Üzemeltető: Blogger.

2013. május 10., péntek

A három fa legendája

Norvég népmese

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági

Háncsvirág

Norvég népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki megözvegyült. Egyetlen vigasza a leánya maradt, aki olyan kedves és szép volt, hogy nálánál kedvesebb és szebb senki nem is lehetett volna. A király sokáig gyászolta elveszett királynéját, de végül beleunt az egyedüllétbe, és újra megházasodott.
Egy özvegy királynét vett el, akinek szintén volt egy lánya, de az a lány olyan csúnya és gonosz volt, mint amilyen kedves és szép a másik. A mostoha meg a lánya irigykedett is a királylányra, amiért az olyan szeretetreméltó. De a király szeme láttára nem merték bántani, mert a király igencsak szerette a lányát.
    Nem telt bele sok idő, és a királynak hadat üzent egy másik király, csatába kellett vinnie a seregét.
A mostoha királyné nyomban kihasználta, hogy azt tehet, amit csak akar. Éheztette és verte a királylányt, egy pillanatra sem hagyott neki nyugtot. A végén már látni sem bírta, elzavarta hát nyájat legeltetni.
Nem volt mit tenni, elindult a királylány a jószágokkal, ment erdőn, réten keresztül. Ennivalója alig akadt, sápadt lett, lesoványodott, és folyvást csak sírt nagy bánatában.
    Volt a jószágok között egy ébenfekete bivaly, termetes fényes szőrű, amelyik igencsak szeretett a királylány közelében kószálni, és hagyta magát simogatni.
Egy alkalommal, amikor a királylány megint csak kesergett és sírdogált, odament hozzá a bivaly és megkérdezte, mi nyomja annyira a szívét. A királylány nem felelt, csak zokogott tovább.
-    Tudom én, amit tudok, még ha egy szót sem szólsz, akkor is – mondta a bivaly.
-    Azért vagy úgy elkeseredve, mert a királyné gyűlöl, és el akar veszejteni. De ételre ezentúl ne
legyen gondod. Nyúlj be a bal fülembe, találsz ott egy terítőt. Ha azt kiveszed és szétteríted, annyi finomság terem rajta, amennyit csak akarsz.
     Így is lett, a királylány kivette a terítőt, leterítette a földre, az meg nyomban megtelt minden jóval, mi szem szájnak ingere, volt ott bor és mézsör meg édességek garmadával. Nem telt bele sok idő, és a királylány újra kivirult, olyan pirospozsgás és telt lett, hogy a királynét meg a száraz kóró leányát még jobban elfutotta a méreg. Csak nem fért a királyné fejébe, hogy szépülhetett meg ennyire a mostohalánya ilyen silány koszton. Megparancsolta hát az egyik szolgálólánynak, kövesse a királylányt az erdőbe, és lesse ki, miképp is boldogul, mert azt gyanította, valamelyik szolgáló ad neki enni. A szolgálólány követte is az erdőbe, jól nyitva tartotta a szemét. Látta ám, hogy a királylány előveszi a terítőt a bivaly füléből, és ahogy szétteríti, az rögvest megtelik ínycsiklandozó falatokkal, a királylány pedig jóízűen eszik. Szaladt haza a szolgálólány, hogy elmesélje a királynénak, mit látott.
     A király diadalmaskodott ellenfelén és hazatért a háborúból. Lett ám nagy öröm az egész palotában, de a király leányánál nem akadt boldogabb. A királyné azonban betegnek tettette magát, és sok-sok pénzt ígért az orvosnak, hogy azt mondja, a világon semmi más nem segíthet rajta, csak ha eszik a fekete bivaly húsából. Kérdezték a népek, de különösen a királylány, nincs-e valami más gyógyír a királyné bajára.
Kérlelték az orvost, kímélje meg a bivalyt, hisz nem ártott az senkinek, és az egész birodalomban nem volt hozzá fogható. De bizony nem segített semmi, ha egyszer elrendeltetett, akkor így kellett lennie.
Amikor ezt a királylány meghallotta, nagyon megrémült, és futott az istállóba. Ott állt a bivaly lehorgasztott fejjel, és olyan mélabús volt, hogy a királylány nyomban sírva fakadt.
-    Hát te meg miért sírsz olyan keservesen? – kérdezte a bivaly.
-    Hogyne sírnék – zokogott a királylány. – Királyapám ugyan hazatért, de a királyné betegséget
színlel, és rávette a doktort, hogy mondja azt, addig bizony nem nyeri vissza az egészségét, míg a fekete bivaly húsából nem evett.
-    Ha egyszer leölnek engem, meglásd, a te életedet sem fogják kímélni. Hallgass rám, szökjünk el
még ma éjjel.
     A királylánynak ugyan nehezére esett, hogy megváljon édesapjától, de a királyné ármánykodását elviselni még nehezebb volt, ezért hát megígérte a bivalynak, hogy vele tart.
     Este, mikor már minden elcsendesedett, a királylány leosont az istállóba, a bivaly a hátára kapta és futott vele, ahogy csak bírt. Másnap aztán hajnal hasadtakor, amikor le akarták vágni a bivalyt, már bottal üthették a nyomát. A király is hiába hívta leányát, csak hűlt helyét lelte. Hasztalan kerestette őket a birodalom minden sarkában, csak nem akadt a nyomukra senki.
     Közben a bivaly, hátán a királylánnyal, sok országot bejárt, míg egy rézerdőhöz nem érkezett; ebben az erdőben rézből voltak a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is.
A bivaly figyelmeztette a királylányt:
-    Óvatosnak kell lenned, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz hozzá egyetlenegy levélhez sem,
mert akkor jaj neked is, nekem is. Itt bizony a háromfejű troll lakik, ez az ő birodalma.
     A királylány szentül megfogadta, hogy vigyázni fog, és még véletlenül sem nyúl semmihez sem.
Óvatos is volt, amennyire csak tőle telt. Hajolt erre, hajolt arra, de az erdő olyan sűrű volt, hogy szinte menni sem lehetett benne, és hogy, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
-    Jaj nekünk! Mit tettél? – kiáltott a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra. De ha már így
esett, rejtsd el jól azt a levelet.
     Nyomban ezután ki is értek az erdőből, de akkor hirtelen ott termett a háromfejű troll.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Azzal egymásnak estek és verekedni kezdtek. A bivaly nekirontott a trollnak, és minden erejét megfeszítve küzdött, de a troll sem adta könnyen magát. Egy álló napig tartott a küzdelem, mire a bivaly végre legyűrte ellenfelét, de addigra már úgy tele lett sebbel, hogy jártányi ereje sem maradt, pihennie kellett egy napot. Akkor így szólt a királylányhoz.
-    Találsz a troll övére csatolva egy tégelyt, a benne lévő balzsammal kend be sebeimet.
Ettől aztán visszanyerte erejét a bivaly, és másnap folytatták útjukat.
     Sok országot bejártak, mígnem egyszer csak egy ezüsterdőhöz értek. Itt a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is ezüstből voltak.
     Mielőtt beértek volna az erdőbe, a bivaly a királylány lelkére kötötte:
-    Az ég szerelmére, légy nagyon óvatos, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz semmihez, még egy
levélhez sem, mert akkor jaj neked is, nekem is. Ez bizony a hatfejű troll birodalma, és vele aligha tudok elbánni.
-    Ígérem, óvatos leszek – mondta a királylány -, és nem érek semmihez.
De az erdő olyan áthatolhatatlan és sűrű volt, hogy lépni is alig lehetett benne. A királylány óvatos volt, amennyire csak tőle telt. Elhajolt az ágak elől, vagy félretolta a gallyakat, de azok mégis mindig a szemébe csapódtak. Végül hogy esett, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
-    Jaj nekünk! Mit tettél? – mondta a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra, mert ennek a
trollnak bizony hat feje van, és kétszer olyan erős, mint a másik. De ha már így esett, rejtsd el jól azt a levelet.
    Ahogy ezt kimondta, már ott is termett a troll.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tied ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly, és tüzet okádva rontott a trollnak.
Kiszúrta a szemét, szarvával úgy felöklelte, hogy a belei is kifordultak, de a troll csak küzdött tovább.
Három álló napba telt, mire a bivalynak végre sikerült elpusztítania.
     De addigra a bivaly is úgy kimerült, hogy alig bírt mozdulni, sebeiből pedig patakokban folyt a vér.
Akkor aztán a királylány megkereste a tégelyt, amit a troll övén lógott, és a csodabalzsamot a bivaly sebeire kente. Segített, ahogy csak tudott, de még így is egy hétig tartott, mire a bivaly újra lábra bírt állni.
Nagy sokára megint útra keltek, de a bivaly még mindig erőtlen volt, így nem is haladtak gyorsan.
A királylány szerette volna kímélni a bivalyt, ezért kérte, hadd menjen a saját lábán, elvégre fiatal, bírja a gyaloglást. Ám ezt azért mégsem engedhette a bivaly, a királylánynak vissza kellett ülnie a hátára.
    Már hosszú ideje bandukoltak, bejártak sok országot, nem is igen tudta a királylány, merre visz az útjuk, mígnem egyszer csak egy aranyerdőhöz értek. Káprázatosan csillogott az erdő, a fák, az ágak csak úgy roskadoztak az aranytól, a virágok, de még a levelek is mind színaranyból voltak.
    Itt is pontosan ugyanúgy történt minden, mint a rézerdőben és az ezüsterdőben. A bivaly óva intette a királylányt, nehogy hozzáérjen valamihez, mert itt bizony a kilencfejű troll lakik, ez az ő birodalma. Nagyobb és erősebb, mint a másik kettő együttvéve, és a bivaly attól félt, ezzel aztán már végképp nem tudna elbánni. Fogadkozott is a királylány, tud ő vigyázni, nem ér semmihez. De ahogy beértek az erdőbe, az még az ezüsterdőnél is sűrűbbnek bizonyult, és minél beljebb jutottak, annál nehezebben boldogultak. Az erdő áthatolhatatlan volt, és a királylány félni kezdett, hogy innen ugyan ki nem jutnak. Annyira tartott attól, hogy véletlenül leszakít valamit, hogy folyton csak hajladozott az ágak elől, vagy a gallyakat tolta el a kezével. De az egyik mégis a szemébe csapott, így nem láthatta, mibe kapaszkodik, és egyszer csak egy aranyalma akadt a kezébe. A királylány úgy megrémült, hogy ijedtében sírva fakadt, és tüstént el akarta dobni az almát. De a bivaly azt tanácsolta, inkább jól rejtse el ezt is, és vigasztalta, ahogy tőle telt.
    Hanem tudta ő jól, hogy kemény küzdelem vár rá, amely akár rosszul is végződhet.
Azonmód ott termett a kilencfejű troll. Olyan förtelmes volt, hogy a királylány rá se bírt nézni.
-    Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
-    Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
-    Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
-    Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Tüstént egymásnak is estek, és olyan borzalmasan verekedtek, hogy a királylány ugyancsak megrettent.
A bivaly kiszúrta a troll szemét, szarvával pedig úgy felöklelte, hogy belei is kifordultak, de mindhiába, a troll küzdött minden erejével, és amikor a bivaly ledöfte az egyik fejét, a többi fej újra életet lehelt belé.
