörmök eltűntek, de – tulokpaták termettek a helyükön, s ott maradtak, míg Zsitó a bolond sírásán és jajveszékelésén megindulva, el nem tüntette őket.
     Vencel király egy ízben hintóján kocsikázni indult a várból. A várudvaron már ott várta párnás, festett hintaja, amelynek tetejét négy karcsú oszlop tartotta.
     Négy gyönyörű fehér mént fogtak fényes szerszámmal eléje. A hintó körül a király díszbe öltözött kísérete várt lóháton, és a bolond egy vén tarka gebén. Csak Zsitó hiányzott, bár a király megparancsolta, hogy ő is ott legyen a kíséretében. Már jött a király, de Zsitónak se híre, se hamva nem volt. A király igen elkomorult, mikor meghallotta, hogy nincs ott a garabonciás.
     A szomszéd várudvarból egyszercsak őrült kukorékolás hangzott föl, mintha egész sereg kakas kiáltozna versenyt. S az átjáró boltozata alatt szekér zörgött, kis kétkerekű szekérke, s elébe három pár kakas volt fogva. Az első pár kicsi, a második nagyobb, a harmadik legnagyobb. Feketén ragyogtak a kakastollak, s vörösen égtek a kakastaréjok. Minden kakas csőrében vékony szíj, s minden szíj vége Zsitó kezében. A garabonciás a szekéren állt, s úgy hajtotta fura fogatát.
     A király felnevetett, s mondván, hogy Zsitónak hatos fogata van, neki meg csak négyes, menjen hát mindjárt az ő hintaja után. S megindult a király hintaja elöl, a négy fehér ménnel, Zsitó meg mögötte a hat fekete kakassal, s amerre ez a fura menet elhaladt, mindenütt összeszaladtak az emberek.
     Aztán gyakorta hajtott így ki Zsitó, és az emberek tüstént összegyűltek, ha meghallották, hogy Zito közeledik, és sokszor elmentek a vár elé is, hogy már ott várják fogatát. Zsitó tett ám mást is, amiről aztán sok szó esett Prágában s a távoli vidékeken is.
     Harminc zsúp szalmát kötött össze, és harminc zsúpból harminc malacot varázsolt elő, jó hízottat. E csürhét aztán kihajtotta a folyó mellé, a legelőre, ahol Michalnak, a gazdag, zsugori péknek a disznai legeltek. Michal gyönyörködve nézte Zsitó jószágát, s mikor meghallotta, hogy a jószág olcsón eladó, megegyezett a garabonciással, megvette tőle az összes malacot, és mindjárt kifizette az árát is. Mikor Michal a tenyerébe csapott, Zsitó így szólt hozzá: „Csak annyit mondok, hogy jó malacok ezek, magad is láthatod, de a vizet nem bírják, erre emlékezz! „
     De a pék nem gondolt Zsitó szavaira, és a jószágot belekergette a gázlóba. Amint a malacok beszaladtak a vízbe, mindjárt el is merültek, és helyettük harminc zsúp szalma úszott ki a víz tetejére. A pék várta, várta a malacokat, hogy majd csak előjönnek a vízből, de azok nem jöttek, és a szalmazsúpokat egyre messzebbre vitte a víz. A zsugori pék föl s alá futkosott a parton, ordított, káromkodott, hol a malacokat hívta, hol meg a szalmazsúpokra mutatott, hogy elúsznak, hogy fogják meg őket, mert elúsznak. S azok elúsztak. És a pék, aki szörnyű haragra gerjedt, hogy annyi pénzt, annyi malacot veszített el, Zsitó keresésére indult.
     A király udvarában nem találta meg. Mindenütt kereste aztán, mindenütt kérdezősködött utána, míg végre a kocsmában rátalált. Ott ült a király varázslója a bolthajtásos szobában, a vastag fal beszögellésében, az ablak mellett; lábát messzire kinyújtotta maga előtt, hátát meg a falnak vetette. A kupa ott állt előtte üresen, őkegyelme édesen aludt.
     A pék elzöldült mérgében, amint megpillantotta. Szidni, káromolni kezdte, és ordítva rohant feléje. De Zsitó nyugalmasan aludt, mintha senki se ordítana a kocsmában, mintha csak egy legyecske döngene.  
     A pék most már eszeveszetten megragadta a garabonciás lábát, és rázni kezdte, s mikor Zsitó erre se nyitotta ki a szemét, nagyot rántott a lábán. S tüstént olyan fehér lett, mint a fal. A láb izületéből kiszakítva, élettelenül hullott a kocsma padozatára. Zsitó meg, mint akit kígyó mar meg, úgy ugrott fel, és torkon ragadta a halálra rémült péket. „Gyerünk a bíró elé!” Mit lehetett tenni?
     A pék látta, hogy Zsitó lába ki van szakítva helyéből, a kocsmáros pedig, meg a vendégek mind tanúbizonyságot tettek róla, hogy Zsitó lábát a pék rángatta ki. Így hát a pék nem tehetvén egyebet, szépen megkérlelte Zsitót, s jó aranypénzzel meg is toldotta bocsánatkérését.      
     Zsitó megbékült, és a pék pénzét erszényébe söpörte. Aztán kiszakított lábához nyúlt, szempillantás alatt visszatette a helyére, és mankóját eldobva, délcegen, győztes módjára vonult ki a bíró szobájából. Így a zsugori péket még ki is nevették. Mindenütt arról beszéltek, mi esett meg vele, és ebből született meg a szólás: „Jól jársz, mint Michal a malacokkal.”
     Zsitóra nemsokára rossz idők jöttek. Vencel királyhoz vendég érkezett: a bajor herceg.
Egynéhány sváb garabonciás is jött vele szekereken. Mindenféle szerszámot hoztak magukkal a herceg parancsára, mert örömöt akart szerezni a királynak.
     A garabonciások vidám fickók voltak, ismerték a világot és az embereket, és jól értették mesterségüket. A király csodálta őket, de Zsitóját is folyvást dicsérte. Zsitónak meg kellett mutatnia a herceg előtt, hogy mit tud. Ám bármit csinált is, a németek utána csinálták. Nem volt semmi, amit ők is meg nem tettek volna, s így Zsitó nem tudott túljárni az eszükön.
     Zsitót ette a méreg, s ezért olyat tett, hogy a németek nem tudtak mit kezdeni vele.
Az alatt az ebéd alatt történt ez, amelynek végeztével a sváb garabonciások tudományuk legjavát akarták bemutatni a várudvaron felállított porondon a király, a vendégsereg és a prágai nép szeme láttára. Az ebédet a vár egyik termében szolgálták fel, ahol felmagasított helyen ült a király hercegi vendégével és az udvari főemberekkel, lejjebb meg külön asztalnál a bolondok, Zsitó és a két sváb garabonciás. Az ablak előtt, az udvaron hirtelen német kiáltozás hangzott föl, erre a két sváb felállt az asztal mellől, és kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi történt odalenn.
     És máris benne voltak a kelepcében.
Lent mi sem történt, a hiábavaló lárma egyszeriben elült. A németek vissza akartak ülni az asztalhoz, de nem tudtak. Mert a fejüket nem bírták kihúzni az ablakból. Kicsi volt nekik az ablak, mivel abban a minutumban, ahogy kihajoltak rajta, szarvuk nőtt, nagy ágas-bogas szarvuk.
     S a németek rángatóztak, fejüket rázták, derekukat forgatták, s szarvaik zörögve ütődtek az ablakhoz.
     Mögöttük felharsant a fergeteges hahota. Mindenki kacagott, és kiváltképpen a király, aki örült, hogy Zsitónak ennyire sikerült a németeket megtréfálnia.
     Ám ebéd után a svábok, akiket Zsitó a király parancsára megszabadított szarvaiktól, csodálatos dolgokat vittek végbe a várudvaron felállított porondon a király előtt.
     Ezer ember nézte őket, s álmélkodott ördögi tudományukon. És Zsitó nem volt sehol. Még csak nem is mutatkozott. Egyesek így mondták, de mások látták, hogy itt volt, de megint eltűnt, biztosan azért, mert restelkedik, hogy ily dolgokat ő nem tud csinálni. Elszaladt, elrejtőzött valahol, hogy ne kelljen hallania, amint az emberek a svábokat dicsérik, s nehogy a király azt parancsolja neki, hogy keljen versenyre velük.
     Ám Zsitó hirtelen megszólalt. A várkapu felől kiáltott. Mindenki ismerte a fekete hajú, barna bőrű varázslót, aki most, piros szoknyába volt öltözve, így hát nagy mozgolódás támadt, mikor hangját meghallották. Utat nyitottak neki, átengedték maguk között, s ő felment a porondra, ahová két szolgája is követte.
    Amint a porond közepére ért, feltűrte zekéje ujját, és kezével kétfelé kezdte húzni a száját.
Húzta, tágította, szélesítette, amíg olyan nem lett, mint a barlang szája. A varázslók megsejtették, mi készül, s hátrálni kezdtek, el akartak rejtőzni.
    Ám Zsitó szolgái megragadták a legügyesebbiket közülük, és odanyújtották gazdájuknak. Az pedig megfogta az apró németet, s formálni kezdte szükség szerint; karját hozzásimította derekához, aztán összecsavarta, összeszorította, majd kinyitotta kemencényi száját, s elkezdte tömni, nyomkodni a svábokat befelé. A sváb kapálódzott, de Zsitó mégis betömte a szájába csizmástul, de a csizmát mindjárt kiköpte.
    Lent mindenki a tenyerét verte, ujjongott, kiáltozott, hogy az ablakok remegtek belé. Ekkor Zsitó szolgái előhúztak egy vízzel teli nagy dézsát, amely ott állt a porondon, és Zsitó, mintha a nagy falat megártott volna neki, a dézsa fölé hajolt, és kiköpte a svábot, aki már nagyon nyomhatta a gyomrát.
    Az belepottyant a vízbe, amely magasba fröccsent, aztán elkezdett kapálódzni benne, míg végre bőrig ázva, mint az ürge, ki nem mászott a dézsából.
    Az emberek odalenn lármáztak, rikoltoztak, kurjongattak, s hasukat fogva hahotáztak, kacagtak. A nevetéstől vörösre gyúlt arccal s könnyezve mutogattak a németre, akinek ruhájából csak úgy csorgott a víz, míg a porond végén el nem tűnt a ponyva alatt.
    A németek ezután már semmit sem mutattak be tudományukból. És senki nem is gondolt velük. Mindenki csak Zsitót nézte. Zsitónak a király elé kellett járulnia, s a nép előtt megdicsérte.
Mikor aztán lejött a porondról, a nép olyan ujjongással köszöntötte, hogy az egész vár visszhangzott belé.

