Üzemeltető: Blogger.

2012. február 24., péntek

Hársvitéz

Román népmese



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó és egy öreganyó. Nem volt azoknak soha egy gyermekük sem, pedig annyira kívánták, hogy majd meghaltak a gyermek utáni sóvárgástól. Különösen az anyóka epekedett nagyon, szüntelenül fohászkodott az istenhez, könyörüljön meg rajtuk, s ajándékozza meg egy kisgyermekkel. Ám az isten tudja, mit kell teljesíteni a halandók kéréseiből, s mit nem. Nem született az anyókának gyermeke. Mit csináljon szegény? Készített egy bölcsőt, beletett egy szépen bebugyolált, gyermekként felöltöztetett hársfa darabot. Bárki azt hihette volna, hogy megháborodott szegény.
Amikor egy kis szabad ideje akadt, állandóan ringatta a hársfát, és dalolgatott neki szebbnél-szebb énekeket. Egyszer aztán, nem is akart hinni a fülének, gyermeksírást hallott a bölcsőből. Előbb nagyon megijedt, de amikor belenézett a bölcsőbe és a fadarab helyén egy gyönyörű fiút látott, majd eszét vesztette az örömtől. Olyan szép legényke volt, hogy olyant még nem látott a világ. Sírt, nevetett az anyóka, rohangált ki s be a házba, nem tudta, hogyan köszönhetné meg az istennek, hogy könyörült rajtuk, és gyermekkel ajándékozta meg vénségükre. Mikor az apóka hazafelé jött a munkából, az anyóka szembeszaladt vele, s mutogatta neki a fiút.
Megnézte az öreg a gyönyörű gyermeket, és szemeit az ég felé fordítva, hálát adott az istennek a szép ajándékért.
Megkeresztelték a gyermeket, a Hársvitéz nevet kapta. Nagy dínomdánom volt a komabálon, sok-sok fogásból állt a lakoma, hiszen a két vén tehetős, vagyonos ember maradt, nem volt gyermekük, akire elköltsék, amit szereztek.
Csodálatos gyorsasággal nőtt Hársvitéz. Amennyit egy mai gyermek egy esztendő alatt nő, annyit növekedett Hársvitéz egyetlen nap alatt. Körülbelül két esztendő múlva már olyan derék dalia lett, hogy a falu legerősebb legényeivel is megküzdött, és mindig ő maradt a győztes.
Egy szép napon Hársvitéz megpillantotta a kamrában az öregapó fiatalkori fegyverét. Nem sokat teketóriázott, leakasztotta a szegről, és elindult vadászni. Hiába marasztalta az öreganyóka, hasztalan ijesztgette, hogy mennyi baj leselkedik rá az idegenben – még nagyobb lett a mehetnéke.
Elindult Hársvitéz, beért az erdőbe; három éjjel s három nap kódorgott a fák között. Harmadnap reggel egy tisztás szélén különös szerzetet pillantott meg; ember volt az, de amit művelt az igen furcsa volt: az egyenes fákat görbítgette, a görbéket meg egyenesítette.
Hársvitéz, ezt látva, megkérdezte tőle, miért rongálja a fákat. Fagörbítő, mert így hívták azt az embert, azt felelte neki, hogy ne üsse az orrát olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá, de ha nincs ellenére a dolog, felcsaphat kenyeres pajtásának, hátha a testi-lelki jó barátság valamikor mindkettőjüknek hasznára lehet. Hársvitéz nem bánta a dolgot, felcsapott Fagörbítő pajtásának, és együtt indultak tovább az erdőben. Mentek, amíg mentek, de egyszer csak egy sziklás vidéken megpillantottak egy embert. Az is furcsa dolgot művelt: a sziklákat, köveket gyúrta. Testi-lelki jó baráttá, kenyeres pajtássá fogadták Kőgyúrót is, hiszen mondanom sem kellene, hogy e különös szerzet is arról kapta a nevét, amit csinált, tehát Kőgyúrónak hívták. Hosszas vándorlás után megtelepedtek egy erdőben. Kunyhót építettek maguknak, hogy ne kelljen a szabad ég alatt éjszakázniuk. Megegyeztek abban, hogy mindennap otthon marad közülük egy főzni, a másik kettő pedig elmegy vadászni.
Első nap Fagörbítő maradt otthon. Finom ebédet készített. Ott álldogált a tűz mellett, a bográcsnál, és pajtásait várta. Ahogy ott álldogál gondolataiba merülve, egyszer csak megjelenik egy rusnya teremtmény, egy ősz szakállú emberke, akinek a teste nem volt nagyobb a tenyerem hosszánál, de a szakálla hét rőf is lehetett; azért nevezték Hétrőfösnek.
Fagörbítő jóformán még meg sem csodálhatta a kis emberkét, az már a bográcshoz ugrott, s mind egy cseppig kiitta az ételt belőle. Fagörbítő elkapta Hétrőfös szakállát, félig eltört egy nagy fát, becsíptette oda a rusnya emberke szakállát, hogy az mozdulni sem tudott. Amikor Hársvitéz és Kőgyúró hazaértek, látják, hogy egy rusnya emberke fickándozik fába szorított szakálla körül, Fagörbítő pedig új ételt főz, hiszen az elsőből mutatóba sem maradt.
Hársvitéz odalépett Hétrősföshöz, kiszabadította szakállát a fából, s az egyszeriben úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Nagy későre Fagörbítő csak megfőzte az ételt. Ettek, lepihentek, egész éjjel jól aludtak. Másnap Kőgyúróra került az otthon maradás sora. Vele is pontosan minden úgy történt, mint előző nap Fagörbítővel. Megjelent Hétrőfös és az utolsó cseppig megette az ételt. Amikor a vadászatból hazatértek, Hársvitéz megpillantotta Hétrőföst, szakálla hatalmas sziklával volt megnyomtatva, ott fickándozott, nem tudott szabadulni. Hársvitéz odalépett, elgördítette a hatalmas kődarabot az emberke szakálláról, az pedig volt, nincs, eltűnt rögtön.
Harmadik nap Hársvitéz maradt otthon ebédet főzni. De ő okosabb volt, két ebédet készített már előre, s amikor Hétrőfös megjelent, jóllakatta. A vadászatból hazatérők hiába nézelődtek, sehol sem látták Hétrőföst, s az ebéd is ott gőzölgött a bográcsban – éppen olyan volt, amilyennek az éhes ember a jó ebédet elképzeli, ízletes, sem túlforró, sem túl hideg.
Miután jóllaktak, mind a hárman felkerekedtek, átkeltek a hegyeken, és ott addig mentek, amíg egy király birtokára tévedtek. Ott az erdőben a király erdőkerülői rajtakapták Fagörbítőt, amint éppen hajlítgatta a szép fákat. Mind a hármukat megkötözték, s a király elé hurcolták. A király rettenetesen lehordta őket, s meg is akarta vesszőztetni, de megakadt a szeme Hársvitézen – látta, milyen daliás, erős, szép legény, ezért így szólt:
– Megbocsátok nektek, ha három lányomat kiszabadítjátok a sárkányok fogságából.
A király azt is megígérte, hogy a lányait feleségül adja hozzájuk, és a birodalmát is háromfelé osztja közöttük, csak szabadítsák meg a lányait.
Hársvitéz megígérte, hogy kiszabadítja a lányokat, és miután a király ellátta őket útravalóval, tiszta fehérneművel, elindultak megmenteni a királylányokat a sárkányok fogságából.
Mentek hegyen-völgyön, sok országon át, amíg egy kúthoz értek, amely a sötétség birodalmának lejárata volt; ott, a sötétség birodalmában tanyáztak a sárkányok.
A világosság birodalmából a sötétség birodalmába csak a sárkányok kútján keresztül lehet lejutni. Előbb Fagörbítőt engedték le a kútba. Abban egyeztek meg, hogy amikor rázni kezdi a kötelet, felhúzzák gyorsan. A kötél még félig sem ereszkedett le a kútba, amikor Hársvitéz már érezte, hogy Fagörbítő erősen rázza a kötelet.
– Mi történt veled, Fagörbítő, hogy ilyen hamar rázni kezdted a kötelet?
– Mi történt volna? Majd meghaltam a rettenetes bűztől, ami ott a kútban terjeng.
– Várj – mondta Kőgyúró –, majd én próbálkozom!
De ő is úgy járt, mint Fagörbítő.
Hársvitézre került a próbálkozás sora. Meghagyta, hogy ha rázza a kötelet, nehogy kihúzzák, hanem engedjék még gyorsabban lefelé.
Három napig ereszkedett lefelé Hársvitéz, amíg a kút fenekére ért. S hogy mit talált ott! Kígyók, szörnyek, háznyi nagy békák hemzsegtek egymás hegyén-hátán. Hársvitéz előrántotta a kardját, és mind megölte a rusnya hüllőket.
Miután így szépen megszabadult, a legidősebb sárkány udvarába indult.
Micsoda világ volt az! Más nap ragyogott ott, szebb a miénknél, a hold is fényesebb, s a kertek szebbek, virágzóbbak, mint az édenben. Amikor Hársvitéz a sárkány udvarába ért, megkereste a király leányát. A királylány, ahogy meglátta, így kiáltott fel:
– Mily szép, erős legény vagy, mégis megöl a gonosz sárkány, mihelyt megpillant.
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S miről tudod meg, hogy hazafelé tart?
– Három mérföldről hazahajítja a buzogányát, s olyankor készen kell lenni az ebédnek.
Amint így beszélgettek, egyszer csak valami súlyos tárgy zuhant a kastély közelébe, mert kapu, ajtó, ablak megrezdült a nagy döndüléstől. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta, s nem hárommérföldnyire, öt mérföldre hajította vissza.
Amikor a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett süvített el, a füle hegyét is eltalálta, annyira el, hogy egy darabkát le is szakított belőle. Sarkantyúzni kezdte erre a lovát a sárkány, rettenetes dühvel vágtatott haza. Amikor a bejáratnál a rézhídra ért, a lova ijedten horkantgatni kezdett, és hegyezte a fülét, mintha farkast látna.
Megszólalt a sárkány:
Kutyák egyék a húsodat, vén gebe! Mitől ijedezel? Nincs farkas a híd alatt, csak Hársvitéz bújt oda.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt a sárkányhoz:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
A sárkány így felelt:
– Inkább karra. Birkózzunk, úgy igazságosabb. Erre összeakaszkodott Hársvitéz a sárkánnyal! Előbb a sárkány csapta úgy földhöz őt, hogy derékig belesüppedt a talajba, de az után kiugrott Hársvitéz és úgy odateremtette a sárkányt, hogy nyakig a földbe került. Előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét. Azután felült a sárkány lovára és bekocogott az udvarba.
