Belga népmese
Volt egyszer egy szegény seprűkötő, annak volt egy eszes, daliás legény fia. Élt a faluban egy gazdag halász, annak volt egy szépséges leánya. A fiatalok megszerették egymást, el is határozták, hogy összeházasodnak. Csakhogy a dölyfös halász nem akarta hozzáadni a lányát az ágrólszakadt legényhez. De mikor látta, hogy a lány éjjel-nappal búslakodik, magához hívatta a seprűkötő fiát, és így szólt hozzá :
- Neked adom a lányomat, ha három kívánságomat teljesíted. Hozd el nekem az ördög három hajszálát; ez az elő kívánságom. Tudd meg, melyik a legszerencsésebb óra az éjszakák és a nappalok váltakozásban; ez a második kívánságom. A harmadik meg az, hogy mondd meg nekem, mi a különbség szegény és gazdag között. Egy évet adok neked, az esztendő utolsó napján állj elébem, hadd tudjam, mit végeztél.
Ment a legény a kikötőbe, beállt egy nagy hajóra matróznak. Napok múltak, hetek múltak, és a hajó egyszer horgonyt vetett egy nagy város előtt. Ebben a városban lakott a király. A palotában nagy volt a szomorúság. Halálos beteg volt a király egyetlen lánya; nagy hírű orvosok, furfangos kuruzslók állták körül az ágyát, de egyik sem tudott gyógyírt a bajára. Pedig a király már fele birodalmat ígérte annak, aki meggyógyítja.
„Hej, ha az én tudományom akkora volna, most megcsinálhatnám a szerencsémet !”- sóhajtott magában a seprűkötő fia.
A hajó felszedte a horgonyt, és továbbvitorlázott. Napok múltak, hetek múltak, mikor ismét egy nagy város elé értek. Király lakott ebben a városban is, ebben a palotában is nagy volt a szomorúság. Volt ugyanis a király kertjében egy csodafa, egyik levele színezüst, a másik színarany. Egyszer csak fakulni, hullani kezdtek az arany- meg ezüstlevelek, s még a madarak is elkerülték a lankadt ágakat. A királyaranyat, gyémántot ígért annak, aki meggyógyítja a csodafát.
„Hej, ha az én tudományom akkora volna, most megcsinálhatnám a szerencsémet !”- sóhajtott magában a seprűkötő fia.
A hajó továbbvitorlázott. Napok múltak, hetek múltak, megint egy városhoz értek. A kapitány így szólt a seprűkötő fiához:
- Mi most visszafordulunk. Velünk tarthatsz, ha akarsz, mert becsületesen szolgáltál egész úton.
- Nem, én még nem jártam végére a dolgomnak.
A hajó elvitorlázott, a szegény seprűkötő fia meg vándorútra kelt. Egy napon remete kunyhó elé ért.
- Éhes vagyok, fáradt vagyok – mondta a legény a remetének - , befogadnál-e a hajlékodba?
- Ami kevesem van megosztom veled, a hajlékomban megférünk ketten is, maradj nálam, amíg jólesik.
Örült a legény a szíves szónak, az ételnek, a hajléknak, s mikor éhét-szomját csillapította, elmesélte, mi járatban van.
- Látom, derék legény vagy – mondta a remete - , a jó sorsod hozott ide, mert alighanem segíthetünk egymáson. Feleségemet elrabolta egy ördög; ha megígéred, hogy visszahozod őt, megmutatom neked, hol az ördög tanyája, és ott könnyen megtudhatod azt, amit tudni akarsz.
- Itt a kezem ! – egyezett bele a legény.
Akkor aztán mindketten aludni tértek.
Másnap reggel így szólt a remete:
- Vidd el ezt a levelet a feleségemnek, ebben megírtam, hogy te megszabadítod az ördög rabságából.
- Írd meg azt is, mit akarok megtudni az ördögtől.
Így is történt, és amikor a remete összehajtogatta a levelet, így szólt a legényhez:
- Most aztán indulj !
- De hiszen nem tudom az utat !
A remete aranygolyót vett elő, és így szólt:
- Gurítsd el ezt a golyót, ez mutatja majd az utat. De ha a végére értél, el tedd jól, mert az ördög üldözni fog benneteket. Ha észreveszitek, hogy a nyomotokban van, hajítsd magad mögé az aranygolyót, és egyet se félj.
