Üzemeltető: Blogger.

2012. április 12., csütörtök

Hogyan szedte rá a sakál a hiénát

Dél-afrikai népmese

A régi szép időkben, amikor a farmerek feleségei még maguk köpülték a vajat, egy gazda éppen a vásárba tartott egy szekérnyi vajjal teli hordóval. Bóbiskolva ült a bakon, lazán fogva a gyeplőt, mivel a szamarak már ismerték az utat. Nem sejtette, hogy egy ravasz sakál és egy éhes hiéna a közelben lapulva várnak rá.

- Hiéna, vén cimbora, – mondta Sakál – látok egy farmert, útban a vásárba egy szekérnyi hordóval, és tudom, hogy a hordókban zsíros sárga falusi vaj van. Már a nyálam is csorog, ha erre gondolok. Miért nem csenünk el egy hordónyit?
Hiéna csak hunyorgott vérben forgó szemeivel, és azt kérdezte:
- De hogyan?
- Rendkívül egyszerűen – válaszolta Sakál. - Te végigfekszel az úton, annak a csipkebokornak az árnyékában, és halottnak tetteted magad. A gazda biztosan felpakol téged a szekérre, hogy megmutasson otthon a gyermekeinek. Aztán, mihelyt már nem figyel rád, legurítod az egyik hordót, és te is leugrasz utána.
Hiéna lebaktatott a dombról, kifeküdt az úttest közepére, és úgy tett, mintha egy szikra élet sem lenne benne.
- Hóóóó, hóóóó! – kiáltott fel a farmer, amikor a csipkebokorhozért. - Úgy látom, az ott egy döglött hiéna. Hazaviszem, hogy lássák a gyermekek.
Azzal megmarkolta Hiénát a farkánál fogva, és felröpítette a szekérre. Hiéna fájdalmában összeszorította az állkapcsát – úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a farkát. Aztán elővigyázatosan kinyitotta egyik szemét, és elégedetten látta, hogy a farmer csak pipázgat, mintha semmi más dolga nem lenne ezen a
világon. Ekkor nagyon-nagyon óvatosan legurította az egyik hordót a szekér végéről. A zsákmány egyenesen a bozótba repült, és Hiéna is ugrott azonnal utána. Pillanatok alatt ott volt Sakál is:
- Gyorsan gurítsuk be abba az üregbe, hogy a vaj egy kicsit tudjon
érni az árnyékban.
- Érni??? – kérdezte meglepődve a lakomát már türelmetlenül váró hiéna.
- Persze, hát nem tudtad, hogy a vajat érlelni kell, mielőtt meg lehet enni?
Hiéna segített Sakálnak elrejteni a hordót az üregben, majd hazament. Sakál azt ígérte neki, hogy minden nap megnézi majd, hogy elég érett-e már a vaj.
Másnap Hiéna felkereste Sakált a tanyáján:
- Gyere, nézzük meg, hogy ehető-e már a vaj – hívta.
De Sakál csak rázta a fejét:
- Sajnálom, komám, de ma nem érek rá, a feleségemnek kiskölyke született.
- Hát nem csodálatos – örült Hiéna. - Milyen nevet adtál neki?
- Teteje-elfogyott – válaszolta Sakál.
Egy nappal később Hiéna újra ott volt Sakál odújánál:
- Ma sem tudok menni – szabadkozott Sakál. - Feleségemnek még egy kiskölyke született.
- Egyem a lelkét – örvendezett Hiéna. - Ennek milyen nevet adtál?
- Félig-üres – válaszolta Sakál.
Hiéna várt három napot, mígnem a vaj iránti epekedése majdnem az őrületbe kergette, aztán újra felkereste otthonában Sakált:
- Ma már biztosan mehetünk megnézni azt a vajat – nyafogott.
- Nahát, gondoltad volna, hogy a feleségemnek újabb kiskölyke születik, a neve Mind-elfogyott.
Aznap éjjel Hiéna nagyon rosszul aludt. Azt álmodta, hogy küzd egy óriási hordónyi olvadozó vajban, és közben Sakál egyre csak nevet rajta.
Másnap megint Sakál házánál volt:
- Követelem, hogy menjünk megnézni, hogy ehető-e már végre az a
vaj – nyöszörgött.
- Te Hiéna, ha hiszed, ha nem, feleségemnek újabb kölyke született, és nem hagyhatom egyedül.
- Ezt meg hogy hívják? – kérdezte mogorván.
- Hordó-kaparék – válaszolta Sakál ravaszul kacsintva.
- Ebben az esetben megnézem én magam – vágott vissza Hiéna, és szaladni kezdett az üreg felé, ahogy csak bírta a lába.
Amikor a rejtekhelyre ért, üresen találta a hordót. Hiéna már majdnem felrobbant a dühtől, mire visszaért Sakál tanyájára.
- Mind megetted a vajat, te zsivány! – kiáltotta.
De Sakál ártatlanul az égre meresztette mancsait, és azt válaszolta:
- Hogyan gyanúsíthatsz meg ilyesmivel? Másrészt, honnan tudhatom, hogy nem te voltál? De van egy tervem: mindketten kifekszünk a napra, és a forró napsugarak hamarosan kiolvasztják a tolvajból a vajat!
Hiéna még el sem szenderedett, amikor Sakál felvett egy gyöngytyúk-tollat, és kimártotta vele az utolsó kis maradékot a hordó aljából. Aztán fogta, és mind felkente a hiéna szája köré, majd felébresztette.
Ott ült tehát Hiéna, vajtól fénylő ostoba szőrös képpel!
- Üssön belém a mennykő, te Hiéna, hát nem csurog a szájadról a vaj! - kiáltott fel Sakál. - Te vén gazember, te etted meg a vajat! – majd fogta és elagyabugyálta egy tövises ággal.
- Nem én voltam, nem én voltam! – üvöltötte Hiéna.
- Te etted meg az egész vajat, és most már azt is tudom, hogy miért nevezted legfiatalabb kölyködet Hordó-kaparéknak! – nyüszített, majd éhesen és bánatosan elsomfordált.

