Üzemeltető: Blogger.

2011. július 7., csütörtök

A világ első dudása

Skót népmese

Élt Skóciában, Killdonnan falvában egy gazda a három fiával. A gazda jó dudás volt, és két idősebb fiát is megtanította a dudával bánni, kicsi híján utol is érték apjukat.

De a legkisebbik fiát unta tanítgatni, az amúgy is csak a hamut őrölgeti a konyhán, egyébhez úgyse ért, gondolta.
Híre járt a három muzsikusnak, nemcsak a környéken, de messze földön.
Úgyannyira, hogy végül már a tengerszoroson túl, idegen országban is emlegetni kezdték őket.
Azokban az országokban is voltak a dudának mesterei, és néhányan ezek közül felkerekedtek, hogy elmennek Skóciába, meghallgatják, mit tudnak a híres-nevezetes killdonnaniak.
Ekkoriban ugyanis még nagyon divatozott mindenfelé ez a hangszer. Az idegen dudások áthajóztak a tengerszoroson, tovább aztán már könnyen eligazodtak, mindenütt akadt, aki ismerte a három muzsikust, és megmondta, merre menjenek. Így aztán egy szép napon beállított a gazdához az egész csapat. Elmondták, kicsodák, és mi járatban vannak.
-  Hallottuk, hogy messze földön nincs olyan dudás, mint ti hárman. Csupán csak azért jöttünk, hogy megkérjünk, játsszatok nekünk egy nótát, hátha tanulhatunk tőletek.
-  No, ha csak ez a kívánságotok, ennyit megtehetünk – mondta a gazda, és betessékelte a vendégeit.
Jóltartotta őket, el is beszélgetett velük erről-arról, de igazán vidám kedve nem volt, mivel gond bántotta éppen akkoriban. A jószág éjszakáról éjszakára kitört a karámból, hiába őrizték, és reggel, mire nagy keservesen sikerült összeterelni, mindig híja volt a csordának.
Elpanaszolta baját a vendégeinek is, aztán megkérte legidősebb fiát, hogy aznap este majd menjen ki a mezőre, és jobban ügyeljen, mint legutóbb. Ámde a legény nem vállalkozott.
 - Hogyisne! Mikor tegnapelőtt is én voltam odakinn. A szemem majd leragad az álmosságtól.
Küldje az öcsémet, édesapám, amennyivel fiatalabb, annyival jobban bírja a virrasztást.
      Csakhogy a középső fiú is vonakodott. Ő ugyan nem megy a bátyja helyett, mikor az a soros!
      Így huzakodtak, vonakodtak, míg végre eszébe jutott az öregnek, hogy hiszen van őneki még egy harmadik fia is. Kiment a konyhába.
      - Eriggy ma te a mezőre, fiam – mondta. – Próbáld megőrizni a csordát, hogy ki ne törjön a karámból.
      - Jól van, édesapám, elmegyek – felelte a gyermek.
     A gazda megörült, hogy ezzel is kevesebb a gondja, megvacsoráltatta a legénykét, és ráadta a maga gúnyáját, hogy ne fázzon odakünn a szabad ég alatt.
     - No de most már jó lesz, ha szedelőzködöl – sürgette -, talán több szerencsével jársz, mint a bátyáid. Csak aztán el ne aludjál!
     A fiú szót fogadott, és ahogy megvacsorált, elindult.
Amint megy, mendegél, meglát a földön valami vasrudat. Felveszi, nézegeti, hát keresztvas, ajtóra való. Gondolta, talán jó lesz valamire, nem restellte magával vinni.
Mikor a karámhoz ért, bekukucskált a résen, és örömmel látta, hogy az állatok még helyükön vannak, nincs semmi baj. Leült a sövényfal tövébe, őrködni. De aztán eszébe jutott a keresztvas, amit az úton talált, fogta, és feltette kívül az ajtóra. Éjfélig csönd volt, hanem akkor nyugtalankodni kezdett a jószág.
Előbb egyik, aztán másik tehén kapta fel a fejét, mintha neszt hallana. Végül felállt az egész csorda, és farkát kunkorítva az ajtónak nyomult, ki akart törni a karámból.
Csakhogy az ajtó most nem engedett, tartotta a keresztvas, és az állatok, mikor látták, hogy hiába, felhagytak az erőlködéssel, talán meg is nyugodtak, mert egyik a másik után visszafeküdt a földre.
     És most még valamit látott a gyerek: nem messze onnan, az egyik domb fényleni kezdett.
Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót is hallott meg vidám mulatozás zaját.
No, ezt megnézi közelebbről, a nélkül már csak nem megy haza! Úgy is lett, az állatok felől nyugodt lehetett, odament hát a dombhoz, és bekukucskált.
Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be.
Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, ezt kivette, és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasadt.
Most már nyugodtan belépett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra. Hű, micsoda tánc volt az, micsoda duda! Uramisten!
- Ti aztán tudjátok a módját! – dicsérte őket. – Ilyen dudásokat még nem hallottam, mióta élek!
A törpék nem válaszoltak, de mikor a muzsika elhallgatott, egyikük odajött hozzá.
- Jó lesz, ha elmész – mondta barátságtalanul.
- Ugyan, hadd el, ráérek – felelte a fiú.
- Nem, nem, legfőbb ideje. Máris sokáig maradtál.
- Nem megyek én, nézem még egy darabig a táncot, örülök, hogy itt lehetek.
Akkor odajött a másik törpe, az is sürgette, hogy menjen már haza.
- Vége van a táncnak, magad is láthatod, a duda se szól. Most már eriggy csak szépen!
      De a fiú makacskodott.
     - Miért siessek? Mondom, ráérek. – És mikor azok tovább nógatták, egyenest a szemükbe vágta, hogy ő addig marad, ameddig akar.
A törpék látták, hogy másként nem boldogulnak, hát megpróbálták lekenyerezni.
     - Ha szót fogatsz, és szépen elmész, teljesítjük egy kívánságodat – mondta az, amelyik  később jött oda.
     - Hadd hallom, mit szeretnél.
     - Hát jó, nem bánom – felelte a gyerek. – Ha megkapom, amit kérek, elmegyek, de ha nem, itt maradok, ameddig kedvem tartja.
     - Megkapod, csak mondd meg, mit kívánsz.
     - Dudás szeretnék lenni, de a legkülönb dudás a föld kerekén, hogy senki se mérkőzhessen velem.
     - Meglesz – bólintott az arasznyi emberke, intett egy másiknak, aki valamivel messzebb állt a teremben, mire az magához szólította a fiút:
     - Gyere csak ide, és tedd, amit mondok. A jobb kezed mutatóujját tedd a számra, én meg majd a te szádra teszem az ujjamat, akkor olyan dudás leszel, amilyen nincs több a földkerekén. Ahány nóta van, mind elfújod, cifrázod, aprózod, senki se vetekedhet veled.
     - Az már jó lesz! – örvendezett a legényke.
     Mutatóujját a törpe szájára tette, az meg ugyanakkor az ő szájára tette az ujját.
Hanem azután sürgette, hogy menjen haza, amint ígérte.
    - Eriggy most már, és elmondhatod, hogy nem rossz szél hozott ide közibénk. A nótákat, amiket hallottál, mind el tudod majd fújni magad is.
    - Akármelyik közönséges dudán? – kérdezte a legényke.
    - Akármelyiken. Mihelyt te a kezedbe veszed, már nem lesz közönséges duda.
No, a fiú megköszönte az ajándékot, és kilépett a hegyből. A tűt is kihúzta, mire nyomban bezárult a nyílás, a tündérvár olyan lett, mint a többi domb ott körös-körül. Muzsikaszó se hallatszott már. A legényke visszaballagott a karámhoz, látta, hogy a tehenek nyugodtan feküsznek a földön, hát ő is leült előbbi helyére, a sövényfal tövébe.
    Hanem aztán töprenkedni kezdett. Hátha rászedte a törpe? Hátha nem is igaz, hogy olyan jó dudás lett? Kár volt ki nem próbálni, amíg ott volt a tanyájukon.
Nagyon bántotta, hogy csak úgy egyszerűen elhitte, amit a törpe mondott neki, pedig eleget hallott gonosz tréfáikról. Könnyen lehet, hogy őt is lóvá tették.
   És ha elcsenné az apja dudáját, most, amíg alszik otthon a ház?
Megpróbálna egy nótát elfújni, hogy legalább tudja, hányadán van? Aztán visszalophatja a dudát, mielőtt felébrednek.
   Úgy is tett. Hazaszaladt, nesztelenül beosont a szobába, kihozta az apja dudáját, és sietett vissza.
Már útközben felfújta a tömlőt, alig győzte kivárni, hogy megszólaltathassa a hangszert.
Még a karámnál se volt, már rákezdte, fújta egyik nótát, a másik után, de olyan gyönyörűen fújta, hogy csuda. Pedig soha életében nem próbálta.
   Az öreg gazda eközben nyugtalanul hánykolódott az ágyán. Mi lesz, ha legkisebbik fia is elalszik az őrhelyén, mint a két nagyobb, és a csorda szétszalad, össze se tudja terelni reggel?
   Alig derengett, az öreg már felkelt, kiballagott a mezőre, hogy lássa, mi újság.
A karám elég messze esett a házuktól, a gazda úgy fele úton járhatott, mikor gyönyörű szép muzsikaszó cirógatta meg a fülét. Mégpedig dudaszó.
   Úristen! Hol muzsikálnak ilyen kora hajnalon? És ki az, aki ilyen remekül fújja? Soha életében nem hallott ilyen szépet.
   Ugyancsak nagyot nézett, mikor megpillantotta a tulajdon édes fiát, ahogy a karám előtt masíroz, nyakában a dudával, és fújja a sípot, de hogy fújja! Lepipálja őket, hármukat, alaposan.
Nem akarta, hogy a gyerek meglássa, úgy lopakodott tovább, hogy mikor a dudás hátat fordított, ő előrelépett egyet-kettőt, aztán mikor látta, hogy a fia megfordul, és feléje masíroz, lebújt megint a fű közé. Aztán, hogy közel ért hozzá, és minden hangot tisztán hallott, meghúzódott egy bokorban, és gyönyörködve fülelt. Nem győzött álmélkodni.
    „ Adta kölyke! Ez jobban fújja, mint én, annyi szent! De hát hol tanulta, mikor, kitől? És hogy tudta eltitkolni előlünk? Megáll az eszem!” Így morfondírozott magában az öreg gazda, aztán sarkon fordult, és éppen olyan észrevétlenül, mint ahogy jött, hazalopakodott.
Otthon visszafeküdt az ágyába, de álom nem jött a szemére.
Egyre azon járt az esze: hol, kitől tanulta tudományát a gyerek, és miképpen lehetséges, hogy sose hallották játszani?
    A fiú meg ezalatt boldogan masírozott a dudájával, és gyönyörködve fújta a szebbnél szebb nótákat. Most már nyugodt lehetett, a törpék nem szedték rá. Nem mérkőzhet vele sem az apja, sem a két bátyja, ha még olyan jó dudások is. Szívesen fújta volna akár napestig is, de vissza kellett lopni a hangszert, mielőtt felébred a ház.
   Mikor az apja hallotta, hogy a gyerek beoson a konyhába, alvást színlelt, és kileste, amint suttyomban visszateszi a dudát a helyére. Akkor hát az ő dudáján fújta olyan csodaszépen!
No, jól van, egyelőre nem árulja el, amit megtudott. De mikor reggelihez ültek, és a legkisebb fiú még mindig nem jött haza, el akarta küldeni érte a nagyobbikat.
    - Eriggy ki, édes fiam, a karámhoz. Nézd meg, mit csinál az öcséd, miért nem jön reggelizni.
Hátha valami érte azt a gyereket. - De közben, míg ezt így elmondta, mást gondolt magában.
    -    Vagy különben… maradj csak, talán jobb, ha én megyek.
   És kiment ő maga. A tehenek mind kinn voltak már a legelőn, a gyerek meg a búzaföld szélén járt fel-alá, hogy a jószág a gabona közé ne tévedjen.
-          No, gyerek, hogy telt az éjszaka? – kiáltott oda neki az öreg már az útról.
-          Jól, édesapám, semmi bajom nem volt a jószággal.
-          Igazán nem?
-          Miért tagadnám?
-          Akkor meg mért nem jössz haza enni egy harapást?
-          Kieresztettem őket, amint látja, és vártam, hogy felváltson valamelyik bátyám. Ha így szabadon vannak, nem maradhatnak őrizetlenül.
-          Okosan gondolkodtál, fiam. Mióta legelnek?
-          Jó régen. Azt hiszem, tele is van már a tőgyük, lehet fejni.
-          Nem, nem, tereljük be őket a karámba, te meg gyere haza, egyél valamit, és aludd ki magadat. Meglehet, hogy ma éjjel megint csak neked kell majd őrködnöd.
-          Megteszem, szíves-örömest, édesapám, mondom, semmi bajom nem volt velük.
    Az állatokat bezárták a karámba, és hazaballagtak.
A gyerek jóízűen evett, de lefeküdni nem akaródzott neki. Mind csak azt hajtogatta, hogy nem álmos egy szikrát se, nem is fáradt, úgyse jönne álom a szemére.
    Így aztán elbeszélgettek erről-arról, amíg a délebédet be nem tálalták.
Szokás volt azon a vidéken, hogy ha vendégek vannak egy háznál, ebéd közben dudaszóval mulattatják őket. Itt is, ahogy asztalhoz ültek, a gazda megkérte legidősebb fiát, hogy tisztelje meg a vendégeket, muzsikáljon nekik, amíg esznek.