A legény útnak indult. Az aranygolyó gurult, gurult, s végül egy nagy fekete kastély előtt megállt. A legény ekkor felemelte, és bekopogott a fekete kastély fekete kapuján. A kapu kinyílt, a legény azonban egy lelket sem látott. Bement a fekete kastélyba, végigjárta a fekete szobákat, s a legutolsó szobában egy asszony talált, aki keservesen sírt-rítt.
- Ne sírj – csitított a legény -, levelet hoztam neked. Az asszony elolvasta a levelet, és felderült az arca.
- Amit tudni akarsz, hamarosan megtudod. Az ördög mindjárt itthon lesz, majd én kivallatom, aztán köd előttünk, köd utánunk, megszökünk tőle. Most gyorsan bújj el ebbe a szekrénybe !
Így is történt. A legény elbújt egy nagy szekrénybe, az asszony meg lefeküdt, és úgy tett, mintha aludna. Kisvártatva jött az ördög. Mikor látta, hogy az asszony alszik, egy széket húzott az ágy mellé, és figyelte az alvót. De aztán őt is elnyomta a buzgóság. Csak erre várt az asszony, óvatosan kinyújtotta a kezét, és az ördög hajából kitépett egy szálat. Az ördög álmosan dünnyögött:
- Hagyj békén, aludni akarok !
- Álmodtam valamit, és most tudni szeretném, vajon az éjszakák és a nappalok váltakozása közben melyik az ember legszerencsésebb órája?
- Az éjszakák és nappalok váltakozása közben az ember legszerencsésebb órája az, amikor a legvidámabban kezd neki a munkának, mert akkor még nálam is erősebb.
Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony ekkor egy második szálat is kitépett a hajából.
- Hagyj békén aludni akarok !
- Békén hagylak, de előbb mondd meg, hogyan lehet meggyógyítani a tengerparti királylányt.
- A királylány elejtette a gyűrűjét. A palota harmadik lépcsője alatt van egy nyílás, oda gurult a gyűrű. Ha azt ott valaki megtalálja, s a királylánynak visszaadja, újra egészséges lesz.
Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony ekkor egy harmadik szálat is kitépett a hajából.
- Hagyj békén, aludni akarok !
- Békén hagylak, de előbb mondd meg, hogyan lehet vizet fakasztani a tengerparti nagy város kútjában.
- Egy kígyó bújt meg a kút mélyén. Ha a kígyót megölik, a kút ismét megtelik vízzel. Az ördög ismét mélyen elaludt. Az asszony felébresztette.
- Megint álmodtam valamit, és nem alhatom tovább, míg meg nem tudom, hogy a tengerparti király csodafája miért hullajtja a leveleit.
- A fa gyökerei között megbújt egy varangy. Ki kell ásni onnan azt a varangyot, s a csodafa levelei ismét csillognak majd.
Az ördög mélyen elaludt, az asszony meg csöndesen felkelt, s a legénnyel együtt kilopakodott a fekete kastélyból. A legény a zsebébe rejtette az ördög három hajszálát. Mikor megvirradt, az ördög felébredt, de az asszonynak már csak hűlt helyét találta. A szökevények után eredt. A legény vissza-visszapillantott, s egyszer csak azt látta, hogy nyomukban az ördög. Maga mögé hajtotta az aranygolyót. Az aranygolyó azon nyomban égig érő sziklabérccé változott, és a pórul járt ördög, mit tehetett egyebet, visszatért a fekete kastélyba.