Kelta monda


 Irország tündér lakói

A régi hagyomány szerint Írországot­­ mielőtt az írek megtelepedtek itt, sokfél nép lakta. Ezek közül a legnevezetesebbek a SIDHEK voltak.
A sidhek félig tündéri és félig emberi tulajdonságokkal bírtak. Értettek a varázsláshoz, gyönyörűen zenéltek énekeltek. A sidheket Dana népének is szokták nevezni, ősanyjukul ugyanis Danát tisztelték.
Különös kincsek voltak a tündérek birtokában, egy nagy kő, amely felsikoltott, ha az ír trón jogos birtokosa ráült és így nélkülözhetetlen volt a királyválasztásnál, továbbá egy dárda, amely legyőzhetetlenné tette azt, aki kezében tartotta, és egy bogrács, amelyből soha nem fogyott ki az étel. Dana népe valaha régen felhőn érkezett Írországba, és sok harcot kellett vívnia az őslakókkal az ország birtokáért.
Mikor az írek is megtelepedtek a földön, a tündérek és halandók szövetségre léptek, és jó barátságban éltek egymással. A sidhek fő szállása a BRUIG NA BOANN volt, nem messze TARÁTÓL, ahol a halandó király vára állott. Valaha DAGDA lakott itt, a tündérek fő fejedelme.
Egy napon Dagda szétosztotta birodalmát fiai között, és a tündérkirályfiak Írország különböző tartományaiban kaptak pompás palotát. Csakhogy Dagda elfelejtkezett egyik fiáról, a fenséges AINGUSZRÓL, akinek anyja BOANNA folyamistennő volt. Aingusz, tehát apja elé járult, és kárpótlásul azt kérte, hogy adja át neki BRUIG NA BOANT egy napra és egy éjszakára. Dagda teljesítette fia kívánságát. Attól kezdve, azonban Aingusz nem volt hajlandó többé elhagyni a palotát, mert egy nap és egy éjjel együtt az örökkévalóságot jelenti. A palota tehát az ő birtokába jutott.
Írország sidhjei a nagy ünnepeken itt gyűlnek össze, és itt lakomáznak. Az embereket szent borzalom tölti el, ha errefelé utaznak.
Aingusz barátságos viszonyban élt a környező kevésbé előkelő tündérekkel, és az is előfordult, hogy főrangú tündérek elhívták, legyen vitáikban döntőbíró, vagy pedig vegyen részt az örömünnepeken.
Aingusz még egészen fiatal volt, amikor éjjel álmában csodaszép leány látogatta meg, ránézett azután hitelen eltűnt. Másnap éjjel megint megjelent a lány, ezúttal hárfát hozott a kezében, és énekelt. Ainguszt egészen megváltoztatta ez a látomás. Nem tudott többé enni, és egyre fogyott az ereje. Egy teljes évig minden éjjel látta álmában a lányt, és közben egyre gyengébb és betegebb lett.
A leghíresebb tündérorvosok is hiába igyekeztek orvosságot találni a bajára végre elmentek Ulster tartomány földi királyának, Konhovárnak udvari orvosáért, aki híres tudós volt, és a betegek arcáról leolvasta, mi bajuk van, sőt a házból kigomolygó füstből is meg tudta állapítani, beteg e valaki a ház lakói közül vagy sem. Alighogy rápillantott Ainguszra, már tudta, hogy egy távollévő lányba szerelmes. Elküldött hát a fiú anyjáért, Boann istennőért, és így szólt hozzá:
- Fiad csak akkor gyógyul meg, ha rátaláltak arra a lányra, aki álmában szokta látogatni.
Egy esztendeig hiába keresték a lányt, akkor elhívták Aingusz apját, Dagda tündérkirályt is, és tanácsot kértek tőle. Dagda segítségül hívta a munsteri tündérkirályt, Bodhot, akinek a hatalma Írország minden tündérére kiterjedt. Bodh egy esztendő haladékot kért, hogy az alatt megkeresse a lányt. Egy esztendő múlva elmentek Bodhoz a válaszért a tündérdombra, és magukkal vitték egy kocsiban a nagybeteg Ainguszt is. Bodh nagy lakomát adott tiszteletükre, azután elvitte őket a tündértóhoz.
A tó mellett HÁROMSZOR ÖTVEN aranyfürtös lány játszott, két-két lányt ezüstlánc kötött össze.
Közöttük volt az a lány is, akit Aingusz álmában látott. Csakhogy Bodh kijelentette, nincs hatalma a lány felett, aki egy másik tartomány, CONNAUGHT tündérkirályának a lánya.
- Menjetek hát el AJLILHOZ és MEHVEZ Connaughtba- mondta-, és kérjétek meg tőlük a tündérkirálylány kezét. (Ajlil és Mev voltak ebben az időben a halandók uralkodói). 
Ajlil ekkor magához hivatta tartományának tündérkirályát, de az nem volt hajlandó hozzáadni a lányt Ainguszhoz.
Halandók és tündérek megostromolták a várát, de hiába, mert a tündérkirály kijelentette, hogy a lány hatalmasabb varázsló, mint ő, és önállóan rendelkezik sorsa felett. Annyit azonban elárult, hogy egyik évben a lány emberi alakban jár a földön, a következőben pedig madár alakot ölt. Azt is elárulta, hogy minden évben halottak napján a sárkánytóban található madár alakban, és háromszor ötven hattyú úszik körülötte. Ott megtalálhatják, de senki sem kényszerítheti a férjhez menésre, ha ő maga nem akarja.
Halottak napján Aingusz elment a sárkánytóhoz, és, íme, a tó vizén úszkált háromszor ötven fehér madár, kettő-kettő nyakán ezüstlánccal összekötve, fejükön pedig aranyfürtök. Aingusz emberi alakban állt a tóparton, és onnan hívta magához a lányt. A madár alakú lány azt felelte: kimegyek a partra, ha megesküszöl, hogy később ismét visszajöhetek a tóba, amikor csak kedvem tartja.
Így is történt. Aingusz átkarolta a lányt, és maga is fehér madárrá változott. Háromszor körülúszták a tavat, ez volt a záloga annak, hogy Aingusz megtartja esküjét. Akkor elrepültek és olyan szépen énekeltek, hogy amerre csak szálltak, az emberek három nap és három éjjel mély álomba merültek az énektől.
A sidheknek azonban sokat kellett harcolniuk az országukban lakó félelmetes szörnyekkel, főként a famoriakkal, akiknek csak fél szeme, fél karja és fél lába volt. Egy ideig a famoriak voltak a győztesek, és a famori király, Balor uralkodott minden tündérnemzettségen.
Ez a Balor félszemmel tudott verni, és ha egyetlen szemét kinyitotta, elpusztultak mindazok, akikre haraggal nézett. Amikor már Balor megöregedett, félszeme gyakran lecsukódott, és kötelekkel húzták fel szemhéját, hogy az ellenséget el tudja pusztítani.
Balornak egyszer azt jósolta egy druida, hogy saját unokája fogja megölni. Ezért egyetlen leányát egy magányos szigeten toronyba záratta, hogy soha ne mehessen férjhez, és ne legyenek utódai. A végzet azonban mást határozott.
Élt ebben az erdőben három kovács fivér, a sidhek nemzettségéből, akiknek olyan csodálatos tehenük volt, amelynek teje soha, de soha nem fogyott ki. Minden ember és tündér szeretett volna a tehén birtokosa lenni. Balor király is hallott róla, és elhatározta, hogy csellel szerzi meg magának a tehenet.
Elment Balor a kovácsműhelybe, ahol éppen két fivér dolgozott. Finom acélt vitt magával, és nekik ajándékozta, hogy készítsenek belőle fegyvereket. Amíg a két fivér a kovácsműhelyben foglalatoskodott, addig a harmadik őrizte a csodálatos tehenet. Balor ekkor vörös hajú kisfiú alakját vette fel, és elment a harmadik fivérhez, aki a tehenet őrizte.
Rágalmazni kezdte a két kovácsot, azt állította, hogy finom acélból maguknak készítenek fegyvereket, s a harmadik fivért ki akarják semmizni. Megharagudott a kovács, a tehén kötőfékjét a kisfiú kezébe nyomta, és elrohant a kovácsműhelybe, hogy bosszút álljon a sérelemért. Erre a kisfiú visszaváltozott Balor királlyá, magával vonszolta a tehenet, és hamarosan árkon-bokron túl volt vele.
Rájöttek a kovácsok a cselre, és a legidősebb fivér elhatározta, hogy szörnyű bosszút áll a lopásért. Egy druida tanácsára, női ruhát öltött hát, és a tengeren át, arra a szigetre jutott, ahol Balor király lányát őrizték az előkelő hölgyek. Ott elhitette velük, hogy ő maga is nemes hölgy, aki hajótörést szenvedett, és így jutott a szigetre. Sikeresen rászedte az őrséget, azután titokban feleségül vette Balor lányát, majd pedig ismét eltűnt a szigetről.
Egy idő múlva a királylánynak három fiacskája született. Megtudta ezt Balor is, roppant haragra gerjedt, a szigetre hajózott, és megparancsolta, hogy a GYERMEKET DOBJÁK A VIHAROS TENGERBE, ott, ahol ÖRVÉNYLENEK a habok.
Így is történt, csakhogy az egyik gyermek megmenekült.
A vízben úszott egy tündér, a karjába vette, és elvitte apjához és két nagybátyjához. A kisfiút LUGNAK nevezték el, s bár anyja a famoriak közül való volt, ő maga a sidh tündérekhez volt hasonló. Mikor felserdült, igen szép fiú lett, és ő volt hivatva arra, hogy visszaszerezze a sidhek uralmát. Amikor már megtanulta a kovácsmesterséget, apja elvitte más mesterekhez is, és nem volt olyan tudomány a világon, amelyre ne tanította volna meg. Akkor elment Balor király palotájához, bekopogott az ajtón, és bebocsájtást kért.
- Ki kopog? - kérdezte az őr.
-Lug van itt, Balor király unokája - volt a felelet.
Az őr megkérdezte, hogy milyen mesterséghez ért, mert a palotába csak az nyerhet bebocsájtást, aki valamilyen tudományban kiválik. Lug azt mondta:
- Kiváló költő vagyok. - az őr azt felelte:
- Költőre nincs szükségünk, van már a palotában.
- Lug erre folytatta:
- Értek a kovácsmesterséghez.
Az őr azt felelte.
- Van már kovács a palotában.
- Harcos vagyok-, folytatta erre Lug.
- Van már harcos a palotában.
- Hárfás vagyok - mondta Lug.
- Van már hárfásunk, a tündérek tanították muzsikálni.
- Történetíró vagyok.
- Arra sincsen szükségünk, az is van már nálunk.
- Varázsló vagyok.
- Sok varázsló és druida lakik nálunk.
- Lehetnék a király pohárnoka.
- Ez a hivatal is be van töltve.
- Aranyműves vagyok.
- Az is van a palotában.
Erre Lug azt mondta: - Kérdezd meg hát a királyt, van-e olyan embere, aki egymaga annyi mindenféle mesterséghez ért, mint én. Ha akad ilyen, eltávozom a kapu elől.
Az őr bement a királyhoz és jelentette, hogy ezermester áll a kapu előtt. A király előhozatta a társasjátékot, és játszani kezdett Luggal, Lug pedig minden játszmát megnyert. Erre beengedték a kastélyba, és a bölcsek székébe ültették. Balor varázsló azonban nem akarta elhinni, hogy Lug jobban érti a mesterséget, mint ők. Egy OMEGA nevű varázsló kiszakított egy óriási követ a vár falából, olyan nagyot, hogy nyolcvan pár ökör tudta volna csak megmozdítani. Kihajította a vár elé, és azt kívánta, hogy Lug hozza vissza a követ a palotába. Lug könnyűszerrel visszahelyezte a követ a falba, azután hárfáján, három varázsdalt játszott a vár lakói számára. Gyönyörű volt a három dal, és ekkor már többen sejtették, hogy Lug van hivatva visszaállítani a sidhek hatalmát.
A sidhek ez után elhatározták, hogy csatába szállnak a famoriakkal.
Lug vezetésével sikerült megsemmisíteni az ellenség derékhadát. Csakhogy hátra volt még a végső küzdelem. Balor király maga köré gyűjtötte maradék harcosait, és maga szállt szembe a sidhekkel. Pusztultak a sidhek, mert Balor egyetlen szeme gyilkos pillantásának senki sem tudott ellenállni. Csakhogy mikor már Balor fáradni kezdett, és egy percre lehunyta szemét, Lug a közelébe settenkedett. Mikor újra felemelte szemhéját, Lug egy KÖVET hajított egyetlen szemébe, és így ölte meg a szörnyet.
Helyette unokáját, az ezermester Lugot választották meg királynak, aki bölcsen és igazságosan uralkodott. Ettől kezdve senki sem vonta kétségbe a sidhek jogát az uralkodásra.
Így teljesedett be a druida jóslata.

