Üzemeltető: Blogger.

2016. szeptember 20., kedd

A tizenkét hónap

Szlovák népmese





Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy anya, annak volt két gyermeke, egy édeslánya és egy mostohalánya. Az édeslányát nagyon szerette, de a mostohalányára rá se tudott nézni, mert százszor szebb volt, mint az ő Holenája. A jó kis Maruska nem tudta magáról, hogy milyen szép és el sem tudta képzelni, miért olyan dühös az anyja, valahányszor megakad rajta a szeme.
Holena nem sokat lendített a ház körül, egész álló nap a kemencepadkán heverészett, vagy cicomázta-piperézte magát, Maruska mindent maga csinált: takarított, főzött, mosott, szőtt, font, füvet kaszált, még a tehénkét is egyedül látta el. Dolgozott hajnaltól - estig, égett a keze alatt a munka és szelíden tűrte anyja és nénje szidalmait.
De hiába, azok napról-napra rosszabbul bántak vele. Sehogyse tudták elviselni, hogy Maruska, ahogy növekedett, egyre szebb lett, Holena meg egyre rútabb. Egyszercsak azt gondolta magában az anya: "Bolond lennék, ha ezt a szép Maruskát tovább is itt tartanám, hiszen ha majd kérők jönnek a házhoz, mind belészeretnek, mind őt akarják, Holena meg a nyakamon marad."
Ettől a perctől a mostoha és a leánya mind csak azon tanakodott, mi úton-módon veszejthetnék el szegény Maruskát; éheztették, ütötték-verték, úgy kínozták, hogy becsületes ember olyat még elképzelni sem tud. De hiába, Maruska tűrt mindent békésen és egyre szebb lett.
Egy szép napon, január közepetáján, Holena a fejébe vette, hogy neki pedig ibolya kell.
- Eredj az erdőbe, Maruska - parancsolta húgának - és hozzál nekem egy csokor ibolyát, hadd tűzöm a derekamra, hadd legyek jószagú!
-Jaj, drága néném, mi jut eszedbe? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt ibolya nőjön? - sopánkodott szegény Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha ibolya nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena.
A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Maruska sokáig ment-mendegélt, éhség kínozta, hideg vacogtatta, kérve-kérte az úristent, szólítsa már magához.
Egyszerre csak világosságot lát a messzeségben. Megy-megy, a fény után s elér a hegy csúcsára. Hát a csúcson nagy tűz ég, a tűz körül tizenkét kődarab fekszik, a köveken meg tizenkét férfi ül.
Háromnak fehér a szakálla, három már fiatalabb valamicskét, a másik három még fiatalabb, de az utolsó három a legeslegfiatalabb és legszebb is. Nem beszéltek azok egy szót sem, csak üldögéltek szép csöndesen és néztek a tűzbe.
Ez a tizenkét férfi a tizenkét hónap volt. Legfelül a nagy Január ült. Haja, szakálla fehér volt, mint a frissen hullott hó, kezében hatalmas buzogány. Megijedt Maruska; egy pillanatra meg is torpant, de aztán nekibátorodva közelebb lépett a tűzhöz s így szólt:
 - Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege.
A nagy Január bólintott s megkérdezte Maruskát:
-Miért jöttél, lányom, mit keresel itt?
-Ibolyát szednék - felelte Maruska.
-Nincs most ideje az ibolyázásnak, lányom. Hiszen hó borít mindent - mondta a nagy Január.
-Tudom én azt - felelte Maruska - de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, ibolyát vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek.
Jó emberek, szép kérlek, mondjátok meg, hol lelek ibolyát?
A nagy Január felállt odalépett a legifjabb hónaphoz, kezébe adta a buzogányt és így szólt: - Március, kisöcsém, ülj a helyemre!
Felült Március a nagy kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng azonhelyt magasra felcsapott, a hó olvadozott, a fák rügyeztek, a bükkösökben kizöldült a fű, a fűben kivirágzott a százszorszép: egyszerre kitavaszodott. A cserjésben, megbújva a levelek alatt, nyílni kezdett az ibolya, és Maruska még fel sem ocsudott, köröskörül olyan lett a föld, mintha kék kendőt borítottak volna rá.
-Rajta, Maruska, szedj ibolyát, de szaporán ám! - parancsolta Március. Maruska szedett is, örömest, egész nagy csokorra valót.
Aztán szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a szép ibolyát; sietve ajtót nyitottak. Az ibolya illata az egész kunyhót elárasztotta.
-Hol szedted az ibolyát? - kérdezte az írigy Holena.
-Odafenn az erdőben, van ám rengeteg a cserjésben - felelte Maruska. Holena kikapta kezéből a virágot, a derekára tűzte, nézegette, szagolgatta, az anyjának is odaadta, hogy az is hadd szagolja, de bizony a húgának nem mondta volna: - Nesze, te lány, szagold te is!
Másnap, ahogy Holena ott heverészett a kemencepadkán, egyszerre csak eperre fájdult meg a foga. Nyomban odaparancsolta húgát s azt mondta neki:
-Eredj az erdőbe, Maruska, s hozzál nekem epret!
-Jaj, drága néném, hol találok én ilyenkor epret? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt eper érjen? - sopánkodott Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s így vigyázz, agyonütlek, ha eper nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Sokáig ment-mendegélt; éhség gyötörte, hideg vacogtatta. Egyszer csak megpillantotta a messzeségben ugyanazt a világosságot, amelyet előző nap is látott.
Sietett felé, nagy boldogan. Odaért megint a nagy tűzhöz, ott ült a tűz körül a tizenkét hónap, legfelül a nagy Január.
-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege - szólította meg őket Maruska. A nagy Január bólintott és megkérdezte tőle: - Miért jöttél megint, lányom, mit keresel itt?
-Epret szednék - felelte Maruska.
-De hiszen tél van, lányom, s a hó alatt nem terem eper - mondta Január.
-Tudom én azt - felelte Maruska szomorúan -, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, epret vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok epret!
Felkelt a nagy Január, odament ahhoz a hónaphoz, amelyik ott ült épp átellenben vele, kezébe adta a buzogányt és így szólt: -- Június öcsém, ülj a helyemre!
Felült Június a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng magasra felcsapott s olyan forróság támadt körülötte, hogy a hó azon nyomban elolvadt, a fű kizöldült, a fák levelekbe burkolóztak, madarak csattogtak, daloltak, százféle virág virított az erdőn - egyszeriben nyár lett.