Így aztán egy álló hétig tartott a küzdelem, míg végül a bivalynak sikerült felülkerekednie. Ám ekkorra olyan erőtlen lett, moccanni sem tudott. Sebes volt az egész teste, és ahhoz sem volt ereje, hogy azt mondja a királylánynak, vegye el a troll csodakenőcsét, és azzal kenje be. De nem kellett mondania, a királylány megtette így is, és a bivaly lassan-lassan magához tért. Több mint három hétig kellett pihennie, mielőtt ismét útra kelhettek.
     Felkerekedtek hát, mert a bivaly azt mondta, tovább kell menniük. Sűrű erdőkön, réteken és mezőkön át vitt az útjuk. Mentek, mendegéltek, míg fel nem értek a hegyre.
-    No, látsz valamit? – kérdezte a bivaly.
-    Nem látok én bizony mást, mint az eget meg a zord hegyet – felelte a királylány.
Mikor még feljebb jutottak, már messzebbre lehetett látni.
-    És most, látsz-e már valamit? – kérdezte a bivaly.
-    Mintha egy kis kastélyt látnék, valahol messze a távolban – mondta a királylány.
-    Az bizony egy csöppet sem nevezhető kicsinek – mondta a bivaly.
Addig mentek, mendegéltek, míg egy hatalmas sziklához nem értek, aminek olyan meredek volt az oldala, hogy szinte az eget verdeste.
-    No és most, látsz-e már valamit, - kérdezte a bivaly.
-    Most már jól látom a kastélyt, sokkalta nagyobb, mint amikor először megláttam – válaszolta a
királylány.
-    Oda kell menned – mondta a bivaly. – A kastély lábánál látsz majd egy disznóólat, menj be.
Amint belépsz, találsz ott egy háncsruhát. Öltsd azt magadra, és indulj egyenesen a kastélyba.
Mondd azt, hogy te vagy Háncsvirág, és szívesen elszegődnél szolgálónak. Először azonban vedd elő a késed és vágd le a fejem. Aztán nyúzd le a bőröm, tekerd össze és rejtsd el a sziklafal alatt. A rézlevelet, az ezüstlevelet és az aranyalmát ne felejtsd el beletenni a bőrömbe.
A szikla mellett találsz egy furkósbotot, ha a segítségemre van szükséged, csak kopogtasd meg vele a sziklafalat.
    Sehogy sem volt ínyére a királylánynak, hogy megtegye, amire a bivaly kérte, de végül mégis engedelmeskedett, mert a bivaly azt mondta, csak így hálálhatja meg azt, amit ő tett a királylányért.
A lány úgy vélte, igen nagy fájdalmat okoz, de megtette, amire a bivaly kérte. Belevágott a hatalmas állatba, először a fejétől szabadította meg, lenyúzta a bőrét, azt pedig a sziklafal alá rejtette a réz- és ezüstlevéllel meg az aranyalmával együtt.
    Amikor ezzel elkészült, ment a disznóól felé, de közben csak úgy potyogtak a könnyei és nagyon el volt keseredve. Magára öltötte a háncsruhát, és indult a királyi udvarba. Egyenesen a konyhába ment. Ő Háncsvirág, mondta és megkérdezte nem akadna-e számára valami munka. Akadni éppenséggel akad, mondta a szakács. Ott maradhat mosogatni, mert az, aki előtte végezte ezt a munkát, nemrégiben továbbállt.
-    Hanem egyszer majd neked is eleged lesz, fogod a batyudat és odébbállsz.
    Ügyesen és serényen dolgozott. Egy vasárnap aztán vendégeket vártak a királyi udvarba. Háncsvirág kérte, hadd vigye ő a mosdóvizet a királyfinak, de a többiek csak nevettek rajta:
-    Ugyan, mit akarsz te ott? Csak nem hiszed, hogy a királyfi akár egy pillantásra is méltat majd?
   De Háncsvirág csak kötötte az ebet a karóhoz, és addig-addig könyörgött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye a vizet.
   Ahogy ment a lépcsőn felfelé, úgy zizegett a háncsruhája, hogy a királyfi kinézett és megkérdezte:
-    Hát te meg miféle szerzet vagy?
-    Én csak a mosdóvizet hozom jó uramnak – mondta Háncsvirág.
-    Tán azt gondolod, hogy nekem kell olyan mosdóvíz, amit te hozol? – azzal a lány fejére öntötte a vizet.
   Nem tehetett mást, otthagyta a királyfit, de aztán kérte, hadd mehessen el a templomba. Mehetett, hiszem a templom a palota mellett állt. Csakhogy először a sziklafalhoz sietett, és kopogott a furkósbottal, ahogy a bivaly tanácsolta. Csakhamar meg is jelent egy ember, és kérdezte, mit akar. A királylány elmesélte, megengedték neki, hogy elmenjen a templomba és meghallgassa a papot, de hát nincs ruhája, amit felvehetne. Az ember adott neki egy ruhát, ami olyan fényes volt, mint a rézerdő, és adott felszerszámozott lovat is. Amikor Háncsvirág a templomhoz érkezett, olyan gyönyörű és káprázatos volt, hogy mindenki azt kérdezgette, vajon ki lehet. A papra sem igen figyeltek, hiszem mindannyian a szépséges leányt nézték. Még magának a királyfinak is úgy megtetszett, hogy egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét.
   Jóformán ki sem lépett Háncsvirág a templomból, már szaladt is utána a királyfi. Ahogy nyúlt feléje a templomkapunál, hát a kezében maradt a lány egyik kesztyűje. Igyekezett a királyfi, hogy utolérje a lányt, és amikor az a lovára ült, megkérdezte, honnan jött:
-    Mosdóországból – mondta Háncsvirág, és amikor a királyfi vissza akarta adni neki a kesztyűt,
hozzátette: - Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy honnan jöttem !
   A királyfi még életében nem látott a kesztyűhöz foghatót. Bejárta a vidéket közel s távol, kérdezősködött, hogy párját megtalálja, de bizony senki nem tudta, honnan jött az előkelő hölgy, aki elhagyta a kesztyűjét.
   A következő vasárnap fel kellett vinni a királyfi törülközőjét.
-    Hadd vigyem én – mondta Háncsvirág.
-    Hát abból meg mi jó származna? – kérdezték a többiek a konyhán. – Láttad, a múltkor is hogy jártál.
   De Háncsvirág csak nem hagyta magát, addig-addig erősködött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye fel a törölközőt. Szaladt fel a lépcsőn, hogy csak úgy zizegett a ruhája. Kirohant a királyfi is, és amikor meglátta, hogy Háncsvirág az, kitépte kezéből a törölközőt és hozzávágta.
-    Kotródj innen, te rusnya némber! – kiáltotta a királyfi. – Csak nem gondolod, hogy a szutykos kezedből elfogadom a törölközőt?
   Miután aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is elkéredzkedett. Nem értették ugyan, mi keresnivalója van a templomban, amikor a háncsruháján kívül semmije sincs, ráadásul szutykos és rusnya is. De Háncsvirág azt mondta, olyan szépen prédikál a pap, és ő olyan sokat okul a szentbeszédből, hogy végül elengedték. Sietett a sziklafalhoz, megkopogtatta, jött az ember és olyan ruhát adott neki, ami még az előbbinél is fényesebb volt, ezüst borította mindenütt, és csillogott, mint az ezüsterdő. Kapott hozzá egy pompás paripát ezüstnyereggel és ezüstkantárral.
   Amikor a királylány a templomhoz ért, az egész gyülekezet kint állt már, mindenki ámuldozva nézte, milyen szép az ismeretlen hölgy. A királyfi pedig tüstént odasietett, hogy lesegítse a lóról. De a lány odébb ugratott, és azt mondta, nem kér segítséget, hisz olyan engedelmes a lova, hogy nyugton marad, ha kéri, és jön, ha kéri, és jön, ha hívja. Akkor aztán mindannyian bementek a templomba, de aligha akadt bárki is, aki a papra tudott volna figyelni, annál inkább bámulták a lányt, és a királyfi még jobban belehabarodott, mint az előző alkalommal. Amikor a prédikációnak vége lett, és a lány kisietett a templomból, hogy lovára üljön, a királyfi ismét megkérdezte, honnan jött.
-    Törülközőországból – mondta a királylány, és mintegy véletlenül elejtette az ostorát.
   Amikor a királyfi lehajolt, hogy felvegye, így szólt a lány:
-    Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
  Tovatűnt ismét, a királyfi pedig nem tudta, az ég vagy a föld nyelte-e el. Hiába járta a vidéket közel s távol, és kérdezősködött, hol találja ezt az országot, bele kellett nyugodnia, hogy sehol sem akad nyomára.
  A következő vasárnap egy fésűt kellett felvinni a királyfinak. Háncsvirág megint csak kérte, hadd vigye ő, de a többiek emlékeztették, hogy járt legutóbb is, és szégyellje magát, hogy így akar mutatkozni a királyfi előtt, csúfan és szutykosan a háncsruhájában. De ő addig könyörgött, míg meg nem engedték neki, hogy a királyfihoz menjen a fésűvel. Amikor felment a lépcsőn és ruhája ismét zizegett, jött ám a királyfi is, fogta a fésűt és a lány után hajította, s még rá is kiáltott, hogy gyorsan hordja el magát.
  Mikor aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is menni akart. Ismét csak kérdezték tőle, mi keresnivalója van ott, amikor olyan szutykos és rusnya, no meg ruhája sincs, amiben a királyfi, a finom népek vagy bárki más előtt mutatkozhatna. Csak bajt hoz magára és másokra is, mondták neki. De Háncsvirág azt felelte, biztos láthatnak nála értékesebbet is, és nem adta fel addig, míg végül el nem engedték.
  Most is minden úgy történt, mint az előző két alkalommal. Odament a sziklafalhoz, megkopogtatta a furkósbottal, kijött az ember és adott neki ruhát, ami még a másik kettőnél is ragyogóbb volt, aranyból szőtték, drágakövek díszítették. Kapott hozzá egy pompás paripát is aranynyereggel és aranykantárral ékesítve.
  Mire a királylány a templomhoz ért, a pap, és a népek már ott álltak és vártak. Futva jött a királyfi is, hogy a lovat tartsa, de a lány odébb ugratott, és azt mondta:
-    Köszönöm, nincs rá szükség, hisz olyan engedelmes a lovam, hogy nyugton marad, ha mondom.
Aztán igyekezett mindenki a templomba, a pap pedig a szószékre, de bizony aligha akadt bárki is, aki a papra figyelt volna, annál inkább bámulták a lányt, találgatták honnan jöhet, a királyfi pedig még jobban beleszeretett. Nem halott, nem látott semmi mást, csak a gyönyörű leányt.
  A prédikáció után, mikor a királylány indult volna a templomból, a királyfi egy dézsa szurkot öntetett a templom bejáratához, hogy aztán a lány segítségére siethessen. A királylány azonban nem törődött vele, belelépett, majd továbbszaladt, ám az egyik aranycipellője a szurokba ragadt. Már a lován ült, amikor odafutott hozzá a királyfi és kérdezte, honnan jött.
-    Fésűországból – mondta Háncsvirág. Hanem mikor a királyfi át akarta nyújtani az aranycipellőt,
így szólt:
-    Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
A királyfi ezúttal sem tudta meg, hová tűnt a lány, így hát hosszú ideig vándorolt a nagyvilágban, kérdezősködött mindenfelé, merre lehet Fésűország, de mivel sehol nem akadt nyomára, kihirdette, az lesz a felesége, akinek illik lábára az aranycipellő. Jöttek is a világ minden tájáról, szép leányok és csúnyák egyaránt, ám senki nem akadt, akinek illett volna a lábára az aranycipőcske. Nem tellett bele sok idő, megjelent Háncsvirág gonosz mostohája is a lányával. Hát láss csudát, a lánynak illett a lábára a cipő, de olyan csúf volt és olyan kelletlen, hogy a királyfinak sehogy sem akaródzott betartani az ígéretét.
     Mégis készülődni kezdtek a menyegzőre, a lányt menyasszonyi ruhába öltöztették, ám amikor a templom felé hajtottak, hallották, amint a faágon egy kismadár így énekel:

Egy darabka lábujj és sarok hol marad?
Háncsvirág cipőjéhez vér tapad.

És lám, amikor megnézték, kiderült, hogy a madárka igazat dalolt, csak úgy folyt a cipőből a vér. Így hát minden szolgálólánynak és asszonynak, aki csak akadt a kastélyban, elő kellett jönnie és felpróbálnia a cipőt, de bizony egyiknek sem ment a lábára.
-    No és Háncsvirág hol van? – kérdezte a királyfi, amikor már mindenki felpróbálta a cipőt, mert
értette ám a madárdalt, és emlékezett jól a szavaira.
-    Ő nem számít – mondták a többiek -, hisz úgyis olyan csúnya.
-    Meglehet – mondta a királyfi -, de ha mások felpróbálták, hadd próbálja fel Háncsvirág is.
Szólította a lányt, és jött is Háncsvirág fölfelé, úgy zizegett a ruhája, mintha egy regiment dragonyos vonulna a lépcsőn.
-    Most aztán te is felpróbálhatod az aranycipellőt, mint egy igazi királykisasszony – nevetett és
csúfolódott a többi lány.
Háncsvirág felpróbálta a cipőt, hát az olyan volt, mintha a lábára öntötték volna. Ledobta magáról a háncsruháját, és ott állt színtiszta aranyban, csak úgy ragyogott, a másik lábán pedig ott volt az aranycipellő párja.
A királyfi azon nyomban felismerte, és úgy megörült, hogy rögvest megcsókolta és soha többé el nem engedte. Még nagyobb volt a boldogsága, mikor megtudta, királylány a kedvese.
Egykettőre megtartották az esküvőt, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

2013. február 22., péntek

A kőkastély

Svájci népmese

Egyszer Pampfnucius, Toggenburg grófja, nagy szomorúsággal lépkedett fel a palotája márványlépcsőjén, ment, ment búsan a felesége szobájába, letette a nehéz koronát fejéről egy szekrény sarkába s tipegett-topogott tovább is nagy elkeseredettséggel. A felesége ott ült az ablak mellett és szorgalmasan hímezgetett, de olyan szomorúan tipegett-topogott az öreg gróf, hogy végre is nem tudta megállani szó nélkül, s megkérdezte az urát:
- Mi bánt téged, édes uram?
- Jaj, édes feleségem, olyan nagy az én szívem bánata, hogy úgy is hiába mondanám, nem segíthetnél rajta!
- Mondd csak el, lelkem uram, hadd halljam legalább! - mondotta a grófnő.
- Emlékezel arra, úgy-e, hiszen mondottam már neked, hogy hat éves koromban már jól megraktam az udvarmesteremet! Tizenkét éves koromban, mikor először vittek vadászni, ellőttem egy hajtó fiának a jobb kezét, úgy-e, ezt is tudod? Mikor pedig elérkezett a születésem tizennyolcadik éve, beléptem remegve az édesapám, Pimperlumpácius szobájába s így szólottam hozzá: Édesapám, dicső Pimperlumpácius! Amint te is, meg az édesanyám is tudjátok, ma betöltöttem a tizennyolcadik esztendőmet! Tudom, hogy mikor te ennyi idős voltál, apám, akkor indultál az első utadra, kérlek, adj egy zsák aranyat, adjátok rám áldástokat, s
megyek én is szerencsét próbálni! - Az apám nem szólott egy árva szót sem, csak odament a pénzesládájához, kivett egy zsákocska pénzt, megáldott, egy könycseppet morzsolt szét szemében, s aztán kiment a szobából. Én odamentem az édesanyámhoz, aki éppen így, mint te, az ablaknál hímezett, leborultam elébe s az ő áldását is kértem. Ő sírt, aztán megáldott, s én szaladtam le nagy sebbel-lobbal a palota udvarára. Előkiáltottam a kedvenc apródocskámat, Szekerekét, az öreg Kokoroko fiát, s egy óra se telt belé, túl voltam erdőn, mezőn. Hidd meg, édes feleségem, nemsokára halljuk majd mi is, hogy valaki megkopogtatja csendesen az ajtót, mert hiszen a mi fiúnk éppen a mai napon lett tizennyolc esztendős...
Ebben a pillanatban csakugyan halk kopogás hallatszott, a gróf bánatosan tekintett a feleségére, aztán szomoruan mondta: szabad! Csakugyan az ifjú gróf, Nepomuk jött be, s alig, hogy belépett, mélyen meghajolt szülei előtt s így szólt:
- Édes szüleim, ma töltöttem be a tizennyolcadik esztendőmet, a mi családunkban ilyen idős korukban mennek első útjukra az ifjak, adjátok hát reám áldástokat s adjatok egy zsák pénzt, hogy én is mehessek.
Pampfnucius egy árva szót se szólt, egy jó nehéz zsák pénzt előszedett a pénzesládájából, megáldotta a fiát, egy könycseppet szertemorzsolt a szemében s kiment a szobából. Nepomuk aztán letérdelt az édesanyja elé, s mikor nagy zokogás között az is megáldotta, kiszaladt a szobából, le egyenest az udvarra. Elékiáltotta hű apródját, Kikirikit, az öreg Szekereke fiát, felnyergelték paripáikat, s hipp-hopp, elvágtattak egy perc alatt.
Sebesen vágtattak erdőn, mezőn keresztül, s estére kelve egy gyönyörű völgybe értek, melynek közepén ezüst patak csörgedezett. Átugrattak a patakon, s ott olyan gyönyörű zöld pihenőhelyet találtak, hogy Nepomuk egy pillanat alatt leugrott a lováról s így szólt Kikirikihez:
- Édes Kikirikim, már oly régóta vágtatunk, sehol emberi nyomot nem találtunk, nincs, ahol szállást keressünk, én olyan fáradt és éhes vagyok, hogy szívesen elalszom itt a földön is.
- No, látod, - így szólt Kikiriki nevetve - én még éhes se vagyok!
- Nem vagy éhes?
- Hát persze, hogy nem. Míg te a kék égről, a csattogó pacsirtáról, szökdécselő békákról énekelgettél dalokat, addig én szép csendesen benyúltam a kabátom zsebébe, előhúztam egy jó üveg bort, egy hosszú kolbászt s jóízűen falatoztam belőle. Nem tehetek róla, hogy te neked jobban tetszenek az illatozó virágocskák s nekem a töltött káposzta ízlik inkább, s míg te a csicsergő madárkák hangját hallgatod, addig én inkább a szép pirosra sült libát nézegetem. Elő is vett nemsokára Kikiriki a zsebéből egy gyönyörű pirosra sült libát, meg egy üveg bort, s bizony Nepomuk is hozzálátott az evéshez derekasan. Mikor már mindent elfogyasztottak, végignyúltak a jó puha gyepen s egy perc mulva az igazak álmát aludták.
Nepomuk egész nap, amíg lovagoltak, nem tudott egyébre gondolni, mint hogy valami csudálatos nagy tettet fog véghez vinni s éjjel is csupa csudálatos gyönyörű álmot látott. A képzelet országában járt, s annak királynőjét látta egy kristálytrónuson ülni, amint rámosolygott kedvesen, s hozzászólott:
- Már vártam rád, Nepomuk, meg akarom mutatni neked a birodalmamat, mint ahogy az apádnak, meg a nagyapádnak is megmutattam. Ti rokonaim vagytok, mindnyájan az én családomból származtok. Ülj le ide mellém, idehívom összes tündéreimet, s amelyik legjobban meg fog tetszeni neked, az veled maradhat, amíg csak az én országomban leszel. A királynő csak egyet intett s huszonnégy tündérleány röppent be, habruhába öltözve, halk zene szólalt meg, s azok táncolni kezdtek olyan kedvesen, hogy Nepomuk nem tudott betelni a
gyönyörűséggel. Mikor vége volt a táncnak, oda ültek a királynő lábaihoz. Aztán harci riadó mellett fegyveres lovagok vágtattak be, utánuk törpék, akik mögött Ütő, az óriás, lépkedett büszkén, s mikor ott voltak, sebes körtáncba kezdtek. Mikor még egy csomó tündér, boszorkány, varázsló s vízitündér jött, egyszerre csak rózsaillatokkal telt meg a levegő, hárfahangok szólaltak meg s ím beröppen két fehér galamb, húznak egy fehér felleget, megállanak a királynő előtt, s kiszáll abból egy gyönyörű szőke leányka s leborul a királynő elébe. De a királynő felemelte a leányt, s így szólt Nepomukhoz:
- Itt vannak mind a tündéreim, Nepomuk, válaszd azt közülök, amelyik legjobban megtetszett neked. Nepomuk anélkül, hogy levette volna szemét a szőke leánykáról, elébe ment, meghajtotta magát, s így szólt a királynőhöz:
- Ezt a leányt választom, felséges királynőm.
A leányka kedvesen rámosolygott s olyan édes hangon, mint egy ezüst csengettyű, szólott Nepomukhoz:
- Gyere hát velem, s hogy tudd azt is, ki a vezetőd, megmondom, hogy az én nevem a Mesetündér.
Erre a kedves szóra felébredett Nepomuk. Erős sötétség borult még mindenre, pedig Nepomuk azt érezte, hogy régen reggelnek kellene lenni. Kiáltott Kikiriki után többször is, hangosan: senki se felelt szavára, de lassankint kezdett a nagy sötétség is oszladozni, az a nagy felhő, mely az egész völgyet betakarta, most kezdett apránkint szerteoszladozni a levegőben.
Kikiriki már kora reggel felébredt s leszaladt a patakhoz, jól megmosta magát a friss vízben, s akart visszamenni a gazdájához. Igen ám, ment volna, ha tudott volna. A nagy sötét felleg éppen elébe ereszkedett le, úgy hogy olyan sötétben tapogatózott, hogy eltévesztette az urához vezető utat. Kiabált eleget Kikiriki, de messze volt már akkor Nepomuktól! Nem vesztette el még se a bátorságát, hanem ment tovább s egyszer csakugyan kiért a sötét fellegből egy gyönyörű tisztásra. Hej, Istenem, tele volt az mindenféle gyümölcsfával, s csak úgy roskadoztak a fák ágai a nagy tehertől. Gondolta Kikiriki magában, hogy úgy se találja meg a
gazdáját, hát jobb lesz, ha most megreggelizik, úgy is korog már a gyomra. Nem is tanakodik sokat magában, felmászik egy almafára, jól megrázza, potyognak is az almák, ahogy csak tudnak. Aztán leugrik Kikiriki a fáról, mikor már elég alma piroslott a fűben, felvesz egyet, a legpirosabbat, legérettebbet, megdörgöli a kabátja szárnyával s jóízüen beleharap. No, ha beleharapott, el is dobta egy perc alatt az almát a kezéből, mintha soha ott se lett volna. Szinte belétörött a foga, mert kő volt az a gyönyörű piros alma. Jajgatott Kikiriki egy ideig, fogta a száját, de nem bírt ellentállani a pirosló almának, felvett még egyet, hátha az nem lesz kő. De megbánta bizony, mert az se volt jobb a másiknál. Szomorúan nézegette az almákat Kikiriki, s amint így szomorkodik, egyszerre csak előtte terem a gazdája, Nepomuk.
- Hát te reggelizel addig, amíg én kiabálok utánad, haszontalan? - szólt Nepomuk haragosan Kikirikihez.
Aztán, hogy meglátta a szép almákat a fűben, felvett egyet s belé akart harapni. Kikiriki megfogta a kezét s úgy könyörgött neki, hogy az Istenért, ne egyék belőle, ha csak nem akarja az összes fogait elhullatni. De Nepomuk olyan éhes volt, hogy mégis beleharapott, aztán jóízűen falatozott belőle, s mondta Kikirikinek:
- Mit beszélsz ilyen szamárságot, Kikiriki? Ennél jobb almát nem ettem még életemben. Kikiriki majd meghalt a csudálkozástól, úgy nézte a gazdáját, hogy majd kiesett a két szeme. Megint megpróbálkozott eggyel, beléharapott nagy félelemmel, de bizony szegény Kikiriki most sem járt jobban, mint előbb, az alma ismét kő volt.
- Ez gonosz varázslat! - kiáltotta sírva Kikiriki.
Mondotta Nepomuk:
- Én azt hiszem, édes Kikirikim, hogy nem varázslat ez, hanem ott vagyunk mi, ahová már én olyan régen vágyódtam, a Csudák országában.
- No, ha ebben a Csudák országában ilyen ennivalóra fogunk csak akadni, akkor köszönöm ezt
