Üzemeltető: Blogger.

2018. június 8., péntek

Ámisz és Ámil

Angol Népmese


Valamikor réges-régen élt olasz földön, Lombardia hercegségében két nemes lovag, akik úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Csudák csudája, a két lovag felesége is szerette egymást. És hogy semmi híjja ne legyen a két házaspár boldogságának, ugyanazon a napon mind a kettőnek fia született. Egyiket Ámisznak, másikat Ámilnak keresztelték.
Rendesen úgy szokott történni, hogy ha a szülők nagyon is kívánják a gyermekeik barátságát, mert egyidősek, vagy szomszédok, vagy akármi egyéb okból: a gyermekek csak azért is gyűlölik egymást. Hanem Ámisz és Ámil nem okoztak ilyen csalódást a szüleiknek. Attól a perctől fogva, hogy járni tudtak, senki sem látta egyiket a másik nélkül; veszekedni nem hallotta őket senki, ha ugyan veszekedtek valaha. Tizenkét esztendős korukban úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy tulajdon szüleik is alig ismerték meg, melyik a másik.
Ebben az esztendőben történt, hogy Lombardia hercege valamennyi nemes alattvalóját meghívta az udvarába, fényes ünnepségre. Sokan magukkal vitték a fiaikat is, hadd ismerjék meg a lovagi szokásokat. Ámisz és Ámil is elment a többivel s az udvarnál minduntalan összetévesztették egymással a két fiút. A jókedvű legénykék örömest növelték maguk is ezt a zűrzavart s annyi huncut tréfát csináltak, hogy a herceg ott marasztotta őket az udvarában, - mert, azt mondta, most már unalmas volna ott nélkülük az élet.
Meglehet, hogy a lovagok azt gondolták erre: bizony, a mi házunkban még unalmasabb lesz, - de ha gondolták is, ki nem mondották; csak a felesége vette észre mind a kettőnek, hogy lehorgasztott fejjel tértek haza, mintha nagy baj érte volna őket.
A fiúk eleinte boldogtalannak, elhagyatottnak érezték magukat abban a különös, új világban; még jobban egymáshoz húzódtak, mint addig. Hanem lassacskán mégis megszokták az udvari életet, megtanultak nyíllal célba lőni, lovagi tornán lándzsát törni, lantot pengetni, édesszavú dalokat énekelni.
Teltek, múltak az évek, tizennyolc esztendős lett már Ámisz és Ámil, embernyi embernek tartották már magukat és szembe mertek volna szállni a legderekabb vitézzel is. Először is tudtára akarták adni az egész világnak, hogy még a vér szava sem kötheti őket jobban, mint az a szeretet, amivel egymás iránt viseltetnek. Testvérré fogadták egymást és megesküdtek, hogy egyik a másikat minden harcában megsegíti, egyik a másikért bosszút áll akárkin, egyik a másikért feláldozza azt is, ami legkedvesebb neki a világon.
A hercegnek ezidőtájt rengeteg dolga volt, nem tölthetett sok időt a két fiúval, de volt arra gondja, hogy megtanuljanak mindent, amit tudniuk kell. Mikor meghallotta, milyen esküvéssel fogadták testvérré egymást, tornajátékot rendezett a tiszteletükre s a tornajáték után lovaggá ütötte őket. Aztán kiadta a parancsot, hogy mostantól kezdve Ámisz lovag lesz a főpohárnok, Ámil lovag a fősáfár az udvarában. A régi fősáfár, akinek helyét Ámil elfoglalta, halálos ellensége lett ez órától fogva mindkettejüknek.
A két ifjú értett jól a vadászathoz, a lándzsavetéshez, meg sok egyébhez, hanem arról fogalmuk sem volt, hogy mi is a dolga a főpohárnoknak meg a fősáfárnak. Azt pedig tudták, hogy vigyázniuk kell magukra, mert a régi fősáfárnak örökké rajtuk a szeme, s ha hibát vesz észre, szalad árulkodni a herceghez. Szerencséjükre, az udvarban mindenki szerette őket s ha egyszer-másszor megfeledkeztek valamiről, vagy vadászni szöktek - elvégezte a dolgukat másvalaki, még a régi fősáfár sem tudta meg, hogy ki.
Szép csendesen teltek, múltak a napok, becézgették az udvarbeliek az ujdonsült lovagokat, - hanem egyszerre csak vége lett a nagy boldogságnak. Egy nap habba keveredett lovon vágtatott egy vitéz a palota kapuja elé. Kérte, hogy vezessék Ámil lovaghoz.
- Ó uram, - mondotta, nem tudván, hogy Ámil helyett Ámisszal beszél - rettentő hírt hozok neked. Apád, anyád hét nappal ezelőtt meghalt pestisben. Csak te foglalhatod el a helyüket.
Ezért küldtek hozzád.
- Az én apám s anyám? - kiáltott fel Ámisz, hátrahőkölve.
- A tiéd, uram, - mondta a katona. - Hacsak ... - itt dadogni kezdett, mert ebben a pillanatban Ámil lovag odalépett a barátja mellé - most már ... most már igazán nem tudom, hogy a tiéd-e.
Sok esztendeje nem láttalak már, s ez a lovag szakasztott a te képed mása. De én Ámil lovaggal akartam beszélni. Most Ámilnak eredtek meg a könnyei. Ámisz gyöngéden a vállára tette a kezét.
- Nyugodjál meg, testvér, - mondotta. - Veled vagyok jóban, rosszban. Most nem kísérhetlek el, de utánad megyek, ha vissza nem jöhetsz.