A legény meg elvitte az asszonyt a remete kunyhójába, aztán búcsút mondott nekik, és sietett a tengerparti városba, ahol elapadt a kút. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- Király Uram, adj nekem egy fejszét, a többit meg bízd rám. Hamarosan lesz víz a kútban. A legény egy csapással levágta a kígyó fejét, s a kút nyomban megtelt hűs forrásvízzel. A király megrakta a legény tarisznyáját ezüsttel, arannyal. A seprűkötő fia vígan folytatta útját, mígnem elérkezett abba a városba, ahol a csodafa hullatta leveleit. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- Király Uram, adj nekem egy ásót, a többit bízd rám. A csodafa hamarosan ragyogóbb lesz, mint valaha. A legény kiásta a fa gyökerei között megbúvó varangyot, és a csodafa levelei azon nyomban csillogni-ragyogni kezdtek. A király megtömte a legény valamennyi zsebét arannyal, gyémánttal. A seprűkötő fia vígan folytatta útját, mígnem elérkezett a tengerparti városba, ahol a királyi palotában betegen feküdt a király egyetlen lánya. Egyenesen a király elé ment, és így szólt hozzá:
- A királylány gyűrűje elgurult a harmadik lépcsőfok alá, ott találjátok egy hasadékban. Ha a királylány visszakapja a gyűrűjét, újra egészséges lesz. A király maga hozta elő a gyűrűt, és alighogy a lánya ujjára húzta, a királykisasszony meggyógyult.
A király fele birodalmát kínálta a legénynek, de az csak a fejét rázta.
- Nem kell nekem a fele királyságod. Adj helyette egy jó vitorlást, hogy hazamehessek a falumba az apám házába. Így is történt, a legény hazavitorlázott. A faluban hamarosan híre futott, hogy a seprűkötő fia ezüsttel, arannyal, gyémánttal megrakodva tért vissza hosszú útjáról. A gazdag halász hamarosan kopogtatott a seprűkötő ajtaján, s szíves szóval kérdezte a legényt:
- Teljesítetted-e a három kívánságomat?
- Igen. Elhoztam neked az ördög három haja szálát. Azt is megtudtam, hogy az ember legszerencsésebb órája az, amikor a legvidámabban kezdi a munkáját, mert akkor az ördögnél is erősebb.
- Ez még nem minden – mondta a halász.
- Tudom. Mikor szegény voltam nem akartad hozzám adni a lányodat, most azonban, hogy gazdag lettem, bezzeg szívesen adnád, csakhogy most már meggondoltam magam. Ez a különbség a szegény és a gazdag között.
2014. január 21., kedd
A seprűkötő fia
Bejegyezte: Tutu dátum: 4:44Címkék: Belga népmese, Népmesék
2013. augusztus 25., vasárnap
Elidyr és a törpék
Bejegyezte: Tutu dátum: 10:08Walesi népmese
Címkék: Népmesék, Walesi népmese
Az égbe nyúló babvirág
Bejegyezte: Tutu dátum: 9:54Angol népmese
Címkék: Angol népmese, Népmesék
2013. augusztus 24., szombat
Rongyoska
Bejegyezte: Tutu dátum: 7:50Angol népmese
A tenger partján, egy óriási kastélyban lakott egyszer egy gróf: nagyon
gazdag és nagyon öreg volt. Már majdnem az egész nemzetsége kihalt, csak egy
unokája élt, egy leány, de szinte soha életében nem látta szemtől szembe, annyira
gyűlölte, mert születésekor a leány anyja – a gróf legkedvesebb lánya –
meghalt. Amikor a dajka első ízben elémutatta az újszülöttet, megesküdött, hogy
amíg él, nem látja többé. Nem is volt már semmi öröme a világon, és csak
szomorúan üldögélt az ablaka előtt. Bámulta a tengert, és keserves könnyeket
hullajtott elvesztett lánya után való nagy szomorúságában, ősz haja már a
vállát verdeste, hosszú fehér szakálla a karszékére csavarodott, és gyökeret
vert a padló repedéseiben. Ezalatt az unokája is nőtt, növekedett, és szép
leánnyá serdült, pedig senki sem ápolta, senki sem gondolt vele. Csak az öreg
dajka adott neki néha valamit a konyha maradékaiból, amikor senki se látta,
vagy ócska rongyos ruhát szerzett neki a kidobált holmikból, hogy legyen miben
járnia. A palota többi szolgája, ha látta, belerúgott, és csúfondáros szavakkal
zavarta el.