     -   Én ugyan nem – ellenkezett a fiú. – Édesapám a gazda, muzsikáljon maga.
     Ugyanezt mondta a középső is.
-          No, jó – bólintott az öreg. – Tudok én valakit, aki szívesen muzsikál nekünk, nem kéreti magát kétszer. Kiszólt a gyereknek a konyhába.
-          Szedd rendbe magad, fiam, bújj elő a sutból, és fújj el egy jó nótát, amíg ebédelünk.
    A két nagyobbik összenézett, de egyik se szólt.
    Mi lelte az öreget? – kérdezték magukban bosszankodva. – Szégyent akar hozni a házára?
Ahelyett, hogy ő muzsikálna az idegeneknek, ezt a tacskót hívja be, aki talán még felfújni se tudja a dudát, nemhogy billegetni.
De bezzeg másként gondolták, mihelyt a gyerek belefújt a duda sípjába. Úristen! Hát ez mi?
Szemük–szájuk elállt a csodálkozástól. Öccsük meg egyre jobban belemelegedett, fel-alá masírozott, ahogy a nagyoktól látta, és fújta gyönyörűségesen.
-          A mindenedet, te gyerek! Te aztán dudás vagy! – álmélkodtak a vendégek.
-          Ha bátyáid is így játszanak, hát ti vagytok a legjobb dudások a föld kerekén, annyi bizonyos. Ilyet még nem hallottunk, pedig valamicskét mi is konyítunk hozzá.
   Asztalbontás után a gyerek félretette a dudát, és azt szerette volna, ha bátyái folytatják a muzsikálást. Hadd hallják azokat is az idegenek, ha már olyan messze utat megtettek a kedvükért.
-          Olyan nincs! – felelte a legidősebb legény. – Veled nem mérkőzhetünk, szégyenben maradni meg ki az ördögnek van kedve! Vendégeink csak azt mondhatnánk, ha nem akarnak hazudni, hogy téged nem ér utol senki.
-          Jól mondjátok – bólogattak a vendégek - , ilyen muzsikát még sose hallottunk, a legjobb közülünk is szégyenben maradna e mellett a gyerek mellett.
-          Szépen játszik, nem mondom – szólalt meg most az apa. – De még tanulnia kell.
-          Komolyan beszélsz? – bámultak rá a vendégek. – Kitől tanulhat az ilyen mester?
-          Márpedig úgy van. Tanulnia kell még, csak akkor lesz belőle olyan dudás, amilyennek az apja szeretné. Ha mához egy évre megint eljöttök, magatok is látjátok majd, hogy nagyot haladt.
    Az idegen országbeli dudások még néhány napig vendégeskedtek a gazdánál – de aztán elbúcsúztak, visszaballagtak a kikötővárosba, hajóra szálltak, és nem jöttek vissza sem a következő évben, sem azután.
     A gyereket ellenben egyre-másra hívták ide is, oda is. Olyan híre volt a környéken, hogy vendégség, lakodalom meg se eshetett már nélküle. Ujjai boszorkányos ügyességgel táncoltak a sípon, és olyan gyönyörű szép hangon szólt a dudája, hogy nem volt ahhoz fogható.
     Aztán egyszer megint üzentek érte, de ezúttal nem a szomszédságból, hanem az ország egyik távoli szegletéből, ahol nagy lakodalomra készültek, és a tehetős gazda azt akarta, hogy a vendégeinek a legjobb dudás fújja, akinél különb nincs hetedhét országban.
Abban az időben csak gyalogszerrel jártak az emberek, a gyerek is felkerekedett hát jó néhány nappal az ünnepség előtt, hogy idejére odaérjen.
     Alig ment egy darabon, arasznyi emberke jött vele szemben az úton.
-          Hová, hová, ezen a szép napon, te legény? – szólította meg.
És mikor a legény kicsit kurtán csak annyit felelt, hogy „Szép napunk van, igaz” – még hozzátette: - Hiába nem mondod, úgyis tudom, hová igyekszel. De ha igazán ki akarsz tenni magadért, tedd a számra a jobb kezed mutatóujját, akkor még különb dudás leszel, mint eddig voltál. Megsúgom neked, hogy a tündérhegyben nem kaptál meg mindent, amit kértél.
Én megadom neked, ami hiányzik, csak tégy úgy, amint mondtam.
-          Köszönöm, de nekem elég, amit tudok – felelte a legény. – Nem vagyok telhetetlen. Így se mérkőzhet velem senki.
-          Lehet, hogy nem vallasz szégyent így sem. Erőltetni nem akarlak – folytatta a kis ember. – De egy kis útravalót azért elfogadhatsz tőlem, ha már találkoztunk. Megéhezel még, nem is egyszer, mielőtt odaérnél, messze utad van.
-          Hát jó, azt elfogadom – mondta a legény.
    Mire az emberke elővett egy darab zabliszt kalácsot a tarisznyájából, és jó felét neki adta.  Biztatta is, hogy harapjon bele mindjárt, de ő éppen nem volt éhes, hát csak megköszönte, zsebre dugta a kalácsot, és továbbkocogott.
    Bizony hosszú útja volt, alaposan elfáradt, mire odaért a fényes, nagy tanyára.
Mindjárt látta, hogy jó helyen jár, mert a nagy sürgés-forgásban egymás sarkát tiporta a sok lány meg a legény az udvaron. De neki annyit se mondtak, hogy isten hozott, vagy kerülj beljebb, rá se hederítettek. Jöttek-mentek előtte, mintha levegőnek néznék.
   „No, ha így fogadnak, akár mindjárt vissza is fordulhatok” – gondolta magában a dudáslegény.
De mivel most már ugyancsak megéhezett, előbb mégis falni akart valamit. Eltökélte azonban, hogy aztán hazamegy, ilyen háznál nem muzsikál, ahol tisztességet se tudnak, a vendéget be se tessékelik.
    Zsebébe nyúlt, hogy elővegye a zabliszt kalácsot, de a zsebe telides-teli volt szeméttel.
Hát ez mi? Hogy került ez a zsebébe? El nem tudta gondolni. De eszébe ötlött, hogy talán a kis öreg tréfálta meg, akivel útközben találkozott.
    Sietve kiforgatta minden zsebét, kidobálta utolsó szemig, amit ott talált. Egyszer csak köréje csődülnek a háziak, nagy hűhóval köszöntik:
-          Hurrá! Itt van a dudásunk! Hurrá! Éljen a killdonnani dudás! – És tudakolták, mikor jött.
-          Itt álldogálok már jó ideje, meg is éheztem – felelte a legény. – Éppen vissza akartam fordulni, mert senki9 se törődött velem.
-          Mit beszélsz? Hát ez meg hogy lehet? – álmélkodtak. – Nem láttunk.
    A legény most már gyanította, hogy ezt is az átkozott zabliszt kalácsnak köszönheti: amíg a szemetet az utolsó morzsáig ki nem takarította a zsebéből, láthatatlan volt.
De nem akarta elárulni ezt, restellte, hogy így csúffá tette a törpe. Másra terelte hát a szót.
-          No, de most már láttok, hát kínáljatok meg egy korty itallal meg egy harapás ennivalóval, mert nagy útról jövök.
    Betessékelték a házba, királyi lakomát tálaltak elébe. Ehetett, ihatott kedvére, aztán neki fogott muzsikálni, fújta egész éjszaka. Három napig állt a lagzi, a végén megint asztalhoz ültették a dudást, kínálták mindenféle jóval, és a gazda jutalmul szép summa pénzt adott neki.
    Hazafelé menet megint elébe állt az úton egy törpe, de nem az előbbi, hanem egy másik.
-          Te vagy az, fiam? No, hadd hallom, szerencsével jártál-e.
-          Szerencsével jártam – felelte a dudáslegény.
-          Megérkeztél baj nélkül oda, ahová hívtak?
-          Nem volt semmi baj. Jól ment minden.
-          No, fiam, akkor igazán áldd a szerencsédet. Mert ha szót fogadtál volna a törpének, ugyancsak rosszul jársz. Egy hangot se tudtál volna kicsalni a dudádból se most, se ezután soha, amíg élsz.
-          Gondoltam én, hogy nem jóban jár a kis öreg, azért nem is hallgattam rá. De kár volt szóba is állni vele, mert megtréfált a gonosz. A kalács, amit adott, szemétté változott a zsebemben, és ráadásul láthatatlanná tett.
-          Hát igen, meg akart rontani. Éppen azért eztán jobban vigyázz, a világért se hallgass senkire, akivel az úton találkozol. Ha megszívleled, amit mondok, jó dolgod lesz, tejben-vajban fürödhetsz. És rád fér, gyerekem, igazán mondom, mert nem valami jó sorod volt eddig, nem úgy bántak veled, mint érdemelted. De ha okosan viseled magad, mostantól fogva boldog ember lehetsz.
    Azzal eltűnt a kis ember, a fiú pedig szerencsésen hazaért. Otthon azzal a hírrel várták, hogy meghívták a nagy dudásversenyre az idegen országba, ahol csupa bárókkal és fényes lovagokkal kell összemérnie tudományát.
     -   Most mit tegyek, édesapám? – szontyolodott el a fiú. – Nem merek olyan nagyurak közé állni, még szégyenben maradok.
     Az apja is jobban szerette volna, ha a legöregebb fiú megy inkább. De az hallani sem akart a dologról.
-          Nem megyek én, eszem ágában sincs. Mindjárt rájönnek, hogy nem én vagyok, akit híttak, talán még fejemet is vétetnék azok a hatalmas urak. Nem is nyúlok dudához többet, érzem, hogy semmi se vagyok az öcsém mellett.
-          Ejnye már! – csóválta a fejét az apjuk. – Éppen elég jó dudás vagy te is. Kár úgy kicsinyelni magadat.
-          Hagyja el, édesapám, tudom én, mit beszélek.
Olyan muzsikus, mint ez a gyerek, nincs több a világon. Nem is illenék, hogy mérkőzni próbáljak vele, kontár létemre.
     És öccséhez fordult, faggatta:
-          Mondd meg végre, ne titkold már, hogy tanultad, mikor tanultad? Hiszen sose láttuk, hogy dudát akasztottál volna a nyakadba.
    A vége persze mégis az lett, hogy a legkisebb fiú ment el a nagy dudásversenyre az idegen országba. Hosszú hetekig odamaradt, hívták mindenfelé, nem győzték bámulni a tudományát. Mikor hazaérkezett, és a kikötővárosból Killdonnan felé ballagott, az úton megint elébe állt egy emberke.
    -     No, fiam, hazaérkeztél szerencsésen?
    -     Haza én, itt vagyok, amint látod, öreg.
-          Most már nemcsak Skóciában ismernek, de a Csatornán túl, messze idegenben is. Ennek örülök, fiam. Mert én voltam az, akitől tudományodat kaptad, és látom, megérdemled. S még azzal is tetézem ajándékomat, hogy mától fogva te is továbbadhatod a tudományodat. Akinek szájára teszed az ujjadat, mestere lesz a sípnak, és ha téged utol nem ér is, minden más dudásnál különbül fújja.
-          Igazán mondod ezt? – örvendezett a fiú.
-          Én nem szedlek rá, ne félj, megkedveltelek. Éppen azért, mert nem kérkedtél, és nem próbáltál ártani senkinek.
    A gyerek elbúcsúzott a törpétől, és vígan lépkedett tovább. Mikor hazaért, apja elé öntötte az aranyat, ezüstöt, amit az idegen országokban szerzett a dudájával.
-          Ez a magáé, édesapám – mondta. – Én annyit szerezhetek, amennyit akarok, engem ne féltsen. De ha ujját az ajkamra teszi, maga is kétszer olyan jó dudás lesz, mint eddig volt, énutánam a legkülönb a világon.
    Úgy is tettek. Az öreg mindjárt érezte, hogy különös erők bizsergetik. Aztán elővette dudáját, ki akarta próbálni, többet tud-e csakugyan, mint azelőtt. Fiai körülállták, és szólni se tudtak ámulatukban. Mintha nem is a régi, jó öreg dudája lett volna, amelyiken most játszott, hanem valamilyen bűvös hangszer. Ujjai villámsebesen repkedtek a sípon, és olyan hangokat csaltak elő, hogy a dudás maga is csodálta.
-          Hogy csinálta ezt édesapám? Így még sose muzsikált! – álmélkodott a legidősebb fiú.
    A másik szólni se tudott.
-          Igen, szép volt, magam is amondó vagyok. De az öcséteket nem érem utol.
-          Nem sokkal marad el mögötte, éppen csak egy gondolattal – mondta a fia.
    És igaza volt. Az öreg kicsi híján utolérte a gyereket, de az nem félt továbbadni a tudományát. Csak jól megválogatta, kit tüntessen ki vele, nehogy érdemtelennek jusson. Előbb a két bátyját tanította ki, aztán egy özvegyasszonynak az egyetlen fiát, aki ott lakott közelükben.
    Ő maga abba is hagyta a muzsikálást, mikor már elég aranya, ezüstje volt, nem járt többet versenyekre, apjának, bátyáinak meg az özvegyasszony fiának engedte át a dicsőséget. Egyformán jól fújták mind a négyen, az emberek meg se tudták különböztetni egyiknek a játékát a másikétól.
     Így mesélték nekem a történetüket, így mondom el én is, semmit se toldottam hozzá, semmit se vettem el belőle. A killdonnani dudások híre messze földet bejárt, szép pénzt kerestek, boldogan éltek, ha meg nem haltak, mai is vígan dudálnak.