az utazást, - szólt Kikiriki szomorúan.
Nepomuk vígasztalta, ahogy tudta Kikirikit, hogy majd csak találnak valahol ennivalót, de Kikiriki már is olyan éhes volt, hogy a szeme zöld meg veres karikát hányt. Felkészültek hamar, hogy tovább menjenek, s alig lovagoltak egy órát, egyszerre egy óriási palota állott előttük. Hej, örült Nepomuk, mikor meglátta a várat.
- Nézd, Kikiriki, ez csak elvarázsolt vár lehet!
- Oh, Istenem, Istenem, - jajgatott szegény Kikiriki - hogy ha a vár el van varázsolva, akkor a tyúkok, libák, borjak is el vannak varázsolva, el minden ennivaló, s akkor ki tudja, mikor látunk megint ételt?
- Hogyha a vár el van varázsolva, - szólott Nepomuk boldogan - bizonyosan elvarázsolt emberek
is vannak benne. Talán egy öreg lovag s fiatal leánya, kik legalább háromszáz esztendeje várnak szabadítójukra.
De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:
- No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján. Nepomuk nem hallgatott Kikiriki csúfondáros beszédére, hanem gyorsan bevágtatott a palota
kapuján s Kikiriki is, bármint csóválgatta a fejét, mégis csak utána kocogott. Bátran átmentek a leeresztett hídon, keresztül lovagoltak a puszta udvaron s aztán beléptek a palotába. Rengeteg szobát keresztül-kasul jártak, de sehol egy teremtett lelket se találtak.
Végre egy óriási szobába értek, amely egy selyem kárpittal volt megosztva. Éppen el akarták húzni a függönyt, hadd lássák, mi van mögötte, de abban a szempillantásban eléugrik valahonnan egy ősz öreg ember, megfogja Nepomuk kezét s így szól hozzá:
- Ne nézzetek e mögé a függöny mögé. Rettenetes veszedelmet hozna reátok. Vigyázzatok!
- A veszedelmek nem rémítenek meg engem, ha tudom, hogy jót cselekedhetem, de mondd, hogy mi vár reánk? - mondotta Nepomuk. Az öreg meghajolt Nepomuk előtt s szólt:
- Elmondom ennek a várnak a történetét, hallgassátok meg. Kétszáz évvel ezelőtt egy hatalmas király lakott ebben a palotában. Nem volt boldogabb ember nála. Szorgalmas, jóságos felesége volt; nagy pompában, kényelemben élt, s volt egy gyönyörű leánykája, Izabella. Mikor ez a leányka tizenhét esztendős lett, pompás lakomát rendezett a király, folyt a dínomdánom. Egyszer csak megjelenik az udvaron egy nagy fekete kocsi, elébe két tüzet okádó fekete ló volt fogva, s a kocsiban egy összetöpörödött vén anyóka ült. Mellette összegubbaszkodva egy rettenetes szörny feküdt, melynek olyan feje volt, mint a fekete mén, s apró sárga
szeme úgy pislogott, mint a békáé. Megállt a kocsi a palota udvarán, nagy felhőbe borulva, mert a lovak úgy prüszköltek, hogy egész felleg vette körül a kocsit.
- Bent az asztalnál nagyban folyt az ebéd, először finom tyúklevest ettek, azután pisztrángot, harcsát, potykát, pecsenyéket, vadakat, utoljára fácánokat, libákat, kacsákat...
Itt egyszerre egy fájdalmas kiáltás zavarta meg az öreget beszédében, mert szegény Kikiriki, amint a finom ételeket hallotta egymásután, mozgatta a száját, csámcsogott, mintha ő is enne mindenből, de mikor az öreg a libákhoz, meg kacsákhoz ért, odakapott a gyomrához s bánatosan sóhajtotta:
- Istenem, ettől a sok ételtől megrontottam a gyomromat.
Nepomuk szigorú pillantást vetett rá a közbeszólásért s kérte az öreget, hogy folytassa tovább az elbeszélést. Az öreg folytatta:
- Mikor ebéd végére értek, felállt a király s felköszöntötte a leánykáját, aztán bejött tizenkét játszótársa Izabellának, hoztak egy nagy tükröt a kezükben. Azt jósolta egy tündér Izabella születésekor, hogy tizenhetedik születése napján meglátja ebben a tükörben azt a lovagot, akinek a felesége lesz. A tiszta kristályüvegben megpillantott Izabella egy szép lovagot, de nem is igen örvendezhetett neki, egyszer csak elfeketedett a tükör, sustorogni-morogni kezdett, sűrü vízsugár tört elő belőle, s egyszer csak előlépett belőle az a vén szipirtyó, meg a szörny, akik a fekete kocsin érkeztek. A szipirtyó rámutatott a szörnyre s azt mondta:
- Ime, ez lesz a férje leányotoknak.
Rémülten ugrott fel mindenki a helyéről, Izabella ijedten bújt édesanyjához, a lovagok kardot rántottak. De az öreg asszony nyugodtan beszélt tovább:
- Hogy azt is tudjátok, ki lesz a nászotok, hát megmondom nevemet. Én vagyok Vulkán, a varázslónő s ez az én egyetlen fiam, Fumeus. No, ideadjátok-e neki a leányotokat? A király nagyot ordított s ő is meg a lovagok is kardjukhoz kaptak. De helyükről egyik se tudott mozdulni. Megbabonázta őket a boszorkány.
- Takarodj ki a házamból, boszorkány, sohase lesz a leányom a tied! - mondta a király.
- Ez az utolsó szavad?
A lovag csak az ajtóra mutatott.
- No, jó. Ne hidd, hogy büntetlenül kergetsz ki engem házadból, megátkozlak, hogy mához egy évre, mikor az óra az egyet üti, váljon kővé minden, ami itt van, s addig, maradjon is kő, amíg csak a kakasok kukorékolása nem hallatszik a palotában. Ezzel gúnyosan felkacagott s ment le a fiával, beleült kocsijába és elvágtatott, mint a szél. Nepomuk hallgatagon várta a történet folytatását, de Kikiriki nem tudott uralkodni többé magán, hanem haragosan felkiáltott:
- No, ugyan jó, hogy elmentek innen, mert ha most itt látnám őket, mind egy falásig megenném őket.
- Nem lehetett volna kakasokat tartani a várban? - kérdezte Nepomuk.
- Azt is megpróbáltuk, - felelte az öreg - de hiába való volt minden. Amint csak a közelébe hozták a kastélynak a kakasokat, mindjárt lecsüggesztették a fejüket, s élve egy sem került az udvarra. Mikor elérkezett a nap, melyet a boszorkány megjósolt, mind egybegyűltek egy terembe a kastély emberei a király körül, egy óra felé óriási vihar támadt, egy villám becsapott a terembe, s egyszerre megkövesült minden, ami benne volt. Csak én, a kastély régi szelleme, maradtam épen. Kétszáz év mult el azóta, sok lovag jött már ide, mindegyiket óvtam, hogy ne tekintsen a függöny mögé, sokan nem fogadták meg szavaimat, s mind kővé is váltak. Kérlek, dicső lovag, ne menj oda, fogadd meg tanácsomat.
- Igazán olyan gyönyörű Izabella, mint ahogy mondod? - kérdé Nepomuk.
- Ó, - válaszolta a kastély szelleme - ő benne a jóság és a szépség egyesült.
- Nem bánom, akkor bátran neki fogok, hátha sikerül - - -
- Ha semmiképen nem akarsz hallgatni reám, nemes lovag, arra kérlek, legalább mondd meg neveteket, hadd tudjam, kik mentek ilyen fiatalon halálba. Nepomuk meghajtotta magát s mondta:
- Én gróf Toggenburg Nepomuk vagyok.
- Én pedig - szólt az apród - Kikiriki vagyok.
A kastély szelleme csodálkozva nézett rá, amint nevét hallotta, s olyan hangosan, ahogy csak tudta elkiáltotta magát: - Kikirikiiii! Erre a hangra hatalmas dörgés támadt, villám csapott be a terembe, a függöny magától széthúzódott, s Nepomuk meg Kikiriki csudálatos képet láttak maguk előtt.
Egy gyönyörű trónuson ült a király, mellette a felesége, s ennek vállaira hajolt a gyönyörű Izabella. A trón körül lovagok, apródok, leányok álltak és ültek, a trón előtt pedig egy kövér szakács állott, kezében pecsenyetál, s benne egy ropogósra sült liba. Mindnyájan olyanok voltak, mintha élnének, de egyik sem mozdult, kő volt mindegyik. A palota szelleme boldogan tekintett fel az égre s így szólt:
- Vége már Vulkána varázsának, megengedte Isten, hogy élő kakas nélkül is kakasszó hallatszék a várban. Az én munkám véget ért, megyek pihenni már. - Ezt mondta, s halkan, anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a teremből. Nepomuk Izabellát bámulta szerelmesen, Kikiriki pedig nem tudta szemét levenni a pecsenyés
tálról, végre erőt vett magán, s odaballagott a szakács elé. Próbálta kivenni kezéből a pecsenyés tálat, de bizony nem engedte a szakács. Olyan keményen tartotta kőkezében, hogy Kikiriki minden erőlködése kárbaveszett. Ekkor eszébe jutott, hátha még egyszer elkiáltaná a nevét, s arra megmozdulna a szakács. Csakugyan, el is rikkantja, amilyen hangosan csak tudja: Kikiriki!!
Hej, Istenem, lett erre mozgolódás! Legelőször Izabella nyitotta fel égszínkék szemét, s amint meglátta Nepomukot, elmosolyodott, megfogta a kezét s azt mondta neki:
- Te vagy az a lovag, akit születésnapomra a tükörben megláttam. Köszönöm, hogy felébresztettél hosszú álmaimból.
Nepomuk boldogan térdelt le Izabella elé, s csókolta kezét. Izabella aztán odament anyjához, apjához, homlokon csókolta őket, s erre mind a ketten felébredtek. Az öreg király megdörzsölte szemét, nagyot ásított, s köszönt:
- Szép jó reggelt kívánok!
Erre az egész udvar karban kiáltotta:
- Jó reggelt! Jó reggelt!
A király kinyújtotta összezsugorodott tagjait, aztán odalépett Nepomukhoz, megölelte s így szólott hozzá:
- Felébresztettél, nemes lovag, a rettenetes álomból minket, jutalmul neked adom a leányomat.
De mondd csak, ki az a bolondos arcú fickó itt melletted, aki folyton a gyomrát fogja?
Az apród mélyen meghajlott, s nem is várva Nepomuk válaszát, így szólt:
- Én vagyok a Kikiriki apród. Én vagyok az, akinek köszönhetitek felébredésteket, mert ha engem véletlenül Gáspárnak, Ágostonnak vagy Isten tudja minek hívnának, még kétszáz esztendeig alhattatok volna nyugodtan. Felséges királyom, én tegnap este óta egy falatot se ettem, olyan éhes vagyok, mint a farkas, kérlek hát, jutalmul adasd nekem azt a gyönyörű pirosra sült libapecsenyét, amit ott látok a szakács kezében.
Az öreg király bólintott:
- Legyen a tiéd, fiú, mi sem ettünk már kétszáz esztendő óta, s ugyancsak megéheztünk, menjünk hát az ebédlőbe. Nem kellett sokat biztatni a társaságot, megindultak mindnyájan, s a szakács egy perc alatt
olyan ebédet tálalt, hogy a király is megnyalta utána a száját, de még a királyné is. Másnap Kikirikinek indulni kellett haza, hogy az esküvőre hívja meg Nepomuk szüleit. A szakácsnak addig hízelgett, míg az tele rakta minden jóval a zsebeit, nehogy megint úgy megéhezzék, mint mikor jöttek. Mikor az esküvőnek vége volt, egy éjszaka Nepomuk ismét csudálatos álmot látott. Ott volt ismét a képzelet csuda országában, a Mese tündére állott előtte, s mosolyogva szólt hozzá:
- Isten áldjon meg, Nepomuk, most el kell hogy hagyjalak téged. Most rajtad áll, hogy ebből a szép meséből szép valóság is legyen. Légy mindég igazságos, bátor, szeresd embertársaidat, s akkor olyannak fogod az életet találni, mint a képzelet csudabirodalmát. Nepomuk úgy is élt Izabellával sok-sok éven keresztül, ahogy a Mese tündére kívánta. Talán még ma is él, ha meg nem halt.