Skót legendák és mesék


Tündértények: a vízitündéreket jobb, ha kerülöd!
A skóciai tündérek kicsike lények, kiknek kétes a természetük, haragjuk rosszindulatú.
Zöld dombok belsejében laknak,                                           
melyek közül a kúp alakúakat szeretik – ezeknek gael nyelven sighan a nevük. Zöld dombjaikon éjjel a holdfényben táncolnak, köröket írva le, melyek színüket változtatják. A körök belsejében veszélyes az embernek elaludni, sőt már az is kész veszély, ha az embert a szürkület itt találja. A tündérek miatt keletkeznek azok a hiányzó nagy fűfoltok, amelyeket a villám sokszor vág ki a földből.

A görcs fogott marhát
a skótok „tündérlövött”-nek mondják, egyetlen elfogadott gyógymód az, ha az állatot kék búzavirággal dörgölik, amelyről bizton hiszik: visszaállítja a vérkeringést.

A tündéreknek vannak fegyvereik is
A skót felföld lakói legalább annyira babonásak, mint az írek. A pagonyban, fenyéren vagy hangafűben talált háromszögletű kockaköveket, a tündérek fegyvereinek tartják, minthogy tündérnyílhegyek.

A kelták durva bronz csatabárdjait szintén a tündérek fegyvereinek tartják. A tündérek együtt kopácsolnak szorgalmasan a törpékkel a szurdokokban, és különböző emberi tevékenységeket utánoznak. Az emberek a partra sodort lyukas köveket a tündérek poharainak tartják. A tündérek haragját csak a vízbe dobott sajtdarabokkal lehet pillanatnyilag elűzni.
A tündérek más-más ruhákat hordanak.
Általában zöldet, de a mocsarakban megfigyeltek már hangaszínű, a bozótosban pedig kőzúzalékkal és zuzmóval festett ruhákat. Ezekből kiderül, hogy a skót néplélek hisz Kóbor Tamásban, Nessie-ben, lelkük annyira fogékony, mint Borges olvasója a Holdbéli nyúlra, Cortásar képzelt lényeire az argentin olvasó, vagy Henry Michaux teremtményeire a GeneralPress Kiadón nevelkedett nyájas magyar olvasó.

Szeretnek lovagolni.
A tündérek gyakran veszik kölcsön emberek lovait, amelyekre reggel zihálva, összegubancolódott sörénnyel találnak rá az istállókban, s az is mindennapos, hogy megdézsmálják a gazdagok pincéinek legválogatottabb italait – állítják a rendszeretetükről híres skót komornyikok. 
Leginkább a vízi tündérektől kell óvakodnunk,
ha a skót felföldön az Emberrablók Alan-jával találunk sétálgatni (Robert Louis Stevenson), de a repülő Sam Smallt nézett tündérek is veszélyesek (Eric Knight: Sam Small csodálatos élete), főleg ha mindeközben Rod Stewart dünnyög rekedtes hangján a Csavargó szívről.

De térjünk vissza a vízitündérekre, akik ugyanis a skót néphagyomány szerint a tavak és folyók mélyére csalogatják az asszonyokat, aranygyűrűk és kupák alakjait öltve csábítanak, és a fogságba ejtettek hét évig szolgálnak nekik a víz mélyén, mely leggyakrabban csak három napnak tűnik a gyanútlan áldozatok emlékezetében, s csak a kígyózsírból készített olaj segíthet.