Hogy örült a királylány, amikor a győztesen visszatérő vitézt megpillantotta! De Hársvitéz nem hagyott neki sok időt a lelkendezésre, nyomban megkérdezte:
– Mit csinált a sárkány a kastélyával, amikor elment valahová?
– Ezzel az ostorral, ami itt a szegen függ, hármat rittyentett, s a kastély két almává változott.
Fogta Hársvitéz is az ostort és hármat rittyentett vele. Amikor harmadszor csattant az ostor, a kastély két almává változott. Hársvitéz odaadta a királylánynak a két almát.
Miután így megszabadította a király legnagyobb lányát, Hársvitéz elment a középső sárkány udvarába, hasonlóképpen legyőzte azt is, és megszabadította a király középső lányát is.
Már csak az maradt hátra, hogy a király legkisebb lányát is megszabadítsa a legkisebb sárkány fogságából.
A középső s a nagyobb lány megszabadítása sem volt könnyű, de sokkal nehezebb feladat volt a legkisebb sárkánnyal elbánni, mert az, hiába volt a legkisebb, de a legerősebb volt a három közül.
Már csak addig, amíg a legkisebb sárkány kastélyáig jutott, addig is szörnyű kalandokon ment át. Egy erdőn kellett áthaladnia, ahol minden lépésre valamilyen szörnnyel kellett megküzdenie. De odaért valahogy. Amikor a legkisebb királylány megpillantotta, így szólt hozzá:
– Milyen derék, szép legény vagy, s az a gonosz sárkány mégis, hogy elpusztít!
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S honnan tudod meg, hogy elindult hazafelé?
– Hét mérföldről hazahajítja a buzogányát, s akkor az ebédnek készen kell lennie.
Ahogy így beszélgetnek, rettenetes nagy döndülést hallanak, belerezzent a kastély minden eresztéke. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta és kilenc mérföldre hajította vissza. Ahogy a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett elzúgott, tövestül leborotválta a sárkány fülét.
Amikor a vágtázva hazatérő sárkány a kastélybejárat aranyhídjára ért, felhorkant a lova, s visszahőkölt. A sárkány szitkozódni kezdett:
– Hollók szedjék ki a szemed, hitvány gebe! Mit ijedezel? A híd alatt csak Hársvitéz rejtőzködik.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
– Karra! – válaszolt a sárkány. – Birkózni becsületesebb.
Birkózni kezdtek. Küzdöttek reggeltől estig, estétől reggelig, de egyiknek sem sikerült legyőznie a másikat.
Mindketten nagyon éhesek, szomjasok voltak. A sárkány megpillantott egy varjút, és megszólította:
-Adj egy csöpp vizet, neked adom Hársvitéz holttestét.
Hársvitéz is szólt a varjúhoz:
– Adj innom, s neked adom a három sárkány holttestét, jóllakhat belőle egész nemzetséged.
A varjú ekkor egy tóhoz repült, vizet vett a csőrébe és Hársvitéz szájába csurgatta.
Erőre kapott a víztől Hársvitéz, megmarkolta a sárkányt és úgy odateremtette, hogy nyakig süppedt a földbe.
Azután előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét.
A sárkány kastélyát két almává változtatta, és a legkisebb királylánynak ajándékozta. Ez a lány volt a legszebb a három közül, és Hársvitéz ki is nézte magának, gondolta, elveszi feleségül.
Elindult Hársvitéz a három királylánnyal a kút felé, amin keresztül az alsó világból a felsőbe lehetett jutni. Amikor a kút fenekéhez értek, Hársvitéz megrángatta a kötelet, és fentről is rángatással válaszoltak. Ez azt jelentette, hogy a kút szájánál várakozik Hársvitéz két kenyeres pajtása, Fagörbítő és Kőgyúró. A kötél végén egy ágyszerű alkalmatosság volt, akkora, hogy a három lány nyugodtan elfért rajta. Ráültette őket Hársvitéz és megrázta a kötelet. Hamarosan húzni kezdték fentről. Hársvitéz egyedül maradt.
Amikor Fagörbítő és Kőgyúró megpillantotta a három széplányt, azt sem tudta, mit csináljon örömében. Csak nagy későn kaptak észbe, hogy ismét le kell engedni a kötelet, Hársvitéz után.
Kötéleresztés közben azonban eszükbe jutott, milyen jó volna megszabadulni Hársvitéztől. Meg is egyeztek gyorsan, hogy félig felhúzzák, aztán visszaejtik, hadd lelje halálát a kútban.
Hársvitéz is tartott attól, hogy valami ilyent eszelhetnek ki a cimborái, ezért nem ő ült a kötél végén függő alkalmatosságra, csak egy nagykövet helyezett rá, és megrángatta a kötelet. Emelkedni kezdett a kő, de egy idő múlva süvítve visszazuhant.
Hársvitéz ekképpen meggyőződött cimborái elvetemültségéről, és visszaindult az alsó világba, ahol oly sok hőstettet vitt véghez. Amint összevissza kóborolt, egyszer csak Hétrőfös udvarába tévedt, mert a kicsi emberke háza is ott volt lenn, a másik világban. Megörvendett neki az öreg, hiszen olyan jól tartotta egykor, hogy annak a lakomának nagyszerű ízeit nem tudta elfelejteni. Megkérdezte Hársvitézt, mi szél vitte arra.
Hársvitéz sorban minden elmesélt, hogyan győzte le a sárkányokat, s milyen fondorlattal akarta elpusztítani őt két kenyeres pajtása, és arra kérte Hétrőföst, hogy segítsen neki feljutni a mi világunkba.
– Senki sem segíthet rajtad, édes fiam – válaszolt kérésére Hétrőfös –, egyedül csak a legnagyobb sárkány erdejében élő nagy sas madár. Az a sas minden évben tizenkét tojást tojik, de egy fiókát sem tud felnevelni, mert amíg élelemért megy, a sárkány a fészkéhez settenkedik, és megeszi a fiókákat. Ha sikerülne megölnöd azt a sárkányt is, a sas biztosan kisegítene a bajból.
Hétrőfös kioktatta Hársvitézt, hogyan viselkedjék, ha találkozik a sassal, azután búcsút vettek egymástól. Elváláskor még visszaszólt Hétrőfös:
– Rendesen viselkedtél velem, segítettem rajtad, de ha te is úgy tettél volna, akkor mint két cimborád, sohasem szabadultál volna innen.
Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány erdejébe, és megtalálta a sas fészkét. Éppen akkor bukkant fel egy tengerszemből a sárkány, hogy megegye a sas fiait. Hársvitéz előrántotta kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkány fejét; megszabadította a sas fiókákat. Örvendtek a fiókák.
– Ha anyánk meglát, örömében megesz. Gyorsan tollpihévé változtatták Hársvitézt, és a legkisebb fióka szárnya alá dugták.
Amikor a sas visszatért, és látta, hogy épségben megvan valamennyi fiókája, majd meghalt az örömtől.
– Ki szabadított meg, kedves gyermekeim?
– Egy szép, erős legény – válaszolták a sas fiúk.
– Merre ment?
– Kelet felé – válaszolták a fiókák.
A sas, szélnél sebesebben, kelet felé szárnyalt, hogy megtalálja fiai megmentőjét, de nyomára sem bukkant.
– Merre ment az a legény, kedves gyermekeim?
– Nyugat felé.
Nyugat felé is elröpült a sas, de ott sem találta meg a legényt.
Miután déli s északi irányban is kereste már a legényt, a fiókák így szóltak hozzá:
– Megmondjuk anyánk, hol az a legény, aki megmentett bennünket, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem eszed meg.
– Nem eszem meg, kedves fiókáim!
Ekkor a legkisebb sas fiú elővett szárnya alól egy kis tollpihét, és ledobta. Büszke, szép legénnyé változott, mihelyt földre ért, Hársvitéz volt az.
A sas örömében mégis lenyelte, de nyomban ki is köpte, és Hársvitéz, aki addig sem volt csúnya, ezerszer szebb lett, mint előbb.
– Mit kívánsz tőlem, szép dalia, jótetted jutalmául? – kérdezte a sas.
– Vigyél vissza a másik világba! – válaszolt Hársvitéz.
– Készülj fel az útra. Szerezz tizenkét hordó bort, és tizenkét sült ökröt; holnap indulunk.
Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány birtokára, kivezetett az istállóból tizenkét ökröt, megsütötte; szerzett mellé tizenkét hordó bort is, és másnap reggel a sok elemózsiával feltelepedett a sas szárnyára.
Mentek, röpültek hegyek, völgyek és vizek fölött.
Valahányszor megéhezett a sas, Hársvitéz adott neki egy hordó bort, és egy sült ökröt.
Olyan sokáig repültek, hogy Hársvitéznek már csak egy pohárnyi bora volt az utolsó hordó alján; sült hús, egy fatat nem sok, de annyi sem maradt.
– Adj innom, s ennem – szólt a sas –, mert nem bírom már az éhséget és a szomjúságot.
– Csak egy pohár borunk maradt – válaszolt Hársvitéz.
– Adj húst, ahonnan tudsz, mert nem bírom tovább, s mindketten elpusztulunk!
Ekkor Hársvitéz kivágott a talpából egy darab húst, és megetette a sast.
Azóta homorú az ember talpa, az a darab hús hiányzik a lábujjaink s a sarkunk közül, amit Hársvitéz kivágott akkor.
– Jó az emberhús – mondta a sas –, ha előbb tudom, megettelek volna.
Röpültek, haladtak még egy ideig, aztán végre Hársvitéz megpillantotta az otthoni, ismerős világot.
Innen már gyalog folytatta útját Hársvitéz. Ment, addig ment, amíg annak a királynak az udvarába ért, akinek megmentette lányait. A nagyobb lányok férjhez mentek, egyik Fagörbítőhöz, másik Kőgyúróhoz, de a legkisebb lány, mert nem fogadott szót az apjának, és nem ment hozzá egy királyfihoz, Fagörbítő udvarába került cselédlánynak.
Amikor Hársvitéz a királynak elmondta kalandjait, s azt, hogyan csúfolták meg a barátságot Fagörbítő és Kőgyúró, nagyon mérges lett. Mindent elvett a két ravasz fickótól, egész királyságát Hársvitéznek adta, s a szép dalia ráadásul még a legkisebb királylány kezét is megkapta. Hét országra szóló lakodalmat csaptak, meghívták rá a Hársvitézt felnevelő öreganyót, s öregapót is.
Hársvitéz lakodalmán én is táncoltam volna, ha akkor élek, mert akkorjában még nem tartották annyira távol a parasztot maguktól a földesurak, mint manapság.
Egy szamócán lovagoltam, s ahogy tudtam, úgy hazudtam.