A bükkösben a föld mintha kis fehér csillagokkal lenne bevetve! De lám, a kis fehér csillagok Maruska szemeláttára eperré változnak, s ezek az eprek olyan gyorsan érnek, hogy Maruska még fel sem ocsudik, már piroslik az erdő tőlük, mintha vér ömlött volna a földre.
-Rajta, Maruska, szedj epret, de szaporán ám! - parancsolta Június.
Szedett is Maruska örömest, egy köténnyel teliszedett.
Azután szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták, hogy Maruska egy teli kötény epret hoz.
Szaladtak ajtót nyitni neki. Az eper illata az egész kunyhót betöltötte.
-Hol szedted az epret? - kérdezte az irigy Holena.
-Odafenn az erdőn, terem ám a bükkösben rengeteg - felelte Maruska.
Holena kikapta kezéből az epret, jól belakott vele, a mostoha is torkig ette magát, de Maruskának egyik sem mondta: - „Nesze, te lány, egyél te is egy szemet!”
Harmadnap Holena piros almát kívánt.
-Eredj az erdőbe, Maruska és hozzál nekem piros almát! - parancsolta húgának.
-Jaj, drága néném, hol vegyek én télen piros almát? - vetette ellen a szegény Maruska.
-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha piros alma nélkül jössz haza! - fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.
Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe.
Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Ám Maruska most nem csak úgy találomra mendegélt, hanem egyenest a hegy csúcsára sietett, fel a nagy tűzhöz, ahol a tizenkét hónapot találta. Ott üldögélt a tizenkét hónap, a nagy Január ült legfelül.
-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege - kérte Maruska a hónapokat, közelebb lépve a tűzhöz. A nagy Január bólintott és megkérdezte: - Miért jöttél, lányom, mit keresel itt már megint?
-Piros almát szednék - felelte Maruska.
-De hiszen tél van, lányom, s télen nem terem piros alma - mondta a nagy Január.
-Tudom én azt - válaszolta Maruska szomorúan, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogyha törik-szakad, vigyek nekik piros almát, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok piros almát!
Felállt a nagy Január, odament az egyik idősecske hónaphoz, kezébe adta a buzogányt, szólván: - Szeptember öcsém, ülj a helyemre!
Felült Szeptember a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A tűz vörösen felizzott, a hó egyszeriben eltűnt, de a fákon már alig-alig volt levél, s azok is egyre hulldogáltak, hűvös szél pörgette őket az elsárgult pázsiton. Virág sem volt már annyiféle, mint nyáron: a hegyoldalon szegfű piroslott, a völgyben őszike virított, a bükkösben magas páfrány és sűrű puszpáng nőtt. Maruska egyre csak a piros almát leste, s lám, egyszerre meg is látott egy almafát, s fent, magasan az ágak közt, a mosolygó piros almákat.
-Rajta, Maruska, rázd meg a fát, de szaporán ám! - parancsolta Szeptember.
Megrázta Maruska, örömest, le is esett egy alma. Megrázta még egyszer, hát leesett még egy.
-Most pedig szaladj haza, Maruska! - kiáltott rá Szeptember.
Maruska tüstént szót fogadott. Felkapta a leesett két almát, szépen köszönetet mondott a hónapnak és vidáman szaladt haza.
Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a két mosolygós piros almát. Sietve ajtót nyitottak, Maruska meg odaadta nekik a két almát.
-Hol szedted? - kérdezte az irigy Holena.
-Odafenn az erdőn, van ám ott bőven - mondta Maruska.
-Hát ha bőven van, akkor miért csak kettőt hoztál? Biztosan megetted a többit útközben! - rivallt rá Holena.
-Jaj, drága néném, dehogy ettem, dehogy ettem! Nem ettem biz én egy harapást sem! De azért hoztam csak kettőt, mert amikor először megráztam a fát, egy alma esett le, amikor másodszor megrázta, megint csak egy, többet meg nem hagytak rázni, rám kiáltottak, hogy szaladjak haza! - mondta Maruska.
