Üzemeltető: Blogger.

2018. november 10., szombat

A napherceg

Svájci népmese



Volt egyszer egy anya és apa, akiknek négy gyermekük volt: egy felnőtt lányuk és három még kiskorú fiuk. De az apa hozzá akarta adni a lányát valakihez, aki őneki tetszett, és mivel a lány nem akart beleegyezni, meg akarta ölni.

Egy napon a lány azt mondta az anyjának, nézze meg, mi van fölírva annak a szobának a falára, amelyikben ő alszik. Mikor aztán az anyja bement a lány hálókamrájába, ezt a föliratot találta a falon:" A ti lányotok az én menyasszonyom, én pedig a napherceg vagyok." Mire az anya visszatért a szobába, a lánya eltűnt. Elvitte magával a napherceg.

Ettől kezdve az anya mindig szomorú volt és sokat sírt. Észrevette ezt a három fiú is, és mikor felnőttek, kérték az anyjukat, mondja el nekik, miért olyan szomorú mindig.

Attól kezdve aztán, hogy anyjuktól megtudták, mi lett a testvérük sorsa, nem volt többé nyugtuk. A legidősebb fiú felnyergelte az istállóban a legszebb lovat, és elindult megkeresni a napherceget. Hosszú-hosszú út után egy nagy házhoz ért, ahol odakötötte a lovát a kapufélfához. Akkor kijött egy asszony, és azt mondta, menjen a lovával az istállóba, mert itt a kapunál nem tűrnek semmiféle állatot.

Mikor a fiú bevezette a lovát a szomszédos istállóba, megkérdezte tőle az asszony, mi járatban van.

- Ó, én a nővéremet keresem, akit a napherceg vett feleségül!

- Akkor te az öcsém vagy - felelte az asszony, és megölelte a fiút, aztán együtt bementek a napherceghez, engedje haza egy napra a nővérét, hogy meglátogassa még egyszer az anyját.

- Megengedem - felelte a napherceg -, ha egy napig őrzöd a juhaimat. Annak a jeléül azonban, hogy úgy őrizted őket, ahogyan kell, este hoznod kell nekem abból, amit a juhok esznek.

A fiú azt gondolta: Ez nem lesz nehéz. Reggel aztán jó korán fölkelt, és elindult a napherceg juhaival.

A nyáj hamarosan egy mély völgybe ért. A juhok minden fáradság nélkül átkeltek a völgybéli folyón, de a fiú nem tudta, hogyan jusson át a túlsó partra. Mivel a juhok látták a víz túlsó oldalán, hogy a pásztor lemaradt, visszaküldtek két öregebb juhot. Ezek megértették a fiúval, hogy kapaszkodjon bele a farkukba. De a fiúnak hiányzott hozzá a bátorsága, nem merte megtenni, amit a juhok kívántak. Estig ott várt a völgy innenső oldalán, és mikor a juhok visszajöttek, tépett egy kis füvet, azt beletette a tarisznyájába, mert azt gondolta, hogy a juhok csak ilyent legelhettek.

Mikor hazaértek a napherceg házához, a juhok először a hercegnek, aztán a feleségének, majd végül a pásztornak bókoltak egyet. A fiú aztán megmutatta a hercegnek a füvet, amit a tarisznyájában hozott.

- Az én juhaim nem esznek ilyent! - mondta neki a herceg, és a fiú szomorúan hazament.

Akkor a középső fiú akart próbát tenni, mi történne, ha ő őrizné a napherceg nyáját. De neki sem volt bátorsága a juhok farkába kapaszkodni, s végül is ott maradt a völgy innenső oldalán.

Estére szakított néhány falevelet, belerakta a tarisznyájába, és elvitte a naphercegnek. A leveleket látva a napherceg azt mondta:

- Nem őrizted a juhaimat, így hát a nővéred nélkül kell hazamenned!

Mivel ez a fiú is hazament anélkül, hogy teljesült volna a kívánsága, fölkerekedett a legkisebb testvér is, hogy megkeresse a nővérét. Soknapi- és évi út után érkezett meg a ház elé, ahol a napherceg lakott. Nővére kijött a házból, amikor a kapufélfához akarta kötni a lovát. És mikor a napherceg meghallotta, mit akar, ugyanazt kérte tőle, mint a fivéreitől.