Györgyjakab János fordítása

A hegyi manó

Svájci népmese


Élt hajdanában egy szegény ember: sorsa mostoha volt, a balszerencse valósággal üldözte.
Rozoga kunyhója, melyben feleségével és öt gyermekével tengődött, meredek lejtőn állt, de olyan ferdén, hogy akármikor a fejükre omolhatott. A hitvány ólban egyetlen árva kecskéjük mekegett.
A falu pásztora minden reggel kihajtotta ezt a kecskét a jó füvű legelőre: de egy este a nyáj nélküle tért haza. A pásztor azt mondta, hogy biztosan a keselyű rabolta el.
Odalett az édes tejet adó, kedves jószág! A szegény ember, meg a felesége, a gyermekek sírtak-ríttak bánatukban.
- Hagyjátok már abba a sírást! - szólt az ember. - Hajnalban felmegyek a legelőre, s megkeresem a jó Muttlit!
Abbahagyták a sírást, és nyugovóra tértek.
A szegény ember még pitymallat és gyöngyharmat előtt nekivágott a hegyi útnak.
Benézett minden szakadékba, kotorékba, de a kecskét nem találta. Már alkonyodott. A sok járkálástól, kapaszkodástól elcsigázva, lepihent egy szikla tövében.
"Hol lehet az a kedves jószág? S vajon él-e még egyáltalán?" - tűnődött még egy darabig, aztán mély álomba merült.
Egyszerre csak látja, hogy egy zöld köpenykés, piros süveges manócska lopózkodik feléje, s madzagon kecskét húz maga után
Muttli volt, az bizony: de mi történt vele? Szőrén kagylók, csigahéjak csüngtek és csörögtek.
A manócska barátságosan mosolygott: lenből szőtt fehér kendőt terített eléje, rá pici fehér kecskesajtot tett, a mellé pedig egy csillogó kristálycsészét.
Az embert mély álmából szépen szóló csilingelés ébresztette. Fel sem pillantott még, mikor többször oldalba bökték. "Talán csak nem...?" - csillant benne a remény, s körülnézett.
Hát, csodák csodája: ott volt a kecske és ugrált, táncolt örömében, hogy csak úgy csilingelt rajta a sok-sok csigahéj meg kagyló. És a füvön ott fehérlett a kis lenkendő, közepén a sajt és a kristálycsésze, abban pedig friss kecsketej.
Éppen indult volna Muttlival haza, amikor a zöld köpenyes, piros süveges manócska előbukkant, s így szólt:
- Állj meg egy szóra, jóember!...A kagylókra, csigahéjakra és minden egyébre, ami a kecske szőrén csüng, jól vigyázz! Otthon mindjárt szedd le róla, kössed bele ebbe a fehér kendőbe, s hagyd éjjel az asztalon. Amit pedig reggel találsz benne, méresd meg, becsültesd fel, adj el belőle, amennyit akarsz, de a pénzzel jól gazdálkodj! A kendőt és a csészét őrizd meg, ne add oda senkinek! S még valami: akár otthon töltöd az éjszakát, akár odafent a kukoricásban, éjjelre a terítő s azon a csésze, tele friss tejszínnel, az asztalon legyen!
A manócska, mihelyt a hosszú mondókát befejezte, olyan gyorsan illant el, ahogy érkezett.
Az ember még akkor is azt hitte, hogy álmodik, amikor a kunyhó előtt ujjongva táncolta körül a jó Muttlit, s bukfencet hányt örömében az öt gyerek.
S aztán mindent úgy intézett, ahogy a manócska tanácsolta. Este a csigahéjakat, kagylókat leszedte a kecske szőréről, s a kendőbe kötötte.
Hát, reggel mit lát? Egytől egyig arany- és ezüstpénzzé változtak! Futott is kincsével mindjárt a falu legbölcsebb vénemberéhez. Az sokáig latolgatta, méricskélte, megmondta, mit ér, s az embert a városba küldte egy aranyműveshez.
Az aranyműves annyi pénzt adott érte, hogy bőven telt belőle szép házra, csűrre s egy darab jó kukoricaföldre. A jó Muttlinak pedig parádés ólat építtetett. Egyszóval felvitte az Isten a dolgát!
De azért arról, amit a manócskának ígért volt, soha meg nem feledkezett: a fehér kendőt minden este az asztalra terítette, s közepére, színültig friss tejszínnel, odatette a csészét.
Szerencséjével azonban nem dicsekedett, titkát megtartotta.
A szomszédok pedig, látván a szegény ember sorsának jobbra fordulását, gazdasága virágzását, összedugták a fejüket, s azt mondogatták:
- Szentül hiszem, szövetséget kötött a hegyi manóval!

Átdolgozta: Fazekas László

2011. augusztus 26., péntek

Utazás a fák országába

Jean-Marie Gustave Le Clézio (Született: Nizza, 1940. április 13.) francia regényíró

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Unatkozott. Utazni szeretett volna, el valahová, fel az égbe, ki a tengerre, vagy a láthatáron is túlra. De hogyan? A kisfiúnak nem volt se hajója, se autója, se vonata, se semmije. Mit volt mit tennie, maradt hát, és unatkozott. Hanem egy szép napon az jutott az eszébe: útra kelni éppenséggel szárny vagy úszóalkalmatosság nélkül is lehet talán. Így támadt az az ötlete, hogy a fák országába megy. Nem hirtelen ötlet volt ez amúgy. Régóta járta az erdőt, és sokszor fogta már el mindenféle furcsa érzés, mintha szólongatnák őt a fák, vagy mintha mozognának; egyik nap erre indult, másik nap meg arra, és mindig úgy érezte, hogy elmozdulnak. Ránézésre persze nagyon is mozdulatlannak látszanak. Állnak a földben ágas-bogasan, szél borzolta ezernyi levelükkel.