A kígyókirály

Svéd népmese

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt, volt egyszer egy hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek, semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után, s nem született gyermekük. Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat, mint emészti az urát.
Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja előtt, s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot kacagtak ezen az udvarbeliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki, hadd menjen
tovább isten hírével. De a szegény asszony nem akart semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélni kell a királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.
Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak, ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.
—Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat — szólalt meg a szegény asszony —, és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiúval fog megáldani az Isten. Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény asszony, s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.
—Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat gondosan hámozd meg, s edd meg egymásután.
Ha megfogadod a szavamat, mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.
Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak, s amint leszállott az este, elkészítette a fürdőt, beléült, s amikor készen volt, csakugyan megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki.
Úgy megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát, s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint lenyelte, eszébe jutott a dolog, s bezzeg bánta erősen, de már nem segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.
Na, telik-múlik az idő, eltelt egy esztendő, s hát a királynénak egy csúf kígyógyermeke született először, s aztán egy gyönyörű szép kicsi fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették, s úgy mutogatták mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt, s hogy az most valahol az erdőben bolyong szegény.
Telt-múlt az idő, a fiatal herceg húszesztendős lett, s akkor azt mondták neki a szülei:
—No, fiam, te immár elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj, keress magadnak feleséget.
Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát aranyos hintóba, s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt keresztben egy óriáskígyó, hogy semerre se lehetett tőle előrejutni. Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán, s hát uram, teremtőm, megszólal a kígyó, s kérdi a királyfit:
—Hová mégy?
Semmi közöd hozzá — mondotta a királyfi —, oda megyek, ahova akarok, mert én királyfi vagyok.
—Fordulj rögtön vissza — mondotta ismét a kígyó —, tudom én jól, hogy menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodom, te ne járj leánynézőbe.
Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele, de mit volt mit tennie, semerre se tudott előremenni a kígyótól, s szégyenszemre vissza kellett fordulnia. Elmondta otthon, hogy s mint járt, s elhatározták, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem állaná ott útjokat a kígyó. De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső keresztúton ismét ott feküdt az óriáskígyó, s visszakergette őket. Így történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra keljen, de a kígyó aznap is ott hevert, s haragosan sziszegte:
—Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!
Mikor a király és felesége meghallották megint, hogy s mint járt a fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót, s valahogy feleséget szereznek neki. Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány, s odaadták a legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra szaggatva hevert ott a szegény lány.
Bezzeg meggyűlt most a baja a királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való feleséget. Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az óriáskígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak ajánlkozik.
Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges szép leánya s egy második felesége, akinél gonoszabb s irigyebb teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya, de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott nézni. Haragudott bezzeg a
gonosz mostoha az ura leányára, s amikor meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa darabokra az óriáskígyó.
Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába, s bejelentette, hogy az õ mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel fogadták ott, s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény leányka meghallotta, hogy a mostohája ilyen sorsra szánta, sírt, zokogott, s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára, s ő, ahogy elérkezett az este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe, s ott könyörgött az anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg a nap fel nem kelt.
Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a mezőnek, s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a zsebébe rejtette, s így suttogott magában:
„Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök.” Aztán hazasietett, s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott, s bátran lépett a királyi pár elé.
Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a kályhába, s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget vett magára, s úgy, ment az esküvőre.
Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:
—Későre jár az idő, vetkőzz le, s feküdjél le!
—Előbb vetkőzz le te! — mondta a leány.
—Ezt még senki se mondta nekem — csudálkozott a kígyó.
—Én pedig kérlek téged — mondta a lány.
A kígyó elkezdett erre fújni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a szép leány is levetett egy inget magáról, s a bőrt belécsavarta. Megint rászólt a kígyó a leányra, hegy vetkőzzék le, de az megint csak azt mondta:
—Vetkőzz le te!
Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát, s nagy sziszegéssel, fújással levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat... s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súrolókeféket, elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót, s addig súrolta, amíg a három kefe e1 nem romlott, s hát, lássatok csudát!
Amikor készen volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval hálálkodott neki a
megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön, s élhetett volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.
Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön, az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen. Szaladt mindjárt
jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a hagymákat, s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjastul ette meg, s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön az ifjú párhoz, ölelték, csókolták a fiukat, s nem győzték eleget kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban. Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király idősebbik fia, s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.
Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában, nemsokára aztán meghaltak az öregek, s a kígyókirályfi lett a király, de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt útnak eredett, meghagyta minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a
feleségére, amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott egy pecsétgyűrűt, hogy ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le, nehogy valaki más is olvashassa.
Azzal elment a király, a szegény királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.
Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály, s mert majd felvetette a méreg s a bosszúság, hogy olyan jó sorba került az õ mostohalánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy hízelkedéssel beállított a királynéhoz, összevissza hazudott mindent, hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia, csak el van varázsolva, s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit mondott, s ott tartotta maga mellett a palotában. Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Írt is a királyné rögtön az urának, hogy milyen nagy öröm érte, de borítékba sem tehette a levelet, bejött a mostohája, s mondotta nagy hízelkedéssel:
—Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el az uradnak, majd megörvend neki.
A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egykettőre más levelet írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet, s
abban a nyomban el is küldte. Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta magában, õ is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük világára.
Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a levél, ellopta, s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva, hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király leghűségesebb szolgájának. Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya, s azért égették meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak, hogy rejtőzzék el, mert a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek se lássa meg őt és gyermekeit. Szót fogadott a királyné, s elbújt a palota legkisebb szobájába a két gyerekével; senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így telt-múlt az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy nemsokára hazaérkezik. Bezzeg megijedt most, hogy mit szól majd a király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát.
Mit volt mit tennie, felment hát a királynéhoz, s eléadta neki az igaz valóságot, hogy az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt, s most el kell menniük innen, nehogy itt találja őket.
Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott szegény, estére is állott az idő, s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra nekiindult a rengetegnek, s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg, ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.
—Jó ember — szólította meg a királyné a szegény embert —, nem adnál-e szállást éjszakára?
Adott biz az jó szívvel, s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény ember, õ szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy jöjjön haza délre. Jött is a szegény ember, mégpedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya, de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingén meg úgy folyt a friss vér, hogy a királyné meg se
merte kérdeni, hol járt. Mikor asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Így volt ez mindennap ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
szomorú ez az ember, s miért jő mindennap vértől csurgó inggel haza. Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy s mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú történetét, hátha akkor õ se restelkedik. El is mondott mindent elejétől végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét, s elmondotta a királynénak, hogy õ igen rossz ember volt valamikor, s eladta magát az ördögnek. Írást is csináltak róla, s most hiába javult meg, hiába é1 itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott nap magához hívja, s véresre veri.
Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan veszedelmes helyre menjen, de az megvigasztalta, hogy van neki három diója, amit régen az anyja sírján talált, s az megmenti, ha nagy bajban lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát, s ellovagoltak az erdőbe. Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög, s megszólalt:
—Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük.
Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon kérdezte:
—Mit akarsz te itt?
—A Péter írásáért jöttem — mondta a királyné.
Hej, elöntötte a méreg az ördögöt, s csak úgy üvöltött:
—Menj haza, s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom, s háromszor annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!
A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját, s hát egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt vissza az odújába. Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné, s csak a tűzön túl látta az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el, mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem elővette a második dióját, azt is feltörte, s hát még nagyobb tűz lángolt fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné megfordult, s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel, s kérte az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte, s úgy üvöltött, hogy zengett-zúgott belé az erdő. Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik diót, s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot, s egy hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyújtotta át a tűzön a királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz, s a királyné boldogan vágtatott vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy jót tett vele. Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból, s az első kérdése az volt, amikor belépett a palota kapuján:
—Hol van a királyné s a két kutyakölyök?
Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres, s elmondták neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.
Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében, s eléhozatta azt a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy égessék el a feleségét s a gyermekeit.
Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény, de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt, hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett, s hogy most attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az erdőbe.
Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a lovára, s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három napon s éjen át, s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett Péter kunyhójához, s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a feleségét, olyan szegényes ruhában volt, s olyan szomorú volt az arca. Az bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára elaludt.
Keskeny volt a lóca, s amint forgolódott a király, lelógott az egyik karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:
—Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra.
Odamegy a fiú, de ügyetlenül fogta meg a király kezét, s ahogy feltette, rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki, gondolta, meghallgatja, mit beszélnek.
Megint úgy tett, mintha lecsúszott volna a karja, s hát a királyné megint megszólalt:
—Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen, mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.
Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét, s a mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg most megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg a fiait, s rögtön indultak haza. Persze Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték magukkal.
Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.
A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