A tündérlovag

Skót népmese



Skóciában van egy elhagyatott lápvidék; a régi időkben azt beszélték, hogy egy tündérlovag kísérti. A lovagot csak nagy ritkán lehetett látni, hétévente egyszer vagy még akkor sem, de a félelem rátelepedett az egész környékre, mert ha egyszer valaki az ingoványba merészkedett, sosem hallottak többé felőle. Bár átkutatták a láp minden zugát, akkor sem leltek nyomára. Ilyenkor a keresőcsapatok félelemtől borzongva tértek haza; fejüket rázták, és azt suttogták egymás között, hogy az illető a rettegett lovag kezébe került.

Így aztán általánossá vált, hogy a mocsaras vidéket mindenki elkerülte: senki, sem mert keresztülvágni rajta, még kevésbé arrafelé lakni.

Lassan vadállatok tanyájává lett: itt találtak menedéket, felfedezve, hogy ezen a helyen egyetlen eleven vadász sem háborgatja őket.

Nos, éppen e vidéken élt két fiatal gróf: St. Clair grófja és Gregory gróf, akik igen jó barátságban álltak egymással; együtt lovagoltak, vadásztak, vagy harcoltak, ha kellett.

És mivel mindketten lelkesedtek a vadak űzéséért, Gregory gróf egy napon azt javasolta, hogy be kéne cserkészniük a lápot, tündérlovag ide vagy oda.

- Hát, én nem igen hiszek ebben az egészben! – kiáltotta a fiatalember nevetve. – Azt gondolom, ez csak a vénasszonyok meséje, amivel a gyerekeket ijesztgetik, nehogy elkódorogjanak a hangásban és eltévedjenek. Az pedig igen sajnálatos lenne, hogyha ki kéne hagynunk egy ilyen remek mulatságot, nekünk, felnőtt, szakállas férfiaknak egy ilyen szóbeszéd miatt!

St. Clair grófja azonban komoly tekintetet vetett rá.

- Kár, belekeverni ilyen bizonytalan dolgokba… - válaszolta. – És az nem gyerekmese, hogy azok az utazók, akik át akartak kelni a mocsáron, szőrén-szálán eltűntek, és senki sem hallott többet felőlük. De, ahogy mondtad, tényleg sajnálatos, hogy ki kell hagynunk ezt a remek mulatságot, csak azért, mert a tündérlovag épp ezt a földet választotta magának, és a megfizetteti velünk, halandókkal a kiváltságot, hogy a birtokára lépjünk. Bár azt hallottam, hogy aki a Szentháromság jelét viseli, biztonságban van a lovag hatalmától. Kötözzük fel hát a jelet a karunkra, aztán gyerünk előre félelem nélkül!

Sir Gregory hangos kacagásban tört ki e szavak hallatán.

- Csak tán nem azt gondolod, hogy én is gyermek vagyok? Először is, hogy megijedjek egy ilyen ostoba történettől, aztán meg azt higgyem, hogy a lóhere megvédhet?! Nem, nem, te csak hordozd azt a jelet, ha akarod, én inkább jó íjamban és nyilaimban bízom.

De St. Clair grófja rá sem hederített társa szavaira; emlékezett rá, mit mondott neki az édesanyja, amikor kicsi fiú volt; hogy annak, aki viseli a Szentháromság jelét, nem kell félnie a varázslók, boszorkányok, tündérek és démonok igézetétől. Kiment hát a mezőre, letépett egy szál lóherét, amelyet a selyemkendővel a karjára kötözött; aztán felszállt a lovára, és Gregory gróffal kilovagoltak a sivár, elhagyatott lápvidékre.

Néhány óra még jól telt, és a hajsza hevében a fiatalemberek elfelejtették a félelmüket. Azonban hirtelen mindketten visszarántották paripájuk gyeplőjét, és riadt arccal meredtek előre, mert egy lovas keresztezte az útjukat, és egyikük sem tudta volna megmondani, ki ez és honnan került elő.