-Hogy a mennykő csapjon beléd! - kiabált rá Holena és ütésre emelte a kezét. Maruska keserves sírásra fakadt és kérve-kérte az úristent, szólítsa inkább magához, de ne hagyja, hogy a gonosz nénje és mostohája agyonverjék.
A konyhába menekült. A pákosztos Holena meg nekiesett az almának; így ízlett neki, hogy ideig-óráig még Maruska kínzásáról is megfeledkezett. Azt mondta, ilyen zamatos almát életében nem evett még. A mostoha is megnyalta utána mind a tíz ujját. Mire mind a két almát bekebelezték, jött csak meg igazán az étvágyuk!
-Add csak a ködmönömet, anyám! - mondta Holena. - Magam megyek ez erdőre almáért; ezt a mihaszna lányt hiába küldenénk, megint csak megenné útközben a javát.
Bízd csak rám, anyám, meglelem én azt az almafát, s mint lerázom, ami rajt van, rám ugyan kiálthat akárki fia.
Hasztalan ellenkezett az anyja, hasztalan próbálta lebeszélni, Holena ködmönt kanyarított magára, kendőt kötött a fejére és elindult a nagy rengetegbe. Az anyja kiállt a küszöbre, úgy nézett lánya után.
Mindenütt hó, nyom sehol; Holena ment-mendegélt, a torkosság mind beljebb és beljebb hajtotta a sűrűbe. Egyszer csak fényt lát a távolban. Elindul feléje. Eljutott egészen a csúcsra, ahol a nagy tűz égett s a tűz körül tizenkét kövön a tizenkét hónap üldögélt. Holena viszahökkent, de csak egy pillanatra, azután közelebb lépett a tűzhöz és föléje tartotta a kezét.
Nem kérdezte a hónapoktól: - „Szabad - e megmelegednem?” - szóra se méltatta őket.
-Minek jöttél, mit keresel itt? - mordult rá bosszúsan a nagy Január.
-Mit kíváncsiskodsz, te vén szakállas, mi közöd hozzá, hová megyek?! - vágott vissza gorombán Holena, azzal hátat fordított a tűznek s ment be a sűrűbe.
A nagy Január összevonta szemöldökét és buzogányát megsuhogtatta a feje fölött.
Az ég azon helyt elsötétült, a tűz csak épp hogy pislákolt, esni kezdett a hó, szakadt, mintha kihasadt volt az ég cihája.
Jeges szél kerekedett. Holena azt sem látta már, hová lép, csak talpalt, bukdácsolt a nagy hóban, megbotlott egy hóbuckában, tagjai gyöngültek, merevedtek.
A hó meg csak szakadt szünös-szüntelen, jeges szél süvített. Hiába a meleg ködmön, hiába a kendő, Holena bizony megfagyott.
Várta az anyja a lányát, nézett ki az ablakon, nézett ki a pitvarból, de hiába várta.
Peregtek az órák, egyik a másik után, Holena csak nem jött.
"Mi lelhette azt a lányt? Tán még mindig az almát eszegeti, nem tud betelni vele?
Megyek már, megnézem, hol van ilyen sokáig!" - mondta magában az anya, kapta a ködmönét, kendőt kerített a fejére, s indult lánya után.
Mindenütt hó, lábnyom sehol. Hívta, szólongatta Holenát, de senki sem felelt.
Ment, barangolt az erdőben, szakadt a hó, jeges szél fütyült a fák közt.
Maruska ezalatt otthon megfőzte az ebédet, megetette a tehénkét, de se nénje, se mostohája nem jött meg.
"Hol maradnak olyan sokáig?" - tanakodik magában Maruska s a rokkához, ül. Már teli az orsó, a szoba besötétedett, de se a nénje, se a mostohája nem jön.
"Jaj, istenkém, csak nem történt valami bajuk?" - búslakodik a jó Maruska s aggódva kémlel ki az ablakon. Ragyog az égen a csillag, csillog a földön a hó, csak ember nincs sehol. Becsukja nagybúsan az ablakot.
Reggel várja őket reggelivel, délben ebéddel, de hiába várja, se a nénje, se a mostohája sem jön vissza többé. Mind a ketten odavesztek, megfagytak az erdőn.
A jó Maruskáé maradt a kunyhó, meg a tehén, meg a kis föld, derék férje is akadt, akivel boldogan békességben élte napjait.


