Skót népmese
Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy időnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte őket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették őket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azontúl.
Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tűzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserű sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra.
Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bőgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. Meg is sértette ezzel alaposan az öreget, mert Walesben mindenki nagyon büszke a szép hangjára, hiszen a dalnoki mesterség nagy becsben áll azon a vidéken.
De akárhogy is: a vén Morgan nagy gyönyörűségét lelte a saját énekében, különösképpen ezen a csöndes, békés estén. Csak azt sajnálta, hogy senki sem hallja a hangját – mert hát a magányos öröm mégiscsak fél öröm.
De egyszerre csak valaki halkan kopog az ajtón. Morgan nagyon megörült, hogy lesz, aki hallgatja az énekét. Egyre szebben cifrázta hát, és nem is hagyta abba, amíg befejezte a dalt. De akkor nagyot kiáltott:
- Mire való az ajtó, ha nem arra, hogy belépj rajta! Bújj be, akárki vagy!
Látnivaló, hogy Morgan nemigen ügyelt a finom beszédre. Nyílott az ajtó, és három porlepte, fáradtnak látszó utasember lépett be a szobába.
Nem voltak mások, mint Cader Idris alakot váltott tündérei, akik arra voltak kíváncsiak, hogy vajon hogyan fogadja őket a ház gazdája.
Az öreg Morgan azonban nem is sejtette, hogy kik a látogatói.
- Jó uram – szólalt meg az utasok egyike -, fáradtak vagyunk, törődöttek, éhesek. Nem
kérünk egyebet, csak egy harapás ennivalót, amit a tarisznyánkba tehetünk, és magunkkal vihetünk. Aztán nem is alkalmatlankodunk, nyomban továbbállunk.
- Ha csak ennyi a kívánságotok – felelte Morgan -, hát ez igazán nem sok. Amott az asztalon
találtok egy szegetlen cipót és egy jókora darab sajtot. Mellette a kés is, vágjatok belőle, amennyi csak jólesik. Lakjatok jól, a maradékot pedig tegyétek a tarisznyátokba, s vigyétek magatokkal. Ne mondja senki, hogy a rhysi Morgan nem látta szívesen az ajtaján bekopogtató idegen utasokat!
A három vándor az asztalhoz lépett, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak. Jóízűen falatoztak, Morgan pedig, hogy a vendégeit felvidítsa – no meg hogy magamagának is egy kis örömet szerezzen -, ismét dalba fogott. Dalolt szakadatlanul, csak azért hagyta félbe olykor-olykor az éneket, hogy egy-egy korty borral locsolgassa kiszáradó torkát.
A vendégek, miután jóllaktak, kipihenték magukat, felálltak az asztaltól, és indulásra készülődtek.
- Jó uram – mondotta az egyik -, köszönjük, amit értünk tettél. Bőkezű vendéglátó gazda
voltál, de mi sem leszünk hálátlanok hozzád. Hatalmunkban áll, hogy teljesítsük egy kívánságodat. Szólj: mire vágyol leginkább ezen a világon?
- Megmondom, mi az én nagy kívánságom – kiáltott fel az öreg Morgan. – Szeretnék egy
szépen szóló hárfát! De olyan legyen, hogy akármilyen ügyetlenül pengetem is a húrjait, tempósan, vidáman szóljon, sohase játsszék bánatos nótát. Hanem hát mit is beszélek! Úgy is tudom, hogy csak tréfálkoztok velem.
De alig ejtette ki az utolsó szavakat az öreg Morgan, máris meggyőződött róla, hogy tévedett, amikor tréfának vélte a vendégek beszédét. Mert egyszerre csak azt látta, hogy a tűzhely mellett, éppen a lába előtt, egy pompás, vadonatúj hárfa áll. Úgy termett ott, mintha a földből nőtt volna ki. Meg akarta köszönni az ajándékot vendégeinek, de azok már eltűntek. Az ajtóhoz futott és felrántotta, de odakintről csak a sötét némaság tekintett vissza rá.
„ Életemben nem láttam ehhez fogható csodát! – szólt magában. – Úgy látszik, tündéreket láttam vendégül ma este! „
Úgy érezte, hogy csak egy kis sörital hozhatja rendbe a gondolatait. Fenékig ürítette a hasas palackot. Ettől csakugyan megkönnyebbült egy kicsit. Alaposabban szemügyre vette a csodálatos hangszert. Óvatosan körüljárta, megtapogatta, majd gyengéden megérintette ujjaival a húrokat. Abban a pillanatban a hárfa bolondos, szédítően vad táncnótába fogott.
A zenére odacsődültek a szomszédok. Alig léptek be a szobába, máris táncra perdültek a muzsikaszóra, és ropták, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Addig járták a táncot, amíg csak Morgan el nem eresztette a húrokat.
Hamarosan országszerte szétfutott a hír, hogy milyen csodálatos zeneszerszámra tett szert az öreg Morgan. Özönlött hozzá a sok látogató, a kíváncsiskodó, hogy megnézze, meghallgassa azt a csodálatos hárfát. De valahányszor az öreg megpengette a hangszerét, házának minden vendége úgy érezte, hogy menten táncra kell perdülnie. Addig abba se tudta hagyni a táncot, amíg Morgan bele nem fáradt a játékba. Még a bénák is peckesen illegették-billegették magukat a hárfa hangjaira, sőt, mindenki csudájára, egy féllábú ember is olyan tüzes táncot járt, hogy bárki megirigyelte volna. Egy napon az az ember is megjelent a bámészkodók között, aki minduntalan azzal keserítette az öreget, hogy egy vén tehén bőgéséhez vagy egy utat tévesztett vak kutya vinnyogásához hasonlította a hangját. Ő is hallotta a szóbeszédet, de nem hitt neki, míg a saját szemével, fülével meg nem győződik róla. Morgan így szólt magában, amikor régi ellenségét megpillantotta:
„ No, várj, most visszafizetem a kölcsönt! „
S azzal végigfuttatta ujjait a hárfa húrjain. Eltökélte magában, hogy ezúttal rogyásig muzsikál a táncolóknak.
Amit elhatározott, meg is cselekedte: játszott, játszott, órák hosszat, szakadatlanul. A táncosok már alig vánszorogtak, és könyörögtek, hogy hagyja abba a játékot. De ő csak egyre játszott. Roppantul mulatságosnak találta a dolgot, dehogyis hagyta volna abba! Akkorát nevetett a magatehetetlen, rángatózó táncosokon, hogy az oldala is nyilallott, és könnyek potyogtak a szeméből.
De kiváltképp azon az emberen mulatott pompásan, aki annyiszor kigúnyolta. Most bezzeg nem volt gúnyolódó kedvében! Zihálva, reszketve, rogyadozó térddel járta a táncot. Morgan pedig egyre vadabbul tépte a húrokat, a táncosok meg egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe a szobában, feldöntve széket, asztalt, pohárszéket, szekrényt, sőt némelyik akkorát ugrott, hogy a feje koppanva ütődött a mennyezetbe.
Mindaddig nem hagyta abba Morgan az eszeveszett muzsikát, ameddig a táncosok egymás hegyén-hátán, eszméletlenül nem hevertek a földön, s ellensége, a csúfolódó szomszéd ki nem törte a lábát. De addigra már Morgannak is belefájdult az oldala, belefáradt a kacagásba az állkapcsa, úgyhogy megelégelte a bosszút, és abbahagyta a hárfapengetést.
Morgan aznap elégedetten hajtotta álomra a fejét. De reggelre kelve látta, hogy eltűnt a házból a hárfa. Nem is látta soha többé. Mert a tündérek megharagudtak, hogy nem saját örömére és mások szórakoztatására, hanem bosszúállásra használta fel ajándékukat.
Be is kiáltottak hozzá éjszaka az ablakon:
- Rossz célra használtad ajándékunkat, Morgan! Amit adtunk, visszavettük! Ki-ki jól gondolja
meg, hogy mire fordítja a tündérek ajándékát!
2013. július 16., kedd
A tündérek hárfája
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:22Címkék: Népmesék, Skót népmese
Óriásölő Margaret
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:10Ír népmese
Volt egyszer egy királyfi, Simonnak hívták. A Keleti-Birodalom királyának volt a kisebbik fia.
Egyszer ez a királyfi valami dologban Írországban járt. Amikor hajóra szállt, hogy hazafelé induljon, odaállt a partra egy szépséges leány, és felkiáltott a fedélzetre:
- Vigyél magaddal, Simon királyfi! Ahogy megláttalak, menten megszerettelek, és nem akarok nélküled élni.
- Kivagy te, szép leány? - kérdezte a királyfi.
- Margaret a nevem, s tudom, hogy a boldogságom, de még a tiéd is attól függ, hogy magaddal viszel-e.
Simon királyfi egy kicsit furcsállta a dolgot, de azért így felelt:
- Nem bánom, gyere velem.
A leány felszállt a hajóra, a királyfi pedig elszalajtotta az egyik legényét a mészároshoz.
- Eredj gyorsan, hozz egy jó darab marhahúst. Ha már szép lány vendégünk van a hajón, illik,hogy finom eledellel vendégeljük meg.
Amikor a legény visszatért a marhahússal, a tengerészek felszedték a horgonyt, és kifeszítették
a vitorlákat. A hajó kifutott a tengerre. De alig vesztették szem elől a partot, amikor egyszerre csak valami irdatlan nagy szörnyeteg bukkant fel a hullámokból,és egyenest feléjük tartott. Nem tudták, micsoda lehet, mert a legöregebb hajósok sem láttak még effélét. Leginkább az óriáskígyóhoz hasonlított. Amikor a hajó közelébe ért, ezt kiáltotta iszonyúságos hangon:
- Ír hús van a hajótokon, idáig érzem a szagát! Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül felbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. De azért nem adta oda az egész marhahúst, csak a negyedrészét vágta le, azt hajította a tengerbe. A szörnyeteg elégedetten falta fel, és eltűnt a mélyben. Hanem másnap már megint ott kavarta a vizet a hajó előtt.
- Még mindig van ír hús a hajótokon – kiáltotta -, idáig érzem a szagát. Dobjátok ide tüstént, máskülönben mindenestül elbontom a hajót!
- Ha éppen arra fáj a fogad,hát megkaphatod - felelte Simon. S azzal levágta a hús második negyedét is. Harmadnap a harmadik negyedet kebelezte be a szörnyeteg, negyedik nap a maradékot. De az ötödik napon megint csak felbukkant a hullámokból.
- Még mindig van ír hús a hajótokon! - kiabálta. - Idáig érzem a szagát.
- Nincs már egy falat sem! – válaszolta a királyfi. Tegnap etted meg az utóját.
- Ha nem dobod be tüstént, mindenestül felborítom a hajót! - fenyegetődzött a szörnyeteg.
- Mondtam már, hogy minden húsunkat megetted! - felelte a királyfi. - Egy falat nem sok, annyit sem hagytál.
- De bizony, van ott még elég, ha nem marhahús, hát emberhús. Az a fő, hogy Írországból való.
Margaret, aki eddig a hajófenékben pihent, meghallotta, hogy mit kíván a szörnyeteg. Felment a fedélzetre, és így szólt Simonhoz:
- Eressz le egy csónakot, hadd szálljak bele, mert engem követel a szörnyeteg. Ha megmenekülök, akkor semmi baj, ha pedig felfal a szörnyeteg, akkor legalább nem pusztultok el velem együtt ti is, valamennyien.
- Hogy segíthetnék rajtad? – töprengett Simon.