    
    Ez volt Zsitó leghíresebb tette. De aztán élete végén mégis ő lett a vesztes. Legyőzték.
    A sátán győzte le, akinek odaígérte lelkét, és aki testestül-lelkestül elvitte.


Fordította: Zádor András

2012. április 15., vasárnap

Pottermore Sneak Peek

2012. április 12., csütörtök

Circur és Peziza

Isaac Bashevis Singer  (1902. 11. 21.–1991. július 24.) Nobel-díjas Jiddis író.


A kályha meg a fal közötti sötét résben, ahol a háziasszony a seprűt, a lapátot, a sulykolót tartja, élt egy Peziza nevű árva koboldlányka.
Egyetlen barátja volt széles e világon, Circur, a tücsök. Ő is a kályha mögött lakott, két tégla között a hasadékban. Koboldok megélnek eleség nélkül, de hogy Circur mivel táplálkozott, az már valóságos rejtély. Talán beérte a frissen sült kenyér illatával, egy szem liszttel, amit a léghuzat sodort arra, egy csepp nedvességgel, amit a levegő hordozott. Akárhogyan is, Circur sohasem panaszolta Pezizának, hogy éhes vagy szomjas volna. Egész nap szunyókált. Este bezzeg annál éberebben ciripelte meséit, sokszor akár egész éjszakán át.
     Peziza nem ismerte édesapját, a Lantuch nevű koboldot. Édesanyja, Pastida, jómódú család leánya volt, és beleszeretett Lantuchba. Sokat mesélt Pezizának a kályhán túli világról, meg a rokonaikról, az ördögfiakról, lidércekről, manókról, akik mind kisebb-nagyobb kópéságokat művelnek. Ám ha a kobold egész életét a kályha mögött tölti, édeskeveset tud a világ soráról, és Peziza ugyancsak kíváncsi teremtés volt – ezt a tulajdonságát alkalmasint szüleitől örökölte.
Míg Circur végtelen meséit cirpelte, Peziza koboldkalandokról álmodott.
Peziza néha megkérdezte Circurt, milyen is a külvilág, amire barátja így felelt:
-          Anyámtól tudom, hogy odakint csupa bú és baj minden. Hideg szél fúj, gonosz teremtmények falják fel egymást.
-          Akkor is szívesen megnézném. – mondta sóvárogva Peziza -, hogy mit művelnek odakint az ördögfiak.
És a sors pontosan ezt tartogatta a számára.
  Egy nap hatalmas kalapálás-kopácsolás támadt. Megremegett a kályha, hullott a törmelék. Peziza rémülten röpdösött ide-oda. A házigazda elhatározta, hogy átrakatja a kályhát. Egész nap folytatódott az éktelen lárma, és a két barát szorosan összebújt egészen estéig. Amikor a falnak is kihullott egy darabja, Circur felkiáltott:
-          Ha ki nem szabadulunk, végünk lesz!
Találtak egy repedést, amelyik kivezetett a külvilágba. Kimásztak, és a ház udvarán találták magukat. Fák, bokrok között álltak a zöld gyepen. Peziza is, Circur is életében először jutott ki a szabad ég alá.
      De gyönyörű is a külvilág! Végtelen ég, rajta hold és csillagok!
Harmat telepedett mindenre. Ezernyi tücsök cirpelt. Szakasztott úgy húzták, ahogyan Circur.
-          Lyukat ások magamnak – mondta Circur -, mert ha felkel a nap, nem maradhatok idekint.
-          Engem is óva intett anyám a naptól – bólintott Peziza.
-          Csakhogy nekem nemigen alkalmas búvóhely a földbe ásott lyuk. Amott látok egy odvas fát. Napközben majd ott időzöm.
-          Az a legfontosabb, hogy ne veszítsük el egymást – jelentette ki Circur. – A fád gyökerei mellett ások magamnak lyukat.
És haladéktalanul neki is látott. Munka közben így szólt Pezizához:
-          Amíg nyár van, nem is olyan veszedelmes a külvilág. De a tél keserves a tücsöknek. Hideg van, és valami hó nevű dolog lepi a földet. Kevés tücsök éli túl a telet.
-          Nem haragszol, ha egy kicsit körülnézek, amíg dolgozol? – kérdezte Peziza.
-          El fogsz tévedni.
-          Nem szállok messzire. Megismerem ezt a fát. Magasabb, mint a többi.
Circur figyelmeztette Pezizát, ne kóboroljon el nagyon.
A kíváncsi Pezizának azonban még nem volt kedve megtelepedni az odújában.
Fűtötte a vágy, hogy megismerje maga körül azt a sok-sok új dolgot.
Elröppent, és egy tetőre szállt. Nem is sejtettem, hogy ilyen jól tudok repülni, gondolta. Egyszer csak meghallotta, hogy valaki szólítja. A hang irányába nézett, és meglátott egy szélkakason kapaszkodó koboldot. Peziza ugyan más koboldot nem ismert, mint az édesanyját, de első pillantásra tudta, hogy ez a kobold fiú.
Két pár szárnya volt és áttetsző szarva.
-          Mi a neved? – kérdezte a koboldfiú.
Pezizának meglepetésében egy pillanatra elakadt a szava.
-          Peziza – szólalt meg végül.
-          Peziza? Az enyém meg Paziz.
-          Igazán? Nem viccelsz?
-    Miért viccelnék? Így hívnak. Talán rokonok vagyunk. Gyere, repüljünk.
Paziz leszökkent a szélkakasról, és a tetőn át Pezizához bukfencezett. Elrugaszkodott, Peziza meg szállt utána, és maga is csodálkozott, hogy nem fél.
Árnyalakok népesítették be az éjszakát: lidércek, manók, koboldok. Az egyik a kéményen táncolt, a másik az ereszcsatornán szánkázott, a harmadik a szélkakast használta körhintának, a negyedik egy lámpaoszlopra kapaszkodott. Paziz olyan sebesen szállt, hogy Peziza beleszédült, de nem maradt le mellőle.
Rétek, erdők, folyók, tavak, tanyák, városok maradtak el alattuk.
És röptükben Paziz várromokról, rozoga szélmalmokról, elhagyatott házakról mesélt.
Hogy mekkora a világ! Hogy milyen különös az éjszaka! Milyen végtelen az országút!                     
Peziza úgy érezte, örökké bírna szállni – de tudta, hogyha a kakas kukorékol és felkel a nap, a koboldnak el kell rejtőznie. Meg aztán már Circur is hiányzott.
-          Hol vagyunk? – kérdezte. – Remélem, meg fogom ismerni a fámat.
-          Van itt fa épp elég – jegyezte meg Paziz.
-          Igen, de vár rám Circur barátom, a tücsök.
-          Miféle barátság ez? Egy kobold meg egy tücsök?
-          Mindig együtt voltunk. Nem is tudnék nélküle élni – felelte Peziza.
-          Hát jó. Visszaviszlek oda, ahonnan indultunk.
Egész idő alatt igen sebesen szálltak, de hazafelé még annál is sebesebben.
Peziza álmában sem képzelte, hogy létezik ilyen okos, ilyen bátor kobold, mint Paziz.
Ő bezzeg nem a kályha meg a fal között, egy sötét résben töltötte az életét!
Mindennap máshol hajtja a fejét nyugovóra. Éjszaka pedig arra kóborol, amerre a kedve tartja. Sok barátja van mindenfelé.
     Végre megpillantották a tetőt, amelyen korábban találkoztak, és Peziza ráismert a közeli fára. Mekkora volt azonban a meglepetése, amikor földet érve azt látta, hogy Circur nincs egyedül! Egy másik tücsök volt vele. Circur is társra talált, és az új tücsök segített megásnia az otthonát.
-          Hol voltál? – kiáltott oda Circur, amikor megpillantotta Pezizát. – Már attól féltem, hogy eltévedtél.
-          Paziz nélkül nem is találtam volna vissza – felelte Peziza, és bemutatta új barátját Circurnak.
-          Mint látod, én is barátra találtam – cirpelte udvariasan Circur. – Grillida a neve.
A sors gyakran tartogat meglepetéseket. Amikor Peziza és Circur kénytelen volt elhagyni kályha mögötti otthonát, bizonyosak voltak benne, hogy közel a vég.
De a magasabb hatalmak másként intézték. Balsors helyett Peziza Pazizra lelt, Circur pedig Grillidára.
A párok csakhamar annyira megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanok lettek, és hamarosan meg is esküdött ki-ki a párjával – már kobold-, illetve tücsökszokás szerint.
      Amíg tartott a nyár, mind élvezték a külvilágot. Paziz és Peziza éjszakánként messze szállt, eljutottak egészen Lublin városáig. Circur és Grillida pedig mesékkel szórakoztatták egymást. Nappal a tücskök a megásott kis fészkükben pihentek, a koboldok meg a faodújukban.
      Csakhogy az éjszakák egyre hűvösebbek lettek. Pára szállt fel a folyóról.
Ki-kihagyott a békabrekegés. Tücsökszó is ritkábban hallatszott. Circur és Grillida összebújva melengették egymást. Néha esett, villámlott, dörgött éjszaka.
Paziz és Peziza nem sínylette meg a hideget, de megvolt nekik is a maguk gondja.
Először is szívükből szánták tücsök barátaikat. Meg aztán a fa, amelyben laktak, nem volt messze a zsinagógától, és mindennap megzavarta őket a kosszarv hangos tülkölése. Köztudomású, hogy a koboldnép retteg a kosszarv hangjától.
Ahányszor Peziza meghallotta a kürtszót, minden ízében megremegett, és sírva fakadt.
       Egy este Peziza észrevette, hogy a hajdani kályhájukhoz vezető kémény füstöt ereget. Átrakták és újra fűtik a kályhát! A négy jó barát összeült tanácskozni, és elhatározták, hogy télre beköltöznek a kályha mögé. Peziza és Paziz könnyen beröppenhet egy nyitott ablakon vagy a kéményen, ha épp nem fűtötték be a kályhát.
Hanem Circur és Grillida számára annál hosszabbnak, nehezebbnek ígérkezett az utazás. De végül is a koboldok segítségével a tücsökpár is betalált a kályha meg a fal közötti régi jó kis résbe.
      Rövidebbek lettek a napok, hosszabbak az éjszakák. Odakint esett, havazott.
Megjött a fagy, de a kályha mögött sötét volt és meleg, és kenyér, sütemény, szombati felfújt illata szállt. A háziak gyakran pirítottak kenyeret, és almát is sütöttek.
Kint a konyhában a háziasszony meg a leányai csirkét kopasztottak, és kísértethistóriákkal, manókról, lidércekről szóló mesékkel mulattatták egymást.
Peziza meg Circur olyan sokáig élt a ház népe között, hogy megtanulták az emberek nyelvét. És azt is régen észrevették, hogy akárcsak a tücskök meg a koboldok, az emberi lények is szeretetről és boldogságról álmodoznak.
      Circur és Grillida soha többé nem hagyta el a fészkét, de Paziz meg Peziza gyakran felröppent a kéményen át a szabad ég alá, és élvezték a külvilág kalandjait.
Ahányszor hazatértek, új meg új meséket hoztak az otthonülőknek.
Némelyik vidám volt és pajkos, más ördögi és rémisztő, de  a tücsköknek egyformán tetszett valamennyi, és Circurnak bőségesen volt miről cirpelnie Grillidával a hosszú téli éjszakákon.