Érdemes résen lenni!
Skóciában nemcsak a puding lehet megbabonázott, mint az íreknél:
„Egy teviotdale-i szegény asszony igen szerencsésnek gondolta magát, amikor egy fából készült sulykolót talált, éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt ilyesféle eszközre. Anélkül kapta fel, hogy elmondta volna a megfelelő áldást, és otthon az ágya fölé tette, hogy készen álljon a másnap reggeli használatra.

Éjfélkor nyílt a kunyhója ablaka, és az asszony egy éles hangot hallott, amely egy idegen, barbár néven szólított valakit. A megrettent parasztasszony imádságban tört ki, és méltán hihetjük, hogy ez óvta meg a bántódástól. Ez alatt az elvarázsolt háztartási eszköz lebukfencezett az ágyra, nem kis zajjal és sietséggel távozott az ablakon át..”

A házitündérek azért mások
„A skót házitündér a természetfeletti lények azon osztályát alkotja, amely viselkedésében és természetében jócskán különbözik a szeszélyes és bajkeverő tündérektől, manóktól. A házitündér sovány, borzas és vad küllemű. Napközben szeret elrejtőzni öreg házak elhagyatott zugaiban.

Éjszakánként pedig olyan fáradságos munkák elvégzésével foglalkozik, amelyekről azt gondolja, szívesen fogadja majd a család, amelynek szolgálatába adta magát. A házitündér azonban nem viszonzás reményében gürcöl. Éppen ellenkezőleg, olyan érzékenyen érinti, ha –étel kivételével-jutalmat ajánlanak neki, hogy ez biztos és végleges eltűnését okozhatja”