- Rongyoska! – kiáltották utána. Ujjal mutattak meztelen lábára, rongyaiból
előkandikáló vállára, míg sírva nem fakadt és el nem futott, hogy elrejtőzzék a
bokrok között. így cseperedett fel a leány, erdőn, mezőn, árokparton, bokrok
között. Egyetlen társa a libapásztor volt, ez a vidám flótás. Gyakran előkapta
furulyáját, és oly gyönyörűségesen fújta, hogy a leány minden nyomorúságáról
elfelejtkezett, és táncra perdült a hangosan gágogó libák között. Egy szép
napon rebesgetni kezdték az emberek, hogy a király épp most járja a birodalmát,
és a közeli városban az ország nemes hölgyeinek és urainak nagy bált rendez:
ezen a bálon választ mátkát egyetlen fia, a királyfi.
Megérkezett a királyi meghívás a tengerparti kastélyba is, felvitték a
szolgák a kastély urának, aki mindegyre az ablaka előtt ült.
Amikor a gróf megkapta a király meghívását, levágatta szakállát, szolgáival
eléhozatta pompás ruháit, drágaságait; felszerszámoztatott egy fehér lovat
arany-ezüst kantárral, nyereggel, úgy indult a király fogadására. Rongyoska is
hallotta, hogy miféle nagy mulatságra készülnek az urak a városban, és
keservesen sírdogált a konyhaajtó előtt, hogy ő nem lehet ott. Hallja ezt az öreg
dajka, majd megszakad a szíve. Fel is ment a kastély urához, és kérve kérte,
vigye el szépséges unokalányát a király báljára -csak most az egyszer. De a
gróf a homlokát ráncolta, és hallgatást parancsolt. A szolgák csak kacagtak az
öregasszonyon:
- Hiszen Rongyoska akkor a legboldogabb, ha a libapásztorral játszadozhat
– mondogatták gúnyosan.
Másodszor is, harmadszor is megpróbálta a dajka, de mindig csak megszidták,
gorombán elkergették; utoljára már maguk a szolgák zavarták el nagy
kiáltozással-ütlegeléssel a fényes termekből. Sírva menekült a szegény dajka a
tengerpartra, úgy panaszolta el a haboknak a gróf kőszívű-ségét. És még
ugyanabban az órában Rongyoskát is elűzte a kastély szakácsa. Most már
egyetlen igaz pajtása volt az egész világon, a hűséges libapásztor. El is
futott hozzá, elpanaszolta nagy baját. Hanem a libapásztor megvigasztalta és
megígérte, hogy elviszi a városba. Sose féljen, meg-láthajta majd a királyt és
udvara pompáját! De Rongyoska szomorúan pillantott foszlányokban lógó ruhácskájára
és meztelen lábacskáira; a libapásztor azonban a szájához illesztette
furulyáját, és úgy értette a módját, olyan vidáman fújta, cifrázta, hogy a
leány még a könnyeiről is elfelejtkezett. Ott vezetgette kézen a libapásztor,
ott táncoltak-1 ej tettek az országúton, és mentek egyenesen a város felé, ők
meg a libák.
Nem mehettek messzire, amikor egy ékesen öltözött ifjú vágtatva utolérte
őket, és megkérdezte, hogy merre visz az út a király palotája felé.
Meghallotta, hogy ők is odatartanak, nosza, leszállt a lováról, és hozzájuk
szegődött. Örült a pásztor a nyalka útitársnak, elékapta furulyáját, és oly
vidáman fújta, billegette, hogy mindnyájuknak magasra szökött a kedve. A
jövevény úgy álmélkodott, mintha mindez csoda volna: csak nézte, nézte Rongyoskát,
és nem tudott betelni látásával. Délben kerestek egy árnyas rétet, és amíg a
szárnyát csapkodó libacsapat nagy gágogással nekiszabadult, ők hárman
letelepedtek, a libapásztor pedig előszedte muzsikáló tudományát. Az idegen
lovagnak ezalatt úgy megtetszett Rongyoska, hogy menten megkérte feleségül. De
Rongyoska csak nevetett, és vidáman rázta aranyos fürtjeit:
- Hiszen csak kinevetnének, ha egy libapásztorlányt vennél feleségül –
válaszolta. – Válassz magadnak a szépséges hölgyek közül, akikkel majd a király
bálján találkozol, és ne űzz csúfot a szegény Rongyoskából.