Afrika meséi

A Kelet-Afrika

Az olvasó, aki még nem járt Kelet-Afrikában, nehezen képzeli el, miben is különbözik ez a vidék Afrika többi részétől. De maga az afrikanisztika is csak most lát hozzá igazában e terület pontos körülhatárolásához. Általában a Kelet-Afrika névvel illetik a kontinens egész keleti szegélyét, szűkebb értelemben azonban csak az etióp magasföldtől délre, a Kongó-medencétől keletre és a Zambézi folyótól északra elterülő változatos tájat nevezik így. Kelet-Afrikának még így, szűkebben mért területe is mintegy három és fél millió négyzetkilométer, lakosainak száma ötvenmillió. Területén hét ország található: köztük a legnagyobb és legnépesebb Tanzánia. Tízszer akkora, mint hazánk, de tízmilliónál nem sokkal több ember lakja. Nagy kiterjedésű ország még tőle északra Kenya, amelytől nyugatra terül el a jóval kisebb Uganda. Ettől délre két törpeállam, Ruanda és Burundi található, területük meg lakosságuk együttvéve valamivel több a Dunántúlénál. Délebbre, a Nyasza-tó (Malawi-tó) nyugati partján található a kis Malawi, és Kelet-Afrikához számíthatjuk Zambia északkeleti felét meg a mindmáig portugál gyarmat, Mozambik (Mozambique) északi tartományait is. Keleten mindenütt tenger, az Indiai-óceán mossa Kelet-Afrika partjait. A sok apróbb, part menti sziget közül a legnevezetesebb a kicsiny Zanzibár, meg a tőle látótávolságra fekvő Pemba.
Kelet-Afrika eredeti lakossága természetesen néger: különböző bantu törzsek, amelyek egyetlen nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélnek (ezek azonban egymás között is érthetetlenek a távolabbi csoportok számára.
A tengerparton arab és indiai bevándoroltak, sőt kisebb számban perzsák, indonézek is élnek, együttvéve vagy másfél millió lélek. A gyarmati uralom idejéből itt maradt fehér telepesek száma még a negyedmilliót sem éri el. Kelet-Afrika népei északra jól elhatárolhatók. A hamita-szemita nyelveket beszélő népek már egészen más kultúrához tartoznak. A bantuk között szigetekként pigmeusok és a dél-afrikai busmanokkal antropológiailag is rokon khoiszan csoportok élnek. (Az utóbbiak közé tartoznak a tindigák, akiknek mesekincséről e kötet viszonylag részletes képet nyújt.)
A föld felszíne változatos, rendszerint 5oo-15oo méter magas felföld, jó néhány hegyóriás, a hegyeken trópusi őserdőkkel, közben magas füvű szavannával,
a folyók meg tavak mentén bozótos ligetekkel, mocsarakkal, mocsári sásrengeteggel. A tengerparti vidék simább, földművelésre alkalmasabb, de az ültetvényes gazdálkodást itt csak a fehér telepesek honosították meg. A négerek eredeti - és mindmáig megőrződött - főfoglalkozása a kezdetleges földművelés. A gyenge minőségű talajt erdőégetéssel teszik szabaddá, majd egyszerű ásóbotokkal, kapákkal hasogatják. Az ekét nem ismerik. Mivel a föld csakhamar kimerül, gyakran változtatják a feltört területeket, és ezenközben a kunyhókat is idébb-idébb építik fel. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában letelepedett, falulakó életmódot folytatnak. Falvaikban élénk a közösségi élet, több telephely tartozik egy törzs területéhez, rendszerint a törzsfőnök irányítása alatt. A földműves bantuk zöme békés, néhány csoportjuk azonban félelmes hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen. A földművelés helyenként fejlettebb technikájú, társadalmilag is szervezettebb: teraszos művelésmód, öntözőcsatornák is ismertek - és a kutatók máig sem tudják, önálló lelemény-e mindez, vagy valamely más néptől átvett. Az erdei földművelést (ennek hagyományos főterménye a köles; egyes gyökérfélék, zöldségek, újabban a dohány, kukorica és a banán is gyakran állattartás egészíti ki: a tenyésztett szarvasmarhák húsát, bőrét, tejét, vérét, a szó szoros értelmében minden porcikáját felhasználják. Kelet-Afrika északi határán megtaláljuk a csak marhatartásból élő, harcias, nomád törzseket is. Ezek Szudán és Nyugat-Etiópia területéről a 16-17, századtól húzódnak délre, és rendszeres rablóhadjáratokban szerezték meg a környező földműves törzsek marhacsordáit. A legnevezetesebb nomád hódítók, a maszájok (masszaik), különösen a l8. század végétől veszélyeztetik Kenya népeinek életét. A múlt század végén beköszöntött nagy marhavész azonban egyike napról a másikra koldusokká teszi őket. Mind a földművelő, mind az állattartó népek élnek a gyűjtögetéssel, kisebb mértékben a halászattal és vadászattal is. Kelet-Afrikában néhány igen kezdetleges életmódot folytató törzs azonban csak ily módon tartja fenn életét. A nem termelő, csak zsákmányoló csoportok közül a legismertebb a már említett kis tindiga nép.
Kelet-Afrika népeinek történetéről ma még igen keveset tudunk, és ismereteink zöme is csak az utóbbi évtizedekből származik. A már feltárt múlt egyes eseményei között rendesen hatalmas hézagok tátonganak, ezt több-kevesebb hitelű fantáziával kénytelenek kitölteni még a szakkutatók is.
Ami a legrégibb múltat vagy még az ennél is ősibb időket illeti, ősrégészeti kutatások már fél százada folynak
e területen, világra szóló eredményekkel. Jelentősek azok az egyiptomi, görög, római, majd etiópiai, arab és perzsa, indiai, indonéz, sőt kínai történeti forrásszövegek, amelyek majd tartalmaznak valamit Kelet-Afrika hajdani eseményeiből. Aránylag sokat foglalkozott a tudomány azzal a kérdéssel, mennyiben afrikai és mennyiben arab eredetű a tengerpart felvirágzása.
Ma úgy látjuk, hogy már az arab behatolás előtt élénk élet pezsgett e tájon; ennek emléke az i. sz. 6-7. századából ránk maradt ó-kilvai romok; de később az arab-mohamedán hatás sem lekicsinyelhető. Kelet-Afrika partjain 741 után csakhamar megjelentek siita ománi arab menekültek, akik itt húzták meg magukat, és egyre délebbre jutottak, ezenközben meg is gazdagodtak. következő század legerősebb bevándorló hulláma a Perzsa-öbölből vallási hagyományaikhoz nyakasan ragaszkodó szunnitákat hoz. Lassan az egész partvidék iszlamizálódik, és a kialakuló több tucat városállam politikai vezetése az "előkelő" arabok kezébe kerül. A városállamok névleg a dél-arábiai szultanátusoktól függnek, de a kapcsolat laza, voltaképpen önállóak az egyes városok. Az arabok száma csekély, éppen csak az uralkodókra, azok közvetlen környezetére és a rangosabb kereskedőházakra korlátozódik.
A 13. század közepétől hirtelen virágkor köszönt be. Egész városokat építenek tartós kőből, a házak nemritkán három-négy emeletesek. A kis Kilva-sziget szultánja megszerzi a déli aranykereskedelem ellenőrzését, virágzó államocskát teremt meg, saját pénzt veret, és hatalmas mennyiségű kínai porcelánt halmoz fel díszes palotájában, amelynek romjait különben csak 195o-ben tárták fel. Ez idő tájt terjed el a szuahéli nyelv is, a közvetítő kereskedelem jellegzetes eszköze. A szuahéli a bantu nyelvek szókincséből sok arab átvétellel és még több arab logikával összeállított kereskedőnyelv, amely a partvidék és a kontinens belseje közti kapcsolatok megkönnyítésére készült, és mindmáig betölti ezt a szerepét: híd az Indiai-óceántól a Guineai-öbölig a különböző nyelvjárások, nyelvek között. A partvidéken különös jelentőségre tesz szert, és a négerből meg arabból összeötvöződött, valóságos "szuahéli kultúra" alakul ki e helyen.