2012. március 12., hétfő

Guruljborsócska


 Ukrán népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény paraszt, nyelve, mint a haraszt. Felesége is volt meg három gyereke, két fia és egy szépséges leánya.   
      Történt egyszer, hogy az apjuk elküldte a fiúkat a mezőre szántani.
A fiúk így szóltak:
-          Jó atyánk, estig megéhezünk. Ki hoz majd ebédet nekünk?
-          Elküldöm Olenka leányomat, ő visz majd nektek enni – feleli az apjuk.
-          De ki mutatja meg nekem az utat? – kérdi Olenka. – Én nem tudom, merre fogtok szántani!
-          Könnyebben megtalálod az utat – feleli a két bátyja. – Útközben botot faragunk, a forgácsot meg elszórjuk, így könnyen megtalálsz bennünket.
A két fiútestvér kiment dolgozni a mezőre.
Eljött az ebéd ideje. Az apa meg az anya két fazekat adott Olenkának – az egyikben borscs volt, a másikban haluska -, s elküldték leányukat a mezőre.
      Csakhogy a mezőtől nem messze egy félelmetes sárkány lakott. Ennek a sárkánynak már régen megtetszett Olenka, már régen gondolt arra, hogy elrabolja, de eddig nem sikerült neki.
      Most, hogy meghallotta, mit beszélnek a fiúk, utánuk osont az úton, észrevétlenül felszedte a forgácsot, s átdobálta arra az ösvényre, amely az ő barlangjához vezetett.
      Olenka el is indult ezen az ösvényen, s egyenesen a sárkány karmai közé került.
A két fiútestvér meg várja, várja az ebédet, de nem győzte kivárni. Este, amikor éhesen hazamentek, azt kérdik a szüleiktől:
-          Miért nem küldtetek nekünk enni?
-           Hogyhogy nem küldtünk? – csodálkozott a két öreg. – Hiszen még kora délelőtt volt, amikor útnak indítottuk Olenkát a mezőre!
A két fiú azonnal rájött, hogy a leánnyal valami baj történt.
-          Jó atyánk, jó anyánk, Olenka után kell mennünk. Lehet, hogy valami szerencsétlenség érte, vagy talán a sárkányhoz tévedt.
El is indultak.
Ahogy mennek az úton, szembejön velük egy juhász a nyájával.
-          Merre visz az utatok, testvérek? – kérdi a juhász.
A két fiú elmondta, hogy Olenkát keresi.
-          Hát bizony, a ti Olenkátok a sárkánynál van – mondja a juhász. – Csakhogy a sárkányt nehéz ám legyőzni! Ha erőt akartok gyűjteni, egyétek meg a nyájam legnagyobb juhát.
-          Köszönjük, nem vagyunk éhesek – felelte a két testvér, s továbbment.
Később megint találkoztak egy juhásszal, aki kosokat hajtott.
-          Merre visz az utatok, testvérek?
A két fiú ennek a juhásznak is elmondta a bánatát.
-          Hát bizony, nehéz legyőzni a sárkányt – mondta a juhász. - Egyétek meg a nyájam legnagyobb kosát, különben nem lesz erőtök megbirkózni vele!
De ők a kost sem fogadták el, csak mentek tovább. Mennek az úton, egyszer csak jön velük szembe egy kondás. Kondát hajt.
-          Merre indultok, testvérek?
A két fiú a kondásnak is elmesélte, merre visz az útjuk. A kondás megcsóválta a fejét.
-          Nagy fába vágtátok a fejszéteket! Egyétek meg a kondám legnagyobb süldőjét, különben legyőz titeket a sárkány.
A két fiú a süldőt sem fogadta el. Mentek tovább.
Meg is érkeztek a sárkány udvarára. Itt észrevette őket a kis húguk, s elébük szaladt.
-          Édes testvéreim, hogyan találtatok rám? Hogyan fogtok megküzdeni a sárkánnyal? Hiszen ő százszorta erősebb!
Olenka bement a sárkányhoz a palotába, s megkérdezte:
-          Mondd, mit tennél, ha a két testvérbátyám vendégségbe jönne hozzád?
A sárkány elmosolyodott.
-          Hellyel kínálnám, megvendégelném őket, mint kedves vendégeket.
 Olenka az emeleti szobába vezette fivéreit.
-          Tessék – mondja -, itt a két bátyám. Fogadd őket szívesen, vendégeld meg őket.
-          Nos – mondja a sárkány -, állom a szavamat! – S az asztalhoz ültette a két fiút, majd megkínálta őket vaskenyérrel és kőbabbal. – Egyetek, drága vendégeim!
A két fiú belekóstolt a sárkány ételébe: de egy morzsányit sem tudtak enni belőle, nem ment bele a foguk.
-          Nos, ha ti még a kenyeremből sem tudtok harapni, hogy akartok akkor megbirkózni velem? – mondta a sárkány, s megragadta a két fiút, bedobta őket egy sötét pincébe, majd három lakattal rájuk zárta az ajtót.
Odahaza az apjuk meg az anyjuk csak várta, várta a fiúkat: de sehogy sem tudták kivárni sem őket, sem Olenkájukat.
Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, teltek-múltak a hetek, de a testvérek csak nem jöttek haza.
    Egyszer az anyjuk vízért ment a kútra. Ahogy meríti a vizet, észre sem vette, hogy a vederbe valahonnan beleesett egy szem borsó.
Este pedig, amikor ivott a vízből, véletlenül lenyelte a szem borsót.
    Nemsokára született egy kisfia – Guruljborsócska.
Guruljborsócska meg nem is naponta, hanem szemlátomást nőtt, akár a kelt tészta. Három nap sem telt bele, s már együtt ült a szüleivel az asztalnál, együtt szürcsölgette velük a káposztalevest, s meg akarta tudni szüleitől az igazságot.
-          Mondd, apám, mondd, anyám, én vagyok az első fiatok? Vagy előttem is voltak gyermekeitek?
A szülők elsírták magukat. Elmondták neki, hogyan veszett oda a két bátyja meg a nővére. Azt mondja erre Guruljborsócska:
-          Hát bizony sehogy sincs rendjén, hogy a sárkány pusztítsa a családunkat. Elmegyek, és megkeresem, hová rejtette el a két bátyámat meg a nővéremet. Megpróbálom kiszabadítani őket. Csak egy jó kard kellene hozzá.
Guruljborsócska elment a kovácsműhelybe, s hét pud vasat adott a kovácsnak.
-          Kovácsolj nekem egy kardot, de erőset ám!
A kovács készített is neki egy kitűnő kardot. Mikor elkészült a kard, Guruljborsócska fogta, meglendítette, s feldobta a felhőkbe. Maga meg lefeküdt aludni.
-          Te – mondja a kovácsnak -, kelts fel, ha majd visszaesik a kard. Csakhogy az nem lesz olyan hamar!
És csakugyan. Tizenkét napig aludt Guruljborsócska.
Tizenkét nap múlva hallja a kovács, hogy zeng az ég, zuhan lefelé a kard. Felébresztette hát Guruljborsócskát. Az meg a kard alá tartotta az öklét. Mikor a kard ráesett, kétrét hajlott, nem bírta ki a próbát.
-          Rossz kardot csináltál! – mondja Guruljborsócska a kovácsnak -, csinálj másikat!
A kovács most már tizenöt pud vasat vett elő, s olyan kardot kovácsolt, amilyet még egyetlen vitéz sem viselt. Odaadta Guruljborsócskának. Az meg fogta, meglendítette, s feldobta a felhők fölé. Ő maga újból lefeküdt aludni.
-          Kelts fel – mondja -, ha visszaesik.
A kard most csak három hét múlva esett vissza. Guruljborsócska alátartotta az öklét: a kard ráesett, de nem hajlott meg – kibírta a próbát.
-          Na, most már rendben van – mondja Guruljborsócska -, most már elmehetek a sárkányhoz.
El is ment.
Ahogy megy, szembejön vele egy juhász a juhnyájával.
-          Hová-hová, te derék vitéz?
Guruljborsócska elmondta, hogy a sárkányhoz megy, a nővérét meg a két bátyját akarja kiszabadítani.
-          Edd meg a nyájam legnagyobb juhát, megnő az erőd – mondja a juhász.
-          Köszönöm, nincs a reggeli ellen kifogásom – felelte Guruljborsócska.
Reggelire meg is ette a juhot, s továbbment.
Az úton találkozott egy másik juhásszal is, aki kosokat hajtott.
-          Hová indultál, te derék vitéz?
Guruljborsócska elmondta neki, mi járatban van. A juhász nekiadta a legnagyobb kost, hogy egye meg. Guruljborsócska meg is ette ebédre, aztán továbbment.
    Megy, mendegél, szembejön vele egy kondás a kondával.
-          Merre visz az utad, te derék vitéz?
És nekiadta a legnagyobb disznót.
-          Tessék, edd meg vacsorára, megnő tőle az erőd.
Guruljborsócska megvacsorázott, s ment tovább a maga útján. Éjjel, amikor a sárkány már aludni tért, beállított az udvarába.
Itt összetalálkozott Olenkával. Elmondta neki, hogy eljött kiszabadítani őt meg a két bátyját. Olenka lefektette Guruljborsócskát aludni, reggel pedig megkérdezte a sárkánytól:
-          Mi lenne, ha eljönne az öcsém? Hogyan fogadnád?
A sárkány elmosolyodott.
-          Hellyel kínálnám, megvendégelném, jó házigazdaként viselkednék.
Erre Olenka bevezette Guruljborsócskát az emeleti szobába.
-          Foglalj helyet, te derék legény, légy a vendégem – mondja a sárkány.
-          Tessék, itt az ennivaló. Egyél.
S az asztalra rakta a vaskenyeret meg a kőbabot.
-          Hát bizony – mondja Guruljborsócska -, itt az ideje, hogy beharapjak valamit.
Beleült a vas karosszékbe, de a karosszék összerogyott alatta.Guruljborsócska  dühbe gurult.
-          Így fogadod te a vendégeket? Miféle karosszéked van? Nem tudtál erősebbet szerezni?
A sárkány elcsodálkozott.
„ Hát – gondolja magában -, ez valóban derék egy legény! Nem olyan, mint a két bátyja!” Guruljborsócska aztán megfogta a vaskenyeret, kettétörte, beleharapott, s kőbabot evett hozzá.
-          Nem rossz – mondja. – Nagyszerű reggeli!
A sárkány most még jobban elcsodálkozott. Guruljborsócska mindent megevett, amit csak eléje tett.
-          Most pedig – mondja a sárkány – nézd meg a gazdaságomat.
Kimentek az udvarra. Az udvaron egy hatalmas tuskó feküdt. Négy öl széles, húsz öl hosszú volt.
-          Tessék – mondja a sárkány -, hasítsd szét ezt a tuskót fejsze nélkül, égesd el tűz nélkül. Ha nem csinálod meg, odakerülsz, ahová a két bátyád.
Guruljborsócska csak belebökött az ujjával, s a tuskó apró darabokra esett szét. Aztán rálehelt, s a tuskóból csak hamu maradt.
-          Nos, jól hajtottam végre a parancsodat? – kérdi Guruljborsócska.
A sárkány szinte magánkívül volt az ámulattól.
-          Jól – mondja. – Látom, vitéz vagy. Gyerünk, birkózzunk meg. Meglátjuk, ki az erősebb. Úgy látom, erős vagy, de én sem vagyok ám gyenge!
A sárkány rálehelt a földre, s a föld rézből való rétté változott alatta.
Guruljborsócska is rálehelt a földre, alatta meg ezüstrétté vált a föld.
Elkezdtek birkózni.
Amikor a sárkány földhöz vágta Guruljborsócskát, Guruljborsócska térdig süppedt az ezüstrétbe.
De amikor Guruljborsócska vágta földhöz a sárkányt, akkor a sárkány süllyedt derékig a rézrét földjébe. Ekkor Guruljborsócska felkapta a kardját, s levágta a sárkány fejét.
   Aztán végigjárta a pincéket, megtalálta a két bátyját, s kivezette őket a napvilágra.
Megnyergelték a lovakat, zsákokba rakták a sárkány minden kincsét, s Olenkával együtt hazamentek.
   A szülők már nem is remélték, hogy viszontlátják őket. Volt hát öröm, amikor a három fiú meg a szépséges leánytestvérük hosszú idő múlva visszatért a régen elhagyott szülői házba.
   Az öregek nagy lakomát csaptak örömükben.
Én is ott voltam, mézet, sört ittam, bajszomon csurgott, számba nem jutott.