Másnap kora reggel Ámil nehéz szívvel indult hazafelé, ahonnét hat esztendeje jött el. De még mielőtt elindult volna, csináltatott két aranyserleget, mind a kettőre vadakat, madarakat vésetett, amilyenekre annyiszor vadásztak Ámisszal Lombardia erdeiben. A két serleg épen olyan hasonlatos volt egymáshoz, mint Ámisz és Ámil. Ámil beletette mind a kettőt a nyereg kapájába. Csak akkor vette elő, mikor válni kellett Ámisztól, aki elkísérte a lován, ameddig lehetett. Akkor aztán odaadta Ámisznak az egyik serleget.
- Isten áldjon, testvér, - mondotta. - Légy olyan hű hozzám, mint én tehozzád, ahogy megfogadtuk erős esküvéssel: míg mi ketten élünk, senki e világon ne állhasson közénk.
Ámisz lovag megismételte az eskü szavait, aztán lassan, szomorúan visszafordult a palota felé. Hét álló napig lovagolt Ámil, akkor ért csak haza szülőföldjére. Hónapokig kellett harcolnia gonosz atyafiakkal, akik be akartak ülni apja örökébe. Mikor valamennyit legyőzte, arra kérték a hűbéresei, hogy házasodjék meg és maradjon közöttük.
Az volt a szokás azon a vidéken, hogy a földesúr a legszebb leányok közül választ feleséget, akármilyen rendű-rangú legyen is az a leány. Kihirdettették hát mindenfelé, hogy akinek szép leánya van, hozza el a kastélyba, újhold után való reggel. Sok leánynak dobbant meg a szíve, mikor Ámil lovag csatlósa végigjárta ezzel a hírrel falvak, városok utcáit. Szaladt a tükörhöz valamennyi, illegette-billegette magát, forgott jobbra-balra: hátha rajta akad meg Ámil szeme!
De volt is újhold reggelén annyi szép leány Ámil kastélyának udvarán, mint csillag az égen.
- Bizonyosan téged választ, - mondta egyik leány, pedig magában azt gondolta: lehetetlen, hogy én ne tessem neki!
- Dehogy engem, - felelte a másik - szőke legény barna leányt szeret. - Az ő haja pedig olyan szőke volt, hogy jobban ragyogott a napnál. De azért ő sem gondolt egyebet, mint azt, hogy nincs itt hozzáfogható szép leány egy sem. Trombitaszó harsant, elcsendesedtek valamennyien. Kilépett az udvarra Ámil lovag, ezüstös ruhában. Lassan lépdelt végig a leányok sorai előtt, jól megnézte mindet és megfigyelte: hogyan fogadják a tekintetét. Egyik-másik lesütötte a szemét és elpirult; sokan felnéztek rá és mosolyogtak; de volt egy, aki sem ezt, sem azt nem tette, csak állt sápadtan, mozdulatlanul, amint az ifjú lovag közeledett hozzá.
Magas növésű, fekete hajú, szelid szürke szemű leány volt. Akadt bizony szebb is nála akárhány, de mégis az ő arca, az ő pillantása állította meg Ámil lovagot. Felé nyújtotta a kezét, őt választotta feleségül. Megtartották a lakodalmat, s a felesége mellett Ámil lovag egy időre megfeledkezett Ámiszról, akinek testvéri hűséget esküdött.
Ámisz lovag ezalatt szomorúan éldegélt a herceg udvarában és védte magát a gonosz fősáfár ármánykodása ellen, aki most ravaszul kedveskedett neki. Még azt is felajánlotta Ámisznak, hogy fogadják testvérré egymást, de Ámisz azt felelte: egy testvérnek hűséget esküdtem már, a lovagi törvény nem engedi, hogy mást fogadjak testvéremül. Most aztán nem komédiázott tovább a fősáfár, hanem kimutatta a foga fehérét.
- Megbánod még ezt a napot, adta hitvány kölyke! - mordult dühösen Ámisz lovagra. Hanem Ámisz csak mosolygott, s azt felelte: majd meglássuk! Ebben az időben lett tizenöt esztendős Belizante, a herceg egyetlen leánya. A születésnapjára két álló hétig tartó vitézi játékot rendezett az apja. Messze földről jöttek a leventék, hogy lándzsát törjenek a szép hercegkisasszony tiszteletére, de akármilyen derék vitézek voltak is, Ámisz lovag vitte el a díjat valamennyi elől. Mikor a hercegné megkoszorúzta (mert a leányát még nagyon fiatalnak tartotta ahhoz a herceg, hogy ő legyen a tornajáték királynője), Belizante komoly arccal nézett a lovagra, akinek a hírét gyermekkora óta sokszor hallotta már. Látni most látta először, mert a herceg egy távoli kastélyában neveltette s az udvarában ritkán fordult meg.
Ha az ember sok szépet, jót hallott valakiről, rendesen csalódik, mikor meglátja. De a hercegkisasszony nem csalódott: Ámisz valóban legszebb, legmagasabb, legerősebb volt valamennyi levente között.
- Ez lesz az én lovagom, senki más, - mondotta magában a hercegkisasszony. Hanem Ámisz lovag esze nem járt asszonyokon, alig is vette észre Belizantét.
Elszomorodott ezen a szegény hercegkisasszony, betege lett a bánatnak s a szerelemnek.
Napok hosszat fel se kelt az ágyából, s egyre csak azon gondolkozott, hogyan nyerhetné meg Ámisz lovag szívét.