- Nem segíthetsz sehogyan – válaszolta Margaret. - S különben is, mindenről én magam tehetek, mert akaratod ellenére kéredzkedtem fel a hajóra. Simon nem tehette kockára tovább az emberei életét. Nagy sajnálkozva megparancsolta hát, hogy bocsássák vízre az egyik csónakot. Margaret pedig elbúcsúzott Simontól, beszállt a csónakba, és egyenesen a szörnyeteg felé evezett. A szörnyeteg meglátta a leányt, és szélesre tátotta a száját, hogy csónakostul lenyelje. Hanem ekkor - ki tudja, milyen erő korbácsolta fel a vizet? - toronymagas hullám emelkedett fel a tengerből, felkapta Margaret csónakját, és kivetette a partra. Mindjárt el is csitulta tenger. De Margaret akármerre nézett is, sehol sem lelte Simon királyfi hajóját a nagy, sima vízen. Puszta homokpart volt az, amelyre a hulláma csónakot sodorta.
Margaret csak úgy találomra elindult az egyik irányba. Hét nap, hét éjjelvándorolt, amíg végre egy kis kunyhót pillantott meg a messzeségben.
- Talán befogadnak éjszakára ebbe a kunyhóba! - gondolta magában. Nagy sokára odaért. Benyitott az ajtón. Egy anyóka ült odabent, éppen a vacsoráját főzögette a tűzhelyen.
- Nem adnál szállást holnap reggelig? - kérdezte a leány az anyókát.
- Ki vagy és hogy kerülsz ide? – tudakolta az anyó. Margaret elmondta, hogyan kéredzkedett fel Simon királyfi hajójára, hogyan követelte ki magának a tengeri szörnyeteg, s hogyan vetette a partra hét napi és hét éjszakai járóföldre innen egy toronymagasságú hullám. Az anyóka figyelmesen hallgatta. Azután így szólt:
- Nembánom, itt maradhatsz, ameddig akarod.
Margaret kérdezte meg az anyót, hogy kicsoda, és miért él itt egymagában a pusztaságon.
- A Fehér Erdő királynőjének leánya vagyok - felelte az anyóka. - Valamikor békességben éltem az anyámmal otthon a hazámban. Egy napon arra tévedt egy gonoszóriás, és megölte az anyámat. Azóta egyre csak arra várok, hogy valaki bosszút álljon az óriáson. Azért költöztem ide, ebbe a kunyhóba,mert erre vezet az út az óriás kastélya felé. Van egy varázsgyűrűm, azt akarom az ujjára húzni annak, aki az óriás megölésére indul. Másnap reggel egy fényes fegyverzetű vitéz és egy szépséges ifjú asszony kopogtatott be a kunyhó ajtaján.
- Nem tudod. anyó, merre vezet az út az óriás kastélya felé? – kérdezte a vitéz.
- De bizony tudom – felelte az öregasszony -, és meg is mondom, ha elárulod, hogy kik vagytok, és mi végből igyekeztek az óriás kastélyába.
- Megmondom szívesen - felelte a vitéz. Stephen herceg vagyok, a Keleti-Birodalom királyának öregebbik fia, ez pedig feleségem és bátor fegyverhordozóm. Azért keressük az óriást, hogy megöljük, mert kegyetlenül pusztítja az országunk népét.
- Hát, ha azért mentek, akkor az ujjatokra próbálok egy varázsgyűrűt. Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. Azzal kivett a ládából egy csillogó aranygyűrűt.
- Nyújtsd az ujjadat - mondta a vitéznek. Hanem a gyűrű szűk volt Stephen ujjára.
- S most nyújtsd ide te is - mondta Stephen feleségének. De a gyűrű az asszony ujjára sem illett. Ekkor így szólt az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. De most mégis azt mondom. hogy ne menjetek. mert a varázsgyűrű nélkül nem bírtok vele.
- Márpedig mi nem fordulunk vissza a fele útról, ha már idáig eljöttünk – felelte Stephen herceg. - Bízunk abban. hogy varázsgyűrű nélkül is elbánunk az óriással.
Az öregasszony és Margaret egész éjjel virrasztott, annyira aggódott a fényes fegyverzetű vitéz és szépséges felesége életéért. Virradatkor útnak indultak, hogy megtudják, mi történt velük. Hanem alig értek az óriás kastélyának közelébe, látták, hogy a vitéz is, a felesége is holtan hever a földön. Tisztességgel eltemették őket, azután szomorúan hazamentek. Másnap reggel megint kopogtatnak a kunyhó ajtaján. Margaret kinyitja az ajtót, s kit lát? Simont, a Keleti-Birodalom királyának kisebbik fiát.
- Hát te élsz? - kiáltotta fel örömmel a királyfi, amikor megpillantotta a leányt. – Azt hittem, felfalt a szörnyeteg, vagy belevesztél a tengerbe.
- Nem falt fel a szörnyeteg, nem is vesztem a tengerbe - válaszolta Margaret. – Szerencsésen partra vetette a hullám, és ez a derék öregasszony befogadott a kunyhójába.
- Tegnap erre járt a bátyám, Stephen herceg meg a felesége. Nem láttátok véletlenül?
- De bizony láttuk - felelte Margaret, és elmondotta, hogy mi történt velük.
- Nyugodjanak békében! – sóhajtott Simon.
- Hanem akkor most rajtam a sor. Megbosszulom a halálukat. Megyek,és párviadalra hívom az óriást.
- Várj egy percig - szólt az öregasszony. – Előbb az ujjadra próbálok egy varázsgyűrűt.
Mert aki ezt a gyűrűt hordja, azzal nem bír az óriás. S azzal megint kivette ládájából a csillogó aranygyűrűt. - Nyújtsd az ujjadat – mondta Simonnak. Hanem Simon ujjára is szűk volt a gyűrű.
Így szólt ekkor az anyóka:
- Sok-sok esztendeje várom, hogy eljöjjön valaki, és végre megbüntesse az óriást. Most azonban mégis azt mondom, hogy ne menj, mert varázsgyűrű nélkül nem bírsz vele.
- Márpedig én nem fordulok vissza a fele úton, ha már idáig eljöttem - felelte Simon királyfi.
- Bízom abban, hogy varázsgyűrű nélkül is elbánok az óriással.
- Vigyázz magadra, mert elpusztulsz te is, akárcsak a bátyád – mondta az öregasszony. - S látom, még csak fegyverhordozód sincs. Margaret gondolt egyet.
- Hadd legyek én a fegyverhordozód! - szólt Simonhoz. - Vigyél magaddal, hiszen megmondtam már Írországban, a tenger partján: úgy szeretlek, hogy élni sem akarok nélküled.
- Nem viszlek én! - válaszolta a királyfi. - elég, ha magam vagyok a veszedelemben.
- És ha a varázsgyűrű ráillik az ujjamra?- kérdezte Margaret. – Akkor sem mehetek veled?
- De, akkor velem jöhetsz - mondta Simon. - Hanem hát úgyis tudom, hogy szűk lesz az a gyűrű a te ujjadra is.
De Margaretnek olyan finom, vékony ujja volt, hogy éppen ráillett a gyűrű. Így hát együtt indultak az óriás kastélya felé. Útközben egy halászemberrel találkoztak.
- Meg akarunk küzdeni az óriással - mondta Simon. - Nem tudod, merre találjuk?
- Nem tudom, hogy éppen merre jár – felelte a halász. – De annyit tudok, hogy abba a kis házba, amott az erdőszélén, oda mindig bejárogat, ha erre visz az útja. Legjobb, ha ott vártok reá. Hanem vigyázzatok, reggelig ki ne aludjon a mécses a szobában, máskülönben végetek.
Simon herceg és Margaret belépett a házba. Mécsest gyújtottak, mert már sötétedett. Egy ideig ott üldögéltek, beszélgettek. Egyszerre csak azt mondja Simon:
- Nem tudom, mi van velem, de úgy elálmosodtam, hogy a szememet sem bírom nyitva tartani.
- Márpedig nem lesz jó, ha elalszol – felelte Margaret. - Minden percben jöhet az óriás!
De Simon herceg már nem is hallotta az intő szót. A feje alákonyult, mélyen elaludt. Pedig már közeledett is az óriás, csak úgy döngött a föld.
- Ébredj, Simon - kiáltotta a leány. Hanem a herceg olyan mélyen aludt, hogy Margaret hiába rázta, hiába kiáltozott a fülébe, nem ébredt fel. De ekkor már ott is állt az óriás a ház előtt.
- Kivan ebben a házban? - ordította olyan erővel, hogy a ház beléremegett. - Ír ember szagát érzem!
- Jól érzed, óriás! - felelte Margaret.
- Tyű, a nemjóját! - kurjantotta az óriás. – Egy falásra nagy vagy, kettőre kicsi. Mihez kezdjek veled? Tapossalak agyon, vagy repítselek egyetlen fúvással a hetedik határba?
- Hallod-e, óriás! - kiáltotta vissza Margaret. - Nem azért jöttem, hogy a fecsegésedet hallgassam, hanem, hogy fejedet vegyem. - S azzal kardot ragadott, és kilépett a ház elé. Mindjárt összecsaptak. Kardjuk villámokat szórt a sötét éjszakában. s az óriás akkorákat toppantott a kőre, hogy itt is, ott is forrás buggyant belőle a talpa alatt.
- Ejnye, teremtette!-lihegte az óriás. – Hát nem bírok veled, te ír fajzat?
- De nem ám! - nevetett Margaret. Pedig csak úgy vaktában vagdalkozott a sűrű sötétségben. Amikor aztán megvirradt, Margaret elhajította a kardját, derékon kapta az óriást, és úgy földhöz teremtette, hogy mozdulni sem tudott. Akkor látta csak az óriás, hogy nem is férfival, hanem leánnyal csatázott. Mindjárt kitalálta, hogy a leánynak csak a varázsgyűrű adhatott ekkora erőt, s tudta, hogy elveszett. Ravaszsággal próbálkozott hát.
- Kíméld meg az életemet, vitéz leány! - könyörgött. - Ha futni engedsz, tiéd a kastélyom, minden kincsem. De Margaret a furfangra furfanggal felelt. - Nem kell a kastélyod, nem kellenek a kincseid - mondta. - A villámló kardodat add nekem, azt elfogadom.
- Itt a kardom - válaszolta az óriás. – Eredj az erdőbe, találsz ott egy csúf, rücskös fatörzset: próbáld ki rajta, hogy jól fog-e az éle.
- Nem megyek én sehová. Inkább rajtad próbálom ki a kardot! - Kiáltotta a leány, és egy suhintással levágta az óriást. Akkor ébredt fel a házban Simon királyfi.
- Margaret! - kiáltotta ijedten, amikor látta, hogy a leány nincs a szobában- Hol vagy? Nem járt itt az óriás?
- Gyere ki. Győződjél meg róla a saját szemeddel, hogy itt járt-e! Simon kilépett a ház elé, és meglátta a halott óriást.
- Restellem, hogy elaludtam – csóválta a fejét. – Még szerencse,hogy veled volt a varázsgyűrű Első útjuk az anyókához vezetett. Elújságolták neki, hogy az óriás elpusztult, és megköszönték a segítségét. Simon ezután így szólt Margarethez:
- Most pedig gyere velem!
- Megyek! - felelte gondolkodás nélkül a leány. - Ahová te mégy, oda megyek én is! - De azért megkérdezte: - Hová megyünk?