Az ázsiai - kelet-afrikai kapcsolatok fénykora a 15. században érkezett el. Ekkorra Indonézia már szilárdan gyarmatosította Madagaszkárt, India kikötői meg moszlim kézben vannak, és az Indiai-óceán ismerősök közötti beltengernek számít a háromárbocos vagy még nagyobb kereskedelmi hajók számára. Megélénkül a még távolabbi keleti forgalom is. Ennek szívélyességére jellemző, hogy Malindi kikötőjének követsége 1414-ben egy zsiráfot ad át ajándékba a kínai császárnak; néhány évvel később olyan hatalmas kínai hajóraj fut be a kelet-afrikai kikötőbe, amelynek legénysége körülbelül harmincezer ember lehetett. A kereskedelmi flotta parancsnoka a kínai Cseng Ho admirális volt. Ő legalább három ízben járt Kelet-Afrikában, és utolsó útjának végén, 1433-Uan, leírja a mai Szomália part menti kikötőinek virágzó életét. A kínai kereskedelemnek azonban I45o körül - kínai belpolitikai viszályok következtében - hirtelen vége szakad. A század legvégén pedig Kelet-Afrikában megjelennek Vasco da Gama portugál hajói, álmélkodva végiglátogatják a kikötőket, majd továbbhajóznak Indiába, és csakhamar megkezdődik mindkét partvidék portugál gyarmatosítása, a közvetítő kereskedelemre mért halálos csapás.
Gyors egymásutánban tűzzel-vassal pusztító portugál expedíciók érkeznek Kelet-Afrikába, kirabolják, felgyújtják a virágzó városokat, elismertetik a portugál korona felsőbbségét. Az első hódítók egyike, Barbosa, aki 1518-ban viszonylag részletesen leírja a vidéket, még beszámol a hajdani mór (arab) - szuahéli (néger) kultúráról, de egyszersmind már az aranyvadászat krónikása is. A portugál fennhatóság a folytonos lázongások ellenére mintegy két évszázadig fennmaradt, és csupán a 18. század elején sikerült a partvidék északi részéről fokozatosan kiszorítani a portugálokat. Ekkor újabb és kicsit több mint másfél évszázados arab uralom következett, de a már megszokottan hosszú pórázú önállósággal. Az újabb arab befolyás csak elmélyítette a korábbi kulturális hatásokat, és a partvidéket egyedülálló területté tette, ahol bantu, arab, perzsa, indiai, sőt indonéz, majd portugál, angol és német vonások személyes és káprázatos egymásmellettiségben fordultak elő. E korszak végén, a múlt század második felében a maszkati szultán, aki eddig csak névlegesen volt ura a partvidék középső részének, Zanzibárba teszi át székhelyét, és viszonylag nagy területet szerez birodalmához. De a terjeszkedésnek csakhamar vége szakad: megjelennek az egymással versengő angol és német gyarmatosító "kereskedőtársaságok", egyre több területet szereznek meg, és végül 1884-189o között kialakul Német-Kelet-Afrika, majd 1886-1895 között Angol-Kelet-Afrika. A német gyarmatot (nagyjából Tanganyika - a mai Tanzánia területét) az első világháborúban ragadják el az angolok, akik ettől kezdve a vidék korlátlan urai. Már a második világháború előtt megkezdődik a városok valamelyes iparosítása és iskolák létesítése, majd kialakul az afrikai nemzeti burzsoázia, megkezdődik a függetlenségi mozgalom, nemegyszer kegyetlen, fegyveres harcokkal. Ennek eredményeként nyeri el 1961-ben Kenya és Tanganyika a függetlenséget* (Tanganyika csakhamar egyesül az ugyancsak függetlenné vált Zanzibarral 1964-ban), a következő években pedig Ruanda és Burundi, Uganda, Malawi, legutoljára Zambia is politikailag független állammá válik. Napjaink politikai eseményei, a pártharcok és a nemzetközi politikában való részvétel azóta is a gyakran mindannyiunk által jól ismert módon szerepeltette az újságok címoldalán Kelet-Afrika nevét.
A partvidék történelmét bármily nagy hézagokkal ismerjük is, mégis valamilyen egymásutánba illeszthetjük az ismert eseményeket. Kelet-Afrika belsejének történetéről azonban írásos forrásokból szinte semmit sem tudunk, és a néhány eddig előkerült régészeti lelet inkább rejtély, mint megoldott probléma a kutatók előtt. A legnevezetesebb lelőhelyek Engaruka romvárosa (a kenyai-tanzániai határ mentén, a Kilimandzsáró hegyektől nyugatra) és a nyugat-ugandai Bigo. Az előbbit 1935-Uen fedeztél: fel, és a régész Leakey becslése szerint a hegytetőre épült városnak mintegy harminc-negyvenezer lakosa, körülbelül hat-hétezer háza lehetett. Alapítását a 17. századra lehet tenni. Nem tudjuk, milyen nép (esetleg nem is a bantuk?) lakta: Bigo hasonlómód nehezen értelmezhető lelőhely.
A 13. századra datálható, merész ívű és szabálytalan körökre hasonlító földsáncok láthatók itt. Nyilvánvaló lenne az a magyarázat, hogy a megélénkülő, part menti kereskedelem hozta volna létre e telepet: de mind ez ideig egyetlen olyan tárgy sem került elő a romok közül, amely ezt a feltevést támogatná. Más, réginek vélhető romok részletes felkutatása pedig eddig nem történt meg. Emiatt is Kelet-Afrika történetének nem egy eseményét az itt élő népek szájhagyományozott történeteiből, mondáiból és meséiből kell kihüvelyeznünk.
A fehér felfedezők is ritkán és csak később merészkedtek a kontinens belsejébe. Az első nagyobb utakat a múlt század második harmadában Livingstone és Stanley tették meg. ők és más felfedezők azonban csak áthatoltak Kelet-Afrika erdőin, részletes néprajzi, folklorisztikai feljegyzéseket nem hagytak ránk. Az utazók sorából feltétlenül meg kell említenünk Teleki Sámuel grófot, aki 1887-1888-as vadászútján (expedícióján) Zanzibárból kiindulva, a Kilimandzsáró és a Kenya hegyek megmászását megkísérelve, északnyugatra hatol előre, felfedezi a Rudolf-tavat és a Stefánia-tavat, valamint a nevéről elnevezett kis működő Teleki-vulkánt.* (Útibeszámolója, amelyet kísérője és térképésze, Höhnel Lajos adott ki A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz, Teleki Sámuel gróf felfedező útja Afrika egyenlítői vidékein (Bp. 1892.) címmel, csaknem harminc kelet-afrikai nép életmódjáról ad értékes néprajzi adatokat, folklorisztikai szövegeket azonban nem közöl).
Afrika népeinek folklórját általában is csak az utóbbi évszázadban gyűjtik össze a kutatók. William Bascom professzor összefoglalása *(Fólklore Research in Africa in: Journal of American Folklore, 1964. 13-31.) ugyan válogatott bibliográfiájában is több mint 25o publikációt sorol fel, és egy teljesebb adatfelvétel alighanem megkétszerezné a hiteles afrikai népköltészeti gyűjtemények számát, mindez azonban elég kevés, ha elgondoljuk; mily irdatlan nagy területet képvisel. Kelet-Afrika népköltészete még az általános afrikai arányokhoz képest is igen mostohán felkutatott. Sok ugyan az útleírás, többé-kevésbé megbízható élménybeszámoló a területről, a csakugyan hiteles, nem átírt és kellő folklorisztikai kommentárokkal ellátott gyűjtemények száma azonban búsítóan kevés. Ebben a magyar kötetben megkíséreltük azt, hogy a felelhető hiteles anyagokból közöljünk.