 Fordította: Drávai Gizella

Kapott János

Román népmese


Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön, és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni. Jól jegyezzétek meg hát, kedves fiaim, hogy most se nem tündérekről és sárkányokról, se nem császárokról és királyokról, se nem egyéb kitalált dolgokról mesélek nektek, mint máskor szoktam; hanem ezt a szép mesét úgy mondom el, ahogy kukorica­hántáskor hallottam Gaurean Georgétól, a szancsali sánta embertől, amott Balázsfalva mellett, Erdélyben.
Mondják, hogy valamikor, bizonyosan jó ideje már annak, amikor nálunk felé még nem volt vasút, egy gazdag bojár mendegélt valahonnan hazafelé, gyalogosan. Elég az hozzá, hogy utolérte az eső a bojárt, és térdig érő sár lett, hogy lépni is alig tudott benne. De mit ad az Isten, már az éjszaka is beállott, és ő még mindig nem ér haza, de még csak falut sem lát a közelben. Jó vacsoraidő tájt azonban mégis egy falura bukkant. Most, amint a faluban találta magát, már könnyebben lélegzett, és kopogtatni kezdett a házak ajtaján, hogy éjjeli szállást adjanak neki. De mintha varázslat történt volna: az egyik háznál nem válaszoltak, a másiknál nem akartak szállást adni, a harmadiknál beteg volt, a negyediket gyermeksírás verte fel, az ötödikben meg éppen halott volt, és senki sem akart éjjeli szállást adni a bojárnak.
Egyre csak kopogtatva az ajtókon és az ablakokon, nagy kutyaugatástól kísérve, bejárta az egész falut; már csupán egyetlen házikó látszott a falu végén, ahol még nem próbált szeren­csét. Ott is az ablakhoz ment, gyenge világosságot pillantott meg a tűzhelyen, a tűz mellett meg egy férfit, az ágy előtt pedig egy öregasszonyt. Leskelődött egy kicsit az ablakon, aztán bekiáltott:
- Aluszik-e, bátya?
- Nem én, de mi a baj?
- Legyen olyan jó, adjon szállást az éjszakára, mert úgy hull itt kinn az eső, mintha dézsából öntenék, fúj a szél, és sötét van, hogy az orromig sem látok, lehetetlenség, hogy virradatig mind járkáljak. Végigjártam mindenkit ebben a nagy faluban, és szállást kértem, de senki sem adott; legyen olyan jó, adjon kend.
- Szívesen adnék - mondta a ház gazdája -, de látja, a feleségemet a szülés kínjai gyötrik, itt a bábaasszony, vecsernye óta egyre mind kínlódik, és nem tudja megszülni; hogy engedjünk idegen embert a házunkba, amikor éppen ilyen bajban vagyunk.
- Mégis, ne űzzön el a házától éjnek idején, mert istenemre mondom, irtózom kint járni, és senkinél sem látok már világosságot. Meghúzódom valahol egy sarokban, akár a pitvarban is.
Ekkor a bábaasszony felkiáltott az örömtől:
- Hála Istennek!
És az asszony sóhajtott egyet az ágyban, és nem nyögött többé. Minden örömre fordult. Az asszonynak egy szép, egészséges kisfia született, hogy az ember mind nézte volna. Félóra múlva a világosság kialudt: a virrasztásban kimerült házbeliek mindnyájan lenyugodtak, ki ahova tudott, és úgy elaludtak, mint a bunda. A bojár egy lócára feküdt le a ház elülső felében, az ablak alatt. A kakasok éjféli kukorékolását senki sem hallotta a házbeliek közül, csupán­csak a bojár, aki egyedül nem aludt az egész házban. Mihelyt végeznek a kakasok a kukoré­kolással, hát jön a három jövendőmondó, megáll az ablak alatt és elkezd jóslásokat mondani.
Az egyik így szól: „Sok baj éri majd ezt a gyermeket, de aztán minden jóra fordul.”
A másik így szól: „Derék, szép férfiú válik belőle, és igen okos, de a szerencse sem fogja elkerülni.”
A harmadik jövendőmondó így szól: „És elörökli az egész vagyonát ennek a bojárnak, aki most ebben a házban van.”
Alighogy kimondják e szavakat a jövendőmondók, oda is lettek, s a bojár eléggé bosszanko­dott, mikor meghallotta, hogy milyen rosszat jósoltak reá nézve. Hogy is hunyhatta volna be a szemét? Az egész hosszú éjszakán át nem aludt egy cseppet sem, hanem folyton azon törte a fejét, miképpen pusztíthatná el a gyermeket, aki el fogja örökölni az ő vagyonát. Alig várta, hogy már egyszer megvirradjon. Mihelyt felkeltek nyugvóhelyükről, elkezdte a bojár:
- Jaj, kedveseim, egész éjjel nem aludtam, folyton azon járt az eszem, milyen jó is lenne, ha kendtek nekem adnák ezt a fiúcskát; kendtek szegények és fiatalok, lehet még elég gyerme­kük, én pedig gazdag bojár vagyok, és nem voltam olyan szerencsés, hogy az Isten gyermek­kel áldott volna meg. Úgy tartanám, és úgy nevelném, mint egy úrfit, ha kendtek nekem adnák. Mit szólnak hozzá?
- Isten ments, bojár uram - mondta a férfi meg az asszony -, nem jutottunk még éppen odáig, hogy eladjuk a legelső porontyunkat! Ne is beszéljen erről, az Isten bocsássa meg.
- Álljunk csak meg, jó emberek - mondta a bojár -, nincs mit így beszélnünk: íme, itt van száz arany, adják nekem a gyermeket, és a pénz legyen a kendteké.
Amint ezt kimondotta a bojár, az asztalra rakott száz fényes, csillogó aranyat, hogy a napra lehetett nézni, de azokra nem.
Amikor meglátták a mi embereink a sok szép pénzt, amilyen nekik soha életükben nem volt, így gondolták magukban: gyermeket ad még nekünk az Isten, de száz aranyat nem tudjuk, mikor láthatunk ismét. És összeszedték a pénzt, és odaadták a bepólyált csecsemőt a bojárnak, aki elillant vele.
„Hála neked, Istenem - mondta a bojár, mihelyt kihúzta lábát a házból -, hála neked, Istenem, most majd meglátom, miként fogja elörökölni az én vagyonomat!”
Amint kiért a faluból, hazafelé vette az útját. Az út éppen a maga erdején vezetett keresztül. Az erdő kellős közepén belétette a fiúcskát egy vastag fa odvába, és odábbállott, azt gondolva az ő rosszféle agyában, hogy e cselekedete által túljár a jövendőmondók eszén, mert a gyer­mek meghal az odúban, és nem örökli el az ő vagyonát.
A magával tehetetlen gyermek, amint felébredt álmából, bőgni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. A bojár egyik juhásza éppen arrafelé haladt a nyáj élen, és mihelyt meghallotta az odúból a gyermeksírást, odaszólt a fiának, aki a nyáj után haladt:
- Hé, fiam, hallgatózz csak te is, úgy tetszik nekem, hogy valami elfojtott hangot hallok, mintha csecsemősírás volna, hallgatózz csak te is, mert te jobban hallasz.
- Hagyja el, édesapám - mondta a fiú -, hátha gonosz szellem lesz az, ne vesztegessük az időt a keresésével, inkább vessünk keresztet, és mondjuk: Uram, oltalmazz!
- Úgy kellene, hogy tegyünk, de engemet sehogy sem nyugtat meg. Hátha bűnt követünk el, ha nem nézzük meg, hogy ki sír? Ha ördögfióka lesz, keresztet vetünk, és agyba-főbe verjük, ha emberi lélek, megmentjük a pusztulástól.