- A Keleti birodalomba - válaszolta Simon herceg. - Bemutatlak apámnak, anyámnak. Mert ha te is úgy akarod, feleségül veszlek. Otthon nagy örömmel fogadták Simont és menyasszonyát a királyi szülők,s nem győzték dicsérni, hogy olyan vitézül megbosszulta Stephen herceg és felesége halálát, s megszabadította az országot a garázda óriástól. Még aznap megvolt a lakodalom. Néhány esztendő múlva az öreg király átadta az uralkodást. Simon király és az óriásölő Margaret királyné bölcsen, igazságosan országolt a birodalomban. S nem csak ők maguk voltak boldogok, hanem boldoggá tették a népet is, melyen uralkodtak.
Dégh Linda fordítása
Címkék: Ír népmese, Népmesék
A fonóverseny
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:07Ír népmese
Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy legény, Shaun volt a becsületes neve. Mindenki tudta róla, hogy a legderekabb és a legszorgalmasabb is az egész faluban. Nem volt fiatalember, aki nála jobban forgatta volna a cséphadarót, az ásót vagy a sarlót, vagy aki napi munkáját nála megbízhatóbban, jó munkáshoz illően végezte volna. Tetejébe szép termetű, jó külsejű legény is volt, nem akadt nála különb a környéken. Nem is csoda, ha a csinos lányok sokat ábrándoztak róla. Shaun azonban amilyen jóképű, olyan óvatos is volt, és bár maga is meg akart házasodni, nem akármilyen feleséget keresett, hanem ügyes kezű, tiszta és csinos lányt szeretett volna elvenni, aki ugyanolyan tisztességes és iparkodó, mint o maga. Hanem az volt a baj, hogy nem egy ilyen lány volt a környéken, hanem egy kerek tucat! Mind megfelelt feleségnek, mind hajlandó is volt, ráadásul mind egyformán csinos. Volt azonban kettő, akikről Shaun úgy vélte, hogy valamivel különbek a többinél, hanem Biddy és Sally aztán olyan hajszálpontosan egyformák voltak minden tekintetben, hogy ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna választani közülük. Akik ismerték őket, azt mondták, egyik sem tud túltenni a másikon. Mindenki csak jót mondott róluk, és jót kívánt nekik. Shaun mind a kettőnek tette a szépet, de mivel nem tudta, hogyan válasszon közülük, úgy gondolta, rájuk bízza: döntsenek ok maguk, ha tudnak. így hát szólt a szomszédoknak, hogy egy hét múlva fonóversenyt tart. Biddynek és Sallynek pedig külön is megmondta: azt veszi feleségül, aki győz a fonóban, mert hiszen jól tudta, hogy biztosan kettőjük közül valamelyik lesz a győztes. A lányok is békésen belementek a dologba, Biddy váltig erősítgette Sallynek, hogy Sally lesz a győztes a fonóban, és SaIly,aki nem akart lemaradni az udvariaskodásban, ugyanezt mondta őneki. Írország északi részén is gyakran összegyűltek egy-egy gazdaháznál a hajadon lányok fonni - ezt fonónak nevezték. Minden lány, akinek az volt a híre, hogy gyorsan és szépen tud fonni, napkelte előtt elment abba a házba, ahol a fonót tartják. Rendszerint elkísérte a kedvese vagy valamelyik férfirokona, aki vitte a rokkát, és biztonságban végigvezette a földeken vagy az utakon. A fonó mindig igen vidám és örömteli esemény volt, és mellesleg előmozdította az iparkodást és a jó munka jogos büszkeségét. A vidám hangulatot az is fokozza, hogy táncra van kilátás, mert a fonó mindig tánccal végződik. Amikor a győztes nevét kihirdetik, a lányt bálkirálynőnek tekintik, és nagy tisztelettel veszik körül. No, már csak két nap volt hátra a fonóig, amikor úgy három óra felé az öreg Biddyék házába egyszer csak besétált egy pöttöm asszonyság, magas sarkú cipőben, és rövid piros köpönyegben. Történetesen senki sem volt otthon, csak Biddy,aki széket húzott a tűz mellé, és hellyel kínálta az assszonyságot.
Az le is ült, és kis idő múlva élénk beszélgetésbe kezdtek.
- Hallom - mondja az idegen asszony -, holnapután nagy fonó lesz Shaun házánál.
- Így igaz,jóasszony- felelte Biddy mosolyogva.
- És igaz-e – folytatta az apró asszonyság-, hogy aki győz a fonóban, férjet is nyer vele?
- Igen, az is igaz.
- Hát, aki megkapja Shaunt, boldog asszony lesz, mert igen derék legény.
- Ez a színtiszta igazság- sóhajtott fel Biddy.- Hanem - mondta, másra terelve a szót -, fáradtnak látszol, jóasszony! Azt hiszem, jobb lenne, ha ennél egy falatot, és innál egy kis tejet, hogy erot adjon az útra!
- Köszönöm, kedveském - mondta az asszony -, eszem egy falatot a kedvedért. Remélem, kerek egy esztendő múlva sem leszel tőle szegényebb!
- Persze, hogy nem - mondta a lány -, hiszen tudod, hogy amit jó szívvel adunk, az mindig áldást hoz a házra.
Az asszony neki is látott az ételnek, amit Biddy elébe tett, és az evéstől szemmel láthatólag felfrissült.
No - mondta, és felállt -, derék leány vagy, és ha kitalálod a nevemet a fonóverseny végéig, akkor te leszel a győztes.
- Hiszen sohasem láttalak még - mondta Biddy. – Hogy tudnám kitalálni a nevedet?
- Még sosem láttál,az igaz- felelte az öregasszony-, és nem is fogsz többé látni, csak még egyszer,de ha nem tudod meg a nevemet, mire a fonónak vége lesz, fájni fog a szíved, mert jól tudom, hogy szereted Shaunt.
Ezzel el is ment. Nagyon elszomorította szegény Biddyt, mert nagyon szerette Shaunt.
Ugyanazon a napon Sally is egyedül üldögélt apja házában, és a fonón járt az esze, amikor ki sétált be a házba? Hát, a pöttöm asszonyság.
- Isten hozott, derék asszony - mondja Sally -, szép napunk van ma, Istennek legyen hála érte.
- Bizony - mondta az asszonyság -, szebbet kívánni sem lehetne.
- Mi hírt hallottál utad során? - kérdezte Sally.
- A környéken csak egy újság van - felelte az asszonyság -, a nagy fonó ami Shaun házában lesz. Azt beszélik, hogy te vagy megnyered, vagy elveszíted - tette hozzá, és erősen Sally szemei közé nézett.
- Attól nemigen félek - felelte Sally magabiztosan. - De ha őt el veszítem, kapok én másikat, talán még különbet is.
- Az nem lesz könnyű - felelte a vénasszony -, és boldognak kell lenned, ha elnyered, már ha el tudod.
- Azt bízd csak rám - mondta Sally. - Biddy derék lány, elismerem, de ami a fonást illeti, nem éri meg azt a napot, amikor engem lehagy benne. Nem ülsz le pihenni egy kicsit? - kérdezte aztán. - Alighanem elfáradtál.
Ideje volt, hogy eszedbe jusson" - gondolta az asszonyság, de nem szólt semmit.
Leült hát, és elcsevegett sok mindenről, amiről fiatal lányok beszélgetni szeretnek. Vagy félóra múlva aztán fölállt, kezébe vette a botját és búcsút mondott Sallynek, és útjára indult. A háztól pár lépésnyire vissza;tézett, és nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon magában:
"Csinos vagy, jól forog a nyelved, de nem jutott eszedbe, hogy megkínálj!"
Szegény Biddy mindenfelé kérdezősködött az öregasszonyról, de mindhiába. Egy lelket sem talált, aki látta volna, vagy hallott volna róla. Kezdett elcsüggedni, mert tudta, ha Shaunt elveszíti, sok szomorú napja lesz, hiszen olyat, mint ő, sohasem fog találni, legalábbis olyat nem, akit ennyire szeretne.
Fölvirradt a fonóverseny napja, és a környék összes leánya odasereglett Shaun házába. Ok ketten, akiknek a versenyében el kellett dőlnie, kié lesz a vőlegény, messze kimagaslottak szépségükkel a többi közül, meg is csodálta őket mindenki. Nagy volt a jókedv és a vidámság. Biddy és Sally messze megelőzték a többieket, de annyira egyformán fontak, hogy a csévélők akkor sem tudták volna megmondani, melyikük a jobb, ha az életük múlt volna rajta. Már dél felé járt az idő, de még semmi különbség nem volt közöttük. Ekkor, mindenki nagy meglepetésére és sajnálatára,
Biddy Corrigan rokkájának lábítója kettétörött! Ez minden jel szerint eldöntötte a versenyt a vetélytársnője javára. Hanem még ennél is jobban elkeserítette Biddyt, hogy még mindig nem tudta a pöttöm asszonyság nevét. Biddy öccse, egy tizennégy év körüli legényke, történetesen
éppen ott volt, amikor a baleset történt, mert a szülei elküldték, vigyen nekik hírt, hogy áll a verseny a két fonólány között. Elszalasztották hát a bognárhoz, hogy javítsa meg a lábítót: ez volt Biddy utolsó, halvány reménye a győzelemre. Johnny persze nagyon szerette volna, hogy a nővére győzzön, és hogy minél kevesebb időt veszítsen, toronyiránt átvágott a földeken. Öreg sánc mellett vezetett az útja, melyről azt beszélték, hogy a tündérek kedvenc tartózkodási helye. Egy galagonyabokor mellől rokka zümmögését hallotta. Egy hang pedig ezt énekelte:
.. Egy lánya faluból nem tudja a nevem! Az én nevem Lassan járj, Lassan járj!
A fiú nem ijedt meg: a hang irányába indult. Bizony nem más fonogatott a bokor tövében, mint a pöttöm asszonyság! - Egy lány a faluból - mondta neki a legényke - nagy bajban van,
mert eltörött a lábítója. Éppen sietek, hogy megjavíttassam. - Az asszonyság abban a pillanatban lekapta a lábítót saját rokkájáról, és odaadta a fiúnak, hogy vigye el gyorsan a nővérének.
- Nincs veszíteni való időd - tette hozzá -, siess, és add ezt oda neki, de nehogy megmondd, hogyan szerezted! Azt meg semmiképpen el ne áruld neki, hogy Lassan járj küldte!
A fiúcska visszafordult, aztán persze elmesélte, hogy egy pöttöm asszonyság küldte a lábítót, akinek Lassan járj a neve. No, egyszeriben örömkönnyek szöktek Biddy szemébe! Újra fonni kezdett, soha még emberi ujj nem pergette olyan gyorsan a fonalat. Az egész fonó elhűlve nézte, milyen tenger sok fonalat tesz időről időre a kosarába. Barátainak kezdett könnyebb lenni a szíve. A végén megint fej fej mellett haladtak. Egyszer csak belépett a pöttöm asszonyság, és felkiáltott:
- Van-e itt valaki, aki tudja a nevemet? Háromszor tette fel a kérdést, mire Biddy összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:
- A neved: Lassan járj!
Így igaz! - mondta az öregasszony. – Ez a név irányítson téged meg az uradat egész életetekben. Mindig haladjatok, de mindig lassan járjatok! Ritkán álljatok meg, menjetek kitartóan, és nem lesz okotok megbánni a napot, amikor találkoztatok Lassan járjjal! Mondanunk sem kell, hogy Biddy győzött a fonásban. Megnyerte a versenyt, és vele a férjét. Megfogadták az asszonyság tanácsát. Sokáig éltek szeretetben, békességben.