Fordította: Szenes Anikó

2016. augusztus 14., vasárnap

Verekedős Iván



                                                                   Ukrán népmese

Egyszer réges-régen, amikor még a Föld is visszafelé forgott, egy óriási sárkány megtámadott egy falut, elpusztította az összes embert, csak egyetlenegy öreg bácsikát hagyott életben.
– No, holnap veled is végzek, reggelire éppen elég leszel nekem – mondta a sárkány az öregembernek.
Estére egy szegény legény vetődött be a faluba, betért az öregemberhez, és megkérte: adjon neki éjjeli szállást.
– Tán meguntad az életedet? – kérdi az öreg.
– Már miért untam volna meg? – válaszolja a legény.
Az öregember elmondta neki, hogy egy sárkány felfalta a falu népét, csak őt hagyta meg holnap reggelire.
– Ne féljen semmit, öregapám, nem hagyom én, hogy a sárkány kendet is megegye!
Megérkezik reggel a sárkány, látja, hogy ott van a fiú is.
– Ez már igen! – mondja elégedetten a sárkány. – Egyet hagytam, és kettőt találok.
– Vigyázz, meg ne fulladj, ha belém harapsz! – szólt a fiú.
A sárkány végigmérte tányérszemével a szegény legényt.
– Miért, talán te erősebb vagy, mint én?
– Majd meglátjuk.
– Na, hadd lám, milyen erős vagy! Ide nézz… – Ezzel a sárkány fogott egy követ, és úgy összemorzsolta tenyerében, hogy finom homok lett belőle.
– Hát még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy nyomd össze, hogy víz folyjon belőle.
Azzal fogta magát, hozott a konyhából egy túrós zacskót, markába vette, megnyomta, és máris folyt belőle a savó.
– Így nyomd össze – mondta a fiú.
– No, menjünk – mondta ekkor a sárkány. Társamnak fogadlak.
El is indultak.
– Hogy hívnak? – kérdi a sárkány.
– Verekedős Ivánnak – válaszolja a legény.
A sárkány már félni kezdett tőle: „Még engem is megver” – gondolja magában.
Elérkezett az ebédidő, ekkor így szól a sárkány:
– Eredj csak, öcsém, hozzál egy ökröt a csordából, ideje, hogy megebédeljünk.
Elment a fiú, de nem bírt volna az még egy ökörlábat sem elhozni. Végigjárta a sárkány ökörcsordáját, és egy csomóba kötötte az összes ökör farkát. Várt, várt rá a sárkány, aztán elvesztette türelmét, és elindult a fiú után.
– Hát te mit csinálsz, öcsém?
– Gondoltam, miért hordjam neked egyenként ezeket az ökröket, inkább összekötöm őket, és elviszem egyszerre.
– Ejnye, már mit ki nem találsz – mondta a sárkány dühösen, azzal fogott egy ökröt, s lenyúzta a bőrét. Az ökörbőrt odanyújtotta a fiúnak.
– Eredj csak, merítsd teli vízzel ezt a bőrt.
Elindult a fiú, majd megszakadt, alig bírta elhúzni a bőrt a kútig, ott aztán leengedte, de kiemelni már nem volt ereje. Fogta magát, faragott egy kis faásót, és nekilátott körülásni a kutat. Jön a sárkány nagy dühösen.
– Hát te mit csinálsz?
–Ki akarom ásni ezt az egész kutat, hogy elvigyem neked, legalább nem lesz vízre gondunk.
„Az ördög vigyen el!” – mondja magában a sárkány. Igen megijedt a fiú erejétől. Telimerítette az ökörbőrt, és hazavitte egyedül.