Alig pirkadt, a fiú elindult a juhokkal. De mikor leértek a patakhoz a völgybe, ő hagyta, hogy a juhok áthúzzák maguk után a túlsó partra, mert azok visszajöttek érte ugyanúgy, ahogy a két fivéréért.

A víz túlsó partján aztán látta a fiú, hogy a juhok bemennek egy kápolnába, és amint beléptek a kápolna ajtaján, emberekké változtak, és a kápolnában mise volt. A kápolna mellett egy vendéglő állt, a mise után bementek oda, és finom ebédet ettek. Ott látta a fiú, milyen finom, ízletes ételeket esznek a juhok, és a legjobb süteményből eldugott egy darabkát a tarisznyájába.

Mikor este hazafelé terelte a nyáját, a két öreg juh megint áthúzta a folyón. Mikor aztán a házhoz értek, a nyáj először neki bókolt és csak azután a hercegnek és a feleségének. Mikor pedig a fiú megmutatta a hercegnek a süteményt, az segített, hogy ő és a nővére másnap reggel már otthon lehessenek. A lány otthon maradt estig, de amikor a nap lement, örökre eltűnt.





/Ford.: Üveges Ferenc/

A gőgös királylány

Francia népmese


Volt egyszer egy királylány, aki nem a szépségéről, nem az okosságáról volt híres-nevezetes, hanem a kevélységéről meg a rövid eszéről. Messze földről jöttek a kérők a kevély királylányhoz, de ő egyre-másra elutasította őket: egyik kérőjét sem találta elég szépnek, elég gazdagnak. Édesapja, az öreg király már azt hitte, pártában marad a lánya, mert egyre ritkábban jelentkezett kérő.
 
Rózsanyílás idején azonban váratlanul a királyi palotába érkezett egy deli szép királyfi: okos is volt, szép is, kedves is, de ruhája egyszerű, szinte szegényes, ajándékba pedig csak egy frissen nyílott rózsaszálat hozott a királylánynak.
 
- Szép a virágod - mondta a kevély királylány -, ilyen szép rózsát még sohasem láttam. Mondd, királyfi, sok aranyat, sok gyémántot fizettél érte?
 
- Nem adtam én a rózsáért sem aranyat, sem gyémántot - felelte a királyfi -, az édesanyám kertjében nyílott, ma hajnalban szakítottam le.
 
- Takarodj előlem! Kertben nyílott közönséges rózsát akarsz nekem ajándékozni? Hiszen ilyet akárki lánya kaphat! Aranyon, gyémánton vásárolj nekem rózsát!
 
A daliás királyfi sarkon fordult, otthagyta a palotát, de nem ment messzire, csak a város végébe, ott megszállt egy kicsi házban. Levetette királyi ruháját, paraszti gúnyába bújt, s visszaballagott a királyi palotába. Beállt kanásznak a király disznói mellé. Míg a disznók makkoltak, ő szorgalmasan dolgozott: fabrikált is egy olyan csodálatos fazekat, hogy ha abban vizet forraltak, hát a víz dalolni kezdett, olyan szépen, hogy a fülemüle sem szebben.
 
Egyszer aztán kisétált a makkosba a kevély királylány. Meghallotta a muzsikáló fazék nótáját, s megkérdezte a kanászt, eladná-e neki aranyért, gyémántért a csudafazekat.
 
- Aranyért, gyémántért nem adom - mondta az álruhás királyfi -, de ha adsz nekem száz csókot, a tied lesz a fazék.
 
No, megörült a rövid eszű, kevély királykisasszony, s máris ölelte, csókolta a kanászt. Meglátta az öreg király, hogy a lánya a kanászát csókolgatja, s nagy haragosan ráripakodott:
 
- Hej, te rövid eszű lány! Szélnek eresztetted a királyi kérőket, csókot adsz a kanásznak, vigyen el a házamtól a kanász!
 
Úgy is történt. A kevély királylány egy szál szoknyában ment el az apja házától. Az álruhás királyfi meg elvitte a maga birodalmába, ott felöltötte királyi ruháját, és a leány elé állt.
 