      De ez csak látszat: így akarják elhitetni, hogy ők mindig-mindig ugyanott maradnak. Hogy békésen és szelíden kapaszkodnak erős gyökereikkel a fekete földbe. Aki futólag pillant rájuk, azt hiszi, hogy semmit sem akarnak, hogy nincs mondanivalójuk.
A kisfiú azonban tudta, hogy ez nem igaz. A fák nem mozdulatlanok. Évszázados, súlyos álomba merülten mintha aludnának, igen. Mintha nem gondolnának semmire.
A kisfiú ellenben jól tudta, hogy a fák nem alszanak. Csak éppen vadak és ijedősek egy kissé, és ha észreveszik, hogy ember közelít, gyökereiket megfeszítve, halottnak tettetik magukat. Valahogy úgy, ahogy a kagyló tapad rá apálykor a rücskös sziklafalra, ha emberléptek zaját hallja. A fákat meg kell szelídíteni.

Útra kelni ráért még a kisfiú, játékból nekifogott hát fákat szelídíteni. Beballagott szépen az erdőbe, vigyázva, nehogy túl nagy zajt csapjon.
Egy tisztás közepén pedig leült, és várt. Időnként halkan füttyentett, mert a fák szeretik a füttyszót. Sosem ijednek meg a madaraktól, vagy a tücsköktől, tetszik nekik a fütyülés.
Fütyült hát a kisfiú, és engedett is a fák gyökérzetének szorítása. Ágaikat ernyőformán kissé széjjelebb nyitották, a gyökereikkel pedig nyújtózkodni kezdtek; némelyik
lassan-lassan még elő is bukkant a föld alól, ami fura volt, mert a fagyökér mindig fehér marad, nem sötétíti a nap és a fény, mint az ágakat. Gyökereiket és ágaikat nyújtóztatták a fák, s ahogy nyújtóztatták, egyszer csak különös zaj hallatszott, valami ásítás féle hang morajlott elő mindenünnen az erdőből. Különösen nagyot ásítottak, hatalmasakat sóhajtva hozzá, a tölgyek. A nyárfák kevésbé hangosan, pihegve ásítottak, akárcsak a fenyők. A fák tövében libbent egyet, meghullámzott a haraszt, de nem ám a szél miatt.
Aki nem tudja megszelídíteni a fákat, az azt hiszi, néma az erdő. De ha füttyentesz, és jól fütyülsz, ahogy a madarak, akkor meg fogod hallani a fák hangját.
Először ezt az ásítozást, ezt a pihegést hallod. Azután másféle zajok is megütik a füledet.
Súlyos dobbanásokat hallasz, mintha szív dobogna valahol lent a föld alatt. Azután meg pattogást, nyúló ágak, rezdülő lombok, egyenesedő faderekak recsegés-ropogását.
Mindenekelőtt pedig füttyögést, merthogy válaszolnak neked a fák. Ilyen a beszédük.
Ha nem figyelsz, azt hihetnéd, madárfüttyöt hallasz. Nagyon hasonló hang ez, meg kell adni. És mégsem a madarak fütyülnek, hanem a fák.A kisfiú kifigyelte, melyik fának milyen a füttye.

A nagyon nagy fák mélyen, hosszan fütyülnek, huhogósan, a föld is beleremeg.
A kicsike fák meg finoman dudorásznak és fütyörésznek megállás nélkül; icipicit még fárasztó is, ahogy csak mondják-mondják sipítozva a magukét. Aki nem ért a fák nyelvén, azt hiszi, mind csupa fülemüle és sármány, de a kisfiú tudta, hogy rezgő nyárak, akácok, vékony törzsű ilyen-olyan fák hangjai ezek.
      Jó mulatság volt effajta fütyörészéssel szelídítgetnie a fákat. Előbb-utóbb mind megszólalnak, és csuda jó hallgatni, ahogy fütyülve és ásítozva egymás szavába vágnak.
Az is jó még a fák országában annak, aki már megszelídítette őket, hogy tudni lehet: látják a fák az embert. Van, aki szerint a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz.
Nincs beszédesebb lény a fánál, ha megszelídítették. És szemük is van, levelenként egy-egy. Csak épp nem tud róla senki.
A fák félénkek egy kissé, és ezért általában szemlehunyva tűrik, ha ember közelít.
A kisfiú azonban, aki a fák országába készült, apránként rávette őket, hogy nyissák ki a szemüket. Halkan-halkan elfüttyentette magát, csak úgy, dallam nélkül, egy –két hangocskányit, leheletfinoman, mint a fák. És látta is már, hogy az izgő-mozgó levélkéken szemek nyiladoznak egymás után, szép lassan, ahogy a csiga szeme.
Mindenféle színű szemek, feketék, sárgák, rózsaszínek, sötétkékek és szürkéskékek.
Mind a kisfiút nézik, ahogy ott ül a tisztás közepén, és ez jó érzés, mert nagyon szelíd
a nézésük.
      A fák persze nem mind egyformák. Ott a tölgy ( őt Hudhudhudhudnak hívják ), ő
komoly fa. Olyan merően néz, hogy szinte ijesztő. Mindenféle komoly dolgok járnak folyton az eszében. Ő csillagokat fürkész vég nélkül éjjelente. Tudja minden csillagkép nevét, és szigorúan szemléli a holdváltozásokat.
Meg ott a nyírfa, neki nagyon bonyolult neve van: úgy hívják, hogy Phuiii Wooo Woooit Tihuit, mindene a móka. Nagyon szereti a napfényt, és játékosan a többiek szemébe villogtatja. Na, ő aztán nem komoly. És van ott egy tekintélyes juhar is, őt Whootnak hívják. Vénséges vén fa, tőből kétfelé válik a törzse. Többször belecsapott a villám, szereti is mesélni a többieknek, hogy hogyan történt. És van sok-sok más fa is, a kisfiú nem is tudja pontosan, mifélék: a cédrus, a kőris, a paratölgy, a babér, a szikomor,a nyár, a fűz, a borsfa, a mogyoró. Megvannak mind az erdőben, összezsúfolódva  fecserésznek megállás nélkül. Sok a komor, karcsú fenyő is. Ők nem sokat beszélnek,kissé hallgatagok, akárcsak a tiszafák. De őrzik az erdőt. Ha közelít valaki, szaporán megsuhogtatják a tűleveleiket, mintha az eső eredne el.
     A fák olyankor azonmód elhallgatnak, és haptákba vágják magukat. A sok szemüket
mind lehunyják, és megfeszítik az ágaikat, és halottnak tettetik magukat.

De miután a fütyörészésével megszelídítette a kisfiú a fákat, már nyugodtan sétálgathatott az erdőben, és csupa zöld szemmel nézték őt a fák mindannyian, ő pedig hallgatta, mit fecsegnek. Ilyenek a fák, folyton beszélnek. Alszanak egy kicsit, aztán felébrednek, és mondják-mondják. Fameséket mesélnek, se füle, se farka történeteket, nem embernek szólókat. Az esőről és a szép időről, a viharról, arról, hogy mi hír az erdő túlvégén. A nyírek és a rezgő nyárfák szüntelenül, már-már fülhasogató füttyöngéssel mondják a magukét. És libegtetik hozzá a rengeteg levelüket. A nyárfák is nagyon szószátyárak.
      A legszűkszavúbbak persze a tölgyek és a tekintélyes juhar. Furcsa öblös hangjuk van, és kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyő és a tiszafa bánatos, akárcsak a szomorúfűz. A mogyorócserje, a diófa, a gesztenye kemény, rossz a jellemük.
Néha feldühödnek, recsegve-ropogva hangoskodnak.