Címkék: Ír népmese, Népmesék
2013. május 10., péntek
A három fa legendája
Bejegyezte: Tutu dátum: 5:15Norvég népmese
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
Fordította: Szabó Ági
Címkék: Népmesék, Norvég népmese
Háncsvirág
Bejegyezte: Tutu dátum: 5:07Norvég népmese
Egy özvegy királynét vett el, akinek szintén volt egy lánya, de az a lány olyan csúnya és gonosz volt, mint amilyen kedves és szép a másik. A mostoha meg a lánya irigykedett is a királylányra, amiért az olyan szeretetreméltó. De a király szeme láttára nem merték bántani, mert a király igencsak szerette a lányát.
Nem telt bele sok idő, és a királynak hadat üzent egy másik király, csatába kellett vinnie a seregét.
A mostoha királyné nyomban kihasználta, hogy azt tehet, amit csak akar. Éheztette és verte a királylányt, egy pillanatra sem hagyott neki nyugtot. A végén már látni sem bírta, elzavarta hát nyájat legeltetni.
Nem volt mit tenni, elindult a királylány a jószágokkal, ment erdőn, réten keresztül. Ennivalója alig akadt, sápadt lett, lesoványodott, és folyvást csak sírt nagy bánatában.
Volt a jószágok között egy ébenfekete bivaly, termetes fényes szőrű, amelyik igencsak szeretett a királylány közelében kószálni, és hagyta magát simogatni.
Egy alkalommal, amikor a királylány megint csak kesergett és sírdogált, odament hozzá a bivaly és megkérdezte, mi nyomja annyira a szívét. A királylány nem felelt, csak zokogott tovább.
- Tudom én, amit tudok, még ha egy szót sem szólsz, akkor is – mondta a bivaly.
- Azért vagy úgy elkeseredve, mert a királyné gyűlöl, és el akar veszejteni. De ételre ezentúl ne
legyen gondod. Nyúlj be a bal fülembe, találsz ott egy terítőt. Ha azt kiveszed és szétteríted, annyi finomság terem rajta, amennyit csak akarsz.
Így is lett, a királylány kivette a terítőt, leterítette a földre, az meg nyomban megtelt minden jóval, mi szem szájnak ingere, volt ott bor és mézsör meg édességek garmadával. Nem telt bele sok idő, és a királylány újra kivirult, olyan pirospozsgás és telt lett, hogy a királynét meg a száraz kóró leányát még jobban elfutotta a méreg. Csak nem fért a királyné fejébe, hogy szépülhetett meg ennyire a mostohalánya ilyen silány koszton. Megparancsolta hát az egyik szolgálólánynak, kövesse a királylányt az erdőbe, és lesse ki, miképp is boldogul, mert azt gyanította, valamelyik szolgáló ad neki enni. A szolgálólány követte is az erdőbe, jól nyitva tartotta a szemét. Látta ám, hogy a királylány előveszi a terítőt a bivaly füléből, és ahogy szétteríti, az rögvest megtelik ínycsiklandozó falatokkal, a királylány pedig jóízűen eszik. Szaladt haza a szolgálólány, hogy elmesélje a királynénak, mit látott.
A király diadalmaskodott ellenfelén és hazatért a háborúból. Lett ám nagy öröm az egész palotában, de a király leányánál nem akadt boldogabb. A királyné azonban betegnek tettette magát, és sok-sok pénzt ígért az orvosnak, hogy azt mondja, a világon semmi más nem segíthet rajta, csak ha eszik a fekete bivaly húsából. Kérdezték a népek, de különösen a királylány, nincs-e valami más gyógyír a királyné bajára.
Kérlelték az orvost, kímélje meg a bivalyt, hisz nem ártott az senkinek, és az egész birodalomban nem volt hozzá fogható. De bizony nem segített semmi, ha egyszer elrendeltetett, akkor így kellett lennie.
Amikor ezt a királylány meghallotta, nagyon megrémült, és futott az istállóba. Ott állt a bivaly lehorgasztott fejjel, és olyan mélabús volt, hogy a királylány nyomban sírva fakadt.
- Hát te meg miért sírsz olyan keservesen? – kérdezte a bivaly.
- Hogyne sírnék – zokogott a királylány. – Királyapám ugyan hazatért, de a királyné betegséget
színlel, és rávette a doktort, hogy mondja azt, addig bizony nem nyeri vissza az egészségét, míg a fekete bivaly húsából nem evett.
- Ha egyszer leölnek engem, meglásd, a te életedet sem fogják kímélni. Hallgass rám, szökjünk el
még ma éjjel.
A királylánynak ugyan nehezére esett, hogy megváljon édesapjától, de a királyné ármánykodását elviselni még nehezebb volt, ezért hát megígérte a bivalynak, hogy vele tart.
Este, mikor már minden elcsendesedett, a királylány leosont az istállóba, a bivaly a hátára kapta és futott vele, ahogy csak bírt. Másnap aztán hajnal hasadtakor, amikor le akarták vágni a bivalyt, már bottal üthették a nyomát. A király is hiába hívta leányát, csak hűlt helyét lelte. Hasztalan kerestette őket a birodalom minden sarkában, csak nem akadt a nyomukra senki.
Közben a bivaly, hátán a királylánnyal, sok országot bejárt, míg egy rézerdőhöz nem érkezett; ebben az erdőben rézből voltak a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is.
A bivaly figyelmeztette a királylányt:
- Óvatosnak kell lenned, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz hozzá egyetlenegy levélhez sem,
mert akkor jaj neked is, nekem is. Itt bizony a háromfejű troll lakik, ez az ő birodalma.
A királylány szentül megfogadta, hogy vigyázni fog, és még véletlenül sem nyúl semmihez sem.
Óvatos is volt, amennyire csak tőle telt. Hajolt erre, hajolt arra, de az erdő olyan sűrű volt, hogy szinte menni sem lehetett benne, és hogy, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
- Jaj nekünk! Mit tettél? – kiáltott a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra. De ha már így
esett, rejtsd el jól azt a levelet.
Nyomban ezután ki is értek az erdőből, de akkor hirtelen ott termett a háromfejű troll.
- Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
- Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
- Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
- Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Azzal egymásnak estek és verekedni kezdtek. A bivaly nekirontott a trollnak, és minden erejét megfeszítve küzdött, de a troll sem adta könnyen magát. Egy álló napig tartott a küzdelem, mire a bivaly végre legyűrte ellenfelét, de addigra már úgy tele lett sebbel, hogy jártányi ereje sem maradt, pihennie kellett egy napot. Akkor így szólt a királylányhoz.
- Találsz a troll övére csatolva egy tégelyt, a benne lévő balzsammal kend be sebeimet.
Ettől aztán visszanyerte erejét a bivaly, és másnap folytatták útjukat.
Sok országot bejártak, mígnem egyszer csak egy ezüsterdőhöz értek. Itt a fák, az ágak, a levelek, de még a virágok is ezüstből voltak.
Mielőtt beértek volna az erdőbe, a bivaly a királylány lelkére kötötte:
- Az ég szerelmére, légy nagyon óvatos, ha majd az erdőbe érünk. Nem érhetsz semmihez, még egy
levélhez sem, mert akkor jaj neked is, nekem is. Ez bizony a hatfejű troll birodalma, és vele aligha tudok elbánni.
- Ígérem, óvatos leszek – mondta a királylány -, és nem érek semmihez.
De az erdő olyan áthatolhatatlan és sűrű volt, hogy lépni is alig lehetett benne. A királylány óvatos volt, amennyire csak tőle telt. Elhajolt az ágak elől, vagy félretolta a gallyakat, de azok mégis mindig a szemébe csapódtak. Végül hogy esett, hogy nem, egyszer csak mégis leszakított egy levelet.
- Jaj nekünk! Mit tettél? – mondta a bivaly. – Most aztán küzdhetünk életre-halálra, mert ennek a
trollnak bizony hat feje van, és kétszer olyan erős, mint a másik. De ha már így esett, rejtsd el jól azt a levelet.
Ahogy ezt kimondta, már ott is termett a troll.
- Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
- Úgy a tied ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
- Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
- Állok elébe – válaszolt a bivaly, és tüzet okádva rontott a trollnak.
Kiszúrta a szemét, szarvával úgy felöklelte, hogy a belei is kifordultak, de a troll csak küzdött tovább.
Három álló napba telt, mire a bivalynak végre sikerült elpusztítania.
De addigra a bivaly is úgy kimerült, hogy alig bírt mozdulni, sebeiből pedig patakokban folyt a vér.
Akkor aztán a királylány megkereste a tégelyt, amit a troll övén lógott, és a csodabalzsamot a bivaly sebeire kente. Segített, ahogy csak tudott, de még így is egy hétig tartott, mire a bivaly újra lábra bírt állni.
Nagy sokára megint útra keltek, de a bivaly még mindig erőtlen volt, így nem is haladtak gyorsan.
A királylány szerette volna kímélni a bivalyt, ezért kérte, hadd menjen a saját lábán, elvégre fiatal, bírja a gyaloglást. Ám ezt azért mégsem engedhette a bivaly, a királylánynak vissza kellett ülnie a hátára.
Már hosszú ideje bandukoltak, bejártak sok országot, nem is igen tudta a királylány, merre visz az útjuk, mígnem egyszer csak egy aranyerdőhöz értek. Káprázatosan csillogott az erdő, a fák, az ágak csak úgy roskadoztak az aranytól, a virágok, de még a levelek is mind színaranyból voltak.
Itt is pontosan ugyanúgy történt minden, mint a rézerdőben és az ezüsterdőben. A bivaly óva intette a királylányt, nehogy hozzáérjen valamihez, mert itt bizony a kilencfejű troll lakik, ez az ő birodalma. Nagyobb és erősebb, mint a másik kettő együttvéve, és a bivaly attól félt, ezzel aztán már végképp nem tudna elbánni. Fogadkozott is a királylány, tud ő vigyázni, nem ér semmihez. De ahogy beértek az erdőbe, az még az ezüsterdőnél is sűrűbbnek bizonyult, és minél beljebb jutottak, annál nehezebben boldogultak. Az erdő áthatolhatatlan volt, és a királylány félni kezdett, hogy innen ugyan ki nem jutnak. Annyira tartott attól, hogy véletlenül leszakít valamit, hogy folyton csak hajladozott az ágak elől, vagy a gallyakat tolta el a kezével. De az egyik mégis a szemébe csapott, így nem láthatta, mibe kapaszkodik, és egyszer csak egy aranyalma akadt a kezébe. A királylány úgy megrémült, hogy ijedtében sírva fakadt, és tüstént el akarta dobni az almát. De a bivaly azt tanácsolta, inkább jól rejtse el ezt is, és vigasztalta, ahogy tőle telt.
Hanem tudta ő jól, hogy kemény küzdelem vár rá, amely akár rosszul is végződhet.
Azonmód ott termett a kilencfejű troll. Olyan förtelmes volt, hogy a királylány rá se bírt nézni.
- Ki merészeli háborgatni az én erdőmet? – ordította.
- Úgy a tiéd ez az erdő, mint ahogy az enyém – mondta a bivaly.
- Azért bizony meg kell küzdened – kiáltotta a troll.
- Állok elébe – válaszolt a bivaly.
Tüstént egymásnak is estek, és olyan borzalmasan verekedtek, hogy a királylány ugyancsak megrettent.
A bivaly kiszúrta a troll szemét, szarvával pedig úgy felöklelte, hogy belei is kifordultak, de mindhiába, a troll küzdött minden erejével, és amikor a bivaly ledöfte az egyik fejét, a többi fej újra életet lehelt belé.