-         Hitemre, nagyon sietős neki, akárki legyen is… - szólalt meg végül Gregory gróf.

- Mindig azt gondoltam, az én paripámnál nincs gyorsabb ezen a földön, de azt hiszem, amíg az enyém egy mérföldet tesz meg, az övé már hetet. Kövessük hát, hogy megtudjuk, a világ melyik részéről jött!

-    Az Úrral dacolsz, ha utána eredsz! – mondta St. Clair grófja áhítatosan. – Ember, ez a tündérlovag volt! Hát nem láttad, hogy a lova lába nem érintette a földet, hanem a levegőben vágtatott? Igaz valódi lónak látszott, de hát hatalmas szárnyai voltak, mint egy madárnak! Kövesd csak! Baljós nap ez neked, amikor rátalálsz!

St. Clair grófja azonban megfeledkezett róla, hogy viseli a talizmánt, amelyet társa nem, és ez képessé teszi őt, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy valójában vannak, ezért aztán nagyon elhűlt és megrettent, amikor Gregory gróf élesen szólt:

-              Teljesen elvette az eszedet ez a tündérlovag! Én mondom neked, hogy aki elhaladt előttünk, egy derék lovag volt, zöld köntösben, fekete lovon. És mivel kedvelem a finom lovagokat, szívesen megtudnám a nevét és a rangját. Ezért követem, amíg rátalálok, ha kell, a világ végéig!

Csak ennyit mondott, megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott, amerre a rejtélyes idegen vette az útját, magára hagyva az ingoványban St. Clair grófját, aki a lóherét tapogatta és remegő ajkai védelmező imádságot mormoltak.

Mivel tudta, hogy a barátját megbabonázták, és mert bátor úriember volt, elhatározta, hogy akár a világ végére is követi a grófot, ha kell, és megpróbálja megszabadítani a varázslat alól.

Ezalatt sir Gregory csak vágtatott és vágtatott, követve a zöld ruhás lovag nyomát, lápon, patakon és mocsáron át, míg végül a legelhagyatottabb helyre ért, ahol életében valaha is járt; a szél olyan fagyosan fújt, mint a hómezőkön, és lába alatt a kiszáradt füvet vastag dér lepte be.

Szeme elé pedig olyan látvány tárult, amelytől a halandó ember kicsire zsugorodik félelmében. Egy hatalmas kört látott a földön: belsejében a fű nem volt száraz és fagyos, hanem nedves, sűrű és zöld. A körben száz meg száz tündér árnyas alakja táncolt, könnyű, áttetsző, fakókék köntösbe burkolózva, amelyek úgy kígyóztak és tekeregtek viselőik körül, mint a füstkarikák.

E hátborzongató manók kiáltozva, énekelve ropták táncukat, kezükkel a fejük fölött hadonászva, miközben a földhöz verdesték magukat, mintha mind megőrültek volna. És amikor látták, hogy Gregory gróf megáll a lovával a kör szélénél, hívogatni kezdték vékony ujjaikkal.

-         Gyere csak, gyere! – kiáltozták. – Gyere, táncolj velünk, aztán iszunk rád egyet az urunk kupájából!

És bármilyen furcsának is tűnik, az igézet olyan erős volt a fiatal gróf felett, hogy félelme ellenére úgy érezte, engedelmeskednie kell a hívásnak. Lova nyakába dobta a gyeplőt, és csatlakozni készült hozzájuk.

Ekkor egy ősz öreg manó lépett ki társai közül a fiatalember felé. Szemmel láthatólag nem merte elhagyni a bűvös kört, mert megállt a szélénél, aztán lehajolt, úgy téve, mintha a földről szedegetne valamit, és azt suttogta rekedt hangon:

-              Nem tudom, ki vagy, azt sem, honnan jöttél, lovag úr, de ha kedves az életed, nem lépsz be ebbe a körbe, és nem csatlakozol a mulatságunkhoz, különben örökre elvesztél!

De Gregory gróf csak nevetett.

-         Megfogadtam, hogy követem a zöld lovagot – válaszolta. – És fogadalmam megtartom, még ha a legalsó világba vezet is.

E szavakkal belépett a körbe, egyenesen a titokzatos táncosok közé. Érkezésére azok még hangosabban kiáltoztak, mint annak előtte, vadabbul táncoltak, és csábítóbban énekeltek; aztán egyszerre csak lecsendesedtek, és kétfelé váltak, utat nyitva a grófnak, jelezvén, hogy haladjon át közöttük.

A fiatalember keresztülvágott a tündérek sorai között, amíg oda nem ért a kör közepéhez.

Ott ült egy vörös márványasztal mellett a fűzöld ruhás lovag, akit annyira keresett, és előtte az asztalon csodálatos, egy darabból faragott smaragdkehely állt, melynek szélét vérvörös rubinok díszítették.

A kupa színültig tele volt hangasörrel, amely túlcsordult a peremén; és amikor a lovag meglátta Sir Gregoryt, felemelte az asztalról, és méltóságteljes meghajlással átadta neki.

Sir Gregory kortyolt belőle, mivel igen megszomjazott.

És mialatt ivott, észrevette, hogy a sör a kupában nem lesz kevesebb, hanem ugyanúgy túlcsordul a peremén.

Ekkor – először a hajsza során – aggodalom töltötte el szívét, és azt kívánta, bárcsak sose adta volna magát erre a furcsa kalandra.

De jaj, ez már késő bánat volt, mert tagjaiba különös zsibbadás lopózott, fagyos sápadtság kúszott az arcára, és mielőtt egyetlen segélykiáltás elhagyhatta volna az ajkait, a kehely kiesett érzéketlen ujjai közül, és úgy zuhant a tündérkirály lába elé, akár egy halott.

Az egész társaság diadalmas kiáltásban tört ki, mert az volt az egyetlen dolog, amely örömmel töltötte el szívüket, hogyha valami óvatlan halandót becsábíthattak a körükbe, különös igézetük alá vonhatták, hogy aztán hosszú éveket töltsön el körükben.

De diadalmas kiáltásaik kezdtek elhalni: motyogtak és suttogtak egymás között, és arcukra valami félelemféle ült ki, mert éles fülüket olyan hang ütötte meg, amely rettegést ébresztett bennük. Emberi léptek zaja volt, olyan emberé, aki szabadon és akadálytalanul haladt feléjük: tudták, az idegen, akárki legyen is, még nem áll az igézetük alatt. És ha így van, talán vesztükre tör, és kiszabadítja körükből foglyukat.

Félelmük beigazolódott, mert a bátor St. Clair grófja közeledett, rettenthetetlenül és szilárdan, hiszen a szent jelet viselte. Megpillantva a bűvös kört és a tündértáncosokat, már azon volt, hogy átlépje a bűvös határt, amikor a kicsi, ősz manó, aki Gregory grófnak is suttogott, odajött, és neki is odasúgott valamit. Ráncos arca bánatos volt.

-         Ó, jaj! Azért jöttél, amiért a társad, hogy hosszú éveket áldozz a tündérkirálynak?

-         Ó, ha van feleséged és gyermeked, könyörgöm, mindenre, ami szent, hogy fordulj vissza, amíg nem késő!

-     Ki vagy te, és honnan származol? – kérdezte a gróf, kedvesen pillantva le az előtte álló apró teremtményre.

-     Abból az országból jöttem, ahonnan te…- sírta a manó. – Halandó ember voltam, mint te, de idejöttem az elvarázsolt lápra, és a tündérkirály megjelent előttem egy szép lovag álcájában, és olyan bátornak, nemesnek és nagylelkűnek látszott, hogy követtem őt, ittam a hangasöréből, most pedig arra vagyok kárhoztatva, hogy a tündérekkel maradjak, amíg hét hosszú év le nem telik. A te barátod is ivott abból az átkozott sörből, gróf úr, és most halottként fekszik törvényes uralkodónk lábánál. Fel fog ébredni, az igaz, de hasonló alakban, mint az enyém, és rabszolgaként.

-    Hát sehogy sem menthetem meg? – kiáltotta St. Clair grófja mohón. – Mindenképpen fel kell vennie a tündérek alakját? Nem félek kegyetlen legyőzője varázslatától, mert olyasvalaki jelét viselem, aki erősebb, mint ő. Beszélj gyorsan kicsi ember, az idő szorít!

-                     Van valami, amit megtehetsz érte, gróf úr…- suttogta a manó. – De ez csak egy kétségbeesett kísérlet, mert ha elbuksz, még a Szentháromság ereje sem védhet meg.

-                     És mi lenne az? – kérdezte a gróf türelmetlenül.

-                     Mozdulatlanul kell maradnod a fagyos hidegben egészen pirkadatig, amíg eljön a hajnali zsolozsma ideje. Akkor kilencszer lassan körbe kell járnod a bűvös kört, és aztán bátran be kell menned a vörös márványasztalhoz, ahol a tündérkirály ül. Az asztalon látni fogsz egy rubinokkal kirakott smaragdkelyhet, tele hangasörrel. Azt kell óvatosan magaddal vinned, mialatt egyetlen szó sem hagyhatja el az ajkadat. Az a bűvös föld, amelyen táncolunk, halandó szemnek talán szilárdnak tűnik, de a valóságban nem az. Ez egy ingoványos mocsár, és egy nagy tó van alatta, ahol egy félelmetes szörny tanyázik, és ha egyetlen szót is kiejtesz, mialatt e földön állsz, belezuhansz a mocsárba, és ott pusztulsz el a vízben.

Ezt mondta az ősz manó, majd visszalépett a társai közé, egyedül hagyva St. Clair grófját a bűvös kör szélénél állva.

Ott várakozott a hidegtől reszketve, hosszú, sötét órákon át, mígnem a szürke hajnal kezdett felderengeni a dombtetők felett, és közeledtével a tündéralakok a szeme előtt megfakulni és elenyészni látszottak.

És abban az órában, amikor a hajnali zsolozsmára hívó harang hangjai lágyan megcsendültek a mocsár felett, a gróf elkezdte ünnepélyes sétáját. Csal ment körbe-körbe, szilárdan kitartva útján, bár a tündérárnyak felől hangos, dühös mormogás hallatszott, mint a távoli mennydörgés, sőt még a föld is remegni és emelkedni látszott, mintha le akarta volna rázni magáról a vakmerő betolakodót.

De a Szentháromság jelének erejével St. Clair grófja sértetlenül folytatta útját.