A kisfiú szívesen beszélget az öreg tölggyel. Megkérdi tőle füttyszóval:
    - Hogy hívnak?
    -    Tuoootu vagyok – feleli a tölgy.
    -    Az erdő királya? – kérdi a kisfiú.
    -     Nem. Az erdő királya innen nagyon messze, a hegy túloldalán lakik. De ő is tölgy, olyan, mint én.
    -    Őneki mi a neve?
Az öreg tölgy egy pillanatra eltöpreng. Belerecsegnek az ágai, ha töpreng.
-     Úgy szoktuk nevezni: Wootooyoo, ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy Őfelsége.
-     Jó öreg lehet – mondja a kisfiú.
-     Mi az, hogy! Öreg volt ő már a születésemkor, háromezer éve is.
Nagyon tiszteli a kisfiú az öreg tölgyet.
-     Jó lehet ilyen öregkort megérni.
-      Igen, sok mindent megtanulunk így – mondja a tölgy.
-      Lehet, hogy egy szép napon te leszel az erdő királya - mondja a kisfiú.
Az öreg tölgy büszkén kihúzza magát egy csöppet.
-      Ki tudja? Ha nem csap belém a villám, igen, még az is lehet…
-      És a nyárfák? Belőlük nem lehet király?
Gúnyosan felkacag az öreg tölgy.
-      Belőlük? – füttyenti. – Ők csak fecserésznek, akár a madarak. Gyufaskatulyában fogják végezni mind.
Szomorkásan hallgatja ezt a kisfiú, mert szereti a nyárfákat. Búcsút vesz az öreg tölgytől, és továbbindul az erdőben.
Halkan fütyörészve lépdel, hogy tudják a fák: ő az. Megérkezik egy másik tisztásra, ahol sok az egészen fiatal fa, a világoszöld fenyő és eukaliptusz.
Köszöntik is mindjárt, vidám füttyszóval üdvözlik;
-      Hihuit! – merthogy így, azaz kicsi embernek nevezik őt.
-      Jössz ma este táncolni?
Majd megpróbálja, mondja a kisfiú. Titokban el fog osonni hazulról, ha már mindenki alszik.
Beesteledik, és a kisfiú vissza is tér az erdőbe. Egy csöppet sem fél, hiszen barátai a fák.
Az ég kéken sötétlik, a telihold fényesen ragyog. A tisztáshoz érve zeneszót hall.
Fütyülnek, közös nótát fújnak itt a fák. Mind nagyon fiatalok.
Az öreg tölgyek és a tekintélyes juhar a széleken őrködik. Van úgy, hogy vadorzók hatolnak az erdőbe, s a juhar olyankor bagolyként huhogva kell hogy figyelmeztesse a többieket.
Dalolnak a fiatal fák, és körtáncot lejtenek a tisztáson. A fa ugyanúgy táncol, ahogy az ember, csak nagyon lassan. Hajlongva csusszan a gyökerein, és azt kiáltja:
-          Tiuutoo tiuutiuutoo!
Aztán lassan fordul egyet, összeüti ágait a szomszédéival, és már kanyarodik is az ellenkező irányba. Ráérősen csinálják, kecsesen lejtik. Nagyon furcsa látvány.
A kisfiú rácsodálkozik a kecses táncot lejtő fákra, majd beáll közéjük.
    Karba font kézzel forog lassan erre meg arra, egy fiatal cédrussal ropja, akkorával éppen, mint ő maga. Valahányszor fordul egyet, a karját szétcsapva megérinti a cédrus ágait, és nevet. A tánc sokáig eltart. A fák egyszerre énekelnek, hol jó magasan, hol jó mélyen zengetik – „tuut-tut-tut-tut-tuuuut! – a talpalávalót. Az egymásnak csapódó ágak ütemére vidám muzsika kerekedik ebből, a táncoló fák muzsikája.
Különösen a vénséges fák csapják össze jó erősen az ágaikat, ez pedig akkorákat szól, hogy nagy messze visszhangzik tőle az erdő. Jól érzik magukat, megfeledkeznek róla, hogy vénséges fák lévén száz meg száz évekig egy helyben kell állniuk; firegnek-forognak lassan a gyökereiken, és porzik a föld, és valahányszor összeütik az ágaikat, por- és avarfelhők kerekednek. Járja égi útját a hold, a fák pedig táncolnak, amíg csak járja.
Aztán az erdő túlvégén eltűnik, és a fák is bevégzik a táncot. Elfáradtak.
A kisfiú is elfáradt, de jól érzi magát. A fák újra elfoglalják erdei helyüket. Összébb húzzák egy kissé ágaikat, a tölgyek pedig hatalmas füttyszóval kiáltják belé széltől szélig az erdőbe:
    -     Ideje aludni!
És lehunyogatják akkor a sok szemüket egymás után minden levelükön, és elalszanak.
A kisfiú is álmos. Elnyúlik a mohaszőnyegen, a tisztás közepén, és lehunyja ő is a szemét. Langyos és lágy a levegő, mert a fák kimelegedtek a tánctól.
A kisfiú jó sokáig, pirkadatig, harmathullásig alszik, az öreg tölgy egész éjjel vigyázza az álmát.

2011. július 29., péntek

A sakál és a viziló

Kongói népmese


A hatalmas folyó, amely ismeretlen tájak felé igyekszik, mindig nehezen vesz búcsút a párás-zöld vadontól: még utoljára szétterül a sűrű cserjék között, és a faóriások koronái alatt mély medret váj magának. Ezek a csöndes őserdei vizek kedvelt gyülekezőhelyei az állatoknak: ide járnak napszállatkor szomjukat oltani.
A kis antilop egyszer alaposan megtömte a bendőjét, és lomhán baktatott a vízpart felé. A legkisebb zajra is hegyezte a fülét, és nagy sötét szemével apróra kifürkészett minden homályos zugot. Nem lévén megáldva semmi védőfegyverrel - két kis apró szarva inkább csak dísz volt rajta -- folyton résen kellett lennie, hogy váratlanul meg ne lepjék az ellenségei. Márpedig ellensége több volt a kelleténél. Ha csak tehette, kötődött mindenkivel, így aztán örökösen az életével játszott. Mikor az erdő széléhez ért, óvatosan megállt. Nem akart kilépni addig az erdő homályából, amíg meg nem győződött, hogy nem leselkedik rá veszedelem.
De béke és nyugalom honolt körös-körül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú döngése neszezett... Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás -- a halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé. De mielőtt inni kezdett volna, szemét még egyszer végigjártatta a folyón, nem bukkan-e föl valami száját tátogató krokodil vagy kígyó... S egyszerre riadtan kapta föl a fejét: mi az ott, az a szürke nagy valami a vízben? Tegnap még nem volt ott! Olyan, mint egy szikla -- de a kis antilop tudta jól, hogy sziklákat nem hömpölyget a folyó, és különben se nőnek sziklák máról holnapra, mint a gomba. Ledőlt fatörzs sem lehet, mert sem az alakja, sem a színe nem olyan. Krokodil talán? De még sosem látott ekkora krokodilt. Vagy talán afféle különös jószág, amilyeneket azok a furcsa, idegen sápadt emberek hoztak magukkal, ami a vízen siklik, és tüzet köpköd magából? Ahhoz meg mégis nagyon kicsi. Aztán egyszerre jóízűen felkacagott a kis antilop: "Milyen bolond is vagyok, hogy mindjárt rá nem jöttem! A jó öreg Víziló koma szundikál ott a vízben! Akkor pedig nincsen semmi baj, jámbor jószág az öreg, az ugyan nem bánt senkit, ha békében hagyják." S a kis antilop megnyugodva, gyönyörűséggel hörpölni kezdte a finom, hűs vizet.