Így aztán egy álló hétig tartott a küzdelem, míg végül a bivalynak sikerült felülkerekednie. Ám ekkorra olyan erőtlen lett, moccanni sem tudott. Sebes volt az egész teste, és ahhoz sem volt ereje, hogy azt mondja a királylánynak, vegye el a troll csodakenőcsét, és azzal kenje be. De nem kellett mondania, a királylány megtette így is, és a bivaly lassan-lassan magához tért. Több mint három hétig kellett pihennie, mielőtt ismét útra kelhettek.
Felkerekedtek hát, mert a bivaly azt mondta, tovább kell menniük. Sűrű erdőkön, réteken és mezőkön át vitt az útjuk. Mentek, mendegéltek, míg fel nem értek a hegyre.
- No, látsz valamit? – kérdezte a bivaly.
- Nem látok én bizony mást, mint az eget meg a zord hegyet – felelte a királylány.
Mikor még feljebb jutottak, már messzebbre lehetett látni.
- És most, látsz-e már valamit? – kérdezte a bivaly.
- Mintha egy kis kastélyt látnék, valahol messze a távolban – mondta a királylány.
- Az bizony egy csöppet sem nevezhető kicsinek – mondta a bivaly.
Addig mentek, mendegéltek, míg egy hatalmas sziklához nem értek, aminek olyan meredek volt az oldala, hogy szinte az eget verdeste.
- No és most, látsz-e már valamit, - kérdezte a bivaly.
- Most már jól látom a kastélyt, sokkalta nagyobb, mint amikor először megláttam – válaszolta a
királylány.
- Oda kell menned – mondta a bivaly. – A kastély lábánál látsz majd egy disznóólat, menj be.
Amint belépsz, találsz ott egy háncsruhát. Öltsd azt magadra, és indulj egyenesen a kastélyba.
Mondd azt, hogy te vagy Háncsvirág, és szívesen elszegődnél szolgálónak. Először azonban vedd elő a késed és vágd le a fejem. Aztán nyúzd le a bőröm, tekerd össze és rejtsd el a sziklafal alatt. A rézlevelet, az ezüstlevelet és az aranyalmát ne felejtsd el beletenni a bőrömbe.
A szikla mellett találsz egy furkósbotot, ha a segítségemre van szükséged, csak kopogtasd meg vele a sziklafalat.
Sehogy sem volt ínyére a királylánynak, hogy megtegye, amire a bivaly kérte, de végül mégis engedelmeskedett, mert a bivaly azt mondta, csak így hálálhatja meg azt, amit ő tett a királylányért.
A lány úgy vélte, igen nagy fájdalmat okoz, de megtette, amire a bivaly kérte. Belevágott a hatalmas állatba, először a fejétől szabadította meg, lenyúzta a bőrét, azt pedig a sziklafal alá rejtette a réz- és ezüstlevéllel meg az aranyalmával együtt.
Amikor ezzel elkészült, ment a disznóól felé, de közben csak úgy potyogtak a könnyei és nagyon el volt keseredve. Magára öltötte a háncsruhát, és indult a királyi udvarba. Egyenesen a konyhába ment. Ő Háncsvirág, mondta és megkérdezte nem akadna-e számára valami munka. Akadni éppenséggel akad, mondta a szakács. Ott maradhat mosogatni, mert az, aki előtte végezte ezt a munkát, nemrégiben továbbállt.
- Hanem egyszer majd neked is eleged lesz, fogod a batyudat és odébbállsz.
Ügyesen és serényen dolgozott. Egy vasárnap aztán vendégeket vártak a királyi udvarba. Háncsvirág kérte, hadd vigye ő a mosdóvizet a királyfinak, de a többiek csak nevettek rajta:
- Ugyan, mit akarsz te ott? Csak nem hiszed, hogy a királyfi akár egy pillantásra is méltat majd?
De Háncsvirág csak kötötte az ebet a karóhoz, és addig-addig könyörgött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye a vizet.
Ahogy ment a lépcsőn felfelé, úgy zizegett a háncsruhája, hogy a királyfi kinézett és megkérdezte:
- Hát te meg miféle szerzet vagy?
- Én csak a mosdóvizet hozom jó uramnak – mondta Háncsvirág.
- Tán azt gondolod, hogy nekem kell olyan mosdóvíz, amit te hozol? – azzal a lány fejére öntötte a vizet.
Nem tehetett mást, otthagyta a királyfit, de aztán kérte, hadd mehessen el a templomba. Mehetett, hiszem a templom a palota mellett állt. Csakhogy először a sziklafalhoz sietett, és kopogott a furkósbottal, ahogy a bivaly tanácsolta. Csakhamar meg is jelent egy ember, és kérdezte, mit akar. A királylány elmesélte, megengedték neki, hogy elmenjen a templomba és meghallgassa a papot, de hát nincs ruhája, amit felvehetne. Az ember adott neki egy ruhát, ami olyan fényes volt, mint a rézerdő, és adott felszerszámozott lovat is. Amikor Háncsvirág a templomhoz érkezett, olyan gyönyörű és káprázatos volt, hogy mindenki azt kérdezgette, vajon ki lehet. A papra sem igen figyeltek, hiszem mindannyian a szépséges leányt nézték. Még magának a királyfinak is úgy megtetszett, hogy egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét.
Jóformán ki sem lépett Háncsvirág a templomból, már szaladt is utána a királyfi. Ahogy nyúlt feléje a templomkapunál, hát a kezében maradt a lány egyik kesztyűje. Igyekezett a királyfi, hogy utolérje a lányt, és amikor az a lovára ült, megkérdezte, honnan jött:
- Mosdóországból – mondta Háncsvirág, és amikor a királyfi vissza akarta adni neki a kesztyűt,
hozzátette: - Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy honnan jöttem !
A királyfi még életében nem látott a kesztyűhöz foghatót. Bejárta a vidéket közel s távol, kérdezősködött, hogy párját megtalálja, de bizony senki nem tudta, honnan jött az előkelő hölgy, aki elhagyta a kesztyűjét.
A következő vasárnap fel kellett vinni a királyfi törülközőjét.
- Hadd vigyem én – mondta Háncsvirág.
- Hát abból meg mi jó származna? – kérdezték a többiek a konyhán. – Láttad, a múltkor is hogy jártál.
De Háncsvirág csak nem hagyta magát, addig-addig erősködött, míg végül megengedték neki, hogy ő vigye fel a törölközőt. Szaladt fel a lépcsőn, hogy csak úgy zizegett a ruhája. Kirohant a királyfi is, és amikor meglátta, hogy Háncsvirág az, kitépte kezéből a törölközőt és hozzávágta.
- Kotródj innen, te rusnya némber! – kiáltotta a királyfi. – Csak nem gondolod, hogy a szutykos kezedből elfogadom a törölközőt?
Miután aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is elkéredzkedett. Nem értették ugyan, mi keresnivalója van a templomban, amikor a háncsruháján kívül semmije sincs, ráadásul szutykos és rusnya is. De Háncsvirág azt mondta, olyan szépen prédikál a pap, és ő olyan sokat okul a szentbeszédből, hogy végül elengedték. Sietett a sziklafalhoz, megkopogtatta, jött az ember és olyan ruhát adott neki, ami még az előbbinél is fényesebb volt, ezüst borította mindenütt, és csillogott, mint az ezüsterdő. Kapott hozzá egy pompás paripát ezüstnyereggel és ezüstkantárral.
Amikor a királylány a templomhoz ért, az egész gyülekezet kint állt már, mindenki ámuldozva nézte, milyen szép az ismeretlen hölgy. A királyfi pedig tüstént odasietett, hogy lesegítse a lóról. De a lány odébb ugratott, és azt mondta, nem kér segítséget, hisz olyan engedelmes a lova, hogy nyugton marad, ha kéri, és jön, ha kéri, és jön, ha hívja. Akkor aztán mindannyian bementek a templomba, de aligha akadt bárki is, aki a papra tudott volna figyelni, annál inkább bámulták a lányt, és a királyfi még jobban belehabarodott, mint az előző alkalommal. Amikor a prédikációnak vége lett, és a lány kisietett a templomból, hogy lovára üljön, a királyfi ismét megkérdezte, honnan jött.
- Törülközőországból – mondta a királylány, és mintegy véletlenül elejtette az ostorát.
Amikor a királyfi lehajolt, hogy felvegye, így szólt a lány:
- Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
Tovatűnt ismét, a királyfi pedig nem tudta, az ég vagy a föld nyelte-e el. Hiába járta a vidéket közel s távol, és kérdezősködött, hol találja ezt az országot, bele kellett nyugodnia, hogy sehol sem akad nyomára.
A következő vasárnap egy fésűt kellett felvinni a királyfinak. Háncsvirág megint csak kérte, hadd vigye ő, de a többiek emlékeztették, hogy járt legutóbb is, és szégyellje magát, hogy így akar mutatkozni a királyfi előtt, csúfan és szutykosan a háncsruhájában. De ő addig könyörgött, míg meg nem engedték neki, hogy a királyfihoz menjen a fésűvel. Amikor felment a lépcsőn és ruhája ismét zizegett, jött ám a királyfi is, fogta a fésűt és a lány után hajította, s még rá is kiáltott, hogy gyorsan hordja el magát.
Mikor aztán a királyfi elindult a templomba, Háncsvirág is menni akart. Ismét csak kérdezték tőle, mi keresnivalója van ott, amikor olyan szutykos és rusnya, no meg ruhája sincs, amiben a királyfi, a finom népek vagy bárki más előtt mutatkozhatna. Csak bajt hoz magára és másokra is, mondták neki. De Háncsvirág azt felelte, biztos láthatnak nála értékesebbet is, és nem adta fel addig, míg végül el nem engedték.
Most is minden úgy történt, mint az előző két alkalommal. Odament a sziklafalhoz, megkopogtatta a furkósbottal, kijött az ember és adott neki ruhát, ami még a másik kettőnél is ragyogóbb volt, aranyból szőtték, drágakövek díszítették. Kapott hozzá egy pompás paripát is aranynyereggel és aranykantárral ékesítve.
Mire a királylány a templomhoz ért, a pap, és a népek már ott álltak és vártak. Futva jött a királyfi is, hogy a lovat tartsa, de a lány odébb ugratott, és azt mondta:
- Köszönöm, nincs rá szükség, hisz olyan engedelmes a lovam, hogy nyugton marad, ha mondom.
Aztán igyekezett mindenki a templomba, a pap pedig a szószékre, de bizony aligha akadt bárki is, aki a papra figyelt volna, annál inkább bámulták a lányt, találgatták honnan jöhet, a királyfi pedig még jobban beleszeretett. Nem halott, nem látott semmi mást, csak a gyönyörű leányt.
A prédikáció után, mikor a királylány indult volna a templomból, a királyfi egy dézsa szurkot öntetett a templom bejáratához, hogy aztán a lány segítségére siethessen. A királylány azonban nem törődött vele, belelépett, majd továbbszaladt, ám az egyik aranycipellője a szurokba ragadt. Már a lován ült, amikor odafutott hozzá a királyfi és kérdezte, honnan jött.
- Fésűországból – mondta Háncsvirág. Hanem mikor a királyfi át akarta nyújtani az aranycipellőt,
így szólt:
- Fényesség előttem, sötétség mögöttem, a királyfi ne lássa, hogy én honnan jöttem!