Kelet-Afrika népköltészeténeke legrégibb feljegyzései minden bizonnyal az arab írással (de szuahéli nyelven) megalkotott, partmenti szuahéli irodalomban találhatók. Ma még csupán a 18. század legvégéig tudjuk nyomon követni ennek az irodalomnak a múltját, de biztos, hogy az sokkal régibb, és nem adjuk fel a reményt, hogy egykor majd többet tudunk a szuahéli irodalom kezdeteiről is. A kis szultánátusok udvari költői, hivatásos művészei gyakran meríthettek a helybeli folklórból - amíg azonban szerencsés véletlen nem vezet ilyen alkotások nyomára, ennél többet e hagyományról nem mondhatunk.
Az átutazó fehérek rendszerint nem közöltek afrikai folklórszövegeket. Először a négerek között élő, huzamosabb ismeretséget kötő hittérítők, majd századunkban a tudományos expedíciók képviselői gyűjtöttek népköltészeti alkotásokat.
Ebben a könyvben az egyik legkorábbi jeles gyűjteményből, Macdonald - jao monográfiájából az ott közölt mesék és eredetmondákból is közlünk.
A múlt századi misszionárius jegyezte fel ezeket a meséiket. Századunkban a legterjedelmesebb hittérítő-gyűjtemény Doke lamba folklór-kötete. A könyv 159 mesét (és ezenkívül másfél ezer más folklór-alkotást) tartalmaz. Külön hely illeti meg a kelet-afrikai népköltészet összegyűjtésének történetében Ludwig Kohl-Larsen professzort. A tudós régész 1934 és 1939 között éveket töltött Tanganyika északi részén, a lefolyástalan Njarasza-tó vidékén. Kutatásainak célja az afrikai ősemberi leletek keresése volt * (ásatásairól Auf den Spuren des Vormenschen - Stuttgart, 1943 című könyvében számolt be) , de csakhamar felfigyelt a rendkívül archaikus életmódot folytató tindigákra, leírta életmódjukat * ( erről szól Wildbeuter in Ostnfrika. Die Tindiga, ein Jäger- und Sammlervolk - Berlin, 1958 - című könyve ) , és csakhamar elkezdte a környéken élő isszanszu és iraku törzsek folklórjának feljegyzését is. A megyényi területen élő három törzstől több száz történetet jegyzett fel, és közülük több mint 2oo mesét német fordításban, 6 kötetben és több tudományos tanulmányában közzé is tett. Gyűjteménye azért is igen értékes, mivel lehetőséget ad arra, hogy az egymás mellett élő népek folklórjának különbségeit, ezek életmódbeli és etnikai okozóit tanulmányozhassuk. Kohl-Larsen egyik érdekes kötetét 1964-ben már kiadták magyarul Szimbót hallgatom* (Kleiner grosser schwarzer Mann. Lebenserinnerungen eines Buschnegers -Eisenach-Kassel, I956 ) - egy isszanszu-néger önvallomása címmel.
A mostani kötetben tőle közölt több történet remélhetőleg nagyjából képet ad az eredeti gyűjtemények sokszínűségéből.
Ez a kötet igyekezett változatosságában bemutatni a kelet-afrikai mesekincset is.
A mesék zöme az említett nagy gyűjteményekből származik, és egy-egy nép mesekincsét is több oldalról képviseli. A műfaji különbségeket a sorrend érzékelteti, a rokon mesék egymás után következnek. A legtöbb mesének más népeknél is ismerjük változatát, ezek felsorolását azonban mellőztük, nem utolsósorban azért, mivel az afrikai meséknek mindmáig nincs még összefoglaló mesekatalógusa, és az összehasonlító afrikai mesekutatás csak most teszi meg az első lépéseket ez irányban. Ahol - forrásaink alapján is - utalhattunk a nemzetközi párhuzamokra, ezt az egyes mesékhez fűződő jegyzetekben tettük meg.
A kiválasztott mesék hitelesnek tekinthetők, a fordítás a lehető legkevésbé változtatta meg eredeti formájukat. A közölt verses részleteknél az alapul szolgáló fordításhoz alkalmazkodik, de csupán a lamba meséknél volt alkalom az eredeti bantu szöveggel való összehasonlításra. A fordítás hitelességét növeli az a tény, hogy Ignácz Rózsa fordító gazdag tapasztalatokat szerzett a helyszínen, és ezek sokat segítettek visszaadni a történetek eredeti hangulatát. Különösen két problémával kellett minduntalan találkozni.
A fordítás során el kellett kerülni az idegen afrikai fogalmak felsorakoztatását, ugyanakkor nem minden helyett lehetett adni magyar megfelelőt, hiszen mégsem magyar meséket, hanem az afrikai népköltészet termékeit szerettük volna megismertetni.
Különösen a hiedelemlények elnevezésein lehetett sokat töprengeni. Általában azt a megoldás született, hogy a nem csupán magyarban ismert mesei szereplőket (óriás, törpe, boszorkány) ilyen névvel, míg a csak magyar neveket (táltos, lidérc) az afrikai nevével és szavakkal sikerült a legegyszerűbb magyar formában adni. A lehetőség szerint nem a közvetítőnyelv (angol, német, francia), hanem az afrikai eredeti hangalakját igyekezett megközelíteni a kötet, jóllehet ez nem is olyan egyszerű, már csak azért sem, mert például a tindiga csettintő-hangoknak a magyarban semmiféle betűcsoport nem felel meg. Ettől az elvtől eltérni csak néhány esetben (leginkább népnevek írásakor) kellett, más esetekben pedig a már eddig Magyarországon kialakult gyakorlathoz igazodott a kötet, ily módon olvasója itt-ott következetlenséggel találkozhat. * (E kérdéssel és általában az afrikai nyelvek magyarra átírásának nehézségeinél részletesen foglalkozik Fodor István tanulmánya: Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái; Nyelvtudományi Közlemények, 1965.41-111)
Nézzük meg közelebbről, miről is szólnak ezek a mesék.
Az afrikai ember, mint sok más földrésznek a természet közelségében élő fia is, fokozottan érdeklődik a világ jelenségei, a természeti tünemények, az emberek és állatok tulajdonságai iránt. Sok meséjében ezekre a kérdésekre ad választ. Ezeket eredetmagyarázó meséknek, mondáknak nevezzük.
Az eredetmagyarázó meséket gyakran nem lehet elválasztani az állatmeséktől, mert az afrikai eredetmagyarázó mesék szereplői is túlnyomórészt állatok.
Már a mesék címe sok mindent elárul a természet közelségében élő emberek érdeklődéséről, de a világról is, amely őket körülveszi, az állatokról, amelyek ezekben a mesékben még ősi közösségben, bensőséges viszonyban élnek együtt az emberekkel.
Megtudjuk ezekből a mesékből, hogy a leopárd sárgafoltos és hogy a majom a fán, az antilop pedig a bozótokban él, hogy a kígyó sziszeg. Ullabella madarak repdesnek, varacskos humbuják veszekednek, mongúzok és mandrillok gonoszkodnak ezekben a mesékben, amelyekben rendre megtaláljuk Afrika többi állatát, az oroszlánt, leopárdot, hiénát és krokodilt is.
A lét és nemlét, a "túlvilág", a föld, az égitestek keletkezésének, az emberek eredetének, a nemek kialakulásának kérdéseit is kutatja az afrikai ember. Hogyan keletkezett a világosság? - kérdezik a busongók.