Eltelt egy hét is, de nem beszélhetett Ámisszal, még csak nem is láthatta, mert Ámisz vadászatra kisérte el a herceget. Hanem egy reggel valamelyik frájja - aki kileste a hercegkisasszony szíve titkát - hírül hozta neki, hogy azelőtt való nap Ámisz lovag erősen kifárasztotta magát egy vadkan üldözésében s ma nem ment el a herceggel. Nosza, fel is vette Belizante legszebbik ruháját, ragyogó ékszereket rakott magára, fényes fehér fátylat tett a fejére, aztán elhívta magával az édesanyját, úgy indult sétálni a palota kertjébe.
Nemsokára meg is látta Ámisz lovagot egy fa tövében heverészni. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá, másfelé fordult és bement a fák közé.
- Alhatnám - mondta a hercegkisasszony és leheveredett egy lágy mohapadra. - Halljátok, milyen szépen énekelnek a madarak? Azt hiszem, a fülemüle szól, mert olyan sűrű sötétség van itt a fák alatt, hogy azt sem tudja, nappal van-e vagy éjjel.
- Hagyjuk itt - szólt az anyja, s az udvarhölgyekkel visszatért a palotába.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt Belizante, mintha aludnék; aztán felkönyökölt és körülnézett. Semmit sem látott, csak a sötétzöld sűrűséget, semmit sem hallott, csak a madarak énekét. Szép lassan felállott s kilopózott a sűrűségből a gyümölcsöskertbe, ahol Ámisz lovagot látta.
Ámisz most is fogadott testvérére, Ámilra gondolt. Meglepetten ugrott talpra, mikor a szép Belizante közeledett felé; de a hercegkisasszony megkérte, hogy üljön le mellé. Elmondotta neki, hogy miatta lett szerelem betege, s addig meg sem gyógyul, míg Ámisz szíve felé nem fordul. Ámisz lovag azt sem tudta, ébren van-e, vagy álmodik, jól hallotta-e, amit hallott – de hamarosan összeszedte az eszét és megmagyarázta Belizanténak: te egy hatalmas herceg leánya vagy, én meg szegény lovag - mi nem lehetünk soha egymásé. Hanem a hercegkisasszony nem nyugodott meg ebben; sírt, zokogott, olyan keservesen, hogy Ámisz lovag megsajnálta. Időt akart nyerni, hogy kigondolhasson valami okosat. Azt mondta hát a leánynak:
- Várjunk még nyolc napig, hercegkisasszony. Ha akkor is azt érzed, amit most: megkérem a kezedet az apádtól. Szerencsétlenségükre, a fősáfár, aki folyvást kereste az alkalmat, hogy Ámiszt bajba keverje, látta, mikor Belizante kilépett a fák közül és megkereste a lovagot.
Elbújt mögöttük egy bokorba és kihallgatta a beszélgetésüket. Hamar kifőzte a maga gonosz tervét s a nyolcadik, napon így szólt a herceghez:
- Kegyelmes herceg, Ámisz lovag azzal akar megfizetni sok jóságodért, hogy titokban feleségül veszi a leányodat.
Ámisz ezen a napon a palota nagy csarnokában állt őrt. Egyszerre csak előtte termett a herceg, kard a kezében, s a szemére hányta, hogy elforgatta a leánya fejét. Keresztül is szúrta volna Ámiszt nagy erős haragjában, de szerencsére, volt Ámisz háta mögött egy kis ajtó, azon hirtelen besurrant egy mellékszobába, az ajtót magára zárta, s a herceg kardja az ajtó deszkájába fúródott. Erre aztán lecsillapodott egy kicsit a haragja, s azt mondta Ámisznak, hogy jöjjön ki, nem bántja. Ki is jött Ámisz, s a herceg csak ennyit szólt hozzá:
- Rút hálátlanság tőled, hogy el akartad lopni a leányomat, akit én a császár fiának szántam.
Nagy bajban volt szegény Ámisz lovag. Ha csak őt magát sujtja a herceg haragja, elviselt volna szívesen akármilyen büntetést: de mi lesz Belizante sorsa? Azért hát, hogy a leányt megmentse az apja haragjától, megesküdött, hogy egy szó sem igaz abból, amivel vádolják; földre dobta a kesztyűjét és azt mondta:
- Tarts istenítéletet, kegyelmes herceg, megvívok akárkivel, hogy az igazamat bebizonyítsam.
A herceg megparancsolta a fősáfárnak, hogy vegye fel Ámisz keztyűjét. Ez azt jelentette, hogy elfogadja a párviadalra való kihívást. Aztán kimondotta, hogy mához két hétre lesz a párviadal, akkor kiderül majd, melyik mondott igazat.
Csakhogy nem volt ám elég a párviadalt megígérni: a két ellenfélnek kezesre is volt szüksége, aki magára vállalja a büntetést, ha valamelyik megszökik a viaskodás elől. És a gonosz fősáfártól annyira féltek az udvarbéliek, hogy senki sem mert Ámisz lovagért kezességet vállalni. Rosszul járt volna szegény, tüstént börtönbe vetik, ha Belizante és az anyja nem kezeskednek érte, hogy itt lesz a párbaj napján. De a szép Belizante semmiképen sem tudta elűzni a gondot Ámisz lovag borús homlokáról. Egyre az járt az eszében, hogy hamisan esküdött. Hiába mondta el neki Belizante azt a sok rossz cselekedetet, ami a fősáfár lelkét terhelte.
- Akármilyen gonosz ember is, - felelte Ámisz - most neki van igaza és én hazudtam, ezért félek az istenítélettől! - Ennél egyéb választ nem tudott Belizante kivenni belőle.
Semmi utat-módot nem tudott kigondolni, hogyan meneküljön ebből a szörnyű helyzetből. Párviadalra ki nem állhat, mikor hamis eskü súlya nehezedik a lelkére. Ha pedig megszökik, minden kiderül és Belizante egyedül viseli az apja haragját. Akármerre forgassa is a dolgot, nincs menekvés!