A királyfi ezúttal sem tudta meg, hová tűnt a lány, így hát hosszú ideig vándorolt a nagyvilágban, kérdezősködött mindenfelé, merre lehet Fésűország, de mivel sehol nem akadt nyomára, kihirdette, az lesz a felesége, akinek illik lábára az aranycipellő. Jöttek is a világ minden tájáról, szép leányok és csúnyák egyaránt, ám senki nem akadt, akinek illett volna a lábára az aranycipőcske. Nem tellett bele sok idő, megjelent Háncsvirág gonosz mostohája is a lányával. Hát láss csudát, a lánynak illett a lábára a cipő, de olyan csúf volt és olyan kelletlen, hogy a királyfinak sehogy sem akaródzott betartani az ígéretét.
Mégis készülődni kezdtek a menyegzőre, a lányt menyasszonyi ruhába öltöztették, ám amikor a templom felé hajtottak, hallották, amint a faágon egy kismadár így énekel:
Egy darabka lábujj és sarok hol marad?
Háncsvirág cipőjéhez vér tapad.
És lám, amikor megnézték, kiderült, hogy a madárka igazat dalolt, csak úgy folyt a cipőből a vér. Így hát minden szolgálólánynak és asszonynak, aki csak akadt a kastélyban, elő kellett jönnie és felpróbálnia a cipőt, de bizony egyiknek sem ment a lábára.
- No és Háncsvirág hol van? – kérdezte a királyfi, amikor már mindenki felpróbálta a cipőt, mert
értette ám a madárdalt, és emlékezett jól a szavaira.
- Ő nem számít – mondták a többiek -, hisz úgyis olyan csúnya.
- Meglehet – mondta a királyfi -, de ha mások felpróbálták, hadd próbálja fel Háncsvirág is.
Szólította a lányt, és jött is Háncsvirág fölfelé, úgy zizegett a ruhája, mintha egy regiment dragonyos vonulna a lépcsőn.
- Most aztán te is felpróbálhatod az aranycipellőt, mint egy igazi királykisasszony – nevetett és
csúfolódott a többi lány.
Háncsvirág felpróbálta a cipőt, hát az olyan volt, mintha a lábára öntötték volna. Ledobta magáról a háncsruháját, és ott állt színtiszta aranyban, csak úgy ragyogott, a másik lábán pedig ott volt az aranycipellő párja.
A királyfi azon nyomban felismerte, és úgy megörült, hogy rögvest megcsókolta és soha többé el nem engedte. Még nagyobb volt a boldogsága, mikor megtudta, királylány a kedvese.
Egykettőre megtartották az esküvőt, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Címkék: Népmesék, Norvég népmese
2013. február 22., péntek
A kőkastély
Bejegyezte: Tutu dátum: 4:28Svájci népmese
Egyszer Pampfnucius, Toggenburg grófja, nagy szomorúsággal lépkedett fel a palotája márványlépcsőjén, ment, ment búsan a felesége szobájába, letette a nehéz koronát fejéről egy szekrény sarkába s tipegett-topogott tovább is nagy elkeseredettséggel. A felesége ott ült az ablak mellett és szorgalmasan hímezgetett, de olyan szomorúan tipegett-topogott az öreg gróf, hogy végre is nem tudta megállani szó nélkül, s megkérdezte az urát:
- Mi bánt téged, édes uram?
- Jaj, édes feleségem, olyan nagy az én szívem bánata, hogy úgy is hiába mondanám, nem segíthetnél rajta!
- Mondd csak el, lelkem uram, hadd halljam legalább! - mondotta a grófnő.
- Emlékezel arra, úgy-e, hiszen mondottam már neked, hogy hat éves koromban már jól megraktam az udvarmesteremet! Tizenkét éves koromban, mikor először vittek vadászni, ellőttem egy hajtó fiának a jobb kezét, úgy-e, ezt is tudod? Mikor pedig elérkezett a születésem tizennyolcadik éve, beléptem remegve az édesapám, Pimperlumpácius szobájába s így szólottam hozzá: Édesapám, dicső Pimperlumpácius! Amint te is, meg az édesanyám is tudjátok, ma betöltöttem a tizennyolcadik esztendőmet! Tudom, hogy mikor te ennyi idős voltál, apám, akkor indultál az első utadra, kérlek, adj egy zsák aranyat, adjátok rám áldástokat, s
megyek én is szerencsét próbálni! - Az apám nem szólott egy árva szót sem, csak odament a pénzesládájához, kivett egy zsákocska pénzt, megáldott, egy könycseppet morzsolt szét szemében, s aztán kiment a szobából. Én odamentem az édesanyámhoz, aki éppen így, mint te, az ablaknál hímezett, leborultam elébe s az ő áldását is kértem. Ő sírt, aztán megáldott, s én szaladtam le nagy sebbel-lobbal a palota udvarára. Előkiáltottam a kedvenc apródocskámat, Szekerekét, az öreg Kokoroko fiát, s egy óra se telt belé, túl voltam erdőn, mezőn. Hidd meg, édes feleségem, nemsokára halljuk majd mi is, hogy valaki megkopogtatja csendesen az ajtót, mert hiszen a mi fiúnk éppen a mai napon lett tizennyolc esztendős...
Ebben a pillanatban csakugyan halk kopogás hallatszott, a gróf bánatosan tekintett a feleségére, aztán szomoruan mondta: szabad! Csakugyan az ifjú gróf, Nepomuk jött be, s alig, hogy belépett, mélyen meghajolt szülei előtt s így szólt:
- Édes szüleim, ma töltöttem be a tizennyolcadik esztendőmet, a mi családunkban ilyen idős korukban mennek első útjukra az ifjak, adjátok hát reám áldástokat s adjatok egy zsák pénzt, hogy én is mehessek.
Pampfnucius egy árva szót se szólt, egy jó nehéz zsák pénzt előszedett a pénzesládájából, megáldotta a fiát, egy könycseppet szertemorzsolt a szemében s kiment a szobából. Nepomuk aztán letérdelt az édesanyja elé, s mikor nagy zokogás között az is megáldotta, kiszaladt a szobából, le egyenest az udvarra. Elékiáltotta hű apródját, Kikirikit, az öreg Szekereke fiát, felnyergelték paripáikat, s hipp-hopp, elvágtattak egy perc alatt.
Sebesen vágtattak erdőn, mezőn keresztül, s estére kelve egy gyönyörű völgybe értek, melynek közepén ezüst patak csörgedezett. Átugrattak a patakon, s ott olyan gyönyörű zöld pihenőhelyet találtak, hogy Nepomuk egy pillanat alatt leugrott a lováról s így szólt Kikirikihez:
- Édes Kikirikim, már oly régóta vágtatunk, sehol emberi nyomot nem találtunk, nincs, ahol szállást keressünk, én olyan fáradt és éhes vagyok, hogy szívesen elalszom itt a földön is.
- No, látod, - így szólt Kikiriki nevetve - én még éhes se vagyok!
- Nem vagy éhes?
- Hát persze, hogy nem. Míg te a kék égről, a csattogó pacsirtáról, szökdécselő békákról énekelgettél dalokat, addig én szép csendesen benyúltam a kabátom zsebébe, előhúztam egy jó üveg bort, egy hosszú kolbászt s jóízűen falatoztam belőle. Nem tehetek róla, hogy te neked jobban tetszenek az illatozó virágocskák s nekem a töltött káposzta ízlik inkább, s míg te a csicsergő madárkák hangját hallgatod, addig én inkább a szép pirosra sült libát nézegetem. Elő is vett nemsokára Kikiriki a zsebéből egy gyönyörű pirosra sült libát, meg egy üveg bort, s bizony Nepomuk is hozzálátott az evéshez derekasan. Mikor már mindent elfogyasztottak, végignyúltak a jó puha gyepen s egy perc mulva az igazak álmát aludták.
Nepomuk egész nap, amíg lovagoltak, nem tudott egyébre gondolni, mint hogy valami csudálatos nagy tettet fog véghez vinni s éjjel is csupa csudálatos gyönyörű álmot látott. A képzelet országában járt, s annak királynőjét látta egy kristálytrónuson ülni, amint rámosolygott kedvesen, s hozzászólott:
- Már vártam rád, Nepomuk, meg akarom mutatni neked a birodalmamat, mint ahogy az apádnak, meg a nagyapádnak is megmutattam. Ti rokonaim vagytok, mindnyájan az én családomból származtok. Ülj le ide mellém, idehívom összes tündéreimet, s amelyik legjobban meg fog tetszeni neked, az veled maradhat, amíg csak az én országomban leszel. A királynő csak egyet intett s huszonnégy tündérleány röppent be, habruhába öltözve, halk zene szólalt meg, s azok táncolni kezdtek olyan kedvesen, hogy Nepomuk nem tudott betelni a
gyönyörűséggel. Mikor vége volt a táncnak, oda ültek a királynő lábaihoz. Aztán harci riadó mellett fegyveres lovagok vágtattak be, utánuk törpék, akik mögött Ütő, az óriás, lépkedett büszkén, s mikor ott voltak, sebes körtáncba kezdtek. Mikor még egy csomó tündér, boszorkány, varázsló s vízitündér jött, egyszerre csak rózsaillatokkal telt meg a levegő, hárfahangok szólaltak meg s ím beröppen két fehér galamb, húznak egy fehér felleget, megállanak a királynő előtt, s kiszáll abból egy gyönyörű szőke leányka s leborul a királynő elébe. De a királynő felemelte a leányt, s így szólt Nepomukhoz:
- Itt vannak mind a tündéreim, Nepomuk, válaszd azt közülök, amelyik legjobban megtetszett neked. Nepomuk anélkül, hogy levette volna szemét a szőke leánykáról, elébe ment, meghajtotta magát, s így szólt a királynőhöz:
- Ezt a leányt választom, felséges királynőm.
A leányka kedvesen rámosolygott s olyan édes hangon, mint egy ezüst csengettyű, szólott Nepomukhoz:
- Gyere hát velem, s hogy tudd azt is, ki a vezetőd, megmondom, hogy az én nevem a Mesetündér.
Erre a kedves szóra felébredett Nepomuk. Erős sötétség borult még mindenre, pedig Nepomuk azt érezte, hogy régen reggelnek kellene lenni. Kiáltott Kikiriki után többször is, hangosan: senki se felelt szavára, de lassankint kezdett a nagy sötétség is oszladozni, az a nagy felhő, mely az egész völgyet betakarta, most kezdett apránkint szerteoszladozni a levegőben.
Kikiriki már kora reggel felébredt s leszaladt a patakhoz, jól megmosta magát a friss vízben, s akart visszamenni a gazdájához. Igen ám, ment volna, ha tudott volna. A nagy sötét felleg éppen elébe ereszkedett le, úgy hogy olyan sötétben tapogatózott, hogy eltévesztette az urához vezető utat. Kiabált eleget Kikiriki, de messze volt már akkor Nepomuktól! Nem vesztette el még se a bátorságát, hanem ment tovább s egyszer csakugyan kiért a sötét fellegből egy gyönyörű tisztásra. Hej, Istenem, tele volt az mindenféle gyümölcsfával, s csak úgy roskadoztak a fák ágai a nagy tehertől. Gondolta Kikiriki magában, hogy úgy se találja meg a
gazdáját, hát jobb lesz, ha most megreggelizik, úgy is korog már a gyomra. Nem is tanakodik sokat magában, felmászik egy almafára, jól megrázza, potyognak is az almák, ahogy csak tudnak. Aztán leugrik Kikiriki a fáról, mikor már elég alma piroslott a fűben, felvesz egyet, a legpirosabbat, legérettebbet, megdörgöli a kabátja szárnyával s jóízüen beleharap. No, ha beleharapott, el is dobta egy perc alatt az almát a kezéből, mintha soha ott se lett volna. Szinte belétörött a foga, mert kő volt az a gyönyörű piros alma. Jajgatott Kikiriki egy ideig, fogta a száját, de nem bírt ellentállani a pirosló almának, felvett még egyet, hátha az nem lesz kő. De megbánta bizony, mert az se volt jobb a másiknál. Szomorúan nézegette az almákat Kikiriki, s amint így szomorkodik, egyszerre csak előtte terem a gazdája, Nepomuk.