Miután szomját eloltotta, még egyszer szemügyre vette a vízilovat. Nem csoda, hogy nem ismerte meg, akárki sziklának nézhette. Semmi eleven lényhez nem hasonlított. És ha mégis, akkor inkább holt vízilónak vélhetnénk, s nem alvónak. "Csak legalább Sakál testvér itt volna! -- sóhajtott magában. -- Milyen jó tréfa lenne elhitetni vele, hogy a víziló megdöglött, és rávenni valami bolondságra - a víziló meg egyszerre megmozdulna! Halálra rémülne Sakál koma. Ejnye csak - hátha mégis meg lehetne csinálni?..." S a kis antilop mély gondolatokba merült. Egyszer csak el kezdett kuncogni magában: hiszen bármikor felültetheti azt az ostoba Sakált, csak a falánkságát kell megcsiklandozni! Olyan falánk, hogy a tulajdon nagyanyját fölfalná, ha merné. Azt mondják, megeszi a pókot, svábbogarat, még a százlábút is! Brrr!
És egyszeriben készen volt a haditervvel. Amilyen gyorsan csak a lába vitte, eliramodott az ösvény felé, amelyiken a sakál a folyóra járt inni. Éppen ilyenkor szokott arra járni, így hát biztosan tudta, hogy jókor érkezik. Leült az út mellé, erősen fülelt, s mihelyt meghallotta messziről az ágak ropogását, olyan éktelen üvöltésbe kezdett, hogy azt hihette az ember, elevenen nyúzzák:
-- Szegény, kedves öreg barátom! Életed virágában! Mekkora csapás! Milyen szíves voltál mindig hozzám, kedves jó barátom. -- És sírt keservesen. Nem szívből, csak amúgy színlelve, de olyan ügyesen színlelte a szomorúságot, hogy te is sírva fakadtál volna, ha hallod, merő szánalomból. A sakál -- mert ő volt az, akinek a lépteit a kis antilop meghallotta -- ott találta őt, kezeit tördelve: maga volt a testet öltött búbánat. Sakál testvér nem tartozott a résztvevő lelkek közé -- bánta is ő a más baját --, de szerette hallani, ha mások panaszkodtak, hízott a mája. Az a tudat, hogy a kis antilop vigasztalhatatlan, kellemes volt neki, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka a kétségbeesésének.
-- No, mi baj? -- tudakolta.
A kis antilop meg csak színlelte, mintha egészen úrrá lett volna rajta a fájdalom, és hang nem jönne ki a torkán. Fel-felzokogott, s úgy rebegte megtörten:
-- Az én... ked-kedves... jó-jó ba-barátom... meg-meghalt... -- Többet nem tudott mondani.
-- Ne búsulj már annyira, Antilop testvér -- vigasztalta a sakál --, mindnyájunknak megvan a maga baja. Látod, magam is már két napja koplalok, és nincs mit ennem. Azért mégsem csapok ekkora patáliát. No, fel a fejjel! Beszéld csak el íziben, mi történt, talán segíthetek rajtad.
-- Buhuhuhuhu!
-- Talán a hasad fáj?
-- Nem, buhuhuhu!
-- Éhes vagy?
-- Nem, bruhuhuhu!
A sakál elámult. Hogy lehet valaki ennyire odáig, mikor se nem beteg, se nem éhes? Az önző fickó ezt nem tudta megérteni.
-- De hát mi bajod még? -- faggatta tovább.
-- Elvesztettél valamit, Antilop testvér?
-- Igen, buhuhuhu!
-- Hát akkor gyerünk, keressük meg -- indítványozta a sakál, és feltette magában, hogy ha megtalálja azt a bizonyos valamit, megtartja magának, és nem adja vissza a bolondos kis antilopnak.
-- Nem lehet azt megtalálni többet, Sakál testvér. A barátomat vesztettem el, a legkedvesebb régi barátomat... meghalt szegény.
-- Ki az?
-- Víziló testvér.
-- Nem is tudtam, hogy olyan nagy barátságban voltatok.
-- Pedig úgy volt, bizony, csak titokban tartottuk. A legjobb barátok voltunk. Benső barátok. Sohasem veszekedtünk. És most meghalt szegény... Buhuhuhu!
-- Hallod-e, rá ne kezdd megint a nyivákolást! Ki nem állhatom! Mire jó az? Ha meghalt, meghalt. Még ha reggelig nyivákolsz is, nem támaszthatod fel többé Víziló testvért.
-- Nemcsak azért jajgatok, mert meghalt, Sakál testvér, hanem azért, mert nem bírom eltemetni. Olyan nagy szegény... és az a gyalázatos hiéna bizonyosan eljön az éjjel és... buhuhuhu!
-- És megeszi? -- kérdezte a sakál, s megnyalta a szakállát. "Micsoda lakoma is válnék belőle! Egy egész víziló! Az ember pukkadásig telefalhatná magát. Bárcsak én volnék a hiéna helyében! -- ábrándozott. -- De miért is ne?" S mindjárt megkérdezte: -- Hol van a te meghalt barátod?
-- Itt a közelben, Sakál testvér, itt a sekély vízben.
-- No hát, Antilop testvér, a hiéna ott nem eheti meg, az már bizonyos. Annyi ereje meg nincs neki, hogy partra vonszoljon egy vízilovat.
-- Nem is az egészet, Sakál testvér, de hallottam, hogy késért ment, és vissza fog jönni, hogy leszeletelje belőle a legízletesebb falatokat, az én drága barátom testéből! Buhuhuhu!
" Már azt nem, amíg én itt vagyok!" -- készült kikottyantani a sakál, de meggondolta magát. Odafordult a kis antilophoz, és csak ennyit mondott:
-- Mutasd meg, merre van?
-- Megmutatom, Sakál testvér, ha megígéred, hogy nem kotyogod el senkinek.
-- Hogy-hogy?
-- Nem akarom, hogy megtudják a krokodilok. Tudod, azok rosszabbak a hiénánál is.
-- Igazad van. Ne félj semmit. Nem árulom el a krokodiloknak.
A kis antilop tenyerébe rejtette az arcát, mintha zokogna, valójában azonban a nevetését fojtotta el. Aztán elvezette a sakált a patakra, ahol a víziló szunyókált. Amikor a sakál meglátta a húshegyet, alig bírta türtőztetni magát.
-- Nem adhatnál kölcsön egy kést? -- suttogta.
-- Minek neked a kés, Sakál koma?
-- Ó, semmi... gondoltam, kipiszkálom a körmömet -- felelte a sakál zavarodottan. -- Van késed? -- ismételte meg a kérdést. De a kis antilop, látva, hogy a sakál bekapta a horgot, jobbnak látta gyorsan elszelelni, félt, ha még tovább is ott marad, hangosan elneveti magát. Sietve annyit mondott csak, haza akar menni, hogy hamut hintsen a fejére gyásza jeléül. S ezzel elváltak.
A sakál menten hazarohant késért, a kis antilop meg elbújt a bokorba, hogy meglesse, micsoda tréfa kerekedik a dologból. Nem kellett soká várakoznia. A sakál máris loholt vissza, a nagy kés az oldalán. Megállt a vízparton, és illegette a lábát -- szeretett volna száraz lábbal eljutni a tetemhez. Irtózott a hideg víztől. A vízilovat közben lassan vitte lefelé a víz, s amint egy vízbe dőlt fatörzs közelébe ért, a sakál tétovázás nélkül befutott rajta, és hatalmas szökkenéssel ráugrott a víziló hátára. De mekkora volt a meglepetése és rémülete, amikor a holtnak hitt víziló hirtelen talpra állt a sekély vízben, és dühösen felhorkant:
-- Mi az? Ki merészelt a hátamra ugrani? Összetépem, eltaposom a hitvány férget, megölöm...
A sakál nem várta meg, míg befejezi a mondókáját, kiejtette kezéből a kését, belevetette magát a hideg vízbe, és kétségbeesetten úszott a part felé. Mentette az irháját. Amint ott fújt, prüszkölt és szuszogott a vízben, a partról gúnyos nevetés fogadta:
-- Hogy ízlik a fürdő, Sakál testvér?
A sakál válaszolni akart, de víz ment a torkára, s majd megfulladt. A kis antilop meg táncolt gyönyörűségtől:
-- Ne bosszankodj, jót tesz a fürdő a bolháidnak, Sakál testvér!