És mindketten, apa és fia, vetni kezdték a keresztet, és keresésére indultak, miközben a Miatyánkot mormolták. De nem keresgéltek sokáig, mert mihelyt a fa odvához közeledtek, még tisztábban hallották a sírást, és amikor kivették, látták, hogy olyan csecsemővel van dolguk, akit bizonyára valamely átkozott asszony vagy rossz útra tévedt anya vetett el magá­tól, hogy megszabaduljon tőle.
- Hála neked, Urunk - mondták ekkor mindketten -, hogy erre az útra vezéreltél, és meg­menthetünk egy emberfiát.
- Vigyük magunkkal, édesapám, vigyük magunkkal, szép és egészséges, jól be van pólyálva. Megkereszteljük, mert Isten tudja, meg van-e már keresztelve, aztán hozzászoktatjuk a juhokhoz, mint a bárányt, és jó az Isten, még segítségünkre lesz, ha él; ha pedig nem, legyen meg az Úr akarata! - És keresztet vetettek a pásztorok és a patakhoz mentek, ahol megkeresz­telték, és a Kapott János nevet adták neki.
És nődögélt Kapott János, olyan gyorsan, mint a mesében, és egyre nagyobb, egyre szebb lett; juhtejjel táplálták, és gyalogfenyőből készült bölcsőben ringatták. Télen-nyáron a pásztorokkal volt, közöttük jött meg az értelme, ismerni kezdte őket, a hegyekben tanult meg járni, bárá­nyokkal és kecskegidákkal játszadozva; énekelni a rigótól tanult meg, furulyát Pahon bátya készített neki, a falevélen sípolni pedig Gligor apó tanította meg. Kapott János úgy nőtt, mint­ha húzták volna, és sohasem jött le a hegyekből, a juhnyáj mellől. Amikor már húsztesztendős volt, hát jön a bojár az esztenához, hogy lássa a nyáját. Nem tudott semmit a pásztorok Kapott Jánosáról. De amikor meglátta, azt kérdezte Gligor apótól:
- Öregapám, kié ez a fickó?
- A miénk, bojár uram, a miénk és a jóságos Istené.
- Hogyhogy a tiétek? Én úgy tudom, hogy neked csak a Pahon fiad van, Pahon pedig nincs megházasodva, hogy mondod hát, hogy a tiétek?
- Hát az úgy történt, bojár uram, hogy most valami húsz esztendeje, ebben s ebben az erdőben kaptuk egy fa odvában, megesett a szívünk rajta, és felneveltük, most pedig, amióta nagyob­bacska lett, nagy hasznunkra van a nyáj mellett; ő jár Pahonnal együtt a juhokkal, én pedig az esztenánál maradok, hogy elkészítsem a sajtot meg az ételt, míg a fejés ideje eljő.
Amikor ezt hallotta a bojár, hideg borzongás futott végig a testén, mint valami kígyó. De csakhamar magához tért, és így szólt Gligor apóhoz:
- Tudod mit, Gligor apó, add nekem Kapott Jánost, hadd tartsam én az udvaromban, mert nem találok megbízható cselédet; tudom én, hogy hűséges lesz hozzám, ti istenfélőnek neveltétek, és tudom, hogy nem fog engem meglopni.
- Jaj, uram, bojár uram, hogy tehetnénk mi effélét, hiszen éppen azért bajlódtunk vele, amíg nagyra neveltük, hogy segítségünkre legyen; nem adhatjuk, bojár uram, nem, semmiképpen sem.
- Hej, Gligor apó, jól tudjátok ti, hogy erőszakkal is elvehetem tőletek, de így nem akarom, hanem íme, a tiéd ez a száz arany, tedd el jól a pénzt, és add ide a fiút nekem cselédnek, vagyis szolgának, ahogy mondani szokás.
Gligor apó, akinek soha életében nem volt egyetlen aranya sem, százat pedig még csak nem is látott, sóvárgott a száz aranyra, és miközben elvette, így szólt:
- Legyen meg hát, de én azt hiszem, hogy nem akar elmenni, engem pedig Isten őrizzen attól, hogy erőszakkal elkergessem.
- Nem úgy lesz az, Gligor apó. Elküldjük a fiút egy levéllel az én feleségemhez, a nagyságos asszonyhoz, ő aztán jól fogadja, amint tudják ennek a módját az asszonyok, és a fiú még csak nem is gondol többé reátok meg a nyájra.
Megkötötték az egyezséget. Pahon és Kapott János semmit sem tudott arról, hogy a bojár milyen cselt szőtt Gligor apóval. A bojár levelet firkantott egy darab papirosra, összehajtogatta négyfelé, és odaadta Gligor apónak, hogy adja át Kapott Jánosnak, az pedig vigye haza a bojár feleségének.
- Hé, te, Kapott János - kiáltotta Gligor apó -, gyere csak ide, hé!
És amikor hozzájuk jött a legény, átadta neki a darabka összehajtogatott papirost, amelynek egyik oldalán ott volt az írás, és így szólt hozzá:
- Eredj ezzel a bojárné nagyságos asszonyhoz, az udvarba, a bojár nem megy haza vagy egy hétig, te pedig maradj ott, míg visszatér a bojár, és amikor őnagysága hazaérkezik, ismét szabaddá tesz téged, és visszajössz hozzánk. Megértetted?
- Megértettem, Gligor apó. De engedelemmel legyen mondva, menjen Pahon bátya, mert én soha nem jártam a faluban, emberek között, azt se tudom, hova vigyem a levelet, sem azt, hogy miként is beszéljek a nagyságával. Kereken megmondom, hogy én jószántomból nem megyek, ha nem kényszerítenek.
Gligor apónak kiesett a könny a szeméből, de úgy érezte, hogy égeti az arcát, félrefordult hát, letörülte, és aztán így szólott:
- Eredj csak te, kedves fiam, eredj, nem szabad ellenkeznünk a bojárral, mert lám, őnagysága nyája mellett, őnagysága földjén élünk, aztán meg egy-két hét nem a világ, amíg a bojár megjön, hanem legyen helyén a te eszed, és fogadj szót a nagyságos bojárné asszonynak.
Ezekkel a szavakkal elküldték Kapott Jánost a falu irányába, messziről megmutattak neki egy bádoggal fedett tornyot, a hegy lábánál, és azt mondták, hogy az a templom tornya, a templom mellett pedig ott vannak a bojár házai, az egész faluban csak azoknak van két sor ablakuk. Kérdezősködjék csak a bojári udvar felől, akárki megmutatja, mivelhogy nincs más bojár az egész faluban; aztán adja oda a levelet a nagyságának. Elindult.
A bojár elmondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, s ment a maga útjára, magában pedig ezt gondolta: „Most aztán nem menekül meg.” Gligor apó is mondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, és megmutatta Pahonnak a pénzt, aki szinte kővé vált, hogy ennyi aranyat lát egy helyen, és meg sem merte kérdezni az öregtől, hogy honnan van a pénz, de még csak meg sem fordult az eszében, hogy az éppen Kapott János ára lenne. Induláskor Kapott János leemelte kucsmáját a fejéről, háromszor keresztet vetett, és háromszor ezt mondta: „Uram, segíts!” Erre tanította volt őt Gligor apó.
Mendegélt hát Kapott János, ment-mendegélt, de hetykén mendegélt ám lefelé a hegyoldalon, és idő múltával, mikor a nap hevesebben sütött, rábukkant egy kútra egy nagy bükkfa alatt. „Itt pihenek egyet” - mondta Kapott János, és behúzódott a bükkfa árnyékába, juhászmódra ivott egyet a kútból, kényelmesen hanyatt feküdt, és kucsmáját levelestül, mindenestül félredobva, elővette a furulyáját, és nótára gyújtott, hogy a bükkfa ágain elnémulva ültek a rigók, és olyan figyelmesen hallgatták, mintha ők is szerettek volna úgy megtanulni nótázni, mint ő. Mind furulyázott, mind furulyázott, és egyszer csak kiesett a furulya a kezéből. Elszenderedett.