Hanem egyszerre csak eszébe jutott Ámil lovag.
- Milyen ostoba voltam, hogy előbb nem gondoltam rá! Szerencsére, van még idő: elvágtatok hozzá és megkérem, vívjon meg helyettem a fősáfárral. Most bezzeg földerült az arca! Szaladt tüstént a hercegkisasszonyhoz, elmondta nekik a tervét és elbúcsúzott tőlük.
Napkölte előtt nyeregben ült már. Hajszolta a lovát pihenés nélkül, míg csak ki nem adta páráját. Város, falu nem volt a közelben, mikor a lova összeesett, hát gyalog folytatta az útját, étlen, szomjan, álmatlanul. Aztán nem bírta tovább. Mikor Ámil lovag az erdőn keresztül jött hazafelé a vadászatról, ott találta Ámiszt egy fa alatt. Az öröm új életet öntött Ámisz fáradt testébe. Felült a fa tövében, s elmondta Ámilnak, hogy mi járatban van: hamis eskü nyomja a lelkét, nem mer istenítéletre kiállani.
- No, ha csak ez a baj, - kacagott fel Ámil - ezen könnyen segíthetünk! Eredj haza a kastélyomba, mondd a feleségemnek, hogy elküldted a lovadat Ámisz lovagnak a herceg udvarába, mert hallottad, hogy szüksége van egy jó lóra. Senki sem fogja észrevenni, hogy nem én vagyok az, aki hazajött, hiszen eddig is mindig összetévesztettek bennünket. Ami a feleségemet illeti: épen mostanában mondtam neki, hogy távolabb lévő birtokaimon lesz dolgom, elbúcsúzhatol tőle még ma este s azzal jöhetsz utánam.
Ámisz úgy tett, ahogy a fogadott testvére tanácsolta, Ámil pedig nekieresztette a kantárszárát és vágtatott a herceg udvara felé.
Éppen jókor érkezett meg. A párviadalra kitűzött idő letelt, a fősáfár diadalmas arccal járta körül a porondot és hangos szóval mondta:
- Hallja meg mindenki, akit illet és érdekel: az ellenfelem megszökött, s ezzel bevallotta, hogy árulója volt urának. Most már nincs egyéb hátra, máglyát kell rakni, s a lovagi törvény szerint elégetni a megszökött lovag kezeseit az egybegyűlt nép szeme láttára!
A herceg, a hercegné s a szép Belizante szíve összeszorult ezekre a rettentő szavakra. A fősáfár igazat mondott: ki kellett adni a parancsot, hogy megégessék a hercegnét s a leányát.
Szomorúan, húzódozva, csigánál lassabban rakták az emberek a máglyát, mégis gyorsabban készült el, mint szerették volna. Anya és lánya kétségbeesve tekintettek körül, aztán összeszedték a bátorságukat és megindultak a máglya fele.
Ekkor vágtatott be lélekszakadva Ámil lovag. Utat tört magának a herceg színe elé és követelte, hogy tüstént eresszék szabadon a kezeseket. Aztán a hercegné és Belizante kíséretében bement a palotába és felöltötte Ámisz lovag páncélját, fegyverzetét, felvette címeres pajzsát.
Mikor sisakját, kardját rácsatolták, megkérte a hercegnőket, hogy hagyják magára, mert egyedül akar lenni egy kis ideig, mielőtt lóra szállana. A két hercegnő megölelte, Isten áldását kérte reá és kiment a szobából. Mikor az ajtó becsukódott utánuk, Ámil lovag magasra emelte a kardját és imádkozott.
- Jöjjön, aminek jönnie kell, - mormogta magában - megvédem a testvéremet.
Azzal kiment, lóra pattant, kiugratott a porondra s hangos szóval megesküdött az ártatlanságára, amit fegyverrel is be fog bizonyítani.
A küzdelem nem tartott sokáig. A fősáfár ügyesen bánt a karddal, hamar oda vágott Ámil vállára. Az ifjú lovag megingott a nyergében. A fősáfár büszkén, diadalmasan kiáltott fel és már emelte a karját, hogy egy második vágással megölje az ellenfelét. Hanem ekkor Ámil hirtelen oldalvást rántotta a lovát és szíven szúrta a fősáfárt. Aztán, azon véresen, levágta a nyomorultnak a fejét s odatette a herceg lába elé, bizonyítván ezzel a herceg s az egész udvar előtt, hogy az igaz ügy győzedelmeskedett. De alighogy ezt megtette, a nagy vérvesztéstől ájultan esett össze. Bevitték a palotába s a herceg legjobb doktoraival ápoltatta. Néhány nap
mulva elmult a láza s a herceg bemehetett hozzá.
- Édes Ámisz barátom, hogy is gondolhattam rosszat rólad! - kiáltott fel a herceg, térdre borulva Ámil ágya előtt. - De most tudtára adom egész népemnek, hogy te mindig hű s igaz ember voltál. Mihelyt talpra állasz, feleségül veheted a leányomat, világraszóló lakodalmat csapunk, s halálom után te léssz Lombardia hercege.
A sebesült vitéz megköszönte a herceg jóságát, s amint a herceg kiment a szobából, titkos üzenetet küldött Ámisznak, hogy minden jóra fordult, kilenc nap mulva jelenjék meg az udvarnál, addig rejtőzködjék valahol a palota közelében. Mikor aztán Ámil meggyógyult, a két barát ismét ruhát cserélt. Ámil visszatért a feleségéhez, Ámisz a menyasszonyához, megtartották a lakodalmat s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Kópé Robin