2013. január 25., péntek

A varázsló ajándéka

Finn népmese

Volt, hol nem volt, de valahol mégis volt egy rengeteg nagy erdõ, annak a kellõs közepén egy kis házikó, abban lakott egy õsz öregember a legény fiával. Nem volt szomszédjuk semerre, csak egy kis feketerigó család, amely ott fészkelt a közelükben. Sokszor kérte a legény az apját: engedje meg, hadd lõjön le legalább egyet közülük, de az öreg szigorúan megtiltotta, nehogy hozzájuk merjen nyúlni. Elment egyszer az öregember, hogy rõzsét szedjen a tûzre; fogta magát a legény, hátára vette a nyilát, s ment leskelõdni a rigók után. Nem soká várakozott, felreppent egyszerre egy közülük, kilõtte a legény utána a nyilat, s hát el is találta szegényt. De a madár nem halt meg, csak a lábát találta a nyílvesszõ, s bukdácsolt tovább nagy keservesen, hogy eltûnjön a legény elõl. Utána futott a legény, utol is érte, de hiába kapkodott, a rigó mindig kifordult a keze közül, s vergelõdött tovább. Kergette, kergette sokáig a legény a madarat, már maga sem tudta, hol jár. Dél ideje volt, mikor elindult, s most már estére hajlott az idõ. Megmérgelõdött, hogy semmiképp sem bírta megfogni a rigót, hátat fordított neki, s elindult visszafelé.
Igen ám, de amint körülnézett, a legnagyobb sûrûség vette körül, sehol egy ismerõs fa vagy bokor, amely megmutatná hazafelé az utat. Bolyongott összevissza egy darabig, de látta, hogy ilyen sötétben ugyan soha meg nem találja a hazavezetõ utat, szertenézett hát, hogy nem lát-e valamerre házat, ahol eltölthetné az éjszakát. De bizony az után is hiába nézegetett, nem talált még csak egy nyomorult putrit sem.
Mind hidegebbre fordult az idõ, didergett szegény legény, hogy majd megvette az isten hidege, hát egyszerre csak szörnyû farkasüvöltést hall, s éppen mellette rohan el egy varázsló, nyomában egy sereg farkas. Nosza, lekapja a legény az íját, belelövi a nyílvesszõt a legelsõ farkasba, hogy rögtön szörnyethalt ott helyben.
A többinek se kellett egyéb, rohantak, ahányan voltak, annyi felé. Hej, hálálkodott a vén varázsló a legénynek, hogy megmentette az életét, s kérdezte, mi járatban van errefelé.
—Én bizony hazafelé tartanék, urambátyám — felelte a legény —, de sehogy se találom meg ebben a sötétben az utat.
—Sose búsulj, fiam — mondotta a varázsló —, gyere az én házamba ma éjjelre, tudom, hogy elfáradtál, s
megéheztél eddig!
Megköszönte a legény illendõképpen a varázslónak a meghívást, s szépen megindultak a varázsló háza felé. Ott a legény rögtön belebújt egy ágyba, s abban a szempillantásban úgy aludt, mint a bunda. A varázsló, amint a legény behunyta a szemét, ismét visszament az erdõbe, s magára hagyta vendégét. Alig lépett ki az ajtón a házigazda, szaladt be a vén szolgáló a legény szobájába, kezdi rázogatni, kiabál a fülébe, hogy ne aludjék, mert nagy veszedelemben van az élete.De azt úgy rázhatta, üthette, ahogy akarta: ha egy percre ki is
nyitotta a szemét, a másik pillanatban újra behunyta, s aludt tovább, mintha semmi se történt volna. Reggel hazajött a varázsló, ételt-italt kér a szolgálótól, s mondja, hogy a legényt is költse fel, de az bizony most is csak úgy aludt, mintha sohase akart volna felébredni. No, a varázsló nem sokat törõdött vele, ment megint vissza az erdõbe vadászni, s mikor hazatért, maga próbálta felrázni a fiút. Rázhatta, ahogy csak bírta, abba ugyan nem tudott lelket verni. Otthagyta megint magára, s ismét elment vadászni.
Alighogy kitette a lábát, felébredett a legény, hamar felöltözködött, s kiment a konyhába. Ott elkezdett beszélgetni a vén szolgálóval, de bezzeg mikor ez megtudta, hogy az életét mentette meg a varázslónak, egyet sem mondta többet, hogy meneküljön innen, hanem azt tanácsolta, hogy ha a varázsló megkérdezi, mivel hálálja meg a jóságát, kérje el tõle azt a lovát, amelyik legelöl áll az istállóban.
Nemsokára haza is tért ismét az öreg varázsló ebédelni, s mikor elkészülnek, megkérdi a legénytõl:
—No, fiam, most mondd meg, mivel ajándékozzalak meg azért, hogy megmentetted az életemet.
—Add nekem azt a lovadat, amelyik legelöl áll az istállóban — felelte a legény.
—Ó, édes fiam, ez a legjobb lovam, ne kívánd, hogy éppen ezt adjam neked! Van még elég jó lovam, amelyik egykettõre hazavisz téged.
De a legény egyre csak azt a lovat kívánta; mit tehetett egyebet a varázsló, hát odaadta neki. Mikor elõvezették a lovat, a varázsló elõvett egy citerát, egy hegedût s egy sípot, odaadta a legénynek, s mondta:
—Neked adom ezt a három hangszert, fiam; ha veszedelembe jutsz, kezdj játszani a citerán, ha senki nem jön segítségedre, húzzad a hegedût, s ha akkor se segítenek rajtad, fújj bele a sípba.
A legény megköszönte a három ajándékot, aztán illendõen elbúcsúzott, s elvágtatott a lovon. Alig mentek
egy-két mérföldet, megszólalt a ló:
—Édes gazdám, minek térjünk vissza a te kunyhódba? Apád úgyis eldönget, inkább menjünk, barangoljunk egyet a világban. Tetszett ez a tanács a legénynek, mert bizony jó hosszúra nõtt már, de világot semmit se látott. No, mindjárt el is indultak, s egy-két nap múltán a király városába értek. De bezzeg elállott szeme-szája a csudálkozástól minden embernek, aki ezt a gyönyörûszép állatot látta! Elvitték a hírét
a királynak is, az is kíváncsi lett szörnyûmód, s mikor megnézte a lovat, úgy megkívánta, hogy ígért fût-fát a fiúnak, ha nekiadja. Gondolkozott a legény, de mielõtt éppen válaszolt volna a királynak, fülébe súgott a ló:
—Ne adj el, édes gazdám, semmi pénzért, hanem mondd azt a királynak, állítson be engem az istállójába, s majd meglátja, hogy az õ lovai éppen olyan szépek lesznek, mint én. Örült ennek a király, s rögtön be is állította a lovát az istállóba, ott a ló megevett egy csomó zabot, s hát lássatok csudát: a vén, göthös igáslovak, amelyek eddig alig tudták felemelni a sovány lábukat, úgy dobogtak, dobrokoltak, mintha fel akarnák rúgni az egész istállót, s olyan szépek lettek, hogy a király nem gyõzte csodálni õket.
Bezzeg az öreg kocsist ette a méreg s a bosszúság, hogy õ akármennyit is kínlódott a lovakkal, mindig olyanok voltak, mint a hét sovány esztendõ, s most, mióta ez a legény eljött a lovával, egykettõre így kiépültek-szépültek. Nem is volt nyugta többet, folyton árulkodott a legényre, hogy így meg úgy, ezt meg azt mondta, ezt csinálta, de mondhatott akármit, a király nem is figyelt az árulkodásra.
Egyszer csak azt találta ki a gonosz kocsis, hogy a legény azt mondta: õ tudja, hol van a király kedves lova,
amelyik már régen elveszett, soha hírét-nyomát nem találta senki. Szeget ütött ez a király fejébe, s mert igen szerette a lovát, felhívatta a legényt, s mondta neki:
—Hallod-e, te legény, ha három nap alatt meg nem találod a lovamat, halálnak halálával halsz meg!
Elszomorodott a legény erõsen, mikor a király parancsát meghallotta, de nem szólt egy árva szót sem, meghajolt, s kiment a lovához az istállóba. Mikor elmondta nagy búsan a lovának, hogy mit kíván tõle a király, mondta ez neki:
—Egyet se búsulj, édes gazdám, hanem kérj a királytól egy megölt ökröt, azt darabold fel apró darabokra.
Akkor aztán ülj fel a hátamra s induljunk útnak. Három nap után egy nagy folyóhoz érünk, ott feléd jön egy paripa, de te ügyet se vess rá. Utána megint jön egy, de annak is hagyj békét, hanem ha a harmadik jön, annak rögtön kantárt vess a fejébe!
Úgy is tett a legény, amint a lova tanácsolta, hamarosan megfogta a lovat, s mindjárt fordultak is vissza, de a ló figyelmeztette a legényt:
—Szórd le, édes gazdám, az ökör húsát a földre, mert egyszeribe jönnek utánunk a varázsló varjai, s nekünk
esnek, ha egyéb ennivalót nem kapnak!
Most is megfogadta a legény a lova szavát, széjjelszórta az ökörhúst, s vágtattak haza, mint a szélvész, még annál is sebesebben.
Mikor hazaértek, a vén kocsist majd megette a méreg s a bosszúság, hogy a legény megkerítette a lovat, s folyton azon törte a fejét, vajon mit találjon ki megint ellene. Egyszer csak felmegy a királyhoz, s jelenti neki, hogy a legény avval dicsekedett az istállóban, hogy haza tudná õ hozni a király feleségét is, aki pár hónap elõtt úgy eltûnt a palotából, hogy senki még a nyomára se tudott akadni. Hívatja rögtön a király a legényt, s megparancsolja neki, hogy három nap alatt kerítse elõ a feleségét, mert különben halál fia lesz.
Még a szíve dobbanása is elállott a legénynek, mikor ezt a parancsot meghallotta, de nem szólt semmit, csak lement nagy búsan az istállóba, ráborult a lova nyakára, s úgy panaszolta el a bánatát.
—Hogy tudnám én megkeríteni a király feleségét, mikor még a palotában se tudja senki, hogy merre tûnt! —
kesergett a legény.
—Ne búsulj, édes gazdám — vigasztalta a ló —, majd csak hazahozzuk a királynét is. Kimegyünk ismét ahhoz a folyóhoz, ahol tegnap voltunk, ott aztán én bemegyek a vízbe, s helyettem a király felesége jõ ki belõle. Mert tudd meg, hogy engem az a vén varázsló változtatott lóvá, aki neked adott engem. Hej, örült a legény, s felpattant ismét a nyeregbe, vágtatott a vízhez. Hát amint a ló belemártotta magát, abban a szempillantásban egy szépséges asszony emelkedett ki a habokból, aki mosolyogva nyújtotta kezét a legénynek. Nagy örömmel vitte haza a legény a királynét, s amikor odavezette a király elé, az majd odalett a nagy csodálkozástól sboldogságtól, hogy láthatja a feleségét. A legényt megajándékozta rengeteg kinccsel, s ott tartotta az udvarában.
A vén kocsis haragja csak nõtt, hogy látta a fiú nagy szerencséjét, s addig fondorkodott magában, amíg megint felment a király elé, s azt mondta neki, hogy a legény nagy elbizakodottságában azzal dicsekedett, hogy így meg úgy, elfoglalja a király országát. De bezzeg szörnyû haragra lobbant a király, mikor ezt meghallotta; meg se hallgatta a szegény legényt, hanem hívatta a hóhért, s megparancsolta neki, hogy azonnal akasszák fel. Egykettõre fel is állították az akasztófát, s a legényt alája állították, de az utolsó kérése az volt, hogy egyet játszhasson még halála elõtt a citeráján. No, ezt meg is engedték neki, de haj, mi történt! Ahogy megpendült a citera, táncra perdültek a hóhérok, s olyan veszettül járták, mintha megbolondultak volna. Kérték a legényt, hogy hagyja már abba, de annak ugyan beszélhettek, estig játszott egyfolytában, a hóhérok is folyton táncoltak, s másnapra kellett halasztani az akasztást.
Híre ment a dolognak, s másnap eljött az egész város népe, még maga a király is. Mikor a legény ott állott ismét az akasztófa alatt, odafordult a királyhoz, s arra kérte, engedje meg utoljára neki, hadd játsszék egyet a hegedûjén.
Meg is engedte a király, de alig húzott egyet a hegedûjén, ahány ember csak volt ott körülötte, mind táncra
kezdett. Megint estig húzta a legény a hegedût, s az akasztást megint el kellett halasztani reggelre.
Harmadnap arra kérte a legény a királyt, hogy fújhasson bele a sípjába.
—Dehogy engedem — mondta a király —, hiszen megint csak az lenne a vége, hogy mindenki táncra perdülne!
De a legény olyan szomorú lett a király szavaira, hogy az egyik udvari ember megkérte a királyt, ne tagadja meg ettõl a fiatal legénytõl még az utolsó kívánságát is.
—No, hát nem bánom — mondta végre bosszúsan a király —, de én odaköttetem magamat egy fához, nehogy megint táncolni kezdjek, mint tegnap.
Úgy is tett a király, ahogy mondta, de lássatok csudát: amint megszólalt a síp, abban a szempillantásban ropogni kezdett a fa, húzódtak ki a gyökerei a földbõl, s a fa is táncolni kezdett a királlyal. Hiába könyörögtek az emberek a legénynek, hogy hagyja abba a sípolást, nem hagyta biz õ, hanem fújta, ahogy tudta! Egyszerre csak megjelent a vén varázsló; s kérdezte a legénytõl:
—Mi baj, fiam, hogy érettem üzentél?
—Fel akarnak akasztani, édes bátyám — mondta a legény.
—No, majd adok én nekik! — mondta a varázsló, odalépett a hóhérokhoz, egytõl egyig felkapta õket, aztán
feldobta a levegõbe, s eltûntek ott egy szempillantás alatt.
—Ki akart megöletni téged ? — kérdezte ismét a varázsló.
A legény rámutatott a királyra. A varázsló egy-két varázsmondást suttogott a fának, amelyen a király volt, s ím, a királlyal együtt eltûnt a levegõben. A legényt ott mindjárt kikiáltották királynak, s még ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Ilmarinen háztűznézőben

Finn népmese

A varverő Ilmarinen, a híres-nevezetes kovács, az ég kovácsa, éppen egy hatalmas vasrudat hevített, fújtatóval a parazsat szította, mikor belépett műhelyébe az egyik szomszédasszony, s így szólt hozzá:
-    Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nem szítanád a parazsat, nem hevítenéd a vasat!
Hej, Ilmarinen, ha te tudnád, amit én tudok, nyomban hosszú útra indulnál!
-    Mondd el , édes néném, a mondókádat, mondd csak szaporán, hadd szítom a parazsat, hadd hevítem a
vasat szép nyugodtan.
-    Nem lesz nyugalmad, Ilmarinen, nem lesz egypercnyi sem, ha megtudod, amit én tudok, hogy kérők
indulnak az ördögkirály palotájába, két deli legény csónakba szállt, vörösrézből kovácsolt evezőjük már habosra veri a kék vizet; jó lesz, ha indulsz te is, mert még másé lesz a fürtös fejű, fehér arcú Katarina!
     Sarokba vágta a kovács a vasat, parázs közé hajította nehéz pörölyét, csak úgy szállt a szikrazápor, ő maga meg egyszeriben otthon termett, az édesanyja elé állott, s így szólt hozzá:
-    Anyám, édesanyám, kérők indultak, két deli legény szállt a tengerre, mennek az ördögkirály
palotájába, feleségül kérik a fürtös fejű, fehér arcú Katarínát, rég választott édes mátkámat! Anyám, édesanyám, készíts fürdőt, szálljon a gőze tüzesen, mint az izzó vas meg az izzó réz, szálljon is a gőz messzire, hadd tudja meg ország-világ, hogy fürdőbe megy Ilmarinen! Készítsd elő patyolatingemet is, feszes posztónadrágomat, pirossal szegett kék zekémet, indulok én is Katarinához, rég választott édes mátkámhoz!
     Elkészült már Ilmarinen fürdője, szállt is a gőz messzire, a vasverő tisztára mosta kormos orcáját, szikrázóra, fényesre két szemét, magára öltötte ünneplőruháját, aztán hívta öreg szolgáit:
-    Tüstént szerszámozzátok fel három nyarat látott jeles csikómat, és fogjátok be az iratos szánkóba:
adjátok rá a réz lószerszámot a vaskantárral, acélgyeplővel, cin szügyelővel!
     Térültek-fordultak az öreg szolgák, máris befogták a három nyarat látott jeles csikót a vasveretes, iratos szánba. Ilmarinen meg az édesanyja elébe állott.
-    Anyám, édesanyám, add rám áldásodat, messzi földre indulok rég választott édes mátkámért, a fürtös
fejű, fehér arcú Katarináért!
     Megáldotta édesanyja Ilmarinent, egyetlen kincsének, aranyalmájának nevezte, aztán sírva megölelte, s befordult a házba, nehogy a szolgák könnyét lássák.
     Ilmarinen beült a vaskeretes, iratos szánkóba, megrántotta az acélgyeplőt, indult a tengerpart felé.
Hajtotta, szöktette szaporán három nyarat látott jeles csikaját, először a tenger lápos partja mentén repült zúgva az iratos szán, aztán a tenger habos kék vize fölött, hogy még csak vizes sem lett a patkó,tajték sem érte a szántalpat. Hamarosan utol is érte, kicsinység el is hagyta a csónakot, amelyben a két kérő rézből kovácsolt evezővel verte habosra a tenger kék vizét.
    Utolérte, kicsinység el is hagyta a csónakot, mikor a tenger túlsó partján az ördögkirály várának magas ablakából éppen kihajolt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina, s meglátta, hogy a nagy vízen át kérők sietnek a vár felé.
-    Apám, édesapám! – kiáltott a szépséges Katarina.
-    Három kérő tart a várunk felé, kettő csónakon, egy meg iratos szánon érkezik!
-    Jól van , édes lányom – mondta az ördögkirály -, majd meglátjuk, a három közül melyik a
legderekabb, melyik érdemes a kezedre!
     A három kérő hamarosan kopogott a vár kapuján. Az ördögkirály nagy tisztességgel fogadta, meg is vendégelte őket, s miután ettek-ittak, megkérdezte tőlük, ugyan mi járatban vannak.
     A három kérő annak rendje-módja szerint meghajolt az ördögkirály előtt, sorra mind elmondta, hogy a fürtös fejű, fehér arcú Katarina kezéért versengenek.
-    Azé lesz a lányom, aki kiállja a három próbát – mondta az ördögkirály.
-    Az első próba pedig ez: aki a lányom kezét igazán akarja, szántsa föl, boronálja is el kertem
kígyóktól hemzsegő földjét, de mezítláb induljon, mezítláb dolgozzon azon a földön, mely munkálatlan, fölszántatlan, mióta világ a világ.