- Hát te reggelizel addig, amíg én kiabálok utánad, haszontalan? - szólt Nepomuk haragosan Kikirikihez.
Aztán, hogy meglátta a szép almákat a fűben, felvett egyet s belé akart harapni. Kikiriki megfogta a kezét s úgy könyörgött neki, hogy az Istenért, ne egyék belőle, ha csak nem akarja az összes fogait elhullatni. De Nepomuk olyan éhes volt, hogy mégis beleharapott, aztán jóízűen falatozott belőle, s mondta Kikirikinek:
- Mit beszélsz ilyen szamárságot, Kikiriki? Ennél jobb almát nem ettem még életemben. Kikiriki majd meghalt a csudálkozástól, úgy nézte a gazdáját, hogy majd kiesett a két szeme. Megint megpróbálkozott eggyel, beléharapott nagy félelemmel, de bizony szegény Kikiriki most sem járt jobban, mint előbb, az alma ismét kő volt.
- Ez gonosz varázslat! - kiáltotta sírva Kikiriki.
Mondotta Nepomuk:
- Én azt hiszem, édes Kikirikim, hogy nem varázslat ez, hanem ott vagyunk mi, ahová már én olyan régen vágyódtam, a Csudák országában.
- No, ha ebben a Csudák országában ilyen ennivalóra fogunk csak akadni, akkor köszönöm ezt
az utazást, - szólt Kikiriki szomorúan.
Nepomuk vígasztalta, ahogy tudta Kikirikit, hogy majd csak találnak valahol ennivalót, de Kikiriki már is olyan éhes volt, hogy a szeme zöld meg veres karikát hányt. Felkészültek hamar, hogy tovább menjenek, s alig lovagoltak egy órát, egyszerre egy óriási palota állott előttük. Hej, örült Nepomuk, mikor meglátta a várat.
- Nézd, Kikiriki, ez csak elvarázsolt vár lehet!
- Oh, Istenem, Istenem, - jajgatott szegény Kikiriki - hogy ha a vár el van varázsolva, akkor a tyúkok, libák, borjak is el vannak varázsolva, el minden ennivaló, s akkor ki tudja, mikor látunk megint ételt?
- Hogyha a vár el van varázsolva, - szólott Nepomuk boldogan - bizonyosan elvarázsolt emberek
is vannak benne. Talán egy öreg lovag s fiatal leánya, kik legalább háromszáz esztendeje várnak szabadítójukra.
De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:
- No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján. Nepomuk nem hallgatott Kikiriki csúfondáros beszédére, hanem gyorsan bevágtatott a palota
kapuján s Kikiriki is, bármint csóválgatta a fejét, mégis csak utána kocogott. Bátran átmentek a leeresztett hídon, keresztül lovagoltak a puszta udvaron s aztán beléptek a palotába. Rengeteg szobát keresztül-kasul jártak, de sehol egy teremtett lelket se találtak.
Végre egy óriási szobába értek, amely egy selyem kárpittal volt megosztva. Éppen el akarták húzni a függönyt, hadd lássák, mi van mögötte, de abban a szempillantásban eléugrik valahonnan egy ősz öreg ember, megfogja Nepomuk kezét s így szól hozzá:
- Ne nézzetek e mögé a függöny mögé. Rettenetes veszedelmet hozna reátok. Vigyázzatok!
- A veszedelmek nem rémítenek meg engem, ha tudom, hogy jót cselekedhetem, de mondd, hogy mi vár reánk? - mondotta Nepomuk. Az öreg meghajolt Nepomuk előtt s szólt:
- Elmondom ennek a várnak a történetét, hallgassátok meg. Kétszáz évvel ezelőtt egy hatalmas király lakott ebben a palotában. Nem volt boldogabb ember nála. Szorgalmas, jóságos felesége volt; nagy pompában, kényelemben élt, s volt egy gyönyörű leánykája, Izabella. Mikor ez a leányka tizenhét esztendős lett, pompás lakomát rendezett a király, folyt a dínomdánom. Egyszer csak megjelenik az udvaron egy nagy fekete kocsi, elébe két tüzet okádó fekete ló volt fogva, s a kocsiban egy összetöpörödött vén anyóka ült. Mellette összegubbaszkodva egy rettenetes szörny feküdt, melynek olyan feje volt, mint a fekete mén, s apró sárga
szeme úgy pislogott, mint a békáé. Megállt a kocsi a palota udvarán, nagy felhőbe borulva, mert a lovak úgy prüszköltek, hogy egész felleg vette körül a kocsit.
- Bent az asztalnál nagyban folyt az ebéd, először finom tyúklevest ettek, azután pisztrángot, harcsát, potykát, pecsenyéket, vadakat, utoljára fácánokat, libákat, kacsákat...
Itt egyszerre egy fájdalmas kiáltás zavarta meg az öreget beszédében, mert szegény Kikiriki, amint a finom ételeket hallotta egymásután, mozgatta a száját, csámcsogott, mintha ő is enne mindenből, de mikor az öreg a libákhoz, meg kacsákhoz ért, odakapott a gyomrához s bánatosan sóhajtotta:
- Istenem, ettől a sok ételtől megrontottam a gyomromat.
Nepomuk szigorú pillantást vetett rá a közbeszólásért s kérte az öreget, hogy folytassa tovább az elbeszélést. Az öreg folytatta:
- Mikor ebéd végére értek, felállt a király s felköszöntötte a leánykáját, aztán bejött tizenkét játszótársa Izabellának, hoztak egy nagy tükröt a kezükben. Azt jósolta egy tündér Izabella születésekor, hogy tizenhetedik születése napján meglátja ebben a tükörben azt a lovagot, akinek a felesége lesz. A tiszta kristályüvegben megpillantott Izabella egy szép lovagot, de nem is igen örvendezhetett neki, egyszer csak elfeketedett a tükör, sustorogni-morogni kezdett, sűrü vízsugár tört elő belőle, s egyszer csak előlépett belőle az a vén szipirtyó, meg a szörny, akik a fekete kocsin érkeztek. A szipirtyó rámutatott a szörnyre s azt mondta:
- Ime, ez lesz a férje leányotoknak.
Rémülten ugrott fel mindenki a helyéről, Izabella ijedten bújt édesanyjához, a lovagok kardot rántottak. De az öreg asszony nyugodtan beszélt tovább:
- Hogy azt is tudjátok, ki lesz a nászotok, hát megmondom nevemet. Én vagyok Vulkán, a varázslónő s ez az én egyetlen fiam, Fumeus. No, ideadjátok-e neki a leányotokat? A király nagyot ordított s ő is meg a lovagok is kardjukhoz kaptak. De helyükről egyik se tudott mozdulni. Megbabonázta őket a boszorkány.
- Takarodj ki a házamból, boszorkány, sohase lesz a leányom a tied! - mondta a király.
- Ez az utolsó szavad?
A lovag csak az ajtóra mutatott.
- No, jó. Ne hidd, hogy büntetlenül kergetsz ki engem házadból, megátkozlak, hogy mához egy évre, mikor az óra az egyet üti, váljon kővé minden, ami itt van, s addig, maradjon is kő, amíg csak a kakasok kukorékolása nem hallatszik a palotában. Ezzel gúnyosan felkacagott s ment le a fiával, beleült kocsijába és elvágtatott, mint a szél. Nepomuk hallgatagon várta a történet folytatását, de Kikiriki nem tudott uralkodni többé magán, hanem haragosan felkiáltott:
- No, ugyan jó, hogy elmentek innen, mert ha most itt látnám őket, mind egy falásig megenném őket.
- Nem lehetett volna kakasokat tartani a várban? - kérdezte Nepomuk.
- Azt is megpróbáltuk, - felelte az öreg - de hiába való volt minden. Amint csak a közelébe hozták a kastélynak a kakasokat, mindjárt lecsüggesztették a fejüket, s élve egy sem került az udvarra. Mikor elérkezett a nap, melyet a boszorkány megjósolt, mind egybegyűltek egy terembe a kastély emberei a király körül, egy óra felé óriási vihar támadt, egy villám becsapott a terembe, s egyszerre megkövesült minden, ami benne volt. Csak én, a kastély régi szelleme, maradtam épen. Kétszáz év mult el azóta, sok lovag jött már ide, mindegyiket óvtam, hogy ne tekintsen a függöny mögé, sokan nem fogadták meg szavaimat, s mind kővé is váltak. Kérlek, dicső lovag, ne menj oda, fogadd meg tanácsomat.
- Igazán olyan gyönyörű Izabella, mint ahogy mondod? - kérdé Nepomuk.
- Ó, - válaszolta a kastély szelleme - ő benne a jóság és a szépség egyesült.
- Nem bánom, akkor bátran neki fogok, hátha sikerül - - -
- Ha semmiképen nem akarsz hallgatni reám, nemes lovag, arra kérlek, legalább mondd meg neveteket, hadd tudjam, kik mentek ilyen fiatalon halálba. Nepomuk meghajtotta magát s mondta:
- Én gróf Toggenburg Nepomuk vagyok.
- Én pedig - szólt az apród - Kikiriki vagyok.
A kastély szelleme csodálkozva nézett rá, amint nevét hallotta, s olyan hangosan, ahogy csak tudta elkiáltotta magát: - Kikirikiiii! Erre a hangra hatalmas dörgés támadt, villám csapott be a terembe, a függöny magától széthúzódott, s Nepomuk meg Kikiriki csudálatos képet láttak maguk előtt.
Egy gyönyörű trónuson ült a király, mellette a felesége, s ennek vállaira hajolt a gyönyörű Izabella. A trón körül lovagok, apródok, leányok álltak és ültek, a trón előtt pedig egy kövér szakács állott, kezében pecsenyetál, s benne egy ropogósra sült liba. Mindnyájan olyanok voltak, mintha élnének, de egyik sem mozdult, kő volt mindegyik. A palota szelleme boldogan tekintett fel az égre s így szólt:
- Vége már Vulkána varázsának, megengedte Isten, hogy élő kakas nélkül is kakasszó hallatszék a várban. Az én munkám véget ért, megyek pihenni már. - Ezt mondta, s halkan, anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a teremből. Nepomuk Izabellát bámulta szerelmesen, Kikiriki pedig nem tudta szemét levenni a pecsenyés
tálról, végre erőt vett magán, s odaballagott a szakács elé. Próbálta kivenni kezéből a pecsenyés tálat, de bizony nem engedte a szakács. Olyan keményen tartotta kőkezében, hogy Kikiriki minden erőlködése kárbaveszett. Ekkor eszébe jutott, hátha még egyszer elkiáltaná a nevét, s arra megmozdulna a szakács. Csakugyan, el is rikkantja, amilyen hangosan csak tudja: Kikiriki!!
Hej, Istenem, lett erre mozgolódás! Legelőször Izabella nyitotta fel égszínkék szemét, s amint meglátta Nepomukot, elmosolyodott, megfogta a kezét s azt mondta neki:
- Te vagy az a lovag, akit születésnapomra a tükörben megláttam. Köszönöm, hogy felébresztettél hosszú álmaimból.