Angol népmese


Réges-régen, de olyan szörnyű régen, hogy akkor még az emberek is kevesebbet faltak-ittak, jobban megbecsülték magukat, és nem jártatták a csínyen az eszüket - akadtak még ártatlan szellemek - tündérek, akik egyebet sem tettek, mint édes muzsikára összefogózkodva táncoltak hegyen-völgyön. Általában láthatatlanok voltak, de néha mindenféle alakot öltöttek. A huncutságra sem voltak restek: kékre-zöldre csipkedték a rendetlen kislányokat, és iszonyú felfordulást rendeztek a korhelyek között. A derék kislányokhoz azonban nyájasak voltak, csillogó arany-ezüst játékot meg minden egyebet vittek nekik: hol a cipőjükbe rejtették, hol a zsebükbe dugták, hol tündökletes tálakban, edényekben tették oda az ablakpárkányra. Még azokban a boldog időkben történt, hogy egy házban, ahol a tündérek különösen szívesen fordultak meg, egy gyermek született. Történetesen egy kisfiú volt. Örültek is a tündérek, és mindenféle ajándékkal, meleg takaróval, gyolccsal rakták tele a bölcsőjét. De hoztak egyebet is: hízott kappant, szalonkát és fürjet a keresztelőre. Volt is olyan vidám zenebona, hogy a pap magos kedvében majd elfelejtett nevet adni a gyereknek a keresztvíz alatt, és hirtelenében az jutott az eszébe: Kópé Robin. Így lett Kópé Robin a gyerek neve. A kis Kópé Robin még hétéves is alig volt, és a szomszédok már egyre-másra panaszkodtak a kópéságai miatt. Ha az anyja hátat fordított, máris csintalanságon járt az esze, úgyhogy végül az asszony kénytelen volt magával vinni a fiút a piacra vagy akárhová, gyalog, lovon; de ezzel se ment sokra, mert ha maga elé ültette, rá-ráfintorgott a szembejövőkre, ha meg a háta mögé ültette, örökké a lovat paskolta.
Annyi panasz volt rá, és annyira. nem lehetett bírni vele, hogy édesanyja végül is megelégelte, és szörnyű veréssel fenyegette. Törődött is vele a gézengúz! Így szökött el hazulról egy napon, rá se hederítve, hogy szegény anyja mint aggódik miatta. Ment, mendegélt Kópé Robin, és hogy egy darab utat már megtett, elfáradt, lehevert a fűbe, és csakhamar elaludt. De alig hunyta le a szemét, máris mit lát maga körül? Apró, bájos emberkék járnak körtáncot körülötte szédületes forgással, és oly csudálatos muzsikát hallott, hogy Orfeusz lantja ahhoz képest a koldus nyenyeréje. De mint minden örömnek, ennek is hamar vége volt, hamarabb, mint Robin szerette volna. Szomorúan ébredt fel, és íme: papírtekercset talált maga mellett, melyen ez állt arany betűkkel:
Tehetsz, mire kedved szottyan:
Ló, kutya, lúd, nyúl bakkecske,
Eléd léhűtő, ha toppan,
Zavard, míg elfut a beste.
De a bajbajutott népet
Megsegítsd, míg szívből szánod,
Hogyha mindezt rendéjén végzed,
Meglátod Tündérországot.
Megörült ennek Robin, ahogy elolvasta, de szörnyen szerette volna tudni, igazán ilyen varázsereje van-e, és hogy kipróbálja, mindjárt kívánt is egy tányér sültet magának: hát
- uramfia! -, máris ott párolgott előtte a sült borjúszelet! Utána mazsolás pudingra fájdult meg a foga: az is ott volt legott. Tetszett a dolog neki rettentőmód, és minthogy még mindig fáradt volt, szeretett volna paripává változni. Hát, alig gondolta végig ezt a kívánságát, olyan táltos paripává változott, mint annak a rendje. Fel-alá nyargalt, olyan fürgén vágtázott, mintha teljes hónapon át a jászol mellett pihent volna az istállóban. Akkor azt gondolta: "Legyek fekete kutya" - és mindjárt azzá változott, aztán "zöldellő fa" - és mindjárt az lett belőle. Így változott összevissza, ahogy kedve tartotta. Egy mezőn keresztül menet egy napbarnította fuvaros legénnyel találkozott.
Megszólította:
- Megtudná-e mondani hány óra van, cimbora?
- Nem volna kötelességem – válaszolta a faragatlan tuskó -, de ha meghálálod, megmondhatom: annyi, mint tegnap ilyenkor.
Felbosszantotta ez a ravasz felelet Kópé Robint, és fel is tette magában, hogy visszafizeti
a fickónak a dolgot. Ezért hát madárrá változott, és úgy követte a mezon. Amaz egy legelésző lóhoz ért, meg akarta fogni. Igen ám, ha a ló hagyta volna magát. Mert árkon-bokron vad iramban elvágtatott, s akárhogy iramodott utána a fuvaroslegény, nem tudta utolérni. Ekkor Kópé Robin ennek a lónak az alakját öltötte magára, és elébe került a fuvaroslegénynek. Az legott megragadta a sörényénél, és a hátára pattant. De nem lovagolhatott messze rajta, mert Robin felhorkant, és felágaskodva úgy levetette lovasát, hogy az kis híján a nyakát szegte; majd megjuhászodva, szelíden tűrte, hogy megint felüljön rá. Hát ahogy így továbbüget, pocsolya állja az útját. Alig gázolt bele a közepébe Robin, hallá változott, és a fickót a sorsára hagyta a nyereg hátán. Amikor Robin hal alakjában partot ért, visszaváltozott kárörvendő süvölvénnyé, csúfondáros nagy kacagással elszaladt, és otthagyta a szerencsétlen fuvaroslegényt. Az pedig, prüszkölve a sártól, majdhogy meg nem fulladt. Kópé Robin da1olvavágott keresztül a zöld bokrok között, és azon jártatta az eszét, mi legyen a következő csínytevése. Nemsokára egy város közelébe ér, és ahogy meglátta a sok kémény kanyargó füstjét, nagy kedve támadt, hogy seprővel a vállán járja be a város utcáit, és úgy kiabálja:
- Itt a kéményseprő! - Meg is tette, de ha valaki utána szólt, hogy: Gyere, kéményseprő! - már nyoma sem volt sehol, csak csúfondáros kacagása hallatszott: - Hahaha!- Így járatta a várossal a bolondját. Azután meg felcsapott sántikáló koldusnak, és nagy siránkozva kéregetett: de ha a kövér boltos előkászálódott az üzletéből, hogy alamizsnát adjon, gúnyos hahotával, fürgén odébbállt, már ahogy szokott. Még aznap éjjel minden ház ajtaján bekopogtatott, és ha az inas ajtót nyitott, elfújta kezében a gyertyát, és eliramlott a sötét utcán:
- Hahaha!
Legközelebb, mint kéményseprő, olyan országba kapott Robin pajtás meghívást, ahol kémények sincsenek. Mert Oberon, a tündérkirály oly jól mulatott csintalan dolgain, hogy hívni hívogatni kezdte, amikor ágyában aludt:
- Kelj fel, Robin fiam, kelj fel szaporán, mert tüstént indulunk Tündérországba!
Amikor Robin ezt hallotta, felkelt,és utána indult. Sok-sok zöld ruhás tündér volt Oberon kíséretében, valamennyien üdvözölték Robint, és maguk közé fogadták. Oberon kézen fogta a fiút, és maga vitte a körtáncba. A muzsikus pompás bordudát nyomogatott a hóna alatt, egy ökörszem tollából volt a sípja, és egy zöld hátú dongó borébó1 készült a dudálókája. Amikor kitáncolták magukat, élükön a bordudással elindultak, és Tündérországig meg sem álltak. Ott Oberon, a tündérkirály olyan csudálatos titokba avatta be Robin pajtást, amilyenről még csak nem is álmodnak a földön. Azóta is ott él Robin, a vidám kópé, a tündérek között.
Szép volt, jó volt, igaz se volt, eddig a mese!