– Eredj, öcsém – mondja Ivánnak –, tépjél ki az erdőben egy tölgyet, és hozd haza, hogy megfőzzük az ebédet.
– Mit fogok én eggyel bajlódni! Mondanád, hogy hozzak vagy húszat, az még hagyján. – Aztán úgy tett, mint aki haragszik, nem szólt egy szót sem, és nem kelt fel a helyéről. A sárkány megfőzte az ebédet, leült enni, de a fiú továbbra is csak duzzogott, nem nyúlt az ételhez. Félt, hogyha a sárkány meglátja, milyen keveset esik, megtudja, hogy nincs is olyan félelmetes ereje. Mikor már csak egy kevés maradt az ökörből, leült, és egykettőre bekapta a maradékot.
– Hát ez igen kevés volt – mondja, miután jóllakott.
– Ha kevés – szólt a sárkány –, akkor menjünk el most anyámhoz, főz ő nekünk finom barátfülét.
– Nem bánom, menjünk – mondja a fiú, de magában ezt gondolja: „Na, most már végképp elvesztem.”
Nekiláttak az evésnek – vagy húsz hordó barátfülét rakott elébük a sárkány anyja. A sárkány csak tömte magába, a fiú pedig a kebelébe meg a nadrágjába dugdosta a sok barátfülét. Telitömte a ruháját egész pattanásig. Mikor aztán jóllaktak, így szólt a sárkány:
– Menjünk egy kicsit hemperegni a kövekre.
– Nem bánom, menjünk – mondja Iván.
Hemperegni kezd a sárkány, csak úgy szikráznak belé a nagy vörös kövek.
– Még ez is valami? – mondja a fiú. – Úgy hemperegjél, hogy víz folyjon a kövekből.
Ezzel lefeküdt a kövekre, jól odanyomta magát, és a ruhájába dugott sok barátfüléből csurogni kezdett a lekvár.
– Ezt tedd meg, akkor elhiszem, hogy erős vagy!
A sárkány végképp megijedt Verekedős Ivántól, de mg egy próbát akart tenni:
– Próbáljuk ki, melyikünk füttyent nagyobbat!
– Próbáljuk, nem bánom.
Füttyentett a sárkány akkorát, hogy a fák is meghajlottak belé.
„No – gondolja Verekedős Iván –, most aztán mit tegyek?” Éppen egy vasdarab hevert előtte a földön. Észrevette Iván a vasdarabot, és így szólt a sárkányhoz:
– Hunyd be jól a szemed, mert ha én füttyentek egyet, kiugrik a helyéből.
Behunyta a sárkány a szemét, Iván pedig jót húzott a sárkány homlokára a vasdarabbal, egész beleremegett a nagy szörnyeteg.
– Igazad volt, öcsém – mondja a sárkány –, valóban majd kiugrott a szemem! – De most már nem mert tovább Ivánnal egyedül maradni, épített a fiúnak egy házat a domboldalon, hadd éljen ott magának, és megtanácskozta anyjával, hogyan szabadulhatnának meg ettől az erős fiútól.
– Égessük el – mondta a sárkány anyja.
De a fiú kihallgatta a beszélgetésüket, és éjszakára megbújt az erdőben. Amikor már leégett a ház, előjött, megállt az üszkök előtt, és kezdte lerázni magáról a pernyét, mintha csak most bújt volna elő a leégett ház alól.
Látta ezt a sárkány.
– Hát te még élsz? – kérdi csodálkozva.
– Élek, már hogyne élnék, csak az éjszaka úgy éreztem, mintha megcsípett volna egy bolha.
„No – gondolja a sárkány –, jobb lesz ettől inkább elmenekülni!” Ezzel uzsgyi, az anyjával együtt elrepült abból az országból, és többé vissza se tért.