De mennél inkább ellenkezett, annál lágyabban szólt a furulyaszó, annál gyönyörűségesebbnek találta Rongyoskát az ifjú lovag, és hogy ezt
kimutassa, illő tisztességtudással meghívta, legyen ott a király bálján éjfélkor
úgy, amint van, meztélláb, azon rongyoskán, a libacsapattal és a pásztorral
együtt. Akkor a király és az udvar előtt vele járja majd a táncot, és mint
kedves mátkáját vezeti elő.
Eljött az est, a palota tündöklő ablakai mögött folyt a tánc a fényes
teremben, nemesurak és úri dámák táncoltak a király előtt finom zeneszóra.
Amikor az óra tizenkettőt ütött, hát – uramfia! – feltárult a táncterem
ajtaja, besereglettek a libák, szárnyukat csattogtatták, jött a libapásztor,
és feltűnt az ajtóban Rongyoska. Sugdolóztak, vihorásztak a dámák, kacagtak a
nagyurak; a király csak bámult, hogy még a szava is elfogyott.
Ekkor felemelkedett aranyos székéből Rongyoska mátkája – mert a király
mellett ült -, és elébe sietett.
Kézen fogta, háromszor megcsókolta mindenki szeme láttára, azzal a királyhoz
fordult:
- Királyapám – mert ő senki más nem volt, mint maga a királyfi -, választottam:
itt van az én mátkám, akinek kedvességre, szépségre párja nincs az egész
birodalomban.
Még be sem fejezte, amikor a libapásztor szájához emelte furulyáját, és
halkan varázslatos dalba fogott. A furulya szavára Rongyoska koldusgúnyája
tündöklő drágakövekkel rakott pompás palásttá változott. Aranykorona volt a
fején, és a libák helyén egy sereg bájos apród állt mögötte, azok hordozták
uszályát. A király felemelkedett trónjáról, hogy menyét köszöntse; megharsantak
a trombiták az új hercegnő tiszteletére.
Összeszaladt a nép az utcákon, úgy kiáltozták nagy örvendezve:
- A királyfi a birodalom legszebb lányát választotta mátkájának!
A libapásztornak színét se látta azóta senki; nem is ismerték, és nem tudni,
mi lett belőle. A gonosz, vén grófnak vissza kellett térnie a kastélyába –
hiszen egykor esküvel fogadta, hogy unokáját nem akarja szemtől szembe látni.
Azóta is ott ül egyedül, magára hagyatva kastélya ablakánál, és bámulja a
messzi tengert.
Címkék: Angol népmese, Népmesék
2013. július 16., kedd
Az átok
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:36Walesi népmese
Réges-régen élt Pantamasban egy öregember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni, s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz, s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
—Lesd meg, fiam, a tündéreket, s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet, vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda. Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmúlt a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte, s így szólt:
—Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszúnkat!
— s avval eltűnt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát. Na, telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyellte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát ahogy lefekszenek az aratás előtt való este, s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
—Vigyázzatok, mert a bosszú közeledik! Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet. Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját, s mondta:
—Ez csak a kezdete volt a bosszúnknak, lesz még folytatása is.
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon, s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
—Ez nem elég — felelte szigorúan a kis ember —, a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni, s ezen már senki nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek, mígnem az megígérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.
—Három nap múlva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával — mondotta az embernek, és eltűnt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke, s így szólt a remegő gazdához:
—A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra, s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted. Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, õ bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután, s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka, s folyton azt énekelték:
—Vár a bosszú, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben mind, ahányan voltak.
Több száz esztendő elmúlt már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát, tartotta egy gyönyörű leánnyal, s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
—Nemsokára üt a bosszú órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:
—Üt már a bosszú órája!
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
—Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta, s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év múlva, elő fog kerülni, de hát ti azt úgysem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek-múltak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekingetett szerteszéjjel, hogy vajon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza.
Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek múltával, aztán õ is meghalt, s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla.
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott, s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolták, hogy csak ment, ment, mindig beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott: a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz öregembert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
—Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csodának kellett történnie.
—Én Madoc vagyok.
—Madoc? — mondotta az öreg fejcsóválva. — Semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc, s az úgy eltűnt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vigasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén...