Amikor befejezte a köröket, bátran belépett az elvarázsolt földre, keresztülvágott rajta, és mekkora volt döbbenete, amikor látta, hogy az összes tündér és manó kis jégtömbökké fagyott össze; alig tudott áthaladni közöttük, hogy el ne tapossa őket.

Amint közeledett a márványasztalhoz, még a haja is égnek meredt a tündérkirály látványától, aki éppen olyan mereven ült ott, mint alattvalói. Előtte Gregory gróf feküdt, osztozva sorsukban. Semmi sem mozdult, leszámítva két szénfekete hollót, amelyek szárnyukat csattogtatva, rekedten károgva ültek az asztal két oldalán, mintha a smaragdkehely őrzői lettek volna.

Amikor St. Clair grófja felemelte a drága kupát, a levegőbe emelkedtek, és dühtől visongva keringtek a feje körül, és félő volt, hogy karmaikkal kiütik kezéből a kelyhet.

Eközben a fagyott tündérek – még maga a király is – megrázkódtak álmukban, és félig felültek, mintha kezet akartak volna emelni a merész betolakodóra.

Ha a Szentháromság ereje nem fékezte volna meg őket, St. Clair grófja bizony elbukott volna. Amint visszafelé vette útját, félelmetes hangok hallatszottak körülötte: a hollók rikoltoztak, a fagyott tündérek visítottak, és lentről, a rejtett tóból hallotta a rémes szörny mély lélegzetét, ahogy sóváran prédájára várt.

De a bátor gróf egyikkel sem törődött, hanem szilárdan kifelé tartott, bízva a hatalmasságban, akinek jelét viselte. Ez biztonságosan átsegítette minden veszélyen, és ahogy a hajnali zsolozsma harangkongása elhalt a levegőben, végre szilárd talajra lépett, és eldobta a bűvös kelyhet.

És láss csodát! Az összes fagyott tündér eltűnt, a királyukkal és a márványasztallal egyetemben; senki sem maradt a zöld füvön, csak Gregory gróf, aki lassan ébredezett bűvös álmából.

Nyújtózkodott és felállt, egész testében remegve. Bizonytalanul nézett körül, mintha azt se tudná, hol is van. Akkor St. Clair grófja odaszaladt hozzá és karjaiba zárta, addig tartva így, míg teljesen magához nem tért, és a meleg vér újra keresztül nem áramlott a testén.

Aztán a két jó barát visszatért arra a helyre, ahol St. Clair grófja eldobta a csodálatos kelyhet, de ott csak egy durva, szürke homokkövet találtak, hasadékában egy rejtőzködő harmatcseppel.

2011. június 2., csütörtök

A liliomkezű spanyol királyleány és Iolann,a sárkányölő

Ír népmese

Valaha régen az íreknek volt egy derék királyuk, erős, hatalmas és olyan gazdag, hogy az arany és ezüst marha dugig töltötte a kincstárát. Ám abban az időben élt egy másik király, aki meg Spanyolországon uralkodott. Gazdag volt ő is és hatalmas. De a hatalomból és a gazdagságból a királyoknak sosem elég.

„Mi volna – így elmélkedett magában –, ha az írek királyát elűzném, és a gazdag ír földet magamnak megkaparintanám? Bizony, az jó volna.”

Összegyűjtötte hát a hadait, hajóra szállt, és a roppant ármádia élén elvitorlázott Írország felé. Egy hajnalon be is futott hajóhada az ír kikötőbe, a király palotája elé.

Egy fiatal szolgálólány jött ki éppen a palotából, s látja, hogy a kikötő telis-tele van hajóval – nem is látott tengert, csak egyetlen árbocerdőt. Visszaszaladt hát, és jelentette, hogy a kikötő tele van hajóval, de hogy mit akarnak, nem tudja.

Megvitték a hírt a királynak, aki még ágyban volt, és első meglepetésében nem tudta a dolgot mire vélni. Kisvártatva azonban gyanítani kezdte, hogy nem lehet más, csak a spanyol király. Arra azonban nem gondolt, hogy az ellene valami rosszban sántikál, mert még eddig semmi bajuk sem volt egymással. De amikor aztán kiment, és látta az egész harci hajóhadat, tudta, hogy kelepcébe került, és minden ellenállás reménytelen. Szétszórt csapatait hogy is tudná kellő időre összeszedni!

Így aztán a spanyol király elvette tőle egész Írországot egyetlenegy csücsök kivételével – az volt minden, amit meghagyott. S mint aki jól végezte dolgát, visszavitorlázott Spanyolországba, visszavitorlázott igaz, de azért hadserege nagyobb részét ír földön hagyta.

Az ír király felesége persze maga is királylány volt. Volt neki három fiútestvére, azok is királyok. Egy nap aztán a királyasszony gondolkozóba esett, és azt gondolta: „Ha az én három fitestvérem tudná mostani nyomorúságos sorsomat, bezzeg nem nézné tétlenül, bezzeg ellátná a baját a spanyol királynak!” Így aztán megszólította felséges király urát, s azt mondta neki:

– Tudod-e, hogy mire gondoltam?

– Nem tudom – felelte a király.

– Nos, arra gondoltam – mondta a királyné –, ha az én három fivérem tudná mostani nyomorúságos sorsomat, bezzeg nem nézné tétlenül, bezzeg ellátná a spanyol király baját. Úgy hiszem, jó lenne, ha megírnám nekik.

– Bizony, az jó lenne – mondta a király. – Írd csak meg.

Így aztán a királyné megírta a három levelet, s elküldte a három országba a királyi fivéreinek.

Megkapta a három király a levelet, és a szégyentől és a sértett büszkeségtől mindegyiknek arcába szökött a vére.Mit, hogy az ő egyetlen húguk szükséget szenved, s nyomorúságban tengeti életét?

„No, megállj, te kevély spanyol király – átkozódtak magukban –, meglesz még ennek a böjtje!”

Nosza, mentek a fullajtárok, jöttek a fullajtárok, és a három király egykettőre megállapodott, hogy hamarosan seregestül útnak indulnak, és elégtételt vesznek a spanyol királyon, aki minden ok nélkül csinálta, amit csinált, mert a kapzsiságon kívül oka nem volt, egy szemernyi sem.

Sebbel-lobbal összegyűjtötték hát a hadaikat, hajóra szálltak, és a tengeren találkoztak. Aztán meg sem álltak, míg el nem értek az ír partig.

Örült az ír király, azt se tudta, hova legyen a boldogságtól, amikor egy szép napon pompás hajóhadukat megpillantotta. Ám a testvérek ki sem szálltak, csupán üzenetet küldtek, hogy készüljön fel, s azzal már fordultak is, s mentek egyenest Spanyolországnak. Egy hajnalon be is futottak a kikötőbe, éppen a spanyol király palotája elé.

Egy fiatal szolgálólány jött ki éppen a palotából, ahogy széjjelnéz, látja, hogy a kikötő telis-tele van hajóval – nem is lát tengert, csak egyetlen árbocerdőt. De az is akkora, hogy olyan árbocrengeteget nem látott még a spanyol kikötőben senki emberfia. Nosza, visszaszaladt a lány, és jelentette, hogy a kikötő telis-tele van idegen hajóval.

Megvitték a hírt a királynak, aki még ágyban volt. Elröppent az álom a király szeméről, azon nyomban kiugrott az ágyból. Ki se kellett néznie, tudta, hogy kik érkeztek; senki más nem lehetett, csak akikre ő gondolt. De hogy mit csináljon, most már mihez kezdjen, azt az egyet nem tudta. Mert hogy az ír királynőnek három fivére van, s hogy mind a hárman hatalmas királyok, arról hallott már valamit, s hogy hármuk erejével megharcolni nem tud – abban se kételkedett. Tudta: a testvérek most azért jöttek, hogy Írországot visszaköveteljék, és azt is tudta, hogy gonoszul cselekedett, mikor az ír királyt minden ok nélkül kifosztotta. Felkeresett hát egy öreg, nagyhírű jövendőmondót, és elmondta neki, hogy reggel óta tele a kikötő, és hogy a hajókon nem érkezhetett más, mint az a három király, akikre ő gondol.

– Terheli valami a lelkedet? Igazságtalanul bántál velük? – kérdezte az öreg.

– Igen – válaszolta a király –, rátörtem az ír királyra, és elvettem az országát.

– Volt valami okod rá?

– Nem, semmi bajom nem volt az ír királlyal.

– Rosszul tetted, hogy így cselekedtél – mondta az öreg varázsló. – Most aztán négy király jött a nyakadra, az ír király s a három sógora, és semmi reményed, hogy legyőzzed őket. Add vissza hát, amit elvettél, és ne félj semmitől.

– Boldog lennék, ha azzal megelégednének.

– Nem tudom, hogy beérik-e ennyivel. Mindenesetre fogadd őket szívesen, nincs más választásod. Menj, és hívd meg őket magadhoz lakomára.

– Csakhogy nem tudom, hogy a sok hajó közül melyiken találom őket – mondta a spanyol király.

– A négy király egy hajón van – felelte az öreg varázsló. – Mégpedig azon a hajón, amelyik legmélyebben horgonyoz a kikötőben. Orrától a tatjáig fehér csík díszíti. Írj nekik egy levelet, és hívd meg őket a palotádba. Add tudtára az ír királynak, hogy ha ő és sógorai elfogadják a meghívást, tüstént visszaadod a birodalmát. Nyilvánítsd ki, hogy mindent visszaadsz, amit csak Írországból, ugyan rosszakarat nélkül, de elhoztál, és azt a reményedet is fejezd ki, hogy a jövőben talán barátok is lehetnétek, és segíthetnétek egymáson. Sőt, talán még szorosabb, rokoni kapcsolatba is kerülhetnétek: feleséged ma éjszaka egy lánygyermeknek adott életet, és az ír király felesége pedig éppen fiúgyermeket vár.

A király megköszönte a tanácsot, és hazament. Otthon nyomban megírta a levelet, és elküldte a hajóra. Feleletet azonban hiába várt, nem kapott. Írt egy második levelet is, de arra se jött válasz. Írt egy harmadikat – semmi felelet. Elment hát újra a varázslóhoz, és elmondta, mi történt: három levelet is küldött, de azok a fülük botját se mozdították rá.

– Így hát – mondta az öreg – eszükbe sincs, hogy eleget tegyenek a meghívásnak. Menj hát értük magad, és hívd meg őket személyesen. Talán az inkább kedvükre lesz.