Határ Győző fordítása, A huszonöttornyú vár meséi című könyvből

Péter és a manók

Angol népmese


Egy este, úgy alkonyattájt, hazafelé ballagott egy vidám legény, akit Péternek hívtak. Az út elhagyatott tájon vezetett keresztül, a sötétség egyre sűrűbb lett, itt-ott fények tűntek fel a láthatáron, de Péter nem ijedt meg olyan könnyen. Vidáman lépkedett, és még vidámabban dalolgatott:
- Ah, sírtam sokat, amíg vártalak, trala-Iala-Ia.
- Tralalalala! - szólalt meg egy vékony, csengő hangocska, mely olyan volt, mint a visszhang. Péter körülnézett. Visszhang nem lehetett, az ingovány olyan sima volt, mint a tükör, sehol egy fa, egy bokor, nemhogy még szikla vagy hegy.
- Biztosan rosszul hallottam - vont vállat a legény, és dúdolgatva továbbindult:
- De sóhajomat sose hallottad, nem jöttél arra.
- Nem jöttél arra - szólalt meg újra a visszhang, de most már Péter két vagy három vékonyka hangot hallott.
- Szép piros virág, halványzöld fuzág, trala-lala-la.
Kedves rózsámnak minden áldott nap koszorút fontam.
- Koszorút fontam - szólalt meg a visszhang, és most már Péter talán száz hangot is hallott.
- No tovább, énekeljetek tovább, ha van hozzá kedvetek - kiáltotta Péter. - Mennél többen leszünk, annál jobb lesz a kedvünk. Körös-körül nevetés hallatszott. Péter megállt, jobban körülnézett, és mit lát? A csarabosban apró emberkék, piciny férfiak és nők hemzsegnek körülötte.
- Jó estét mindnyájuknak - mondta Péter, amikor megpillantotta őket, tiszteletteljesen megemelte a kalapját, és meghajolt. A manóknak ez nagyon tetszett. Még jobban hahotáztak, tapsoltak, és körbe verődve ugrándoztak a legény körül. A körtáncot akkor sem hagyták abba, amikor Péter továbbindult, bár míg ő egyet lépett, nekik legalább hetet kellett lépniük. Péter jól ismerte az utat hazafelé, hiszen arra járt minden este. Ám ma a gyalogút egyre kanyargósabb lett előtte, és elveszett a szeme elől. Péter úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Egy óra múlva ráeszmélt, hogy a manók körbe vezetik őt, s közben állandóan nevetnek és ugrándoznak körülötte.
- Mi van veletek, minek örültök ennyire? - mondta Péter. - Ti nevettek és ugrándoztok, én pedig csak menjek, menjek? Ha táncolni akartok, akkor gyerünk valamilyen sima rétre.
A manók egy pillanatra megálltak, majd kórusban felkiáltottak:
- Akkor hát gyerünk fel a rétre!
- Fel a rétre! - mondta utánuk Péter nevetve, mint a visszhang.
És ekkor mi történt? A manók mindnyájan felszálltak a levegőbe, s velük együtt a mi kedves Péterünk is. Egy csapatban repültek a csarabos mocsár és a házikók fölött, egészen a tengerpartra.
Péter teljesen elszédült, azért inkább behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, egy szép réten állt a tengerparton. A víz tükrében megcsillant a hold, a réten köveken üldögéltek a manók, és zenéltek. Piciny ujjaikkal úgy pengették hosszú fehér szakállukat, mintha azok húrok lettek volna, s a levegőt nemsokára olyan szép muzsikaszó töltötte be, hogy az ember lába magától táncra emelkedett. A manók már mindnyájan táncra is perdültek.
- Ha mindnyájan mulattok, akkor én is - nevetett fel Péter, és szépen meghajolt egy gyönyörű leányka előtt, akinek zöld madártoll díszlett a hajában. - Szabad egy táncra?
A gyönyörű leányka elmosolyodott, bólintott, Péter megfogta piciny kezecskéjét, és már ők is a körben voltak. Sokáig táncoltak, és velük táncolt minden, a hullámok a tengeren, a felhők az égen és maga a fénylő hold is. Péternek a szilaj táncban nemsokára kiszáradt a torka.
- Mi van veletek, minek örültök ennyire? - mondta végül. -Ti csak nevettek és táncoltok, én meg majd meghalok a szomjúságtól
Erre a manók hirtelen megálltak, és kórusban felkiáltottak: - Akkor hát gyerünk föl a városba, a polgármester úr pincéjébe!
- Fel a polgármester úr pincéjébe! - kiáltotta Péter vidáman a manók után.
Mindannyian felszálltak a levegőbe, és egy szempillantás alatt a gazdag és fösvény polgármester pincéjében találták magukat. A pince tele volt hordókkal és üvegekkel, de füstölt hús és sajt is volt elég. A manók övükből díszes nyelű késeket, míves fémserleget vettek elő, és hozzáláttak az evéshez-iváshoz. Péter velük evett-ivott. A sok bolyongásban és táncolásban rettenetesen megéhezett és megszomjazott. Serényen szeldeste a húst, és szaporán ürítgette a poharakat, mintha búcsún lett volna. Közben észre sem vette, hogy a manók már régen jóllaktak és kedvükre teleitták magukat, és hogy megint készülődnek valahová.
- Most pedig fel a magasba, és el a polgármester úr pincéjéből - kiáltották kórusban, s mire Péter föleszmélt, nyomuk veszett. A derék legény egyedül maradt a sötét pincében. Nem tehetett egyebet, mint hogy lefeküdjön a hordók közé és aludjon. Reggel valaki könyörtelenül felébresztette. A polgármester szolgája volt. Vállon ragadta Pétert, és lökdöste, rángatta, hogy ébredjen fel. Péter kinyitotta a szemét, és félálomban ezt dünnyögte:
- Most pedig fel a magasba, és el a polgármester úr pincéjéből!
De a varázslat mit sem segített. - Majd én adok neked fel a magasba, és el a pincéből, te tolvaj
- kiabálta a szolga, és Pétert a polgármester úr elé vezette. A polgármester szigorú ember volt, különösen most, amikor az ő füstölt húsáról és boráról volt szó. Péter hiába magyarázkodott, egyetlen szavát sem hitte el. Darabontokért küldött, és azok Pétert a börtönbe kísérték.
Másnap Pétert a bíróság elé toloncolták. A szegény fiú ott sem ment semmire az igazával. A bíró mint közönséges tolvajt akasztófa általi halálra ítélte. Így történt, hogy a szerencsétlen Péter harmadik nap az akasztófa alatt állt az állványzaton. Mielőtt a hóhér a nyakára tette a kötelet, a bíró megkérdezte:
- Akarsz-e valamit mondani, mielőtt meghalnál?
- Akarok - válaszolta Péter fennhangon.. - Kérem azokat, akik engem akasztófára juttattak, hogy segítsenek rajtam.
Alighogy kimondta ezt, az akasztófa körül összegyűlt tömegben mozgolódás támadt. Hirtelen megnyílt a bámészkodók sora, és az akasztófához kecsesen odatipegett egy szépséges piciny leányka, zöld madártollal a hajában
- Akkor hát föl Franciaországba - kiáltotta vékonyka hangján.
- Föl Franciaországba - kiáltotta utána Péter.
Ebben a pillanatban az apró emberkék seregével együtt felszállt a levegőbe, és eltűnt a csodálkozó polgármester, bíró, hóhér és az összes bámészkodók szeme elől.
Azt kérdezitek, mi történt vele azután? Azt bizony nem tudom. Legvalószínűbb, hogy boldogan élt Franciaországban, míg csak meg nem halt.