A leopárd, a majom és a nyúl

Angolai népmese

Gyakran meséltem már Leopárd úrról, most is róla mesélek.

 Éhínség volt egyszer az országban. Leopárd úr hát ültetett egy muzondófát. A muzondó felnőtt, beérett.
 Igen ám, de valaki mindig megette Leopárd úr elől a muzondógyümölcsöket.
 – Ki lopja az én muzondómat? – kérdezte.
 Elbújt, és így kitudta, hogy a majom és a nyúl a tettes.
 – Te majom, te az édes unokám vagy – így füstölgött magában –, és most mégis lopod a muzondómat? És te is, te nyúl, bár az édes unokám vagy, most mégis a majmot utánzod? Kiraboltok engem?
 Leopárd úr elment egy öregasszonyhoz.
 – Öregasszony – mondta –, a majom és a nyúl kirabolnak engem, varázslatoddal tedd, hogy a kezembe kerüljenek.
 – Mit hoztál? – kérdezte az asszony. – Hol az orvoslás jutalma?
 – Hoztam egy kakast.
 – És az orvosságpénz?
 – Előbb csináld meg az orvosságot, amire szükségem van. Ha megkapom, meg is fogom fizetni. Kérlek, segíts rajtam.
 Az öregasszony ráállt.
 – Jól van – mondta –, aludjunk most. Holnap végbeviszem a varázslatot.
 Az öregasszony kivitte Leopárd úr kakasát. Fazekat tett a tűzhelyre. Már forrt is a víz. Belenyomta a kakast, megkopasztotta, kibelezte. Majd olajat öntött a fazékba, és megsütötte. Már készen is volt. Tűzhelyre tette a lepényt, kifőzte, elkészítette. Tányérra tette az ételt, kiterítette a gyékényszőnyeget, s hívta Leopárd urat.
 – Gyere, egyél – mondta.
 A leopárd jött. Adtak neki kis tálban kézmosó vizet. Megmosta a kezét. Hozzákezdett a lepényhez, és megette. Inni is kapott, s azután elaludt.
 Kora reggel újra beállított. Az asszony azt mondta neki:
 – Leopárd úr, lásd hát, hogy odahaza mit kell neked tenned. Menj a muzondófához, és Majom úr és Nyúl úr számára áss alatta vermet. Amikor jönnek, és felmásznak a fára, maradj te veszteg. De amikor már látod, hogy jó magasra értek, kérdezd meg tőlük: „Kik vagytok?” A majom és a nyúl mihelyt meghallja, megijed tőled, Leopárd úr. Leugrik a földre, és elpusztul a veremben.
 Leopárd úr hát hazatért, és vermet ásott a muzondófa alatt. S amikor elkészült, bement a házba.
 Egy kis idő múlva kijött és körülnézett. A nyúl a fa alatt volt, a majom pedig fenn a fán. Leopárd úr megpróbálta megfogni a nyulat, de az elszaladt. Űzőbe vette, siker104telenül. Közben a majom is elszaladt, s így Leopárd úr visszament a házba.
 Másnap kora reggel fogta a puskát, a tölténydobozt, a fejszét és a bunkósbotot, s megindult a vénasszony háza felé.
 – Add vissza a csirkémet! – kiáltotta. – Belefáradtam, a vermet, azt hiába ástam, a nyulat hiába üldöztem, a majom meg közben elszelelt. Add a kakast, hadd menjünk haza együtt.
 – Aludjunk, Leopárd úr – mondta az öregasszony –, holnapra talán minden rendbe jön. – Aludtak.
 – Menj be a rengeteg szívébe – mondta reggel az öregasszony –, vágj ott kis fákat, és faragd meg őket. Bábokat fogunk csinálni. Bábból lányokat, a szemük, a fülük, az orruk és a szájuk igazi lesz. Kifúrod a fülcimpájukat, és rájuk aggatsz fülbe való karikákat. Szerezz üveggyöngyöt és vörös fát. Kend szét a vörös fát, csapolj mézgát a vadfügefából, és kend hozzá. Köteled is legyen, hogy megfoghasd őket. Mihelyt hazaérsz a házadba, Leopárd úr, aludj. Reggelre érve, kezdj hozzá, menj oda a fához. Mihelyt eléred, mássz föl rá, és helyezd el odafönt a bábokat. Azután pedig menj, és rejtőzz el a bokorban. De a kötél nálad legyen. Ott várd be a majmot és a nyulat.
 Leopárd úr hazament, és mindenben úgy tett, ahogy az öregasszony parancsolta. Másnap, hogy elhelyezte a bábokat, máris ott lapult a bokor aljában. Nem sokáig várt, megpillantotta a majmot és a nyulat, jöttek rendben.
 Alig értek a fához, azt mondta a nyúl:
 – Ó, majomtestvér! Nézd csak a lányokat, ott vannak fenn a fán.
 S amikor már beteltek a szemlélésükkel, azt mondta a majom:
 – Jó reggelt, lányok, hogy vagytok?
 A lányok nem feleltek.
 – Csak nem szégyellitek magatokat?
 Azok hallgattak.
 – Nem vagytok éhesek?
 Egy hang se hallatszott.
 Akkor a nyúl azt mondta:
 – Testvér, van valamid odahaza?
 – Egy birkám van – felelte a majom. – És neked, nyúltestvér, neked mid van?
 – Van egy disznóm odahaza.
 – Hát akkor menjünk!
 Hazaértek, leszúrták a disznót, feldarabolták, fazékba tették. Megvolt a hús, elkészítették a lepényt. Tálakra tették. Egy kancsó vizet s egy gyékényszőnyeget fogtak, és hozták mind az eleséget. Azzal elindultak… el, egyenesen a fához.
 – Lányok, gyertek le – szólt fel a majom –, hadd együnk!
 De a lányok nem jöttek le.
 – Szégyellősek vagytok? – kérdezte.
 Azok hallgattak.
 – Ó, nyúltestvér – mondta végül a majom. – Menjünk el, kérlek, szégyellik magukat előttünk.
 Elmentek.
 Leopárd úr kijött a bokorból. Megtalálta az ételt, s enni kezdett. Amikor befejezte, ivott. Odament az egyik terítékhez, megmosta a kezét, odament a másik lányéhoz, megmosdott ott is. Azzal bebújt újra a bokor alá, s elrejtőzött.
 Jött a nyúl, s felkiáltott:
 – Majomtestvér! Nézd csak! Ettek a lányok!
 Összeszedték a holmijukat, s hazavitték. Visszatérőben a majom magával hozta a gitárját. Játszani és táncolni kezdtek a fa alatt.
 – Lányok, gyertek, táncoljunk! – kiáltották egyszerre.
 De a lányok nem jöttek. Így a majom kezdte a táncot, a nyúl játszott a gitáron.
 De amikor a majom tánc közben felugrott a lányokhoz, és a hasát, ahogy illett, odakoccintotta az egyik hasához, fogva maradt a mézgán.
 – Ó, komám! – kiáltotta. – Gyere és lásd, a fiatalasszony megfogott engem.
 A nyúl eldobta a gitárt, ő is odakoccintotta a hasát, ő is odaragadt.
 – Jaj nekem, komám! Fogva vagyunk! – kiáltotta.
 Leopárd úr egyszerre csak ott termett a bunkósbottal. Meglátta a nyulat, leütötte, és betette a tarisznyájába. Meglátta a majmot, leütötte, és betette a tarisznyájába. Azzal lejött a fáról.
 Odahaza azt mondta:
 – Feleség, megfogtam a majmot és a nyulat, régóta fájt már rájuk a fogam. Holnap megsütjük őket.
 Azzal aludni mentek.
 Elérkezett a reggel. Leopárd urat hívták az apósa temetésére. Azt mondta:
 – Feleség! Holnap törd meg a kaszavát, azután vedd ki a nyulat a tarisznyából, nyúzd meg, főzd meg, egyél belőle! Az én részemet hagyd meg. No, isten veled!
 Azzal Leopárd úr elment.
 Az asszony egyedül maradt. Egyszerre csak hallotta, hogy a tarisznya megszólal, és azt mondja:
 - Engedj ki bennünket! Engedj ki bennünket! Bátyánk, Leopárd úr, azt mondta: meghagyta neked, hogy engedj ki. Részt kell vennünk a temetésen.
 Az asszony kiengedte őket.
 – Add ide a láda kulcsát – szólt rá a nyúl –, fel kell szépen öltöznünk, hogy megjelenhessünk a temetésen.
 Odaadta a kulcsot. Kinyitották a ládát, felöltöztek. Nyúl úr zászlósnak, kard az oldalán, sapka a fejében. Majom úr kapitánynak, kard az oldalán, sapka a fején.
 Megindultak – meg, egyenesen a temetésre, ahova Leopárd úr ment.
 Meg is találták ott Leopárd urat.
 – Kötözzétek meg – kiáltotta Nyúl úr –, a kormányzó úr parancsára!
 Megfogták, hátrakötötték a kezét.
 – Egy szopós malacot adok, ha feloldoztok! – kiáltotta Leopárd úr. – Egy szakajtó lisztet! Száz fényes ezüstöt!
 Majom úr és Nyúl úr beleegyezett.
 Telt, múlt az idő. Eljött az este. Nyúl úr felkiáltott:
 – Halló, őrizők! Hol vagytok?
 Az őrzők megijedtek, elszaladtak.
 Akkor a Nyúl úr szólította Leopárd úr sógorait:
 – Vigyétek a sógorotokat! A kormányzó úr érte küldött, vezessétek elébe.
 Egy fához vezették, azazhogy a háza sarkához, s ott leültették.
 – Enni akarunk – mondta Nyúl úr. S erre Leopárd úr már hozott is egy jókora disznót, megért vagy háromszázat, és egy zsák durván őrölt lisztet.
 – Ilyen liszt nem kell – mondta Majom úr –, finom lisztet akarunk.
 Hoztak egy zsák finom lisztet, azt elfogadták.
 Leszúrták a disznót, megtisztították, fazékba aprították. Elkészült az étel, levették a tüzről. Feltették a lepény vizét a tűzre, már forrt is a víz.
 Azt mondták:
 – Senki ne nyúljon a lepényhez. Készítse el egymaga Leopárd úr, puszta kézzel.
 Ahogy a majom parancsolta, Leopárd úr főzni kezdett puszta kézzel. Felesége töltötte a fazékba a lisztet, ő, Leopárd úr pedig belenyúlt a forró vízbe, és keverni próbálta. Persze lejött a szőre azon nyomban.
 – A másik kezeddel is! – parancsolta a majom. S Leopárd úr másik keze is csupasz lett.
 – A lepénynek való vizet öntsétek ki – parancsolta a majom. – Az nem kell, nem jó. Most pedig együnk.
 Leopárd urat felemelték, és bevitték a házába.
 Majom úr és Nyúl úr nekiláttak enni, s amikor már jól belaktak, odamentek a ház mögé. Lehúzták magukról Leopárd úr ruháját, és sáros lábbal végigtaposták, hogy csupa sárga folt lett, majd batyuba kötötték. Aztán egy kicsit távolabb megálltak, és azt mondták:
 – Tudd meg, mi vagyunk a majom és a nyúl, akiket beraktál a tarisznyádba. De a mai nap reggelén elfutottunk. A saját feleséged eresztett ki bennünket. Akkor elmentünk a temetésre, hogy elfogjunk, és megkötöztessünk téged, Leopárd úr. Most pedig uzsgyi, érj utol, ha tudsz!
 Leopárd úr sógorai űzőbe vették a majmot és a nyulat. Űzték egy darabig, aztán abbahagyták.
Miért alszik Majom úr a fán? Azért, hogy Leopárd úr ne árthasson neki. Miért alszik Nyúl úr a bokorban, és nem a nyílt mezőn? Azért, mert búvik Leopárd úr elől. Leopárd úr elől, aki sosem volt foltos, de foltos lett ám Majom úr és Nyúl úr miatt.

Akár jó, akár rossz, ennyi a történet, s ez a vége.


 (Kaszava– a manióka nevű növény megőrölt gyökeréből készült kenyér)

Harc az ivóhely körül

Tanzániai népmese


Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg, teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom, ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek, de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét? -- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom, mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt, várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták, hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik, harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók, megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg. Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt, még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt. -- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkították az ivóvizet, hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet ihattak, valahányszor megszomjaztak.