A király úgy tett, ahogy a jövendőmondó tanácsolta. Maga kereste fel a királyokat a fedélzeten. S miután illendően köszöntötte mind a négyet, királyi méltósággal meghívta őket lakomára a palotájába.

Azok megköszönték a meghívást, és elfogadták. A spanyol király olyan lakomát csapott, hogy aki látta, míg él, nem felejti el.

A nagy eszem-iszom közben egyszerre csak azt mondta a spanyol király az ír királynak:

– Gondolom, azért jöttél hozzám, hogy visszakapd, ami a tiéd.

– Bizony azért – felelte az ír király.

– Nos, ebben hiba nem lesz, szívesen visszaadom. Sőt, még kárpótlást is adok azért a pár napért, amíg uralkodtam az országodon. Hidd el – mondta nagy mézesmázosan –, nem akartam neked kárt okozni, esküszöm, szemernyi rosszakarat se volt bennem, sőt azt remélem, hogy a jövőben jobb barátok leszünk, mint amilyenek voltunk; igen, talán gyermekeink révén még a barátságnál is szorosabbra fűzhetnénk házaink kapcsolatát.Ebben aztán mindnyájan szépen megegyeztek. A béke helyreállt. A három király hazavitorlázott a saját országába, hazament az ír király is.

Odahaza Írországban öröm s boldogság fogadta a királyt. Tüzek égtek a hegytetőkön, fáklyák a kikötőparton, két-két gyertya a királyi palota száz ablakában; a nagy fényesség mind azt hirdette: eltakarodott a spanyol sereg, egyetlen ura van már az ír népnek, maga az ír király.

A király még kint a tengeren megpillantotta az örömtüzeket, és boldog volt. Hát még amikor megtudta, hogy a nagy fényesség kettős örömöt hirdet: felesége, míg ő távol volt, fiúgyermeket szült. Nosza, ment is nyomban a levél a spanyol királynak: megjött a királyi kisfiú, akinek, majd ha felnő, a spanyol királylány lesz a felesége.

Ment a levél, jött a levél – így telt el két esztendő. Akkor azt írta a spanyol király, küldjék el a gyermeket az ő udvarába, hadd tanulja meg a spanyolok nyelvét, hadd nőjön fel jegyesével, a királylánnyal együtt. Az ír király nem húzódozott, kötötte a szava, s így aztán a kis Iolannt, így hívták a királyfit, útnak indították Spanyolországba.

Iolann aztán ott nőtt fel idegenben, s ahogy teltek az évek, vagy tizenhét év is elszaladt, szépen meg is emberesedett. Egész álló nap együtt volt a királylánnyal, együtt mentek iskolába, együtt ebédeltek, együtt vacsoráztak.Egyszer, amint éppen az iskolából jöttek, az útszélen megláttak egy kakast meg egy tyúkot, amelyik békésen kapirgált a csibéi között. Iolann megállt, és szótlanul bámulta. Tyúkanyó szorgalmasan keresgélt az útszéli szemétben, s valahányszor egy-egy magra vagy ízletes féregre akadt, hívta a csibéit. A fiú nézte, nézte, s egyszerre csak keserűen felnevetett.

A királylány elunta, és rászólt:

– Gyere már, menjünk haza.

– Várj csak – felelte a fiú.

– Mit nevetsz? – kérdezte a lány.

– Semmi közöd hozzá – így a fiú.

Közben mégiscsak elindultak hazafelé. De a királylánynak fúrta az oldalát a kíváncsiság, és tudni akarta, min nevetett a fiú.

– Láttad azt a tyúkot az útszélen a csibéivel? – kérdezte a fiú.

– Hát persze.

– Akkor látnod kellett, hogy kapirgált, hogy szorgalmatoskodott. Mihelyt egy féregre lelt, mindjárt hívta a csibéket, és odaadta nekik. Az igen, az szereti a családját! De vigyen el engem az ördög – kiáltott fel a fiú –, és dugjon a pokol mélységes fenekére, ha három nap múlva még itt talál, ebben a palotában! Tizenhét éve eszem az idegen kenyeret, és nem láttam sem apámat, sem anyámat, nem szívtam otthoni levegőt!Így értek haza.Másnap reggel a királylány idejében felkészült, hogy induljon az iskolába. Szólt Iolann-nak, de a fiú nem akart vele menni. Beszaladt hát az édesapjához, és elpanaszolta, hogy a fiú nem akar iskolába menni.Kijött a trónteremből a király, és megkérdezte, hogy mi baja van, miért nem megy iskolába.Összeszedte magát Iolann, s amit gondolt, nagy bátran kimondta. Nem iskolába, hanem Írországba akar ő menni, király apjához és az édesanyjához.

– Mehetsz, fiam, persze hogy mehetsz, ha akarsz – mondta a király. – Az égvilágon nincs semmi akadálya!

No, csak ez kellett Iolann-nak! Fogta magát, sebbel-lobbal összecsomagolt, még annyi időt sem akart elvesztegetni, míg a nagy lótás-futásban jól kifújhatta volna magát.

Hajszolódott bizony, míg útra készen nem állt. Addigra már a király parancsára előállt a kikötőben egy jó erős gálya, egybegyűlt a királyi követség, amely a királyfit hazájába kísérte. El is indultak nyomban, és megérkeztek szerencsésen.

Volt nagy öröm megint Írországban! Göndör hajú gyerekként hagyta el az édes szülői házat Iolann, s lám, meglett emberként tér vissza. Király apja és királyné édesanyja nem győzött benne gyönyörködni. Örült az udvar, örültek a szép udvarhölgyek, örült az udvari cselédség. De mintha mégsem örült volna mindenki.

Ahogy telt az idő, múltak a napok, a hónapok, Iolann apránként észrevette, hogy ez a pompás királyi udvar mégiscsak nélküle élt tizenhét éven át. Úgy élt, mintha ő nem is élne. Két bátyja elkomorodott; ha meglátta, fitymálta Spanyolországból hozott vérpiros páncélját, gúnyolta idegenes kiejtését. Iolann tudta, hogy mi bántja őket: jegyessége a spanyol királylánnyal, az volt a begyükben. A trónt féltették tőle, mert végül is nagy úr a spanyol király, még talán ír királyt tud csinálni királyi vejéből.

Így telt el két esztendő. Akkor aztán levél érkezett a spanyol királytól, lakodalomra hívó levél. Jöjjön, de mielőbb az ifjú vőlegény, jöjjön apja, anyja, minden rokonsága, felcseperedtek a gyerekek, ideje megtartani az esküvőt.Így aztán felkerekedett az ír király, a királyné, az egész előkelő rokonság – dugig töltötték a hatalmas vitorlást –, s útnak indultak.A spanyol király kíséretével együtt nagy ünnepélyesen a kikötőben fogadta őket. Parthoz állt a hajó, durrogtak az ágyúk, volt nagy örömujjongás.

Iolann vérpiros páncélban állt királyi apja mellett, és nem győzött csodálkozni. Ugyan, ki lehet az a szépséges hajadon, aki ott várakozik a spanyol király oldalán? Csak nem az ő jegyese? Uramfia, de hiszen mégis ő az, az a liliomkezű hajadon. Most ránéz, megismeri. De hát miféle varázslat ez? Mit tett vele ez a két esztendő? A suta kis kamaszlányból hogy lett ilyen gyönyörűséges hajadon?

Nem töprenghetett tovább, mennie kellett, a várakozókat szépen üdvözölni, amint illik. Remegve fogta meg a szép királylány kezét.

„Nem, nem lehet az – gondolta magában –, ez nem ugyanaz a kéz, ezeket a liliomujjakat látta volna ő az iskolában tintától maszatosan?”

A lány kézfogás közben rámosolygott. S ettől Iolannnak akkorát dobbant a szíve, azt hitte, megszólalt a város valamennyi harangja. Úgy megzavarodott, el se akarta többé engedni a lány kezét.

A királylány pedig azt gondolta:

„De megemberesedett ez az én Iolannom, bizony, szemrevaló lovag lett. Szívesen leszek a felesége.”

Mi tagadás, tetszettek egymásnak. Ebben nem volt hiba. Összeültek hát a királyi szülők, és ki is tűzték az esküvőt kerek három nap múlva.

Sok az a három nap, kivált két fiatal szívnek, de mégiscsak eltelt egyszer.

A mondott napon hát összegyűlt a násznép. A fényesen feldíszített lakomázóasztalnál helyet foglalt az ír király, s mellé telepedett a spanyol is. Hozták a pompásnál pompásabb tálakat. Csakhogy az ír király hátralökte a székét, s csak nem akart enni. Nem ő, egyetlenegy falást sem.A spanyol király odahajolt hozzá, és megkérdezte:

– Mi baj van, király uram, miért nem eszel?

– Nem latom a menyasszonyt – válaszolta az ír király –, és addig egy falás, annyit se eszem, amíg nem ül az asztalunkhoz.

– Ne törődj vele – mondta a spanyol király –, bizonyara még öltözködik. Itt lesz hamarosan – s aztán a tálra mutatott: – Kóstold meg inkább ezt az őzgerincet, ez aztán királyoknak való eledel!

Az ír király azonban nem mozdult. Csak nézett maga elé komoran.

A násznépnek összevillant a tekintete, s valami suttogás futott végig a teremben.

Jöttek-mentek a lakájok a tálakkal, s az írek nem ettek.

Végre összeszedte a bátorságát a spanyol király, s azt mondta:

– Hallgass ide, király uram, semmi jót sem mondhatok: magam sem tudom, hol a menyasszony! Tegnap reggel belopakodott egy sárkány, és elrabolta. Utánuk küldtem a legjobb lovagjaimat, de a sárkány leereszkedett egy szakadékba, bebújt egy barlangba, s azóta nem láttuk. A lovagjaim ott várják most is a szakadék szélén.

Felpattant erre a vörös vértbe öltözött Iolann, és így kiáltott:

– Még ha a pokol fenekéről is, akkor is visszahozom!

– Megállj, öcsém – kiáltott egyszerre a két fivére –, mi is veled megyünk!