Akkoriban az Úr Szent Péterrel együtt a földön járt. Éppen ahhoz a kúthoz értek ők is, és vizet ittak, mint hosszú útban kifáradt vándorok. Szent Péter fel akarta ébreszteni Kapott Jánost, de az Úr így szólt:
- Hagyd csak, hadd aludjék, mert el van fáradva szegény. Látod-e, milyen jól esik neki az álom?
Aztán felvette a levelet a kucsma mellől, és elolvasta:
Tudatlak, kedves feleségem, hogy azt a legényt, aki e levelet viszi, Kapott Jánosnak hív­ják, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt hazaér, küldd le a pincébe valami után, a cigányunk pedig rejtezzék el a pinceajtó mögött, és mihelyt megpillantja Kapott Jánost, hogy oda belép, vágja le a fejét. Ha nem cselekszel úgy, amint én parancsolom, ne várj haza, mert akkor mehetsz, amerre a szemeddel látsz. Egy hét múlva hazajövök. Senki, az egy cigányunkon kívül, ne tudjon meg semmit a dologról.
A végén pedig ott volt a bojár aláírása.
Mikor látta az Úr, hogy mi áll a levélben írva, így szólt Szent Péterhez:
- Látod, cimbora, a bojárok a varázslók ellen akarnak szegülni, de ez azért sem fog sikerülni.
Aztán őszentfelsége más levelet írt, éppen olyan nagyot, és a Kapott János kucsmája mellé tette, a bojár levelét pedig zsebre vágta, és eltűntek.
Egy idő múlva, amikor jól kialudta magát, Kapott János is felkelt, de nem tudta, hogy valaki még járt arrafelé. Furulyáját tüszőjébe szúrta, kucsmáját a fejébe nyomta, egyik kezébe fogta a levelet, a másikba botját, és gyerünk a falu felé. Uzsonnatájt állott az idő, mikor beért a bojári udvarba, és átadta a levelet a bojárnénak. Az mindjárt megismerte a bojár kezeírását, aztán behívta Kapott Jánost a házba, ahol Saftica kisasszony, a bojár egyetlen lánya is jelen volt, és hangosan felolvasta:
Tudatlak, hogy ezt a legényt, ki a levelemet viszi, Kapott Jánosnak hívják, előkelő család sarja, én meg azt akarom és parancsolom, hogy mihelyt a levél a kezedhez jut, hívd el a falu papját, és mondd meg neki, hogy eskesse össze a mi Saftica kisasszonyunkkal. Ez az én kívánságom és parancsom, ha pedig nem teljesíted, eredj, amerre a szemeddel látsz, hogy otthon ne találjalak. Egy hét múlva hazaérkezem.
A végén pedig ott volt a bojár aláírása.
- Hallottátok, kedves gyermekeim, mit parancsol az én uram, a bojár?
- Hallottuk, édesanyám - felelte Saftica, és nem tudott betelni a szép és ügyes legény nézésével.
- Hallottuk, bojárné asszonyom - felelte Kapott János, s nagyra tágult szemmel úgy nézte a szép, csinos kisasszonyt, hogy az ember azt hitte volna, felfalja a szemével. Mindjárt felöl­töztették bojári ruhába, eljött a pap, összeeskette őket, és az egész falu jelen volt a Saftica bojárkisasszony és Kapott János bojárúrfi lakodalmán. Akkora szerelmet aztán ritkán lehetett látni, amilyen az új pár között volt. Fürödtek a boldogságban. Saftica hálát adott az Istennek, hogy ilyen derék, szép és okos férjet rendelt neki, de Kapott János is hálát adott az Istennek, hogy az útjába rendelte azt a becsületes bojárt.
A hét elteltével hazajött a bojár, s hát mit lát: a bojárné térden állva ad hálát az Istennek a leánya boldogságáért, Kapott János pedig Safticával sétál és játszadozik gyermekmódra a kertben, a virágok között.
- Mi van veled, feleség? - kérdi a bojár, mihelyt belépett a házba.
- Hát mi volna, hálát adok az Istennek, hogy ilyen derék vőt rendelt a házunkba.
- Miféle vőt? - kérdi a bojár.
- Hát miféle vőt, azt, akit te küldtél hozzám most egy hete.
- Te asszony, te nem azt tetted, amit én a levélben megparancsoltam; no, vedd elé azt a levelet!
- Készséggel - mondta a bojárné, és odaadta a levelet.
Amint a bojár a levelet olvasta, csikorgatta a fogát, de aztán egyszerre magához tért, és így szólt:
- Kedvem szerint való dolog, jó, hogy így esett.
Estefelé felhősödni kezdett az ég. A bojár kiment a szőlőbe, és azt mondta a vincellérnek:
- Ide figyelj, a szőlő és a barack már ehető, és azt vettem észre, hogy lopogatják, te nem őrzöd jól. No hát, azt mondom neked, jaj lesz a bőrödnek, ha úgy találom, hogy nem őrzöd becsü­le­tesen. Akárki jőne is éjszaka a szőlőbe, lődd le, senkinek sem szabad irgalmaznod. Megértet­ted? Ha pedig csak egy gaz tolvajt is le tudnál lőni, öt aranyat kapsz tőlem. Megértetted?
- Megértettem, bojár uram.
Vacsoratájban esni kezdett az eső, de nemcsak úgy akárhogy, hanem azt hitte volna az ember, hogy világvége lesz: villámlott, mennydörgött, hogy vacogtak a fazekak a szegen. Vacsora után így szólt a bojár:
- Jaj, istenem, be szívesen megennék vagy két jó, friss szőlőfürtöt, ha akadna olyan bátor ember, aki egy kosárkával behozzon.
- Itt vagyok én, apám - mondta Kapott János, és felvett egy kiskosarat, és ki az ajtón! Mire az asszonyok észrevették volna, már el is ment.
- Istenem, Istenem - mondta Saftica -, nem tudta valamelyik szolgát elküldeni, éppen őt engedte kimenni ilyen időben?
- Tiszta igaz - tette hozzá a bojárné.
- Hallgassatok már - mondta a bojár -, hiszen láttátok, hogy tiszta szeretetből ment, én aztán tudom, hogy nem küldtem; meg aztán bátor ember, nem valami tutyimutyi. - De magában így szólott: „Hála Istennek, tudom, hogy most nem viszi el a bőrét anélkül, hogy belé ne lőnének, és a jövendőmondók is csak hazugságban maradnak ez egyszer, mert nem örökli el a vagyono­mat, amihez ne is adjon neki az Isten szerencsét.” - De ekkor nyílik az ajtó, és belép Kapott János, a kosara telis-tele szép, jófajta szőlővel.
- Nem megmondtam nektek? - szólt a bojár. - Nem megmondtam, hogy bátor ember, nem valami tutyimutyi.
De magában nem tudott megbékélni azzal, hogy miképpen úszhatta meg ép bőrrel. Eközben csendesedett az eső, és a bojár hirtelen kiment, és neki a szőlőhegynek, hogy megbüntesse a vincellért. Amikor éppen lépne be a szőlőhegy lábánál... puff!!... egy puskalövés, és a bojár felfordul, de úgy bőg, mint valami ökör. Aztán odamegy a vincellér, hogy lám, ki az, és meg­rémül, mikor azt látja, hogy maga a bojár.
- Ne félj semmit - mondta a bojár -, jegyezd meg, hogy ennek így kellett történnie, vigyél, haza az enyéimhez.
Még élt a bojár éjfél tájáig, aztán meghalt.
Kapott János és Saftica elörökölte a vagyont és a bojárságot, s még most is élnek, ha meg nem haltak.



Fordította: Bözödi György

Template by:
Free Blog Templates