Hogyan tanulta meg az ember a tűzgerjesztést ? - hangzik a kérdés a Kongó partján. Hogyan jött rá az ember, hogy igyék a patakok vizéből ? Miért az asszonyok feladata a vízhordás, miért nem a férfiaké ? - kérdezik a bakongók. De választ keresnek Afrika lakói arra is, hogyan keletkezett a Tanganyika-tó, miért látszik minden ember hátán egy mélyedés a két lapockacsont között, miért hallgatnak el a békák, ha valaki megközelíti lakhelyüket, és miért van "száz" lába a százlábúnak? A sokszor szellemes és mulatságos válasz többnyire nem felel meg a valóságnak, de a mesék mégis sokat megmutatnak a valóságból: a környezetet, amelyben lejátszódnak, és magukat a szereplő állatokat, s az állatok egymásközti, természetes viszonyát is legtöbbször helyesen ábrázolják.
Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka? - kérdezi a kongói vadász.
És a válaszból, amit ebben a derűs mesében hallunk, megtudjuk azt is, hogy kongóiak kedvenc itala a pálmabor, és hogy azt a pálmafából csapolják. Megismerkedünk a mesében a mókussal, a vízilóval és az elefánttal - mi-csoda érdekes együttes ez a társaság ! - és találkozunk az afrikai mesék örökké vidám, furfangos hősével: a kis antiloppal. A nyúllal együtt ő a gyengék, az elnyomottak, a "kisemberek" jelképe az afrikai mesékben. "A kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben - írja Torday Emil, a híres Afrika-kutató. - Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot !
Ha szorongatott helyzetbe sodródik, s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor végül is mindannyiszor kivágja magát. Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul.
Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a fekete embernek a jelképe, a szegény üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét oly hatalmas ellenségekkel, mint a tulajdon fajbeli zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolgakereskedők, újabban pedig az országba betolakodó idegenek."
Az afrikai mesékben furfangos hős a sakál is, az ármányos róka afrikai megfelelője, amely a kis antiloppal és a nyúllal versengve jár túl a nagy ragadozók eszén. S mint a mi meséinkben a legkisebb fiú, itt a kis állat arat győzelmet a mindenkitől, embertől állattól egyaránt rettegett oroszlánon. A kis antilop és a nyúl a sokszor segítségre kész találékonyságot, a kártékony gonoszság üldözőit jelképezi.
De sok más mese is a gyengék, az üldözöttek győzelmét példázza az erőszakon. Mintha ezekből a mesékből merítettek volna vigaszt és biztatást a fekete emberek, hogy nemcsak a mesében, de az ő életükben is jóra fordul minden, győz az igazság.
Az elefánt is a béka meséjében a béka jár túl az elefánt eszén, az oroszlánt pedig nem csak a furfangos antilop, hanem a teknősbéka, sőt még a kecskebak is becsapja, az antilop pedig még a vízilón és az elefánion is kifog.
Mennyi furfangra, mennyi leleményre van szüksége a gyengének, a védtelennek, hogy az őserdők, kegyetlen világában megmentse életét és megvédje kicsinyeit! Ámde ez nem mindig sikerül. Az afrikai meséket ezért a környező világ gazdagságán, az állatvilág sokaságán és tarkaságán, változatosságán kívül az élet kíméletlenségének, kegyetlenségének tükrözése is jellemzi. Az erősebb túléli a gyengét. A szél ítélete című etiópiai mesében a gyapotföldjén dolgozó paraszt megmenti a vadászok elől menekülő kígyót, mert "igaz, hogy gonosz híre van, de az is igaz, hogy akit üldöznek, azon segíteni kell". A veszély multával a hálátlan kígyó fel akarja falni a parasztot. A mese végén a fügefa, a folyó és a fű elmarasztaló ítélete után a szél menti meg a paraszt életét, de kimondja a vad természet, a civilizálatlan élet igazságát : " Minden, ami él, a maga törvényei szerint él ... A kígyó fölfal mindent, ami útjába akad, mert ilyen a törvénye. Nem lehet őt bűnösnek mondani, amiért éhes."
Az afrikai mesék -akár az afrikai emberek- közelebb állnak a természethez, megmutatják a létfenntartásért folyó örökös küzdelmet. A mesék "hálátlan állata" jobban tükrözi a valóságos életet az euráziai mesekincsben oly gyakran szereplő, élete megmentéséért "hálás állatnál" - a hálás halnál, kígyónál, hangyánál, oroszlánnál. A "hálás állat" a mesék csodálatos eleme; az afrikai mesevilágban főleg a magasabb műveltségi fokon álló népek meséiben találkozunk vele.
De ez már újabb mesecsoporthoz visz el bennünket: a csodás elemeket tartalmazó meséhez, amelyeket tündérmeséknek is nevezhetünk. Ilyen az Állatok és emberek című mese is, amelyben az életéért hálás majom, kígyó és oroszlán segít később a bajba jutott vadászon, de az ugyancsak megmentett ember - akitől mind a három hálás állat óva-óvja - a jótettért rosszal fizet. Ezt a mesét a kelet-afrikai szuahéli törzs meséli.
A drágaköves kígyó című mese, amelynek szerencsés hőse, a szegény halász, az őt elnyelő óriáskígyó fejében drágakövet talál, Kamerunból származik. A tündérmeséknek számos olyan elemük van, amelyek világszerte elterjedtek, csak a szereplők mások.
Az afrikai mesék között vannak olyanok, amelyek az arab megszállás és a gyarmatosítók által elpusztult és feledésbe ment afrikai lovagi középkor emlékeit őrzik. Ezeket a meséket történeteknek vagy mondáknak is nevezhetjük, de az is lehet, hogy egy hatalmas afrikai népi eposz forrásai vagy töredékei. Ami ezekben az afrikai mesékben a világ mesekincsétől eltérő - az afrikai környezet, természet, falvak, és emberek természethű ábrázolása.
Tanmesének is beillik a ki az erősebb kérdésre válaszoló etiópiai történet, mert arra int, hogy ne vágyódjunk az elérhetetlen iránt. Említettük, hogy az afrikai ember a mesékben a gyenge, de furfangos állatban önmagát jelképezi.
A szamár bűne című etiópiai állatmesében azonban megtörik ez az életvidám hang, hiányzik a jövőbe vetett bizakodás. Ez a keserű hangú mese azt példázza, hogy az ügyefogyott szamár soha nem találhatja meg igazát az erőszakkal szemben, az oroszlán, a leopárd és a hiéna erősebb nála - mint ahogyan a védtelen afrikai sem találáiatja meg igazát az erőszak képviselőivel szemben. Még keserűbb és nem jelképes eredetmagyarázó mese már az Igazságtalan osztozkodás : a kisemmizett, kifosztott fekete emberek vádját mondja el. "Miért nincs a dinkák feketebőrű népének barmán és lándzsáján kívül egyebe? Bezzeg a vörös képű angoloknak ma is megvan a fegyverük, szép ruhájuk, aranyuk és minden, minden földi javuk".
A csillagok szivéről szóló busman történetben "hogyha nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hiszen minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel." Rossz időjárás, sikertelen vadászat után sokszor éheznek Fekete-Afrika vadász népei. A könyörtelen természet és a talán még könyörtelenebb, ellenséges társadalom kettős szorításában élő afrikai ember a csillagokhoz fordul segítségért.
Afrika népei azóta elindultak a szabadság felé vezető úton.