Nepomuk boldogan térdelt le Izabella elé, s csókolta kezét. Izabella aztán odament anyjához, apjához, homlokon csókolta őket, s erre mind a ketten felébredtek. Az öreg király megdörzsölte szemét, nagyot ásított, s köszönt:
- Szép jó reggelt kívánok!
Erre az egész udvar karban kiáltotta:
- Jó reggelt! Jó reggelt!
A király kinyújtotta összezsugorodott tagjait, aztán odalépett Nepomukhoz, megölelte s így szólott hozzá:
- Felébresztettél, nemes lovag, a rettenetes álomból minket, jutalmul neked adom a leányomat.
De mondd csak, ki az a bolondos arcú fickó itt melletted, aki folyton a gyomrát fogja?
Az apród mélyen meghajlott, s nem is várva Nepomuk válaszát, így szólt:
- Én vagyok a Kikiriki apród. Én vagyok az, akinek köszönhetitek felébredésteket, mert ha engem véletlenül Gáspárnak, Ágostonnak vagy Isten tudja minek hívnának, még kétszáz esztendeig alhattatok volna nyugodtan. Felséges királyom, én tegnap este óta egy falatot se ettem, olyan éhes vagyok, mint a farkas, kérlek hát, jutalmul adasd nekem azt a gyönyörű pirosra sült libapecsenyét, amit ott látok a szakács kezében.
Az öreg király bólintott:
- Legyen a tiéd, fiú, mi sem ettünk már kétszáz esztendő óta, s ugyancsak megéheztünk, menjünk hát az ebédlőbe. Nem kellett sokat biztatni a társaságot, megindultak mindnyájan, s a szakács egy perc alatt
olyan ebédet tálalt, hogy a király is megnyalta utána a száját, de még a királyné is. Másnap Kikirikinek indulni kellett haza, hogy az esküvőre hívja meg Nepomuk szüleit. A szakácsnak addig hízelgett, míg az tele rakta minden jóval a zsebeit, nehogy megint úgy megéhezzék, mint mikor jöttek. Mikor az esküvőnek vége volt, egy éjszaka Nepomuk ismét csudálatos álmot látott. Ott volt ismét a képzelet csuda országában, a Mese tündére állott előtte, s mosolyogva szólt hozzá:
- Isten áldjon meg, Nepomuk, most el kell hogy hagyjalak téged. Most rajtad áll, hogy ebből a szép meséből szép valóság is legyen. Légy mindég igazságos, bátor, szeresd embertársaidat, s akkor olyannak fogod az életet találni, mint a képzelet csudabirodalmát. Nepomuk úgy is élt Izabellával sok-sok éven keresztül, ahogy a Mese tündére kívánta. Talán még ma is él, ha meg nem halt.
Címkék: Népmesék, Svájci népmese
A kígyókirály
Bejegyezte: Tutu dátum: 3:20Svéd népmese
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt, volt egyszer egy hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek, semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után, s nem született gyermekük. Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat, mint emészti az urát.
Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja előtt, s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot kacagtak ezen az udvarbeliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki, hadd menjen
tovább isten hírével. De a szegény asszony nem akart semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélni kell a királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.
Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak, ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.
—Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat — szólalt meg a szegény asszony —, és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiúval fog megáldani az Isten. Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény asszony, s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.
—Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat gondosan hámozd meg, s edd meg egymásután.
Ha megfogadod a szavamat, mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.
Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak, s amint leszállott az este, elkészítette a fürdőt, beléült, s amikor készen volt, csakugyan megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki.
Úgy megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát, s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint lenyelte, eszébe jutott a dolog, s bezzeg bánta erősen, de már nem segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.
Na, telik-múlik az idő, eltelt egy esztendő, s hát a királynénak egy csúf kígyógyermeke született először, s aztán egy gyönyörű szép kicsi fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették, s úgy mutogatták mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt, s hogy az most valahol az erdőben bolyong szegény.
Telt-múlt az idő, a fiatal herceg húszesztendős lett, s akkor azt mondták neki a szülei:
—No, fiam, te immár elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj, keress magadnak feleséget.
Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát aranyos hintóba, s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt keresztben egy óriáskígyó, hogy semerre se lehetett tőle előrejutni. Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán, s hát uram, teremtőm, megszólal a kígyó, s kérdi a királyfit:
—Hová mégy?
Semmi közöd hozzá — mondotta a királyfi —, oda megyek, ahova akarok, mert én királyfi vagyok.
—Fordulj rögtön vissza — mondotta ismét a kígyó —, tudom én jól, hogy menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodom, te ne járj leánynézőbe.
Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele, de mit volt mit tennie, semerre se tudott előremenni a kígyótól, s szégyenszemre vissza kellett fordulnia. Elmondta otthon, hogy s mint járt, s elhatározták, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem állaná ott útjokat a kígyó. De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső keresztúton ismét ott feküdt az óriáskígyó, s visszakergette őket. Így történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra keljen, de a kígyó aznap is ott hevert, s haragosan sziszegte:
—Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!
Mikor a király és felesége meghallották megint, hogy s mint járt a fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót, s valahogy feleséget szereznek neki. Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány, s odaadták a legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra szaggatva hevert ott a szegény lány.
Bezzeg meggyűlt most a baja a királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való feleséget. Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az óriáskígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak ajánlkozik.
Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges szép leánya s egy második felesége, akinél gonoszabb s irigyebb teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya, de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott nézni. Haragudott bezzeg a
gonosz mostoha az ura leányára, s amikor meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa darabokra az óriáskígyó.
Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába, s bejelentette, hogy az õ mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel fogadták ott, s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény leányka meghallotta, hogy a mostohája ilyen sorsra szánta, sírt, zokogott, s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára, s ő, ahogy elérkezett az este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe, s ott könyörgött az anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg a nap fel nem kelt.
Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a mezőnek, s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a zsebébe rejtette, s így suttogott magában:
„Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök.” Aztán hazasietett, s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott, s bátran lépett a királyi pár elé.
Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a kályhába, s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget vett magára, s úgy, ment az esküvőre.
Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:
—Későre jár az idő, vetkőzz le, s feküdjél le!
—Előbb vetkőzz le te! — mondta a leány.
—Ezt még senki se mondta nekem — csudálkozott a kígyó.
—Én pedig kérlek téged — mondta a lány.
A kígyó elkezdett erre fújni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a szép leány is levetett egy inget magáról, s a bőrt belécsavarta. Megint rászólt a kígyó a leányra, hegy vetkőzzék le, de az megint csak azt mondta:
—Vetkőzz le te!
Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát, s nagy sziszegéssel, fújással levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat... s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súrolókeféket, elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót, s addig súrolta, amíg a három kefe e1 nem romlott, s hát, lássatok csudát!
Amikor készen volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval hálálkodott neki a
megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön, s élhetett volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.
Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön, az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen. Szaladt mindjárt
jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a hagymákat, s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjastul ette meg, s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön az ifjú párhoz, ölelték, csókolták a fiukat, s nem győzték eleget kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban. Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király idősebbik fia, s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.
Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában, nemsokára aztán meghaltak az öregek, s a kígyókirályfi lett a király, de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt útnak eredett, meghagyta minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a
feleségére, amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott egy pecsétgyűrűt, hogy ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le, nehogy valaki más is olvashassa.
Azzal elment a király, a szegény királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.
Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály, s mert majd felvetette a méreg s a bosszúság, hogy olyan jó sorba került az õ mostohalánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy hízelkedéssel beállított a királynéhoz, összevissza hazudott mindent, hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia, csak el van varázsolva, s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit mondott, s ott tartotta maga mellett a palotában. Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Írt is a királyné rögtön az urának, hogy milyen nagy öröm érte, de borítékba sem tehette a levelet, bejött a mostohája, s mondotta nagy hízelkedéssel:
—Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el az uradnak, majd megörvend neki.
A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egykettőre más levelet írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet, s
abban a nyomban el is küldte. Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta magában, õ is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük világára.
Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a levél, ellopta, s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva, hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király leghűségesebb szolgájának. Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya, s azért égették meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak, hogy rejtőzzék el, mert a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek se lássa meg őt és gyermekeit. Szót fogadott a királyné, s elbújt a palota legkisebb szobájába a két gyerekével; senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így telt-múlt az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy nemsokára hazaérkezik. Bezzeg megijedt most, hogy mit szól majd a király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát.
Mit volt mit tennie, felment hát a királynéhoz, s eléadta neki az igaz valóságot, hogy az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt, s most el kell menniük innen, nehogy itt találja őket.
Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott szegény, estére is állott az idő, s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra nekiindult a rengetegnek, s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg, ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.
—Jó ember — szólította meg a királyné a szegény embert —, nem adnál-e szállást éjszakára?
Adott biz az jó szívvel, s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény ember, õ szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy jöjjön haza délre. Jött is a szegény ember, mégpedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya, de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingén meg úgy folyt a friss vér, hogy a királyné meg se
merte kérdeni, hol járt. Mikor asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Így volt ez mindennap ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
szomorú ez az ember, s miért jő mindennap vértől csurgó inggel haza. Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy s mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú történetét, hátha akkor õ se restelkedik. El is mondott mindent elejétől végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét, s elmondotta a királynénak, hogy õ igen rossz ember volt valamikor, s eladta magát az ördögnek. Írást is csináltak róla, s most hiába javult meg, hiába é1 itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott nap magához hívja, s véresre veri.
Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan veszedelmes helyre menjen, de az megvigasztalta, hogy van neki három diója, amit régen az anyja sírján talált, s az megmenti, ha nagy bajban lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát, s ellovagoltak az erdőbe. Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög, s megszólalt:
—Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük.
Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon kérdezte:
—Mit akarsz te itt?
—A Péter írásáért jöttem — mondta a királyné.
Hej, elöntötte a méreg az ördögöt, s csak úgy üvöltött:
—Menj haza, s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom, s háromszor annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!
A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját, s hát egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt vissza az odújába. Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné, s csak a tűzön túl látta az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el, mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem elővette a második dióját, azt is feltörte, s hát még nagyobb tűz lángolt fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné megfordult, s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel, s kérte az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte, s úgy üvöltött, hogy zengett-zúgott belé az erdő. Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik diót, s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot, s egy hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyújtotta át a tűzön a királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz, s a királyné boldogan vágtatott vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy jót tett vele. Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból, s az első kérdése az volt, amikor belépett a palota kapuján:
—Hol van a királyné s a két kutyakölyök?
Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres, s elmondták neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.
Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében, s eléhozatta azt a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy égessék el a feleségét s a gyermekeit.
Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény, de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt, hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett, s hogy most attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az erdőbe.
Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a lovára, s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három napon s éjen át, s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett Péter kunyhójához, s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a feleségét, olyan szegényes ruhában volt, s olyan szomorú volt az arca. Az bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára elaludt.
Keskeny volt a lóca, s amint forgolódott a király, lelógott az egyik karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:
—Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra.
Odamegy a fiú, de ügyetlenül fogta meg a király kezét, s ahogy feltette, rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki, gondolta, meghallgatja, mit beszélnek.
Megint úgy tett, mintha lecsúszott volna a karja, s hát a királyné megint megszólalt:
—Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen, mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.
Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét, s a mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg most megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg a fiait, s rögtön indultak haza. Persze Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték magukkal.
Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.
A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Címkék: Népmesék, Svéd népmese