- Rám ismersz-e, kevély királykisasszony?
 
- Uram teremtőm, hiszen te vagy az én egykori kérőm, a rózsás királyfi! Hiszen akkor én mégis királyné leszek!
 
- Csak lennél, de az én királyném nem leszel! Nekem nem kell olyan feleség, aki nem becsüli az édesanyám kertjében termett rózsát! Majd jó leszel libapásztornak.
 
Így is lett. A rövid eszű, kevély királylány azóta is libákat őriz, és esténként be-benéz az öreg királyné kertjébe, ahol az a szép piros rózsa nyílott.
 






Átdolgozta: Bartócz Ilona

A barlangi tündér

Francia népmese


Volt egyszer egy szántóvető; becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint, közönségesen csak a jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt; trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.
Így szólt a szolgájához:
– Hallod, fiú?
– Hallom – felelt a fiú –, a tündérek kürtje!
– Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!
A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen odakiáltott:
– Hozzatok Isten nevében egy cipót!
Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.
– Megszegjük a tündércipót? – kérdezte a jámbor Máró.
– Meg hát – felelte a szolga –, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.
– Jól van; szegd meg, s kóstolj bele; nem akarok elsőnek enni belőle – mondta a gazda.
A szolga nem mondatta kétszer; elővette a kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte.
Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt a javából!
Megszomjazott a szolga, s ismét kiáltott:
– Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépén!
Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger s egy pohár termett előttük.
– Ez már beszéd – mondta a gazda –, a cipót megettük, s igen finom volt; gondolom, a csigertől sem lesz semmi bajunk.
Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.
Amikor este hazaértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipóból ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:
– Bele is pusztultok, szerencsétlenek.
De kutya bajuk sem lett tőle. Néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.
– Hű – szimatolt a gazda –, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy falást?
– Én aztán nem – felelt a szolga –, félek, megharagítom őket!
Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:
– Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!
S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.
– Ezt megesszük – mondta Máró. – Jaj be kívánatos!
De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.
– Vén boszorkány! – kiáltott fel Máró. – Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! –
Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant; aztán új barázdát kezdtek, s mire végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha a föld nyelte volna el.
Volt a faluban egy szegény özvegyasszony; alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.
Meg sem állt a barlangig; egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.
A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé; hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.
– Mit akarsz, te szegény asszony? – kérdezte.
– Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.
– Nem én vagyok a gazda – felelte a vénség –, én csak a kapus vagyok; de gyere el holnap, addig
szépen beajánllak.
Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.
Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt.
– Hát beajánlottál-e, öreganyám? – kérdezte.
– Be én. Máris kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.
– Vezess hozzá – mondta a szegény asszony –, szeretném megköszönni.
– Ma nem – felelte a vénasszony. – De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.
Az asszony hazament a kaláccsal.
S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan dicsekedett a szomszédainak:
– Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!
Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni; nem is tartott sokáig.
Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:
– No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?
– Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.
– De nem tartott sokáig – mondta a tündér.
– Ez igaz. Amennyi gyerek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.
– Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlányra. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat,
semmiben sem látsz szükséget.
– Sohase láttam errefelé teheneket – mondta az özvegy. – Hol találja meg őket a lányom?
– Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.
Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya – tizenkét esztendős volt – reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották; amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:
– Mit csinálsz ott, te leányka?
– Őrzöm a tündérek jószágát – felelte.
– A tündérek jószágát? – álmélkodtak az emberek. – Hiszen nem látszanak sehol!
Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.
S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:
– Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?
– Örömest – felelt a lányka.
– De ne beszélj róla senkinek, még saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.
S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.
– Holnap nem kell őrizni a teheneket; délben idejövök érted.
Másnap a pásztorlány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:
– Ne félj, gyermekem, csak gyere velem; nem harapom le az orrod.
Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket; a picikét a karjába tették, ő tartotta keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túlestek, csak még lakmároztak egy keveset.
Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s amire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban – pedig tíz esztendeig volt oda.
Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem
találták.
Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének.
– Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.
A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt
engedték, sietett haza.
– Két napig! – hüledezett az anyja. – Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig! A lány erre nagyot nézett; akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.
Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz.
A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között – pedig azt hitte, csak egy napig maradt.
Amikor elbúcsúzott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:
– Édes keresztanyám, fogadd emlékbe ezt az erszényt; tele van arannyal; valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.
Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment – egyedül találta magát a házban.
Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlóknak nem volt szűkiben; egyet aztán kiválasztott,
s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki.
A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.
Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.
Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a leány többé sohase talált vissza
a tündérek barlangjába.