A MESÉKBEN SZEREPLŐ NÉPEK,
TÖRZSEK, NÉPCSOPORTOK JEGYZÉKE
Az egyes mesék származási helye, valamint azt az afrikai népet, népcsoportot amelyektől az adott a gyűjtés származik a mesék elején szerepelnek. Egy-egy földrajzi elnevezés, azonban önmagában még nem árulja el nép, törzs, népcsoport nevét, amelyek a jelzett helyeken laknak, és amelyektől ebben
a kötetben mesék származnak. Egyes népek és törzsek Afrikában sokat vándoroltak a múltban, de még a jelenben is változtatják lakóhelyüket. Természetesen nemcsak azok a népek vagy népcsoportok élnek a megadott helyeken, országokban vagy égtájon, amelyektől mesét közlünk, éppen ezért ez a jegyzék csak bemutató jelleggel, hozzávetőlegesen mutatja Afrika népeinek nagyobb egységeit.



asanti - Ghana, Nyugat-Afrika
bakongo - Kongó, Közép-Afrika
bantu - számos nép és néptörzs tartozik a bantuk családjába , főleg Közép és Dél- Afrikában.
basonge - Kongó, Közép-Afrika
baszari - Togo, Nyugat-Afrika
baszuto - Baszutoföld, Dél-Afrika
baule - Elefántcsontpart, Nyugat-Afrika
beduin - Észak-Afrika
berber- arab - Észak-Afrika
bini - Nigéria, Nyugat-Afrika
bulom - Guinea, Nyugat-Afrika
busman - Dél-Afrika
busongo - Kongó, Közép-Afrika
dinka - Szudán, Észak-Afrika
eve - Dahomey, Nyugat-Afrika
fon - Dahomey, Nyugat-Afrika
fang - Kamerun, Közép-Afrika
fula (fulbe vagy peul) - Kamerun, - Közép-Afrika
haussza - Nigér Köztársaság, Nyugat-Afrika
herero - Dél-Afrika
hottentotta - Dél-Afrika
kuba - Kongó, Közép-Afrika
luba - Kongó, Közép-Afrika
lunda - Kongó, Közép-Afrika
malgas (malgan) - Madagaszkár
malinke - Guinea, Nyugat-Afrika
matumbi - Tanganyika, Kelet-Afrika
mosszi - Felső-Volta, Nyugat-Afrika
nandi - Kenya, Kelet-Afrika
nyoro - Uganda, Kelet-Afrika
pigmeus - Kongó, Közép-Afrika
rundi - Urundi, Kelet-Afrika
szuaheli - Tanganyika, Kelet-Afrika
szukuma - Tanganyika, Kelet-Afrika
szuszu - Guinea, Nyugat-Afrika
szoninke - Mali, Nyugat-Afrika
taveta - Kenya, Kelet-Afrika
tete - Becsuánaföld, Délkelet-Afrika
tindiga - Tanganyika, Kelet-Afrika
vahungve - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
tonga - Mozambique, Kelet-Afrika
zande - Szudán, Közép-Afrika
zezuru - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
zulu - Dél-afrikai Unió, Dél-Afrika
yao - Mozambique, Dél-Afrika