Megrettentek a csónakon érkezett kérők, savanyú képpel el is somfordáltak; ki hallott már olyat: mezítláb szántani, boronálni a kígyós kertben?!
     De nem rettent meg a próbától Ilmarinen, a híres kovács. Lehúzta puha bőrből varrt szép lábbelijét meg a harisnyáját, amit édesanyja kötött még leánykorában, aztán eke elé fogta három nyarat látott jeles csikaját, nekivágott a kígyós kert földjének, s varázsdalt énekelt, így:

Szánt, boronál Ilmarinen,
kotródjatok, kígyók, innen,
nyomom ekémet közétek,
ti fertelmes földi férgek!
Tekergőzhettek hiába,
vergölődhettek utána,
taposódok csak rajtatok,
ha békiben nem szánthatok,
sziszeghettek alattam,
kígyóméreg nem fog rajtam.
Hess, Ilmarinen szavára,
a vasverő óhajára!

Egymás hegyén-hátán térdig hemzsegtek ott a kígyók, utálatos földi férgek, tekergőztek-vergődtek az eke nyomán, Ilmarinen lába körül, de egy sem merte megmarni a híres kovácsot.
    Föl is szántotta a kígyós kert földjét, el is boronálta, aztán az ördögkirály elébe állott.
-    No, király, fölszántottam kígyós földed, adod-e a lányod?
-    Nem adom én – válaszolt az ördögkirály -, míg ki nem álltad a második próbát. Menj, és intézd úgy,
hogy mire a nap leszáll, a szérűskertemben, annak is a kellős közepén kék vizű tó csillogjon, a kék vízben nagy halak úszkáljanak, kis halak ficánkoljanak.
    A második próbától sem ijedt meg Ilmarinen, a híres kovács. Kiment a szérűskertbe, annak is a kellős közepébe, megállt, s varázsdalt énekelt, így:

Le ne szállj, piros napocska,
kicsidég maradj magosba,
mert varázsolásba kezdek,
ide tavacskát teremtek.
Kertnek kellős közepébe,
szérűskert dicső díszére
kék vizű tó csillámoljon,
kék vize hadd hullámoljon,
nagy halak hadd úszkáljanak,
kis halak ficánkoljanak,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Ahogy a varázsdal végére ért, kék vizű tó csillogott a szérűskert közepén, a vízben nagy halak úszkáltak, kis halak ficánkoltak, ahogy az ördögkirály kívánta.
-    No, király, tavat varázsoltam a szérűskertedbe, annak is a kellős közepébe, nagy, kövér halak
kullognak, ezüstpikkelyű aprók csillognak annak a tónak a vizében, adod-e most már a lányodat?
-    Nem adom én, míg ki nem álltad a harmadik próbát! Menj a tengerpart fövenyében keresd meg a
 vasveretű nehéz ládát, abban van a szépséges Katarina jegyajándéka, menyasszonyi ruhája.
A harmadik próbától sem rettent meg Ilmarinen, a híres kovács. Ment a tengerpartra, gázolt a lágy fövenyben, míg egyszer csak három szépséges leánnyal találkozott. Megszólította őket:
-    Fehér arcú szép leányok, meg tudnátok-e mondani, hol merre találom a vasveretű nehéz ládát, mely
a fürtös fejű Katarina jegyajándékát, menyasszonyi ruháját rejti?
-    Ó, te szegény Ilmarinen – feleltek a lányok -, hogyan is lelhetnéd meg Katarina vasveretű nehéz
ládáját? Ukko Untamo őrzi a titkot, csak ő tudja, hol van a láda, de aligha árulja el neked!
Ment Ilmarinen, ment egyenest Ukko Untamo várához,s ahogy odaért, belesett az ablakon. Látta, hogy
Ukko Untamo, a legóriásibb óriás, a szobája küszöbére kuporodva mélyen alszik. Ilmarinen egy ugrással a szoba közepén termett, s nagyot kiáltott:
-    Hej, Ukko Untamo, add elő a fürtös fejű Katarina vasveretes nehéz ládáját!
Fölriad mély álmából Ukko Untamo, megdörzsölte a szemét, rápislogott Ilmarinenre, s így válaszolt:
-    Ha ide tudsz ugrani a nyelvem hegyére, ha kis ideig táncolgatsz is rajta, megmondom neked, hol
találod a szépséges Katarina vasveretes nehéz ládáját.
    A vasverő nekifohászkodott, ugrott egyet, s máris az öreg óriás nyelve hegyén táncolt. Ukko Untamo meg akkorára tátotta a száját, hogy kilátszottak könyöknyi hosszú fogai, s mert álnok óriás volt, fogta magát, s lenyelte a nyelve hegyén ugrándozó Ilmarinent. De Ilmarinen, a híres kovács csöppet sem ijedt meg, azon nyomban levetette kék zekéjét, patyolatingét, feszes nadrágját, zekéjéről, ingéről, nadrágjáról letépte a csatokat, ingéből fújtatót csinált; a bal kezét harapófogónak, a jöbb öklét kalapácsnak, a térdét üllőnek használta, s kovácsolni, kalapálni kezdett Untamo gyomrában. Tüzes sasmadarat kovácsolt a sok csatból, tüzes sasmadarat vaskarmokkal, acélcsőrrel. Ahogy elkészült a madár, Ilmarinen varázsdalt énekelt, így:

Héj, te tüzes sasmadaram,
te vaskarmú, szállj magasan,
Ukko Untamónak gyomra
engedi röptöd magosra,
hamar hát életre keljél,
ihol hát körülröpkedjél,
Ukko Untamo hadd érzi,
ha vaskarmod le vérzi,
ha vascsőröd vág beléje,
ha vasszárnyad veri fennen,
tépvén tépdesi sebesen,
vasverő kovács szavára,
Ilmarinen óhajára!

Aztán meglendítette a sasmadarat, az életre kelt, s röpdösni kezdett Ukko Untamo gyomrában. A legóriásabb óriás először csak jajveszékelt kínjában, aztán könyörgőre fogta:
-    Ne marcangolj tovább, Ilmarinen, ne gyötörj, te híres kovács! Gyere vissza a nyelvemre, gyere
megmondom, hol van a szépséges Katarina vasveretű nehéz ládája!
   Ilmarinen, a híres kovács fölpattant a maga kovácsolta tüzes sasmadár hátára, azon nyomban föl is röppent Ukko Untamo nyelve hegyére.
-    Hol találom a fürtös fejű Katarina vasveretű nehéz ládáját?! – kiáltotta nagy fennhangon.
-    Eredj a tengerpartra, a tengerpartra, a tengerpart fövenyében látsz majd három játszadozó szép
 leányzót. Ott, azon a helyen van elásva a vasveretű nehéz láda, benne a szép Katarina menyasszonyi ruhája.
      ment Ilmarinen a tengerpartra, a tengerpart fövenyében játszadozó három szép leányhoz.
-    Álljatok föl, fehér arcú szép húgaim, itt, ezen a helyen van elásva a fürtös fejű Katarina vasveretes
nehéz ládája!
Fölálltak a játszadozó szép leányok, Ilmarinen, a híres kovács meg kiásta a tengerpart fövényéből rég választott mátkájának a jegyládáját, aztán a vállára emelte, s vitte az ördögkirály elébe.
-    No, király, meghoztam a vasveretű nehéz ládát, benne a menyasszonyi ruhát, adod-e hát a lányodat,
-    Kiálltad a három próbát, feleségül veheted a lányomat – mondta az ördögkirály.
Nyomban lagzit ültek, s Ilmarinen a fürtös fejű, fehér arcú Katarinával tengereken által útnak indult az iratos szánon. Röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zűgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!



S a hallgatag habok hegyibe azon nyomban sziget emelkedett.megpihent a három nyarat látott jeles csikó, megállt az iratos szán azon a szigeten. Ilmarinen, a híres kovács, meg a felesége, a fürtös fejű Katarina a sziget selymes füvén vetettek maguknak ágyat zizegő szalmával, illatos szénával. Ahogy pirkadt, Ilmarinen fölébredt álmából, de addigra a feleségének már csak hűlt helyét lelte. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a kék vízen úszkáló hófehér kacsákat, hát eggyel több úszkál ott, mint az este!
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza hozzám, fürtös fejű! – szólongatta a legszebb kacsát
Ilmarinen, de azt ugyan hiába szólongatta.
    Ekkor varázsdalt énekelt, így:

Héj, kacsák, ti hófehérek,
kék vízen úszkálók, kérlek,
fürtös fejű feleségem
közületek visszakérem,
közületek hívogatom,
fehér kacsák közt nem hagyom,
énelőlem ne szökdössön,
csapattal ne rejtőzködjön,
kék vízen már ne úszkáljon,
ura eleibe szálljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A legszebbik kacsa azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Ismét beültek az iratos szánba, röpült a három nyarat látott jeles csikó, nyomában csak úgy zúgott-surrogott a levegő. Röpültek a nagy vizek, hallgatag habok felett, mígnem ismét rájuk köszöntött az éjszaka. Ilmarinen, a híres kovács ekkkor ismét elénekelte varázsdalát:

Héj, ti hallgatag halk habok,
most énreám hallgassatok!
Itt egy kicsit megpihennénk,
ha fekvén lefeküdhetnénk,
ha sziget teremne ide,
hallgatag habok hegyibe,
hogy Katarinámmal éjjel,
fürtös fejű feleséggel,
selymes füvön lenne álmunk,
zizegő szénában ágyunk.
Hát azt kiáltom én fennen:
dombos sziget emelkedjen
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


S nyomban sziget emelkedett a hallgatag habok hegyibe. megpihent a csikó, megállt a szán, s ők ágyat vetettek a selymes füben. Reggelre kelve, Ilmarinen megint csak hűlt helyét találta Katarinának. Fölugrott, szaladt a partra, megszámlálta a vízmosta köveket: eggyel több volt, mint az este.
-    Ne rejtőzködj előlem, Katarina, gyere vissza  hozzám, fürtös fejű! – szólongatta Ilmarinen a
legcsillogóbb követ, de ugyan hiába szólongatta. Megint csak elénekelte varázsdalát:

Héj, vízmosta kövek, kérlek,
Katarinám eresszétek,
köztetek a fürtös fejű,
tiköztetek rejtőzködik,
mind éntőlem elszökdösik,
változik csillogó kővé,
tündökletes tündöklővé.
Közületek kivessétek,
kövek, kövek, ti kemények,
ura eleibe álljon,
ura elől ne bujkáljon,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!


A legcsillogóbb kő azon nyomban visszaváltozott asszonnyá. Csakhogy Ilmarinen, a híres kovács ekkor már nagyon haragudott a fehér arcú Katarinára, s kemény szavakkal támadt rá:
-    Teérted én már elviseltem olyan fáradalmakat, teérted én már kiálltam három olyan próbát, hogy
 valamennyi becsületére vált volna a legerősebb óriásnak is, és te mégis megcsalsz, álnokul bujkálsz előlem, kacsává, kővé változol, nehogy rád találjak. Menj hát, eredj az utadra, vándorolj a tengeren, végtelen vizeken, hallgatag habok felett, mindig szembe a széllel, míg a világ-világ, hozzám vissza többé ne találj!
    A fehér arcú Katarina nyomban sirállyá változott, szétterjesztette fehér szárnyait, s szállt szembe, örökösen szembe a széllel.
Ilmarinen meg hazaszáguldott három nyarat látott jeles csikajával, de a szíve csupa keserűség volt. Nem akart egyedül, feleség nélkül élni, vasból, rézből, aranyból kovácsolt hát magának asszonyt. Mikor elkészült, Ilmarinen hosszan nézegette, aztán fölsóhajtott:
-    Szép ám ez is, ha nem is olyan szép, mint a fehér arcú Katarina volt, szép is, csöndes is, jó is, de
 hallgat, egyre csak hallgat, a szája nem nyílik édes szóra.
Ahogy eljött az este, Ilmarinen, a híres kovács selyemágyba fektette a vasból, rézből, aranyból kovácsolt asszonyt, s maga is lefeküdt melléje. Mielőtt elaludt volna, jobbját a maga kovácsolta asszony vállára, balját meg a saját mellére tette. Reggelre kelve iszonyodva vette észre, hogy a jobb keze jéghideggé dermed, csak a bal keze meleg, amelyik a saját mellén nyugodott. És ekkor keserű szívvel mondta Ilmarinen, a híres kovács:
-    Jaj, senki sem kovácsolhat magának asszonyt, magára marad az, aki nem őrzi meg rég választott
 mátkáját….
És ekkor Ilmarinen elénekelte utolsó varázsdalát, így:

Nem kell vasból való asszony,
se rézből kovácsolt asszony,
aranyból se kellhet asszony,
hanem hús-vér-lelkes asszony,
Jöjjön az én fürtös fejűm,
jöjjön az én Katarinám,
sirály képében ne szálljon,
ne bolyongjon a világon,
ne szálldosson széllel szembe,
de jöjjön ura elejbe,
Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára!