Barcsó Tibor fordítása

A világvándora herceg



Magyar népmese
                                                 
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzáment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek világvándora hercegnek.
Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja. Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét-nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak. Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.
Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, s a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje. Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:
"Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája."
- Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám - mondja a herceg. Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasírozik nagy trombita- és dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.
- Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat, hogy egy ember azon beférhessen.
Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-vágják, döngetik a tojást, de csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-kúszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy levelet. Az volt írva arany papirosra:
Aki engem megtalál,
Nem éri el a halál.
Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uram - teremtőm, úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.
Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnan továbbmenni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas a világvándora hercegnek:
- Hej, uram, innen, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.
Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták; azután a lovukra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája. Azt mondja egyszer az öreg inas:
- Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öregember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Ide jár mindennap egy saskeselyű, amely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.
A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu.
Lecsap a lóbőrre, felkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére. Ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant.
Nekiesnek a saskeselyű fiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sas fiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila.
No - gondolja a világvándora herceg -, most vége neki is, vége a sas fiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sas fiókákra teregeti, ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.
Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg, hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. No, továbbmegy a világvándora herceg, s hát, amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány. Odakiált neki a sárkány:
- Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom.
Odakiált az oroszlán is:
- Nekem segíts, te világvándora herceg, s én egész életedben hűséges szolgád leszek.
Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét. Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.
Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, átalevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.
Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. A Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott a gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.
Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, felvette a dereglyébe.
A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.
Kiszáll a világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnan az ezüsterdőbe, ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az aranyerdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal, s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, ahol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.
Ennek a virágerdőnek a közepén állott a sziget királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora hercegnek, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörülték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak rá bíboros bársony köntöst, úgy vezették a király elé.
A király három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeribe kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi nem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.
Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor elérkezett a Forrótengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:
- Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.
A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.
- No, ha felemeltél - mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.
Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak beléfért.
- No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg. Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.
Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát, ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott.
Mondja a paripa:
- Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?
- Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Felült a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.
Abban a városban lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.
Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.
Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.
De mire az inas lement, a világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.
Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.
Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel, s királyfiakkal, akik a világszép királykisasszonyért vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki a legvitézebb valamennyi között.
Éppen akkor kezdődött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a palota udvarába. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei.
Hej, uram, istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.
Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat és hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a világvándora herceg.
Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.
Akkor éjjel sem aludt a világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.
Jókor reggel elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím, kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.
A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette a szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora hercegnek.
No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét a világvándora herceg, s reggel jókor elővette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt rá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei...
Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött-rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.
Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:
- Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?
Azt mondja az ismeretlen vitéz:
- Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.
Belenyúl a kebelébe a világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.
- Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém! - kiáltott a világvándora herceg. - Teéretted lettem a világ vándora!
Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s felsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.
Mondta a világvándora herceg:
- Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.
Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a győztes.
Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Template by:
Free Blog Templates