A veres ökör

Angol népmese

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak három leánya. A két idősebbik olyan csúf volt, mint az éjszaka, de a legkisebb olyan gyönyörűséges szép leányka volt, hogy nem volt párja kerek e világon.

Mikor egyszer a három királyleány éccakai nyugodalomra tért s lefeküdtek az ágyacskáikba, elkezdtek tréfálkozni, beszélgetni, hogy kihez is fognak ők majd férjhez menni, ha majd eljön az ideje. A legidősebb azt mondta:
- Én csak királyhoz megyek!
A második nagy gondolkodás után egy szép herceggel is megelégedett; a harmadik meg nagy kacagva azt mondta:
- Jaj, de büszkék vagytok, én bizony a veres ökörrel is megelégedném. Másnap reggel nem is gondoltak a beszédre többet, s éppen ott ültek a reggeliző asztalnál, mikor az udvarból iszonyú bömbölés, ordítás hallatszott fel. Szalad a király meg a három
leánya az ablakhoz, hát a veres ökör bőg s öklelőzik úgy odalent, hogy teremtett lélek nem mert közeledni hozzá. Lefut a király a palotából s kérdezi a veres ökröt:
- Mit akarsz, te veres ökör, itt az én palotám udvarán?
- A menyasszonyomat akarom! - bömbölte az ökör.
- Ki a te menyasszonyod?
- A te legkisebbik lányod!
Hej, megijed a király szörnyűségesen, szalad fel a leányához s mondja, hogy a veres ökör el akarja vinni magával. Megijednek a leányok is, tanácskoznak, tervelgetnek, hogy mit tegyenek, végre megegyeztek abban, hogy elküldik a szép királyleány helyett az öreg kertésznét, hátha azzal is megelégszik a veres ökör. Rá is ültetik a vénasszonyt az ökör hátára, az el is szaladt vele, de alig érkeztek egy erdőbe, levetette a hátáról az asszonyt s mikor meglátta, nagyot bődült, rohant vissza a palotába s kérte megint a menyasszonyát. Most szolgálót tettek a hátára, de az sem kellett neki: alig mentek az erdőig, ledobta s jött vissza. Végül a csúf
királykisasszonyokkal is próbát tettek, de azokkal se jártak jobban, mint a többivel. Oda kellett adni sok siránkozás, jajveszékelés után a legkisebb királykisasszonyt, addig nem nyugodott meg az ökör. Hogy a hátára ültették, megfutamodott, vágtatott szörnyű sebesen s meg sem állott, míg egy gyönyörű kastélyhoz nem értek. Éppen nagy társaság volt a kastélyban s a kastély gazdája szívesen fogadta a királykisasszonyt. Az ám, az ő kedvéért még az ökröt is megtűrte. Leszáll a királykisasszony a veres ökörről s hát látja, hogy az ökör
bőrébe egy hegyes tű belé van fúródva.
- Óh, szegény ökör, - sajnálkozott a királykisasszony, s szép gyengéden kihúzta a tűt. Hát, Uram Isten, ahogy kihúzta a tűt, a veres ökör csak eltűnt, s helyette ott állott előtte egy dali szép királyfi! Leborul a leány elé a királyfi s azt mondja nagy hálálkodással:
- Az Isten is áldjon meg, te gyönyörű leány, hogy megváltottál a varázslat alól. Egy vén boszorkány változtatott ilyen csúf állattá, mert haragudott reám.
Hej volt öröm a palotában! De bizony alig hogy egyet-kettőt fordultak a vendégek, úgy eltűnt a királyfi, mintha a föld nyelte volna el!
Jaj, elbúsulta magát a szegény királykisasszony, mert erősen megtetszett neki a királyfi, hogy azt sem tudta, hova legyen. Nem is volt tovább maradása, fogta a batyuját s azzal búcsúzott el a vár gazdájától:
- Az Isten áldjon meg, én megyek a királyfi után, s ha elkopik is a lábam, addig meg nem pihenek, amíg meg nem találom.
Ment a királykisasszony erdőkön, mezőkön keresztül, s estére kelve úgy elfáradt s úgy megéhezett, hogy azt hitte, egy lépést sem tud lépni többet. Le is ült nagy szomorúan egy kis szénaboglyára s ott akart maradni éjszakára. De csak egy vékony kendőcske volt a vállán s úgy süvített, úgy fujt keresztül a szél a kendőcskén, hogy majd megvette az Isten hidege. Felkelt hát s megindult, hogy hátha valami kis hálóhelyet tudna találni. Alig megy egy darabocskát, rengeteg erdőbe ér s hát, nem messze az egyik fa mögött világosság szűrődik
keresztül. Meggyorsította a járását szegény királykisasszony s nemsokára oda is ért a házikóhoz. Mikor csendesen belépett a házikóba, egy ősz öregasszonyt talált ott: csendesen szunyókált a kemence padkáján. Köszönt illendően, az anyóka felébred, nyájas szóval fogadja, adott jó vacsorát s elkérdezte, mi jóban jár s aztán jó meleg ágyba lefektette. Aludt is úgy reggelig, a királyleány, mint a tej, de mikor felébredt, rögtön elővette kicsi batyuját, s indult tovább. Nagy hálálkodások között búcsúzott el az öregasszonytól s már ment
is ki a házból, mikor visszahívta az anyóka s azt mondta neki:
- Nesze, fiam, adok neked három mogyorót. Ha akárhogy megéheznél is, sohase törd fel, csak akkor, ha olyan nagy bánat éri a szívedet, hogy azt hiszed, megszakad.
Megköszönte a királykisasszony az ajándékot s ment szaporán, gyorsan, ahogy csak a lába birta. Alig ért ki az erdőből, fényes lovagok, kisasszonyok, szolgálóleányok mentek el mellette s közrefogtak egy gyémántos hintót, amelyben egy királyfi s a menyasszonya ült. A királykisasszony nem is igen nézett rájuk, hanem ment tovább nagy sietve. Estére kelve egy királyi udvarba ért s hát ott olyan futkosás, főzés-sütés folyt, hogy a királykisasszony nem győzte csudálni. Megkérdezte egy kuktától:
- Ugyan, miért sürögtök-forogtok annyian, mintha lakodalomra készülnétek?
- Eltaláltad, húgom, éppen arra készülünk, mert éppen holnap lesz a királyfi lakodalma. Ha egy kicsit itt maradsz, meg is láthatod őket, mindjárt meg is érkeznek. Nem kellett sokat várakozni a királykisasszonynak, mert alig hogy a kukta ezt mondta, nyílott ki a nagy kapu s vonultak be rajta a lovagok, kisasszonyok meg a gyémántos kocsi. A szertelen nagy ragyogástól alig tudott a királykisasszony a hintóba nézni, de egyszer mégis csak felpillantott, - jaj, a szíve majd megszakadt attól, amit látott! Az a királyfi ült benn a hintóban, aki után ő olyan sokat bánkódott, az oldalán egy gyönyörű leány! Mikor elvonultak előtte a pompás urak, csak megfogta az egyik mogyorót s feltörte, hiszen azt gondolta magában: ennél jobban sohase fog sajogni a szívem! A mogyoróban egy parányi asszonyka volt, aki szorgalmasan fésülgetett néhány szál fehér gyapjút. Olyan kedves volt az asszonyka, hogy a leány szíve csak úgy ugrált örömében. Egyet gondol magában a királykisasszony, megy egy ajtónállóhoz s kéri, hogy bocsássák be a királyfi menyasszonyához. Be is engedik nagy nehezen s a királykisasszony vitte a tenyerén a kicsi asszonykát. Hej, megtetszett a szép menyasszonynak is a kicsi asszonyka s eget-földet igért a leánynak, ha neki adja.
- Nem kell nekem egyéb, felséges asszonyom, csak halaszd el egy nappal az esküvődet s engedd, hogy ma éjszaka bemehessek a királyfi szobájába. Beleegyezett a szép menyasszony, mert erősen megtetszett neki a csudálatos kicsi asszony. A királykisasszonynak se kellett több, futott ki az ajtón nagy örömmel.
Esteledett, alkonyodott, sötétedett, a királyfi lefeküdt, hamarosan mély álomba merült, akkor aztán bevezették a királykisasszonyt a hálószobába. Leült az ágya szélére s olyan halkan s olyan szomorúan énekelte:
Soká kutattam nyomodat,
Most végre föllelem!
Fordulj meg, szép királyfi, most.
Beszélj egy szót velem!
Háromszor, négyszer egymásután elénekelte a királykisasszony a nótát, de a királyfi csak aludt mélyen, meg sem mozdult. Mikor elérkezett a reggel, el kellett menni a királyfitól, de szegény királykisasszonynak majd meghasadt a szíve, hogy nem tudta felkelteni a királyfit mélységes álmából. Úgy fájt a szíve, hogy feltörte a második mogyorót is. Hát, én Istenem, abban is egy parányi asszonyka volt s az font, font, olyan sebesen, hogy aki nézte, az is beleszédült. Elvitte ezt az asszonykát is ajándékba a menyasszonynak s az megengedte újra, hogy ma éjjel is bemehessen a királyfihoz. De most is hiába énekelt reggelig a királykisasszony, a királyfi meg sem mozdult, aludt édesen. Harmadnap a harmadik mogyorót törte fel szegény királykisasszony, hát abban is egy icikepicike asszonyka ült s nagy buzgalommal szövögetett.
Ezt is odaadta a királykisasszony s harmadnap ismét bemehetett a királyfihoz. De másodnap reggel, mikor a királyfit öltöztette az inas, megkérdezte tőle:
- Felséges királyfi, ki énekel már két éjszaka olyan szomorúan a szobádban?
- Nem énekel itt senki. Bizonyosan álmodol.
De az inas bizonygatta, hogy így meg úgy, ő hallotta, s ha a királyfi nem hiszi, tegyen ma kemény párnát a feje alá s majd felébred akkor. Harmadnap éjszaka ott siránkozott, énekelgetett megint a királykisasszony, de a királyfi se hagyta, hogy sokat keseregjen, felugrott, ahogy meghallotta a hangját s megölelte, megcsókolta:
- Isten áldjon meg a jóságodért, te gyönyörű leány, már másodszor szabadítottál fel a gonosz varázslat alól. De most senki se bánthat többé. A gonosz boszorkány, aki szép leány képében a menyasszonyom volt, tudom, hogy szalad innen, ha megtudja, hogy te vagy az, aki először is megmentettél. Több hatalma nincs már rajtam!
Csakugyan, reggelre kelve, híre-pora se volt a gonosz boszorkánynak s mert minden el volt már készítve a lakodalomra, mindjárt meg is ülték.
Igy volt, mese volt.

Template by:
Free Blog Templates