A végtelen vizek, a hallgatag habok felett a széllel szembeszálló sirály meghallotta a varázsdalt, szélirányba fordult, Ilmarinen hajlékába szállt, s a küszöbén visszanyerte régi alakját; mire a varázsdal véget ért, Ilmarinen előtt állt a fürtös fejű, fehér arcú Katarina. Azontúl boldogan éltek, s talán még máig is élnek, ha meg nem haltak.

A fehér és a fekete király

Szlovén népmese

Élt egyszer egy király, aki nagyon vágyott egy fiúgyermekre, de sohasem teljesült a kívánsága. Amikor egy nap az erdőn sétált elgondolkodva, nagyon megszomjazott. Vizet keresett, hogy eloltsa a szomját, hát egyszer csak egy szép forrást pillantott meg maga előtt, a víz színén pedig egy aranypoharat.
Odalépett a király a forráshoz, és a pohár után nyúlt, hogy igyon belőle, de a pohár elsiklott előle, és akárhogy igyekezett is, csak nem tudta elkapni. Méregbe gurult a király, hasra feküdt, úgy ivott a vízből. Amikor fel akart állni, valaki erősen fogta a szakállát, és nem akarta elengedni.
– A kezemben vagy, fehér király! – szólt egy hang a vízből. – Drágán megfizetsz a vízért, amit a forrásomból ittál!  Kérte a fehér király az ellenségét, a fekete királyt, a forrás urát, a nagy varázslót, hogy eressze el, megfizet mindennel, amit csak kíván.
– Jól van – felelte a varázsló –, ha nekem adod, amid otthon van, de magad sem tudsz még róla, akkor szabadon engedlek. Mit volt mit tenni, megígért az ellenségének mindent, amit kívánt, pedig még maga sem tudta, mi légyen az. Amikor visszatért a várába, szolgái már a kapuban tudatták vele az örömhírt, hogy miközben ő az erdőben járt, a felesége fiút szült neki. Boldogan sietett be a király a várba, hogy a tulajdon szemével győződjék meg arról, az Isten valóban meghallgatta kérését. De hamarosan elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy akaratlanul is eladta fiát a varázslónak.
–    Miért szomorodtál el hirtelen? – kérdezte tőle a felesége.
A király elmondta, mi történt vele az erdőben, öröm helyett ismét szomorúság borult az otthonukra. A király és a királyné rettegve várta, mikor jön el a varázsló a gyermekért. Teltek-múltak a napok, de senki sem jelentkezett. A király hamarosan megvigasztalódott, mert azt hitte, hogy a varázsló nem a fiára, hanem valami másra gondolt.
Múltak a hetek, hónapok, az évek, és a kisgyermek felnőtt férfivá serdült. Amikor betöltötte a huszonegyedik évét, egy napon elment vadászni. Űzőbe vett egy karcsú szarvast, és az becsalta őt az erdő mélyébe. Futás közben a szarvas egyszer csak megfordult, megrázkódott, és ott állt a vadász előtt a fekete király.
– Jól meghajtottál, te királyfi – mondta neki nevetve.
A királyfi megijedt, a varázsló pedig így folytatta:
– Nekem ígért az apád, mielőtt még megszülettél volna. Eljött az idő, hogy jelentkezz nálam. Várni foglak, mielőtt eltelne tizennégy nap. E szavak után a varázsló eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hazatért a királyfi, és elmondta apjának, mi történt vele. Elbúcsúzott a szüleitől, és útnak indult, hogy megkeresse a varázslót. Ismeretlen utakon vándorolt, és egy napon elért egy nagy erdőben álló házikóhoz, amelyben egy ősz öreg anyóka éldegélt. Megkérte a királyfi az anyókát, mutassa meg, melyik út vezet a fekete király várához.
– Nem ismerem az odavezető utat – válaszolta az anyóka. – Hanem adok neked egy gyűrűt, amely, ha odavágod a földhöz, íziben lóvá változik. A ló majd elvisz oda, ahova akarod.
A királyfi úgy tett, ahogyan az anyóka meghagyta neki, és a ló el is vitte a fekete király várához. Amint a vár felé közeledett, meglátta, hogy a király lányai kint fürödnek a patakban. Halkan odalopódzott a patakhoz, és ellopta a legkisebbik ruháját, majd elrejtőzött a bokrok közé.
A varázsló lányai a fürdés végeztével elkezdtek öltözködni. Mindegyik megtalálta a maga ruháját, csak a legkisebbik kereste mindhiába. A nővérei felöltöztek és hazamentek, a legkisebbik meg ott maradt egyedül a patakparton, és elkezdett sírni.
Ekkor előjött a királyfi, és így szólt hozzá:
– Ne sírdogálj, Zeluma, fekete király lánya. Itt van a ruhád, vedd el és öltözz fel.
Felöltözött a leányka, majd együtt indultak el a varázsló vára felé. Útközben egymásba szerettek, és Zeluma megígérte a királyfinak, hogy segíteni fogja minden bajban, és megmenti apja kezéből. Ahogy megérkeztek a várba, a királyfi tüstént megkereste a varázslót.
– Már vártalak. Most eredj pihenni, mert este vár rád az első próbatétel.
A varázsló mutatott neki egy kis szobát, mondván, hogy itt fog lakni, amíg le nem telik a szolgálata.
Este a fekete király megmondta a királyfinak, mi lesz az első feladata:
– Reggelre építened kell egy olyan várat, mint az enyém. A vár előtt legyen egy tó és abban aranyhalak. Ha ezt nem teljesíted, a fejedet veszem!
Kétségbeesve tért vissza a királyfi a szobájába, mert biztos volt benne, hogy ez lesz élete utolsó éjszakája. Nemsokára felkereste őt Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot kapott az apjától. Mondta neki a királyfi, hogy ezt a dolgot semmiképp sem tudja teljesíteni. Zeluma csak kacagott egyet, és ezt mondta:
– Te csak aludj nyugodtan, és amikor reggel felébredsz, úgy lesz minden, ahogyan apám kívánta.
Másnap reggel elámult a fekete király. Sokkal szebb várat pillantott meg, mint az övé. A vár előtt egy tó terült el, s vizében vígan ficánkoltak az aranyhalacskák.
Dühös volt a varázsló, és ezt gondolta: „Várj csak, úgyis lépre csallak!”
Második este azt mondta a királyfinak, hogy bemutatja a lányait, neki pedig el kell találnia, melyikük Zeluma, a legfiatalabbik. A királyfi most vidáman tért vissza a szobájába, és azt mondta Zelumának, aki már várt rá, hogy ezúttal könnyű feladatot kapott. Őt kell felismernie nővérei között.
– Nem úgy van az, királyfi, korai még az örömöd! Huszonnégyen vagyunk testvérek, és hárman-hárman annyira hasonlítunk egymásra, hogy még apánk is nehezen különböztet meg bennünket. Arról fogsz rám ismerni, hogy egy aranylegyecske fog előttem röpködni.
Hívatja másnap a varázsló a királyfit, és mutatja neki a lányait. A királyfi már messziről észrevette az aranylegyecskét, amely ott röpködött az egyik leány előtt. Közelebb lépett, és ezt mondta a fekete királynak:
– Ő Zeluma, a te legkisebbik lányod!
Haragudott a varázsló, amiért a királyfi a második feladatot is megoldotta. Mérgesen ezt mondta neki:
– Holnap a szemem láttára kell savanyú uborkából aranycipellőket csinálnod. Ha ezt nem teljesíted, elbúcsúzhatsz az életedtől!
Este ismét eljött hozzá Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot tűzött ki az apja. Amikor a királyfi megmondta neki, hogy savanyú uborkából kell aranycipellőket készítenie, a leányka megrázta a fejét.
– Ezt nem tudod teljesíteni, és most én sem tudok segíteni, mert akkor apánk mindkettőnket megölne. Nem marad más hátra, mint hogy ma éjjel el kell menekülnünk a te édesapádhoz.
Zeluma kitépett egy szálat a királyfi hajából, rákötötte a kilincsre, és megparancsolta a hajszálnak, hogy válaszoljon, ha valaki keresi a királyfit. Azután kimásztak az ablakon. A királyfi a földre dobta a gyűrűjét, az tüstént lóvá változott. Felpattantak rá, és a ló elvágtatott velük a királyfi otthonába.
Másnap a varázsló már korán reggel várta a királyfit, de az nem volt sehol. Küldte a szolgáit, ébresszék fel. Amikor azok bekopogtak az ajtón, a királyfi haja szála megszólalt, és kérte őket, hagyják még egy kicsit aludni, mert nagyon fáradt. Két óra múlva megint ébresztgették, és a hajszál megint megkérte őket, hagyják aludni délig. Délben megint költögetik, kopogtatnak, dörömbölnek az ajtón, de senki sem válaszol. Már azt hitték, hogy véget vetett az életének, és rátörték az ajtót. Átkutatták az egész szobát, de hiába. A királyfit nem találták. Futottak íziben a varázslóhoz, és elmondtak neki mindent.
Ahogy ezt a fekete király meghallotta, tüstént tudta, hogy itt valami nincs rendjén, ezért maga ment, hogy átkutassa a szobát. Ahogy keresgél, megtalálja a hajszálat, amelyet a leánya kötött a kilincsre, és amely válaszolt a királyfi helyett. Jönnek a varázsló lányai is, és mondják az apjuknak, hogy Zelumának nyoma veszett.
Több se kellett a királynak! Azonnal hívatta négy sárkányát, megparancsolta nekik, röpüljenek el a leánya meg a királyfi után, és élve vagy halva, de hozzák őket vissza.
Nyomukba eredtek a sárkányok, és röpültek, ahogy csak bírtak. A leányka egyszer csak hátranézett, és látja, hogy apja utánuk küldte a sárkányokat. Mindjárt leugrott a lóról, és a királyfit átváltoztatta kápolnává, magát pedig haranggá. Odaértek a sárkányok a kápolnához, és látták, hogy, az üldözötteknek nyomuk veszett. Átkutatták a kápolnát, s mivel nem találták őket, visszamentek.
Amikor elmúlt a veszély, a királyfi és Zeluma folytatta útját.
Visszaérve mondták a sárkányok a fekete királynak, hogy nem találták meg a szökevényeket. Haragszik a király, amiért a sárkányok nem rombolták le a kápolnát, és nem törték össze a harangot. Gyorsan utánaküldött a szökevényeknek hat másik sárkányt.
Szélsebesen ért nyomukba a hat sárkány. Zeluma ismét észrevette őket, és leugrott a lóról. Magát patakká változtatta, a királyfit pedig híddá. Odaértek a sárkányok, keresték őket a híd körül, ahol a nyomukat vesztették. És mivel nem találtak rájuk, megfordultak és visszarepültek.
Alighogy elmúlt a veszély, a szökevények tovább folytatták útjukat a királyfi vára felé.
Hazamentek a sárkányok, és megmondták az uruknak, mint vesztettek nyomot a hídnál. A varázsló most maga indul utánuk tomboló haraggal. Kis idő múlva Zeluma hátranézett, és látta, hogy maga az apja vágtat utánuk. Megrémült, és azt mondta a királyfinak, sarkantyúzza meg a lovát, mert ha a varázsló utoléri őket, ütött az utolsó órájuk. A királyfi hajtotta a lovat, ahogy csak bírta, de a varázsló egyre közelebb ért. A ló összeszedte minden erejét, és berobogott a fehér király várának kapuján. A varázslónak itt többé nem volt hatalma, dühösen nekiment a vár falának, de olyan erővel, hogy halálra zúzta magát.
A fehér király nagy örömmel fogadta a fiát és annak menyasszonyát, Zelumát. A rákövetkező héten nagy vendégséget hívott össze, amely eltartott kilencvenkilenc napig. Patakokban folyt a bor, még a verebek is lerészegedtek, és mivel máig sem józanodtak ki, még most is mindegyre két lábon ugrándoznak.

Gállos Orsolya fordítása

Template by:
Free Blog Templates