   (Csiger:  almabor; ez a magyar szó éppen a francia cidre (ejtsd: szidr) szóból származik, ami ott is almabort jelent.)

2018. június 8., péntek

A tanulékony szolgálólány

Angol népmese


Élet egyszer egy szegény kislány, aki elszegődött egy tanult férfiú házához szolgálni.
Az új háziúr végigvezette a lányt a lakáson, és így szólt:
- Én tanult ember vagyok, és az én házamban rangomhoz méltóan kell beszélned, megértetted? Különben nem jönnénk ki egymással. Nos, mondd csak, hogy fogsz engem szólítani?
- Uramnak, vagy nagyságos uramnak, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Úgy kell szólítanod engem, hogy domine dominórum, érted?
- Értem - mondta a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte az úr, és az ágyra mutatott.
- Nyoszolyának, vagy ágynak, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Ez hajcsizárum dunyhórum, érted?
- Értem - mondta a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte az úr, és a nadrágjára mutatott.
- Gatyának vagy nadrágnak, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Ez felsőrum alsórum, érted?
- Értem - felelte a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte az úr és a macskára mutatott.
- Macskának, vagy cicának, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Ez nyivákolus henyéleum, érted?
- Értem - felelte a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte az úr, és a tűzre mutatott a kandallóban.
- Tűznek vagy lángnak, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Ez lángus faórum, érted?
- Értem - felelte a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte az úr, és a vízre mutatott.
- Víznek vagy folyadéknak, vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Ez folyades patakórum, érted?
- Értem - felelte a lány.
- És hogy fogod hívni ezt, ni? - kérdezte végül az úr és végigmutatott az egész házon.
- Háznak vagy épületnek vagy ahogy kegyed óhajtja.
- Dehogyis, hiszen ez szoba szobárum, érted?
- Értem - felelte a lány.
- Látom tanulékony lány vagy - örvendezett meg az úr. - Csak el ne felejtsd, hogy mindig mindent helyesen kell megnevezned, különben nem jönnénk ki egymással.
- Nem felejtem el, domine dominórum - mondta a lány.

Az éj kellős közepén odaszalad a lány az úrhoz, felrázza, és kétségbeesetten kiabálni kezd:

- Domine dominórum, gyorsan ugorjon ki a hajcsizárum dunyhórumból, és vegye fel a felsőrum alsórumát. A nyuvákolus henyéleumnak a farkára esett egy parázs a lángus faórumból, s mire elfuthattam volna folyades patakórumért, a nyivákolus henyéleum azzal a lángus faórummal együtt felszaladt a szoba szobárum tetejére...Attól félek, hogy mire mindezt elmondom kegyednek, az egész szoba szobárum egyetlen lángus faórumba borul.
Úgy is történt. Mire a domine dominórum feleszmélt, mire magára ráncigálta a felsőrum alsórumát, és mire elfutott folyades patakórumért, az egész szoba szombáruma porrá és hamuórummá égett.
De a domine dominórum nem haragudott. Örült, hogy ilyen okos, tanulékony leánykát talált :)


Szójátékok. A nagyképű uraság fellengzős nyelvezetet talált ki, hogy műveltebbnek tűnjön!
A mese tanulsága az, hogy amikor gond van nem kell cifrázni, csak a lényeget mondai!
A szolgáló nem annyit mondott, hogy "Ébredj uram ég a ház!, hanem a tanultak szerint cifrázta, de közben leégett a ház!

Domine latinul barátom, a többi halandzsa! Dunyhórum= dunyha, nyivákolus henyéleum= nyávogó henyélő-> macska,
stb...
A többit kitalálod magadtól is.




AN VLADISLAV: MOGYORÓ KIRÁLYKISASSZONY - angol mesék



Template by:
Free Blog Templates