Címkék: Népmesék, Walesi népmese
A fókás MacCodrum
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:34Skót népmese
Mielőtt még az első hajósok a tengernek fordították volna hajóik orrát, hogy felfedezzék, mi van a szülőföldjükön túl, a Tengerek Királya és Királynéja már akkor békében és boldogan élt a hullámok alatt. Sok szép tengeri gyermekük, barnaszeműek és formás karúak-lábúak, naphosszat a szilaj tengeri lovakkal játszadoztak, és az óceán mélyén viruló vízirózsa ligetekben úszkáltak. A tengerben élő különleges emberek zenélni is szerettek, és bármerre jártak, elkísérte őket a hullámok nevetésének muzsikája.
Ám egy napon nagy bánat szakadt a Tengeri Király és gondtalan gyermekei nyakába, mert édesanyjuk, a Királyné megbetegedett és meghalt, ők pedig meggyászolván, eltemették a korall-barlangok közé. Ezután már nem volt senki, aki gondot viselt volna a tenger gyermekeire, megfésülte volna szép hajukat, és elaltatta volna őket a vizek lágy zenéjével. A Király látta, hogy hajuk rendetlenül csüng, mint a kusza hínár, és hallotta, amint éjjelenként nyugtalanul forgolódnak ágyukban, mert elkerüli őket az álom. Azt gondolta magában, hogy új feleséget kell keresnie, aki törődik a gyermekeivel.
A tengeri erdő sötét mélyén élt egy furcsa vízi boszorkány; a Király őt kérte feleségül, noha nem érzett semmit iránta, mert a szíve ott maradt korallok közé temetett asszonyánál. A vízi boszorkány azt gondolta, előkelő dolog lenne királynénak lenni és egy hatalmas birodalmon uralkodni, beleegyezett hát a házasságba, és így lett a tengeri gyermekek mostohaanyja. Ám nem volt jó anyjuk, mert látván barna szemüket és formás karjukat-lábukat, megirigyelte szépségüket, ahogyan bármelyik tengerlakóra haragudott, aki kedvesebb volt a szemnek, mint ő maga.
Egy napon visszalátogatott a tengeri erdő sötét mélyére, hogy az ott rejtőző gonosz, sárga tintahal tojásokból szedjen. Ezekből varázsitalt készített, hogy kegyetlen bűvöletet bocsásson a tenger gyermekeire. Azt kívánta, hogy veszítsék el formás testüket, és változzanak fókává. Életük végéig fókaként kell, hogy éljenek a tengerben, kivéve minden esztendőben egyetlen napot, amikor napszálltától napszálltáig visszanyerik régi alakjukat.
Ezt a varázslatot bocsátotta a boszorkány a tengeri lovakkal játszadozó s a vízirózsák között kószáló gyermekekre. Testük vaskossá vált és elvesztette formáját, szép karjuk ügyetlen uszonyokká lett, finom bőrüket selymes szürke, fekete és aranybarna réteg fedte el. Melegbarna szemük azonban megmaradt és továbbra is képesek voltak szeretett muzsikájukra.
Amikor apjuk felfedezte, mi történt, haragja az elvetemült boszorkány ellen nem ismert határokat, és mindörökké száműzte őt a tengeri erdő sötét mélyére. A varázslatot azonban nem oldhatta fel. A tengeri gyermekekből lett fókák szomorúan arról daloltak, hogy nem maradhatnak többet az apjukkal azon a helyen, hol egykor olyan boldogan éltek. Az öreg király pedig bánatosan nézte, amint tovaúsznak.
Hosszú-hosszú időn át a fókák a tengereket járták. Minden évben egyszer, napszálltától napszálltáig egy emberi szemtől rejtett partszakaszon megszabadultak szürke, fekete és aranybarna fókabőrüktől, felöltvén régi, kedves alakjukat. Ám szórakozásuk és játékuk nem tarthatott sokáig, csak a következő napnyugtáig, amikor újra fel kellett venniük a fókabőrt, és visszasiklani a tenger vizébe.
Azt beszélik, a fókák érkeztek először a Nyugati Szigetekre, mint Lochlann északi királyainak titkos küldöttei. Akármi legyen is az igazság, az biztos, hogy szeretik a ködös nyugati partokat, s a mai napig láthatjátok őket, amint ott időznek Lewis szigete, a Fóka-szigetként ismert Rona, vagy a Harris-szoros körül. A Hebridákon élők jól ismerik a tengeri gyermekek legendáját, és azt is tudják, hogy évente egyszer egyetlen napon bárki találkozhat velük, amint a tengerparton játszadoznak napszálltától napszálltáig.