A humbuja és a földimalac

Tanzániai népmese


Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor a földimalac nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a földimalac, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
-- Gyere ki! -- mondja a ház gazdája.
-- Nem megyek, dehogyis megyek ki az esőbe -- feleli a varacskos.
-- Eredj haza a saját házadba!
-- Nekem nincs házam.
No, a földimalac most már igazán megharagudott, és így fenyegette:
-- Márpedig ha én bemegyek, meghalsz, annyit mondok!
A humbuja erre meggondolta a dolgot, és azt mondta:
-- Békés természetem van, nem szeretem a galibát. Ha mindenáron azt akarod, nem bánom, kimegyek.
Úgy is tett. De csuromvíz lett a szakadó esőben, hát újra bekéredzkedett.
-- Hadd menjek be a házadba. Csak éppen addig leszek benn, amíg esik.
A földimalac beeresztette. De mihelyt elállt az eső, már tessékelte is kifelé a hívatlan vendéget.
-- No, elállt az eső. Most már hordd el magad!
-- Idehallgass, barátom -- kezdte most a humbuja. -- Tetszik nekem ez a te házad. Éppen ilyet kívántam magamnak. Szívesen itt maradnék.
-- Mit beszélsz? -- fortyant fel a földimalac. -- Kié ez a ház? A tiéd vagy az enyém?
-- A tiéd, persze hogy a tiéd -- felelte a varacskos. -- De nekem is elég tágas. Ha akarod, adhatok valamit érte.
-- Ugyan mit? Nem úgy nézlek, mint akinek van miből házat vennie.
-- Most egyszerre nem tudnám kifizetni, az igaz. De apránként megfizetném az árát.
-- Ne locsogj már annyi haszontalanságot! Hordd el magad, azt mondom! Ha még sokat lármázol itt a fülembe, agyoncsaplak és kész.
-- Megyek már, barátom, nem látod, hogy megyek, csak ne mérgelődj! -- dohogott a humbuja, és végre elhordta az irháját. De nem állt el a szándékától, hogy megszerzi magának a földimalac jó házát. Egyenesen a rokonaihoz sietett. A sündisznó unokatestvére volt. Annak is, meg az egész humbuja atyafiságnak elmesélte, micsoda jó házat talált.
-- Csak egy baj van -- panaszolta --, hogy akié a ház, nagyon kemény legény, nem tanácsos belekötni.
-- Kemény, nem kemény, mi meg sokan vagyunk -- mondták a rokonok. -- Együtt majd csak elbánunk vele. Gyerünk, zavarjuk ki a házából!
A sünök azonban nem akarták elhamarkodni a dolgot.
-- Bolondok vagytok -- mondták. -- Hogy bántok el vele, mikor benn van a házában? És hogy akarjátok elvenni a házát? Tán bizony megveszitek tőle? Miből, szeretnénk tudni?

-- Egyszerre nem tudjuk kifizetni, igaz, de ha szépen megkérjük, talán beleegyezik, hogy apránként fizessük ki.
Így már a sünöknek is tetszett a terv, és felkerekedett az egész soknépű család, mentek a földimalachoz. Beszóltak neki:
-- Eljöttünk hozzád, mert nincs ennivalónk, tőled akarunk kérni.
-- Magamnak se sok, ami a házamban van -- felelte a földimalac. -- És úgyis tudom, hogy nem ezért jöttetek. Más dologban jártok.
-- Nem, nem -- füllentettek amazok. -- Ennivalót akarunk kérni, más dolgunk nincs veled.
De amikor a földimalac kijött a házából, megmondták, az igazat.
-- Idehallgass, barátunk. Add nekünk ezt a jó kis házat! Adunk érte valamit neked, ha kívánod.
-- A házam nem eladó -- felelte a földimalac.
-- Hallod, hogy nem ingyen akarjuk. Adunk valamit érte.
-- Mit adnátok, mikor nincs semmitek? Hagyjatok békén!
Sehogy sem boldogultak egymással. A sünök erre összedugták a fejüket, és pusmogtak-suttogtak:
-- Mit csináljunk, ha egyszer nem akarja nekünk adni a házát. Verjük el, talán azzal megpuhítjuk?
A humbuja, aki az egész dolgot elkezdte, ijedten csitította rokonait, hogy még csöndesebben suttogjanak, mert ha a földimalacl meghallja, mit forralnak ellene, rájuk ront és szétveri őket, amilyen kemény legény.
-- Te meg nagyon is ijedős vagy -- mondták a sünök. -- Eriggy odább, ha félted a bőröd. Mi bizony elverjük őkelmét, ha a szép szóra nem hallgat.
-- Csak addig várjatok, míg én elmegyek innen -- kérte őket a humbuja, és eliszkolt. De amikor úgy látta, hogy elég messze van tőlük, megállt, és onnan figyelte, mi történik. A sünök meg közben kieszeltek egy gonosz cselt: úgy tesznek, mintha elálltak volna szándékuktól, és mikor a földimalac már bement a házába, nagy csomó száraz füvet hordanak az ajtó elé, és meggyújtják. Aztán, ha már megégett vagy megfulladt odabenn, kényelmesen elfoglalják a házát.
A legöregebb sün odament a földimalachoz , és így szólt hozzá:
-- Látjuk, barátom, hogy nem tudunk megegyezni. Erővel meg nem zavarhatunk ki a házadból. Eredj be, most már békén hagyunk.
-- Megyek is, ti meg hordjátok el magatokat -- mondta a földimalac, és bebújt az ajtón.

Egy öreg humbuja, mintha akkor jutna eszébe, utána szólt:
-- Várj csak, valamit elfelejtettem. Tudunk egy jó orvosságot, amivel megvédjük a házadat. Ha akarod, idetesszük az ajtód elé, és akkor senki se zaklat többet a házad miatt.
-- No, ha tudtok ilyen orvosságot, az jó lesz – mondta a földimalac. Az öreg meg azt mondta a fiataloknak:
-- Szedjetek sok-sok száraz füvet fiaim, és hozzátok ide.

 Én majd leöntöm orvossággal, hogy a barátunk ezentúl biztonságban legyen a házában. Mikor a száraz füvet odahordták az ajtó elé, meggyújtotta. A földimalac egyszer csak érzi, hogy nagyon is nagy a hőség a szobában, meg a füst is csípi a szemét. Fogta hát magát, másik ajtót kapart hátul a háza túlsó végén, és kiszökött.
-- Most már látom, kifélék, mifélék vagytok -- mondta a sünöknek meg a humbujáknak.

 -- Gonosz népség. Miért akartatok megégetni, mi?
-- Dehogyis akartunk megégetni -- hazudta egy vén humbuja. -- Magad is láthatod, hogy semmi bajod nincs: Beletettük az orvosságot a tűzbe, hogy ne ártson neked.

" Vagy úgy -- gondolta magában a földimalac. -- Akkor majd szavatokon foglak." Hogy megbosszulja magát, ő is cselt eszelt ki:
-- Akkor most menjen be egyikőtök a házamba. Hadd lássam, használ-e az orvosság? Ki tud-e jönni úgy, mint én. Az ostoba népség lépre ment. Beküldtek egy varacskost a házba, száraz füvet hoztak, és nagy hókuszpókusszal meggyújtották. Mikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a földimalac azt mondta, bemegy, megnézi, él-e még odabenn a humbuja, vagy megégett. Egy perc múlva kihozta, lábuk elé dobta a halottat. Felzúdult erre az egész atyafiság.
-- No megállj! Bepanaszolunk a szultánnál! A te bűnöd, hogy a testvérünk meghalt! A földimalac nem ijedt meg. Azt mondta:
-- Az előbb még verekedni akartatok. Tessék. Kész vagyok megverekedni akár valamennyiőtökkel egyszerre. Csakhogy azoknak elment a kedvük a verekedéstől. Most már, úgy látták, okosabb, ha bíró elé viszik a dolgukat. És mentek a legfőbb bíróhoz, aki nem volt más, mint az elefánt.
-- Felséges szultán -- így kezdték, és meghajoltak előtte. -- Azért jöttünk hozzád, mert meghalt egy testvérünk.
-- Hogy halt meg? -- kérdezte a szultán. -- Beteg volt talán?
-- Nem, nem volt beteg. A földimalac rágyújtotta a házat.
-- Mért tette ezt? -- kérdezte a legfőbb bíró. -- Hadd hallom, milyen peres ügyetek volt egymással? Most nyomban elküldök érte és idehozatom, hogy őt is meghallgassam. Elküldte egyik szolgáját, az orrszarvút a földimalacért. Amikor megjelent előtte, kikérdezte, amint igazságos bíróhoz illik:
-- Igaz, hogy tűzzel elpusztítottad egyik állattársadat?
-- Igaz, szultán -- felelte a földimalac.
-- És miért tetted ezt?
A földimalac erre töviről-hegyire elmondott mindent, majd a végén hozzátette:

-- Igaz, hogy benn égett a szegény, mert nem tudott másik ajtót kaparni magának, de mondom, nem én kezdtem a perpatvart.
-- Ha békén hagynak, felőlem békében élhettek volna. Te igazságos bíró vagy, nem is ellenkeztem, mikor az orrszarvú értem jött, készséggel követtem, és megjelentem előtted. Most, hogy mindent tudsz, dönts belátásod szerint, megnyugszom az ítéletedben. Az elefánt egyszer sem szakította félbe, és mikor végighallgatta a földimalac védekezését, kimondta az ítéletet:
-- Nagyon kemény legény vagy te, földimalac. És ha állattársaid félnek tőled, az rendjén is van. De ezentúl nemcsak magadnak fogsz házat építeni, hanem azoknak is, akik nem értenek a házépítéshez, mivel ilyen nagymester vagy. És ezentúl békesség legyen közöttetek, azt mondom! Ha meghallom, hogy valamelyiktek perpatvart, viszálykodást kezd, szigorúan, nagyon szigorúan megbüntetem!


Template by:
Free Blog Templates