Futton-futottak mind a hárman a szakadékhoz, s odalent a mélyben, a barlang szájánál megálltak. Sötéten tátongott a barlang, s úgy tetszett, mintha meredeken lefelé vezetne, mintha csak egy lyuk lenne, amely ismeretlen mélységbe nyílik, egy másik világba.Hogy lehetne oda bejutni, nem tudták. Tanácstalanul álldogáltak a lyuk körül, de Iolann-nak mégiscsak eszébe jutott végül, hogy mit kell tenniük. Szalmából kötelet fontak, s a köteleket összecsomózták mindaddig, míg a mérhetetlen hosszú kötél vége le nem ért a lyuk mélyére. Akkor aztán rákötöttek egy kosarat, s Iolann azt mondta:

– Én leereszkedem, testvérek.

– Várj, Iolann – állította meg az idősebb fivére –, én megyek elsőnek! De ha megszabadítom, enyém a menyasszony! Én vagyok az idősebb, amúgy is engem illetett volna!Iolann-nak szikrázott a szeme haragjában, de fiatalabb volt, engednie kellett.Beleült hát a legidősebb fiú a kosárba, s a szolgák lefelé eresztették. Alig tűnt el azonban, alig süllyedt a mélybe egy darabocskát, máris kiáltozni, sikoltozni kezdett, hogy húzzák fel azonnal.

Felhúzták, nem volt se holt, se eleven.

– No, most – gondolta magában Iolann.

De a fiatalabb bátyja elébe állt.

– Én következem, Iolann, s ne feledd, ha megszabadítom, enyém a menyasszony! Amúgy is engem illetett volna!Iolann nem szólt semmit, engednie kellett.

Beleült hát a fiatalabb királyfi a kosárba, és a szolgák lefelé eresztették. Alig tűnt el azonban, alig süllyedt valamivel mélyebbre, mint a bátyja, máris kiáltozni, sikoltozni kezdett, hogy húzzák fel azonnal.

Fel is húzták, nem volt se holt, se eleven.

– Most már csakugyan én következem – mondta Iolann, és beleült a kosárba. – Ha leértem, menjetek szépen haza, és egy év múlva, ha még éltek, gyertek értem, és húzzatok fel.

Azzal intett, hogy eresszék. Nem sikoltott, nem kiáltozott, és sikeresen leért a lyuk fenekére.

A királyfiak felhúzták a kosarat, összetekerték a kötelet. S azzal hazamentek.

Már késő délután volt, amikor Iolann leereszkedett, s most nem tudta, mihez kezdjen. Elindult hát előre, amerre a lába vitte. Nem messze megpillantott egy fát, ahhoz igyekezett.

Egyszerre csak a fa gyökerei közül előbújt egy fekete állatka. Megrázta magát, és körülfutotta a fatörzset. Abban a szempillantásban, hogy körbeért, akkorára nőtt, mint egy jól megtermett kutya. Az állat ismét megrázta magát, és még egyszer körülfutotta a fát. Ahogy a kör bezárult, akkorára nőtt, mint egy tehén.

– Úgy hiszem – mondta Iolann –, már éppen elég nagyra nőttél, s biztos, ami biztos, legjobb, ha ártalmatlanná teszlek.
Iolann meztelen karddal feléje vágott, de az állat félreugrott, a csapás a fát érte, és kivágta, hogy a törzse, koronája rázuhant az állatra. Az nyomban kikászálódott a gallyak alól, és menekülni igyekezett.Iolann követte.

Közben megpillantott egy házacskát, és azt hitte, hogy az állat oda rejtőzött. Belépett a házba, de az állat már el is tűnt, s nem volt benn más, csak egy öregember. Az hajlongva üdvözölte az Írországból jött vörös vértes Iolannt, és hellyel kínálta.

– Nem azért jöttem, hogy leüljek – mondta Iolann, és elmesélte, hogy mint járt a kis állattal, amely körbefutott, és megnőtt.

– Ó – felelte az öregember –, van itt egy ilyen állat, és mondhatom, a lehető legjobban tetted, amit tettél. Mert ha a fekete állat harmadszor is körbefuthatta volna a fát, akkorára nőtt volna, hogy senki sem bírna vele ezen a világon. Nyugodt lehetsz azonban, ide nem jött. Én lélek egyedül élek itt, és a házamban olyan biztonságban vagy, mint gyermek az anyja ölében.

Iolann leült hát a tűz mellé. Nem volt azonban teljesen megnyugodva, mert tartott tőle, hogy az öregember valójában az a bizonyos nagyra nőtt állat.

– Nos, hát vörös vértes Iolann – mondta az öregember –, azt hiszem, jól sejtem én, hogy a menyasszonyodat keresed ezen a vidéken.

– Úgy bizony – válaszolta Iolann.

– Kívánom neked, sikerüljön! És remélem is, hogy sikerülni fog. Ám az a bökkenő, hogy a szörnyűséges sárkány sokkal-sokkal nagyobb nálad. Ha majd levágod a fejét: és én remélem, hogy le fogod vágni, a törzse, a teste mozdulatlanul marad a helyén. Ám a feje a levegőbe emelkedik, és elrepül majd egyenesen a Tobar na Dicht nevű varázsforráshoz, és csak három nap múlva ér vissza. Szúrd bele a kardodat a nyakszirtjébe, és a törzzsel s a karddal ne törődj többé. A fejére azonban jól vigyázz. Hét könyök magasra ugorj 56elébe a levegőben, ragadd meg jobb kézzel, üss rá felülről lefelé, s akkor a sárkány, mint egy varangyos béka, szétpukkad. Ha azonban a sárkányfej vissza tud illeszkedni a törzsre, ha ismét odaforr, nincs többé olyan hatalom a világon, aki legyőzhetné.

Most még csak annyit – közeledett a beszéd végéhez az öregember –, ha megölted a sárkányt, hozz nekem a jó tanácsért egy kis üvegre valót a véréből. Kétszáz éve élek itt elvarázsolva; két testvéremet a sárkány apró kövekké változtatta. Semmi más nem szabadíthat meg bennünket, csak egy csepp a sárkány saját véréből.

– Szavamra fogadom – mondta Iolann –, megteszem, amit kérsz.

– Várj csak – kapott a homlokához az öreg, mint akinek még valami fontos az eszébe jutott –, a sárkány mindennap kimegy halászni a tengerre. Egy kis zsákot vesz a hátára, és mindent belerak, ami csak a halászathoz kell. Ahol legmélyebb a tenger, ott se ér följebb a csípőjénél. A palotája meg – ne feledd – forog, forog, mindig balra forog, magától.

Ezzel aztán Iolann megtudta, amit megtudhatott. Elbúcsúzott hát illendően, és útnak indult, hogy megkeresse a sárkány kastélyát. Rá is lelt hamarosan, és látta, hogy csakugyan balra forog az egész óriási kastély, mégpedig magától. Fent az egyik emeleti ablakban meg is pillantotta tüstént a kedvesét.

A királylány is rögtön észrevette, és míg a kastély lassan fordult, alkalmas pillanatban leeresztett egy csöbröt, hogy Iolannt abban felhúzza.

De Iolann összeszedte minden erejét, nekifutott, és egyetlen ugrással az ablakban termett.

Éppen csak megölelték, megcsókolták egymást, a lány máris elbeszélte, hogy mint rabolta el őt a sárkány, hogy küzdött ő egymagában ellene. A sárkány végül is ráállt, hogy vár egy évet és egy napot, nem veszi addig feleségül, míg nem jön egy lovag, aki életre-halálra hajlandó megvívni érte. Azt is elmondta, hogy a sárkány minden áldott nap elmegy halászni, s aztán minden este idejön az ablak alá, hogy üdvözölje őt.

– Ha ma idejön – mondta a királylány –, tüstént meg fogja érezni az emberszagot.

S mivel már erősen esteledett, gyorsan megvacsoráztatta Iolannt, és elrejtette egy nagy kádban.

De már akkor ott is állt a sárkány az ablak alatt.

– Fuj, fuj – dörmögte –, valami ír atyafi szaga bűzlik itt!

– Az hát, persze, hogy az – felelte az asszony –, egy vörösbegy szállt el hozzám Írországból, annak szagát érzed.

A sárkány hitte is, nem is. Bement a konyhába, letette az iszákját, kidűtötte belőle a halakat, és pirítani kezdte őket a tűzhely parazsán. Közben ezt morogta:

Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Nem is volt ugyanis más alvó alkalmatosságra szüksége éjszakánként, mint egy vasboronára. Olyan komisz élete volt.

Másnap reggel Iolann felkelt, és leszaladt a kastély elé. A pajzsa, mintha csak tudná, mi illik, magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött is nagy loholva a sárkány, és csak fújt haragjában.

Iolann elébe állt, és fennhangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha millió sebből vérzik is. Jól vésd az agyadba, te sárkány!

– Ej, ej, nekem ugyan beszélhetsz – morogta a sárkány, és máris nekirontott. Keményen viaskodtak egész álló nap. Mint a jégeső, zuhogtak Iolannra az ütések.

Estefelé azt mondta a sárkány, hagyják abba a viaskodást, pihenjenek egyet az éjszaka.

– Vigyen el az ördög, te undok féreg! – felelte Iolann. – Ha te is tele lennél sebekkel, bezzeg nem javasolnád, hogy pihenjünk.

– Az az igazság – felelte a sárkány –, hogy én még nálad is rosszabb állapotban vagyok. Mert jó, neked folyik a véred, de rólam meg szinte lemállik a hús.

Így aztán mégis abbahagyták a harcot, s mindegyik elment pihenni. A sárkány a házába, Iolann pedig visszalopakodott a kedveséhez. Ahogy a sárkány hazaért, dúdolni kezdte a dalocskát:

Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Azzal elaludt, és aludt reggelig a vasboronán.

Iolannak éppen csak annyi ereje volt, hogy átvesse magát a kedvese ablakán. A királylány megfürdette előbb mérges füvek levében, majd egy gyógyító vízzel teli hordóban, s máris begyógyultak a sebei, ép volt és erős, erősebb, mint azelőtt. Akkor aztán ő is lefeküdt aludni.

Másnap reggel Iolann megint csak kiszaladt a kastély elé. Pajzsa magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött a sárkány, Iolann elébe állt, és nagy hangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha száz sebből vérzik is, jól vésd az agyadba, te sárkány!

– Ej, ej, nekem ugyan beszélhetsz – morogta a sárkány, és máris nekirontott. Keményen viaskodtak egész álló nap, dűlt róluk a verejték s a vér, mert ugyancsak megszabdalták egymást az éles, szürkésfekete kardokkal.