Úgy történt, hogy a Külső-Hebridákon, Bernary szigetén élt egy halász egymagában, név szerint Roderic MacCodrum, a Donald klánból. Egy napon ez a halász végighaladt azon a partszakaszon, ahol a csónakját hagyta, és egyszerre dalolást hallott az egyik közeli sziklacsoport felől. Óvatosan közelebb ment a sziklákhoz, és átkukucskált felettük. Saját szemével látta, hogyan játszanak ott a tenger gyermekei, míg le nem megy a nap. Hosszú hajuk úszott mögöttük játék közben, és szemük örömtől csillogott. MacCodrum nem nézelődött sokáig, mert tudta, hogy a fókák félnek a halandó emberektől. Viszont, amikor megfordult, hogy odébbálljon, észrevette a halomba hányt fókabőröket - voltak köztük szürkék, feketék és aranybarnák - úgy, ahogy a tengeri gyermekek hagyták őket az egyik sziklán. Kivette közülük azt az aranybarnát, amely a legfényesebben csillogott, úgy gondolván, hogy ezt a szép zsákmányt hazaviszi tengerparti kunyhójába. Magával vitte hát, és biztonságos helyre rejtette, a kalyiba szemöldökfája fölé.
Roderic éppen a hálóját javította, amikor nem sokkal napszállta után, furcsa, szomorú hangokat hallott odakintről. Kinézett, s az ajtó előtt állt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha is látott. Karja-lába formás volt, szeme pedig melegbarna. Fehér testén semmit sem viselt, csak aranybarna haja dús hullámai fedték el szépségét.
- Ó, segíts, segíts rajtam, halandó ember! - könyörgött. - Szerencsétlen tengeri leány vagyok, elvesztettem a fókabőrömet, és amíg meg nem találom, nem térhetek vissza a testvéreim közé!
Amint Roderick beinvitálta őt a kunyhóba, és vállára borította a takaróját, már pontosan tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint akinek aznap reggel a partról ellopta aranybarna fókabőrét. Csak fel kellett volna nyúlnia a szemöldökfa fölé és levennie az elrejtett fókabőrt, hogy a lány szabadon csatlakozhasson tengeri testvéreihez. Roderic viszont elnézte őt, amint a tűzhely mellett üldögélt, és azt gondolta, milyen kellemes élete lehetne, ha megszerezné ezt a szép tengeri leányzót feleségnek, hogyan vidítaná fel magányos szívét. Így szólt hát:
- Nem segíthetek, hogy megtaláld a fókabőrödet. Biztos vagyok benne, hogy ember lopta el a partról, és már rég messze jár vele. De ha itt maradsz, és a feleségem leszel, életem végéig megbecsüllek és szeretni foglak.
A tengeri királylány ráemelte bánatos barna szemét a halászra.
- Ha tényleg ellopták a fókabőrömet, és nincs remény, hogy visszaszerezzem, nem maradt más választásom, mint hogy hozzád menjek feleségül. - mondta. - Azért teszem, mert nem remélhetek több kedvességet, mint amit eddig tőled kaptam, és félek egyedül nekivágni a halandók világának.
Aztán nagyot sóhajtott, annyira vágyott a tengeri élet után, és azt gondolta, soha nem lesz többé része benne.
- De szeretnék a testvéreimmel lenni, akik hiába szólongatnak és várnak rám!
A halász szíve megrendült a lány bánatát látván, azonban annyira megbűvölte a szépsége és szelídsége, hogy tudta, sohasem tudná útjára engedni.