Az oroszlán menyasszonyok

Dél-afrikai népmese


Élt egyszer egy faluban négy leány. Ketten közülük testvérek, s volt nekik egy kisöccsük is. Kedvese is volt mind a négy leánynak. Mondják egy szép napon a legények:
-- Tartsuk meg a lakodalmat! Gyertek velünk holnap a falunkba!
Feleli a négy leány:
-- Megyünk hát, hogyne mennénk!
Mondta a nővérek kisöccse is:
-- Megyek ám én is veletek!
Ott éjszakázott akkor a négy legény a négy leánynál, másnap aztán valamennyien fölkerekedtek, velük ment a kisfiú is. Mennek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja párjának mind a négy legény:
-- Eredjetek csak, mi hátra maradunk vacsorára valót vadászni.
Szólott a kisfiú:
-- Veletek maradok én is.
A négy leány folytatta útját, de alighogy eltűntek szem elől, megragadta a négy legény a kisfiút, bekötötték a szemét, s feltették egy fa tetejére. Azt mondták neki:
-- Menten véged, ha leveszed a kendőt a szemedről!
Ráfelelt a kisfiú:
-- Nem veszem én, dehogy veszem!
A négy legény egy szempillantás alatt oroszlánná változott! A kisfiú meg kikukucskált a kendő mögül, s látta, amint az oroszlánná vált négy legény üldözőbe vesz egy antilopot. El is ejtették, aztán megint visszaváltoztak emberi alakjukba. Ekkor a kisfiú visszahúzta a szemére a kendőt. Jött a négy legény, leemelték a gyereket a fáról, szeméről le a kendőt, s kérdezték:
-- Láttál-e valamit?
-- Már hogyan is láttam volna? -- méltatlankodott a kisfiú. -- Hisz kendő volt a szememen!
-- No, akkor jól van -- mondta rá a négy legény, s dolguk végezetten eredtek a négy leány után. Elérkeztek aztán egy barlanghoz. Mondja a négy legény:
-- Maradjunk itt éjszakára! Megfőzik a leányok a húst, aztán leheveredünk, s reggel majd megyünk tovább.
Úgy is történt: a négy leány megfőzte a húst, a legények ettek belőle egy keveset. Hanem akkor így szólottak a leányokhoz:
-- Egyetek csak, lakjatok jól! A maradékot meg a csontokat dobjátok el. Azzal a négy legény ment útjára, s a négy leány meg a kisfiú jóllakott az antilophússal. Akkor aztán eldobták a csontokat meg a maradékot. Jóllaktak, le is feküdtek, s a négy leány menten elaludt. Nem úgy azonban a kisfiú! Lefeküdt ő is, de nem jött álom a szemére. Kikukucskált a barlangból, s meglátta az eldobott húsmaradékot meg a csontokat. Közben a négy legény ott rejtőzött a bokorban, várták, mikor alszik el a négy leány meg a kisfiú. Amikor azt hitték, hogy elaludtak már, előlopakodtak, egy szempillantás alatt oroszlánná változtak, felfalták a húsmaradékot, de még a csontokat is. Látta mindezt a kisfiú, hogy az oroszlánok jóllaktak és menten visszaváltoztak emberi alakjukba. Aztán bebújtak a barlangba, s leheveredtek aludni. Alig virradt másnap, a kisfiú felkeltette két nővérét:
-- Csitt! halkan, gyertek utánam! Fontos dolgot mondok nektek! Kilopakodtak a barlangból, akkor aztán a kisfiú arra a helyre vezette őket, ahol előző este a maradékot eldobálták, és így szólt:
-- Amint vadászni indult tegnap ez a négy legény, menten oroszlánná változott. Mikor este kimentek a barlangból, oroszlánná váltak megint csak, és felfalták a húsmaradékot meg a csontot. Láthatjátok saját szemetekkel: itt a pora az összetört csontoknak, s itt az oroszlánok lába nyoma!
Ugyan megrémült erre a két nővér! Hanem a kisfiú így biztatta őket:
-- Sose féljetek, elbánunk majd velük! Menjetek csak vissza a barlangba, feküdjetek le, ne törődjetek semmivel!
Szót fogadott a két nővér, lefeküdtek ők is meg az öccsük is. Fényes nappal volt már, mire felkelt a négy legény. Keltegetik a lányokat meg a kisfiút, s mondják:
-- Induljunk hát a falunkba!
Fel is kerekedtek mindannyian. Elértek egy folyóhoz, az meg éppen áradt. Mondja a kisfiú a legényeknek:
-- Eredjetek csak előre. Mi majd várunk itt, míg apad a víz, ti meg addig vadászhattok odaát.
Ráállt a négy legény, mondták, várjanak csak a leányok meg a kisfiú, míg apad a folyó, ők meg addig kedvükre vadászgatnak a túlparton. S ahogy mondták, már át is keltek a megduzzadt vízen. Alig értek át, mondja a két nővér a másik két leánynak:
-- Hallgassátok csak meg kisöcsénk szavát!
Mondja a gyerek:
-- Oroszlánná változott az éjjel a négy legény, s mind felfalták a csontokat meg a húsmaradékot.
-- Nem igaz! -- felelte a két leány.
-- Tulajdon szemünkkel láttuk a csontok porát, meg az oroszlánok lába nyomát! -- bizonygatta a két nővér. No, erre már megrémült a másik két leány is. Hanem a kisfiú bátorította őket:
-- Sose féljetek, majd csak túljárunk az eszükön!
Azzal nyomban nekilátott, font egy jó nagy kosarat. Akkor szólt a négy leánynak:
-- Másszatok csak be sorra mind a kosárba! -- s ahogy bemásztak, utánuk bújt ő is. Amikor mind az öten jól befészkelődtek, elővett a kisfiú egy varázserejű musvét*, azzal rávágott a kosárra, s közben így dalolt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! És ahogy énekelt, s a kosarat csapkodta, az egyszerre csak a levegőbe emelkedett, szárnyra kelt, és átrepült a megáradt folyó felett. Elrepült a bozót felett is, ahol a négy legény vadászott. Azok persze megint oroszlánná váltak, úgy űzték a vadat. Amikor megpillantották a repülő kosarat s benne a négy leányt meg a kisfiút, futásnak eredtek, s uzsgyi, a kosár után. Hanem az gyorsabb volt a legfürgébb oroszláncsapásnál is, s a négy oroszlán bizony el nem érte. A kisfiú meg egyre csapkodta a kosarat és énekelt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! Repült, repült a kosár, míg csak el nem ért a négy leány meg a kisfiú falujába. Ott aztán biztonságban földet ért. A kisfiút pedig busásan megjutalmazta a leányok apja.



* musve -- varázserejű állatfarok, többnyire ökörfarok.

Template by:
Free Blog Templates