Hiába, a sárkány ezen a napon is erősebbnek bizonyult Iolann-nál. Úgy összevissza kaszabolta a testét, hogy szegény lovagnak patakokban folyt a vére, s mire leszállt az este; alig volt jártányi ereje. A sárkány nagy ravaszul megint azt mondta:

– Pihenjünk egyet, folytassuk holnap.

– Vigyen el az ördög, te undorító féreg! – kiáltott fel erre Iolann. – Ha te is tele lennél sebekkel, mint én a mai viadal után, bezzeg nem javasolnád, hogy pihenjünk, s folytassuk holnap.

– Az az igazság – felelte a sárkány –, hogy én még nálad is rosszabb állapotban vagyok. Mert jó, neked folyik a véred, de rólam meg szinte lemállik a hús.

Abbahagyták a harcot mégis, és a sárkány bement. S már mondogatta is:
Vasborona van alattam,

vasborona van felettem,

sebek lepik be lábamat,

sebek lepik el fejemet.

Ez volt minden, amire az alváshoz éjszakára szüksége volt. Már feküdt is a vasboronára, s aludt másnap reggelig.

Iolann éppen csak feljutott a kedveséhez, ott rogyott össze. Menyasszonya megfürdette előbb mérges füvek levében, majd egy gyógyvízzel teli hordóban, s máris begyógyultak a sebei, ép volt és erős, erősebb, mint valaha. Akkor aztán megkérdezte, hogy áll a viadal.

– Úgy gondolom – mondta Iolann –, hogy a sárkánynak a kardjában van a varázsereje, azért nem tudom legyőzni. De ha én harcolhatnék az ő kardjával, s ő az enyémmel, akkor már holnap enyém lenne a győzelem.

– Ezt csak bízd rám – mondta a királylány. – Holnap kora reggel elcserélem a kardokat.

Amit ígért, meg is cselekedte. Így aztán Iolann a harmadik nap reggelén a sárkány kardjával indult a viadalba.

Úgy történt, mint eddig. Iolann pajzsa magamagától megdöndült, és harcba hívta a sárkányt.

Jött is a sárkány, Iolann elébe állt, és nagy hangon rákiáltott:

– Én vagyok az a lovag, aki soha meg nem hátrál, még ha száz sebből vérzik is, jól vésd az agyadba, te sárkány!

Mire a sárkány máris nekirontott. Vad, véres, vége-hossza nincs viaskodással szorongatták egymást, ám egyszerre csak a sárkány ráeszmélt, hogy a saját kardja van ellenfele kezében.

– Ezért még meglakolsz, te tolvaj! – üvöltötte.

– Te lakolsz meg előbb, bizony te! Ha, addig élek is! – felelt meg neki Iolann.

Összeszedte minden erejét, fölugrott a magasba, s egyetlen hatalmas suhintással – úgy, ahogy az öregember tanácsolta – levágta a sárkány fejét. S ahogy az öregember mondta, a sárkány feje egyszerre csak a levegőbe emelkedett, s elrepült a Tobar na Dicht-i varázsforrások irányába.

Harmadnap aztán csakugyan visszaérkezett a sárkány feje. Iolann hét könyök magasra ugrott elébe, megragadta, és ledobta a földre. S erre, csodák csodája, a sárkánytest, amely eddig meredten állt a levegőben, egyszerre ledőlt, összelapult, s úgy maradt a földön mozdulatlanul, mint egy döglött varangyos béka.

Volt, nincs, elpusztult a hatalmas sárkány. S ahogy a sárkány kimúlt, azon nyomban megtört a palotán levő varázslat. A forgás megállt, Iolann felszaladt a lépcsőn, és boldogan ölelte magához menyasszonyát. Ám még föl sem ocsúdtak révült boldogságukból, amikor mindenünnen szolgák rohantak elő – eddig varázslat kötötte őket –, és hálálkodva köszöntötték új urukat. Megmutatták a sárkány mérhetetlen arany- és ezüstkincseit, s várták, hogy a gazda megszabja az új élet rendjét, döntsön, mi hogy legyen a palotában. Iolann azonban nem akart itt maradni, ebben a föld alatti birodalomban, kiosztotta a kincseket, a földeket, a palotát, és búcsút vett a hálálkodó szolgáktól.

Egy szép reggel aztán elindult a menyasszonyával együtt, hogy megkeresse visszafelé az utat, vissza a spanyol udvarba. Eszébe jutott nyomban – hisz el se feledte igazán – a kis öregember, aki nélkül sohasem találta volna meg a palotát, sohasem győzhette volna le a sárkányt. Ott ült szegény öreg, ott üldögélt nagy búsan most is a háza küszöbén. De bezzeg nem búsult tovább, mikor megértette, hogy ütött a szabadulás órája. Fogta a sárkányvérrel telt üvegcsét, egy cseppecskét ivott belőle, és abban a minutában délceg fiatalemberré változott.

Hátravolt még azonban az öregember két testvérének a visszaváltoztatása. Megkereste a két eldugott kődarabot. Rájuk csöppentett a sárkányvérből, s íme, máris előttük állt két erős, szép szál fiatalember. Hálásan szorongatták Iolann kezét, és azt se tudták, hova legyenek nagy boldogságukban.

Iolann arca azonban egyszerre csak elborult. Annyi veszedelmet állt ki a menyasszonyáért, olyan végeláthatatlanul viaskodott érte a sárkánnyal, hogy most egyszerre félni kezdett, vajon nem akarja-e elrabolni tőle ez a három erős dalia. A fiatalemberek is észrevették, hogy milyen gonddal küszködik Iolann, és siettek megnyugtatni: tőlük aztán ne tartson, sőt számítson is örökös lovagi hálájukra. Hívták Iolannt és a királylányt, térjenek be hozzájuk, és ünnepi lakomával üljék meg közös szabadulásukat.

– Nem tehetjük – szabadkozott Iolann –, ma lesz egy éve, hogy leereszkedtem a föld gyomrába, ha haza akarunk kerülni, sietnünk kell.

Így aztán elindultak mind az öten, s hamarosan oda is értek az üreg mélyére, amely a felvilágba vezet. Nem is kellett sokáig várakozniuk, egyszerre csak leereszkedett elébük a kosár. No, most mi legyen? Ki szálljon be először a kosárba? Bármennyire is eloszlatták Iolann félelmét új barátai, mégsem mert elsőnek felszállni. Ha az ember egyszer már gyanút fogott, akkor ok nélkül is gyanakszik. Hátha nem küldik utána a szép fiatalasszonyt ezek a férfiak.

Így aztán besegítette liliomkezű menyasszonyát a kosárba, és maga lent maradt.

A kosár lassan emelkedni kezdett, s apránként eltűnt a magosban. Iolann odalent várt, várt dobogó szívvel. No hiszen, várhatott!

Odafent ugyanis az történt, hogy mikor kiszállt a kosárból a gyönyörű leány, a legidősebb királyfi abban a szempillantásban belészeretett. Ki is jelentette nyomban, hogy meghal, ha nem lesz az övé. Az egyik szolga ugyan úgy vélekedett, és a többiek is csatlakoztak hozzá, hogy Iolann alaposan megszolgált az asszonyért, és bizony igazságosabb dolog, ha azé a menyasszony, aki megszolgálta. De mit sem használt a beszéd.

A másik királyfi, Iolann fiatalabb bátyja, aki amúgy is féltette örökségét az öccsétől, keményen ráripakodott a szolgákra: – Lelketlen gazemberek – kiáltotta –, itt hagyjátok királyi bátyámat szenvedni! Félre a kosárral! A leány az övé!

A liliomkezű királylány dermedve hallgatta ezt a beszédet. Amikor azonban a szolgák a kosarat és a kötelet egyszerre félretették, hirtelen magára eszmélt.

– Hé, te – kiáltott rá idősebb sógorára –, mit hallok? Mondd a szemembe, mit, akarsz! Csakugyan a kezemet kéred?

Megszeppent erre a királyfi, s odalépett a királylány elé, szépen, amint illik.

– Apáduradtól majd feleségül kérlek, fenséges királylány.

– Nos, úgy lesz minden, amint apámuram parancsolja. De te – szólt rá fiatalabb sógorára, s méghozzá ellentmondást nem tűrő hangon, hogy az meg sem próbálhatott húzódozni –, te most futton-fuss az én apámuramhoz, és vidd meg neki a jó hírt, hogy visszatértem. Mondd személyesen – fullajtár úgysem jutna a színe elé –, hogy jöjjön ide azon nyomban. No, eredj!

S mialatt a fiatalabb ír királyfi elfutott, maga visszafordult az idősebbhez.

– Megesküszöl hát nekem ezek előtt az emberek előtt, hogy elveszel feleségül? Megesküszöl a kardodra?

Az ír királyfival madarat lehetett volna fogatni boldogságában.

– Megesküszöm én – kiáltotta –, persze hogy megesküszöm!

– Vond ki hát kardodat – mondta a spanyol királylány –, s add a kezembe!

A legény kivonta a kardot, és általnyújtotta. A lány jól megmarkolta, s aztán csak annyit mondott:

– Térdelj le!

Letérdelt a legény, de a királylány felemelte a kardot magasan a királyfi feje fölé, s az arca, a hangja is fekete volt, úgy mondta:

– Ha egyet moccansz, porban a fejed, úgy vigyázz! Az én liliomkezemet bizony szívesen vörösre festem én a te véreddel! – Aztán a szolgákra kiáltott rá: – Hé, mire vártok, lefelé azzal a kosárral!

Amikor Iolann nagy sokára előbukkant a lyuk szájából, ezt a képet látta: ott áll a jegyese felemelt karddal, s előtte térdel halálra váltan a bátyja. No, neki se kellett több, kiugrott a kosárból, kardot rántott, s kezdett volna mindjárt szabdalózni. De arra nem volt már szükség.

Jött a spanyol király, vele jött lihegve az egész fényes udvar, s legvégén még a beteg ír király is megérkezett. Amit még kellett, azt elintézték a királyok. Törvényt ültek, kitűzték az új lakodalom napját. A törvény így szólt: száműzik Írországból a két gonosz, testvért-veszejtő királyfit. A lakodalmi ajándék pedig úgy: mivel az ír király öreg is, beteg is, bele is unt az uralkodásba, uralkodjék most már az ír népen a fiatal hős, a sárkányölő Iolann!

Template by:
Free Blog Templates