Roderick MacCodrum és gyönyörű fóka-felesége éveken át éltek a tengerparti kunyhóban, és sok gyermekük született: aranybarna hajúak és lágy, daloló hangúak. Azok, akik a magányos sziget körül laktak, úgy emlegették őt, hogy a "Fókás MacCodrum", mivel fóka-asszonnyal házasodott, gyermekeit pedig, mint a "Fókás MacCodrum Gyermekeit". Mindezen idő alatt a Tengeri Király leánya nem feledte nagy bánatát. Sokszor sétált egyedül a parton, hallgatva a ceol-marát, a tenger énekét, és a gait na marát, vagyis a hullámok kacagását. Néha testvéreit is megpillanthatta, amikor a part közelében úsztak, és hallhatta, amint nevén szólongatják rég elveszített nővérüket. Az asszony pedig teljes szívéből kívánta, bár újra közöttük lehetne.
Aztán egy napon Roderick halászni indult, mint rendesen, szeretettel búcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Ám amint a csónak felé ballagott, egy nyúl keresztezte az útját, a balszerencse biztos jeléül. Roderick habozott, hogy visszaforduljon-e vagy sem a rossz ómen után, de aztán feltekintett az égre, és így okoskodott magában:
- Csak egy kicsit szelesebb idő lesz az én balszerencsém ma; ennél nagyobb viharokat is megéltem már a tengeren - azzal folytatta az útját.
Nem lehetett még kinn hosszabb ideje, amikor feltámadt a szél. Ott fütyült a tenger felett, és a kunyhó körül, ahol a családját hagyta. A legkisebb gyermek épp odakinn volt a vízparton, és kagylókat szorított a füléhez, hogy a tenger zenéjét hallgassa, amikor édesanyja behívta őt a házba. Amint átlépte a küszöböt, a szél olyan vadul kezdett el fújni, hogy a kunyhó ajtaja bevágódott, és beleremegett az egész tőzegtető. A szemöldökfa felől pedig elmozdult és lezuhant a fókabőr, amelyet Roderick egykor odarejtett, s ami szép fóka-felesége tulajdona volt.
Az asszony egyetlen szót sem szólt a férfi ellen, aki akaratát semmibe véve tartotta őt magánál hosszú éveken át, hanem ledobta földi öltözékét, és magára kapta a fókabőrt. Aztán röviden búcsút vett a gyermekeitől, és belevetette magát a vízbe. Nemsoká visszafordult, hogy egy pillantást vessen a kis házra, ahol talán némi boldogságban volt része, bár akarta ellenére élt ott. Az Atlanti-óceán felől hömpölygő, tajtékos hullámok vonalán túl látta elhagyatott gyermekeit a parton állni. Ám a tenger hívása erősebb volt számára, mint halandó gyermekei zokogása; messze-messze kiúszott, örömében énekelve.
Amikor Roderick MacCodrum hazatért, bevégezve a halászatot, látta, hogy az asszonyi gondoskodástól elhagyatott kunyhó ajtaja tárva-nyitva áll, és semmi jele az őt üdvözlő tőzegtűznek. Szívét elfogta a félelem, és felnyújtózott a szemöldökfa fölé. Amint felfedezte, hogy a fókabőr eltűnt, már tudta, hogy szépséges asszonya visszatért a tengerbe. Mekkora volt bánata, mikor síró gyermekei elmesélték, hogyan búcsúzott tőlük az édesanyjuk, és hogyan hagyta őket magukra a parton.
- Elátkozott ez a mai nap, mert egy nyúl szaladt át előttem, amikor a csónakomhoz mentem - bánkódott Roderick. - Túl erősen fújt a szél a halászathoz, ráadásul most ez a szerencsétlenség is a nyakamba szakadt!
Soha sem feledte szép fóka-feleségét, hanem egész életén át gyászolta. Roderick MacCodrum fiai, és utánuk azok fiai pedig - visszaemlékezvén fóka-édesanyjukra - sosem bántottak egyetlen fókát sem. A "Fókás MacCodrumok" néven ismerte a Donald klán e tagjait ezentúl mindenki Észak-Uist és a Külső-Hebridák vidékén
Címkék: Népmesék, Skót népmese
A tündérek hárfája
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:22Skót népmese
Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.
Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.
Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.
De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.
De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:
- Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!
Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.
Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.
Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.
- Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem
kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.
- Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon
találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!
A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.
A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.
- Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda
voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?
- Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy
szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.
De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.
„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „
Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.
A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.
Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:
„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „
S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.
Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.
De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.
Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.
Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.
Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:
- Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük! Ki-ki jól gondolja
meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!
Címkék: Népmesék, Skót népmese



